Klió 2003/3.

12. évfolyam

Magyarország első ezer éve Európában

Az enyhén optimista cím mögött egy 2000. szeptember 28–30-án Debrecenben tartott ülésszak előadásait kapja az olvasó, ezen számos külföldi is részt vett, többek között Debrecen testvéregyetemeiről, amelyek közé újabban Clermont-Ferrand (Franciaország) is tartozik. Kósa Lajos polgármester angol, német és francia nyelvű előszava azt is kiemelte, hogy itt a nyugati kapcsolatok kérdése állt az előtérben. A tanulmányok időrendben három nagy főfejezetre és mindegyiken belül alfejezetekbe vannak csoportosítva.

A középkori főfejezeten belül az első téma a középkori társadalmi struktúra és a gazdaság. Fodor István a X. század során bekövetkezett magyarországi változásokat fogja össze, Szabó István ezt 1966-ban a letelepülésre való átmenet korszakának mondta. A társadalmak az i. e. VIII–VII. századtól kezdve alkalmazkodtak a helyi körülményekhez. A magyar nép kialakulása Nyugat-Szibériában ment végbe. A nomadizálók és a helyben lakók közt nincs ellentét. Ha béke van, a félnomadizálás került előtérbe vagy a letelepedés. A földművelés már Levédiában (VIII–IX. század) előkerült, amit a bolgár-török jövevényszavak bizonyítanak. Már 900 előtt voltak állandó telepek. A Kárpát-medence területének 15 százaléka állandóan víz alatt volt. A téli és nyári szállás váltogatása helyett Fodor inkább több szállás használatát valószínűsíti. A kettős fejedelemség az államiság régi hagyományára utal. A katonai kudarcok kényszerítették ki Géza és István alapvető reformjait. Solymosi László az 1000 körüli magyar társadalomban a hármas megosztást találja, de még szembetűnőbb a szabadok és szolgák kettőssége. A szabadság-fogalom ekkor még differenciálatlan. Elveszíthető, de meg is szerezhető, persze az előbbi a gyakoribb. Ugyanakkor van klerikusok és világiak kettőssége is. A hármas tagolás Szt. István Intelmeiből tűnik elő. Gedai István Szt. István pénzverését döntő változásnak tartja. Cseh, lengyel és skandináv területről is kerültek elő dénárok. Ezeken a lándzsa szerepel, mint felségjelvény. A hazai aranypénz mellett bizánci is volt forgalomban. A kolozsvári Anton E. Dörner az 1224-es Andreanum alapján mutatja be az erdélyi szász közigazgatást, a hét szék területi egységeit, a polgármester, a királybíró, székbíró, városbíró szerepét. A királybíró állt a XV. században a székek élén. Draskóczy István a XV. században Erdélyben működött olaszokról ad áttekintést.  Nógrády Árpád a paraszti napszám vásárlóerejét kívánja kimutatni, egy XV. század eleji és egy XVI. század eleji összeírás alapján. Élelmiszerre (kenyér, hús, hal) napi 1,36 dénárt lehet számolni, ez 3500 kalóriának felel meg. Az évi kiadás így egy személyre 11–15 forint, ez kisebb, mint egy napszámos évi jövedelme, ha 260–270 munkanapot számolunk 5–6 dénár napi jövedelemmel. Németh Péter a Szabolcs és Szatmár megyei egyházi építészetet mutatja be az Árpád-korban: az első századokból a paticsfalú templomokból kevés nyom maradt fenn, csak a XIII. században építkeztek tartósabb anyagból. Az okleveles anyag alapján úgy tűnik, hogy a monostorok már a XII. században fából és kőből építkeztek.

A következő nagyobb fejezet a magyarok és Magyarország külföldi képét járja körül. Bertényi Iván szerint a Szent Korona a XIV. század vége óta volt az állam szimbóluma, ami a királyt és a nagyurakat jelentette. Pontos ábrá­-zo­lása csak II. Mátyás (1608–19) óta ismert. Jean-Luc Fray azt vizsgálja, hogyan látják a francia középiskolai és egyetemi tankönyvek az országot és a magyarokat 1000 táján. A középiskolákban érdemben nem kerül elő, mert ott csak a német–római birodalmat és a Mediterráneumot tárgyalják. Az egyetemi kézikönyvekben a lengyel és a cseh fejlődéssel vonnak párhuzamokat. A heves magyar–román vitáról nem vesznek tudomást. Kutatás is kevés van a tárgykörben, elsősorban a nyelvi akadályok miatt. Jónás Ilona az Árpád-házi szenteket (beleértve Szt. Gellértet) veti össze koruk ideáltípusaival. István, Imre és Gellért a cluny-i eszmény képviselői, László a lovag, Erzsébet és Margit a misztikához sorolhatók. Pósán László a német birodalom szerepét vizsgálja a magyar államalapításban, Gyula 1003-as legyőzésével a görög befolyás megszűnt. Az újvidéki Rokay Péter azt veszi számba, hogyan terjesztette Magyarország a nyugati kereszténységet déli szomszédjai körében, s a püspökségek szervezésére utal. Ennek a tatárjárás miatt sokáig nincs folytatása. A koldulórendek próbálkoznak ezzel ismét. Nagy Lajos is kísérletezik ezzel, de nem tudta jól megszervezni. Györkös Attila Raoul Glaber 1010–1047 közt írt krónikájának Magyarországra vonatkozó részeit elemzi, a magyar betörésekben Isten büntetését látja. Persze sok a pontatlanság a szövegben. A magyarok Szt. István tevékenysége nyomán lettek keresztények. Bárány Attila angol és magyar zsoldosok itáliai kapcsolatait mutatja be. Az 1340-es évek óta szerepelnek itt, az 1350-es években már kompániákat alakítottak. Toldi Sir John Hawkwodddal került kapcsolatba. Az angolok taktikai fogásokat tanultak a magyaroktól. Durazzói Károly mellett hétezer magyar zsoldos harcolt Nápoly elfoglalásáért. Angliában is járt ekkor magyar zsoldos, Felsőrákosi Frigyes.

A következő nagy fejezet a korai újkor (XVI–XVIII. század). Politikai dezintegrálódás és az idegen uralom következményei az első rész harcias címe. A pozsonyi  Jozef Paďurík I. Ferdinánd személyes szerepét hangsúlyozza a Habsburg-birodalom létrehozásában. A korábbi rendi uralmat váltotta fel. Magyarország azonban a kettős királyválasztás miatt a gyenge láncszem volt. Számba veszi a Habsburgok megítélését, Ferdinánd központosító törekvéseit, végrendeletében megmutatkozó terveit. A birodalomnak európai küldetése volt. Bársony István az erdélyi fejedelemválasztás módjait veszi számba, az elvben szabad választás mellett a dinasztikus kapcsolat fontos volt, akár oldalágon, később a török támogatás játszott szerepet (Bethlen Gábor stb.). Vitéz Mihály fejedelemsége csak átmeneti jelenség volt. Papp Klára a XVI–XVII. századi erdélyi fejedelmi udvart mutatja be, hangsúlyozza a toleranciát. Báthori Istvántól számít a fénykor, az udvar Gyulafehérvárott tartózkodik, de országgyűlések más városokban is üléseztek. Leírja a külföldi követek fogadását, és röviden jellemzi az egyes fejedelmeket. Nagy László a királyi Magyarország és Erdély kapcsolatairól a kortársak felfogását sorolja fel, külföldieket is beleértve. Az általános vélemény a kapcsolatot rossznak tartja. Erdélyben az arisztokrácia gyenge és szegény. Hogy a két államrész közül melyik volt a jobb, az elég sokszor változott, nem volt általános felfogás, hogy a királyi Magyarországon zsarnokság van, Erdélyben meg szabadság. A királyi Magyarországon kevesebb a felségsértési per és kivégzés. Gebei Sándor Bethlen és a lengyel trón kapcsolatát elemzi. III. Zsigmond lengyel király (1587–1632) Habsburg-barát politikájával sokan voltak elégedetlenek, a törökök elleni 1621-es hadjáratával is. Ezért kapott ajánlatokat Gusztáv Adolf svéd király is, az ő visszautasítása esetén Bethlen, de az ajánlat mögött nem volt elég hazai erő. Varga J. János a magyar körök török orientálódásának a változatait sorolja fel Wesselényi, Apafi és Thököly példáján, a török irányzat a vasvári béke miatt erősödött meg. Thököly 1682-es, a Porta  északkeleti Madzsar fejedelemsége révén Magyarország a rossz oldalra került. Kovács Zoltán az 1743-as angol–osztrák gazdasági tárgyalásokat mutatja be, ezek eredménytelenek voltak. Az angolok szerint Magyarország elmaradott, nem valamiféle Peru, a magyarok katonák, a kereskedelem nem érdekli őket. Magyarország csak mint a Habsburg-birodalom része számít.

A következő alfejezet a közép-európai térség gazdasági és társadalmi fejlődését állítja a központba. Barta János utal ugyan a XVIII. századi nehézségekre (pl. járványok), de a béke következtében mégis mutatkozott gazdasági haladás, ezt elősegítették a külföldi telepítések. Utal az oktatás felzárkózására, az udvar és az ország közt a konfliktus lehetőségét a magyar elit megoszlása is okozta (főnemesek és nemesek ellentéte). Az együttműködés a rendekkel nem ment. Utal viszont az úrbérrendezésre, a vallási kérdésekre. A Habsburgokhoz való tartozás nélkül az ország a balkáni népek sorsában osztozott volna. Szabó Béla az európai „ius commune” hatását vizsgálja a magyar jogfejlődésre. Werbőczi még teljesen a szokásjog alapján állt. De mintegy 800 fő járt nyugati jogi karokra, nyugati jogi munkák sok könyvtárban voltak találhatók. A római jog egyfajta hallgatólagos átvételére (tacita receptio) került sor. A nagyváradi Gheorghe Gorun a különböző XVIII. századi reformokat veti össze. A külföldről jövő kezdeményezéseket itt általában elutasították. Az egyházi uniót a román lakosság nem fogadta el. Mária Terézia és II. József reformjainak az értékelése a román és a magyar szakirodalomban éppen ellentétes. Az elit ellenezte a reformokat. Mindegyik etnikum csak a saját szempontjai szerint ítélte meg őket. Valamiféle egyesítő tendenciáknak az esélye ma minimális. A moszkvai Olga Khavanova a magyarországi nemesi nevelés intézményeit mutatja be az 1746-os bécsi Theresianumtól kezdve, beleértve a főnemesi kezdeményeket is. Mária Terézia 1777-ben az egyetem részeként létrehozott egy nemesi akadémiát, de ez Józsefet nem érdekelte. Mária Terézia azt kísérelte meg, hogy ránevelje a nemességet a közjó szolgálatára. Takács Péter a XVIII–XIX. század fordu­lóján Erdélyen belül öt makrorégiót különböztet meg, ezek már a középkor óta léteztek, áttekinti gazdasági szerepüket, a kereskedelem jelentőségét. Az egész gazdasági életre a patriarchalizmus volt a jellemző. Poór János a magyarországi elit 1800 körüli válaszait elemzi a nemzeti sorskérdésekre, Hajnóczy József javaslatait állítja az előtérbe, és arra utal, hogy senki sem akadályozta volna meg ezeknek a megvalósítását. De az uralkodó és a rendek állandó huzakodása miatt minden kísérlet elbukott. Az 1796–1807 közti országgyűléseken világosan megmutatkozott a főnemesség önző állásfoglalása. Kemecsi Lajos a magyar kocsi (hintó) történetét vázolja fel (a magyar szó számos európai nyelvbe átkerült). Három ló vontatta szekér volt ez, könnyű szerkezetű, eredetileg nem is volt vas alkatrésze. A készítés központjai Komárom, Győr és Pozsony voltak. A népi tudatban nincs nyoma, hogy a név Kocs község nevéből származik. A kocsi használatára észak-dunántúli adatokat sorol fel.

A városi fejlődést tárgyaló alfejezetben Granasztói György az 1500–1800 közötti korszakban vizsgálja a városi fejlődést, de már a XV. század elejétől hoz adatokat. Granasztói szélesen vizsgálja a dunai térséget, itt 1500 táján két város állt a rangsor élén, Bécs és Prága. A XVII–XIX. század fordulóján az itteni nagy városok már kevésbé előnyös helyzetben voltak. A francia szövegben Granasztói utal arra, hogy a magyar nyelv meg tudja különböztetni a városiasodást (tehát a mennyiségi növekedést) és a városiasodást, vagyis a városi jellegzetességek kibontakozását, ez ugyanis nemcsak lélekszám kérdése. A fejlődés motorjai a kisvárosok voltak. A brnói Marie Marečkova a kelet-felvidéki városok szerepét tárgyalja a középeurópai kereskedelmi kapcsola­tokban. A XVII–XVIII. században Krakkó és Wrocław (Boroszló) a központ, a borkivitelben Kassa, Lőcse és Eperjes a fontosak. A pozsonyi Lengyel Tünde a felvidéki mezővárosok mindennapi életét mutatja be a XVI–XVII. században. Ezek a legurbanizáltabbak. A lélekszámra csak becslések lehetsége­sek. A családokban 8 százalékkal több a fiú, mint a leány. A gyermekek átlagos száma családonként 2,55. Szigorították a jobbágyok beköltözését a városokba. A különböző rendekhez tartozók együttélése tilos volt. A nemesek jelenléte lassította a városi fejlődést. Jeney-Tóth Annamária az erdélyi fejedelmek és a kolozsvári céhek viszonyát elemzi. Sok adatot hoz fel, iparáganként csoportosítva, hogyan nehezítették meg a fejedelmek különböző terhekkel, a munkások más munkahelyre való rendelésével a céhek munkáját, ebben különösen Bethlen Gábornak volt szerepe. Az eperjesi Kónya Péter vizsgálja a felső-magyarországi királyi városok 1670–1711 közötti szerepét a Habsurg-ellenes felkelésekben. Kiemeli a kormányzat merkantilista politikáját, a sok hadjárat negatív szerepét, az ellenreformáció hatását. A városoknak az országgyűléseken nem volt szavuk. Az adóteher igen súlyos volt. A rendi hadjáratok elősegítették a törökök további előrenyomulását. Eperjes, Bártfa és Kisszeben önként vettek részt a felkelésekben, csakhogy ennek súlyos következményei voltak, gazdasági téren is. Dobrossy István a nagy létszámú miskolci görög kolónia és az itt megalakult kompániák (kereskedőtársaságok) példáján mutatja be az ortodoxia itteni szerepét és kapcsolatait a Balkánnal és a nyugat-európai görög diaszpórával.

A reformáció és katolikus megújulás alfejezetben Bitskey István a kato­likus megújulást európai kontextusba ágyazza, a Felvidéken ez katolikus és evangélikus mozgalmat jelent, 1610-ben Zsolnán tartották az evangélikusok országos zsinatjukat. A másik oldalon a jezsuiták játsszák a főszerepet, itt Pázmány tevékenységére utal. Az alsóbb városi rétegek közt tevékenykedő ferencesek még a babonával találkoznak. Mindkét oldal kiépíti iskoláit és nyomdáit. A többféle etnikum révén soknyelvű környezet alakul ki. A főurak támogatta barokk a képzőművészetben fontos, a szlovák nyelvű egyházi irodalom ekkor bontakozik ki mindkét felekezetnél. A pozsonyi David D. Daniel a reformáció és a nemzetiségi értelmiség kapcsolatát mutatja be. Elsősorban a XVII. század során tárgyalja az evangélikus és a református felekezet közötti különbséget, amely a szlovák, illetve a magyar oldalon, de a németeknél is a nemzeti nyelv fejlődését mozdítja elő. Felekezet és etnikum kapcsolata így válik világossá. A leicesteri egyetemről jött Richard Bonney  „Isten, Haza, Szabadság” címen Magyarország Ausztrián belüli helyzetét Skóciának az Angol Királyságon belüli helyzetével veti össze. Erdély szerepét, és I. Lipót ellenreformációját is bekapcsolva az 1526–1611 közötti korszak vonatkozásában a pluralizmus négy formáját vázolja fel: 1. ahol nincs pluralizmus, ez Magyarország közvetlenül Mohács után; 2. ahol a többség üldözi a kisebbséget, ez a királyi Magyarország; 3. az együttélés, ez a török hódoltság; 4. egyik sem uralkodó, ez Erdély. A helyzet a XVII. század végére változik meg alapjaiban. A szerző igen jól tájékozott a magyarországi fejlődés kérdéseiben. A Debrecenben dolgozó Hörcsik Richard a XVI–XVIII. századi protestáns peregrináció kérdését veti fel, a puritanizmus elterjedése kapcsán is. A katolikusok a birodalmon belüli egyetemekre jártak (Bécs, Graz, Prága), a protestánsok a nyugati protestáns egyetemekre, de ezt a kormányzat 1725-től megszigorította. A  405–406. lapon kimutatást közöl a kálvinista ösztön­díjasok számáról városonként, helyzetüket is vizsgálja. A külföldi egyetemre járás előtt tanítóskodással gyűjtik össze a szükséges pénzt. Baráth L. Béla a Bursa sacra szerepét mutatja be a peregrinációban 1666–81 között. Debrecenben 1631-től jött szokásba, hogy az egyháztól kapott ösztöndíj egy részét a hazatérés után visszafizették. Részletes táblázatot közöl a szóban forgó években a peregrinációban résztvevő teológusokról városok szerint. Lévai Csaba az angliai, angolszász észak-amerikai és magyarországi apokalip­szis-irodalmat veti össze. Amerikában a nehézségek közepette támadt a hivatás (manifest destiny) gondolata. A magyaroknál Bocskai óta az apoka­lipszis helyét a nemzeti önmegsegítés foglalta el.

Az utolsó nagy fejezet Magyarország újkori szerepét tárgyalja, az első alfejezetben a polgári átalakulás kérdéseit. Gyáni Gábor ennek kulcskérdéseit vizsgálja, de úgy látja, maga a fogalom bizonytalan. Az átalakulásban kiemeli a zsidók szerepét. A kolozsvári Egyed Ákos az utolsó, 1848-as erdélyi országgyűlés szerepét mutatja be a folyamatban, elsőrendűen a jobbágyfel­szabadítás formáját és a három erdélyi nemzet szerepét. Ruszoly József az 1848-as forradalom által teremtett parlament és kormány helyzetét mutatja be, részletesen a választójog átalakítását a népképviseleti elvnek megfelelően. A kolozsvári Pál Judit az első világháború előtti székely városok helyzetét elemzi, a XVII. század végétől állandó harcot vívtak a városi státusz megtar­tásáért. A dualizmus korában fellendülés következett be. L. Nagy Zsuzsa a kispolgárság helyzetét (lower middle) és a társadalmi mobilitás lehetőségeit elemzi a két világháború közötti korszakban.

A következő alfejezet a modernizációt és az ideológiai kérdéseket tárgyalja. Orosz István a mezőgazdaság modernizálásának a kezdeteit mutatja be a XIX. század első felében, elsőrendűen a terméseredmények növelését a szántóterület bővítése révén, ez az 1880-as évektől viszont lelassult. Fülöp Éva az egyházi vagyon alakulását vizsgálja a hagyomány és a modernizáció kettősségében, a hódoltság felszámolása utáni újjárendezéstől a hitbizományok koráig. Erős Vilmos Szabó István 1848/49 problémáival foglalkozó írásaival a központban egyéb munkáit is elemzi, úgy látja, 1945 után valamiféle harmadikutas álláspontot foglalt el. Tokody Gyula a pángermanizmus magyarországi behatását tárgyalja a pángermán Weltpolitik jegyében, ami Ausztria bekebelezését is jelentette volna, ezért a Los von Ungarn (el Magyarországtól) jelszó. A magyarországi németek a német ösztönzés ellenére csak a dualista kor végén kezdtek szervezkedni. Az erdélyi szászok viszont mindig kormánypártiak voltak. Utal Edmund Steinacker vezető szerepére, de rámutat arra, hogy ő is Magyarország területi egysége mellett foglalt állást 1914 előtt. Tímár Lajos a magyarországi értelmiség reprodukcióját vizsgálja a két világháború között, bemutatja a foglalkozási arányokat, az intergenerációs mobilitás lehetőségeit. 40–54 százaléka értelmiségi származású volt, tehát az értelmiség önmagát reprodukálta. Barta Róbert a brit konzervatív pártot és a magyar egységes pártot veti össze az 1920-as években, történeti okokból sok a különbség, de van néhány hasonló vonás. Az angol pártstruktúra az 1870-es évektől alakult ki, helyi szervezetekkel, parlamenti hagyományokkal. A magyar párt újsütetű, csak egy országgyűlési frakció. A választójog is különböző. A belső problémákat mindkét párt sikerrel megoldotta. A magyarnak nem volt olyan konkurense, mint az angolnak a Munkáspárt. Mindkettőben döntő a miniszterelnök szerepe. Az angol esetében az arisztokrácia szerepe csökkent, de a földbirtokosok 40 százaléka még mindig a konzervatívokat támogatja. A magyar pártnak paraszti támasza van. Az arisztokrácia itt is kiszorul, kivéve a párt vezetését. A magyar arisztokrácia visszavonulása lassúbb. Szőke Domokos az 1938-as Szt. István- év történeti jelentőségét firtatja, ebben is az eucharisztikus kongresszus szerepét. Teleki a népek együttélését emelte ki a jubileum kapcsán, Szekfű az államalapító szerepét. A pozsonyi Dušan Škvarna a szlovák nemzeti jelvények kiala­kulását nyomozza. A XVIII. században még az egész országra közösek a szimbólumok, a király, a haza. Papánek fellépésével kerül elő a nagymorva állami hagyomány. Más szlávok ünnepeivel összevetve itt a Tátra, Dévény, a Kriváň tátrai hegy a nemzet szimbóluma. Csák Máté és Jan Jiskra szlovák uralkodókként szere­pel­nek. Már 1848 előtt megszületik a nemzeti himnusz, az 1848-as forradalomban a zászló és a címer (máig ható érvénnyel). A XIX. század során a szimbólumok száma tovább nőtt. Szerényebbek, mint a magyarok. Persze 1918 előtt csak az értelmiség ismerte, széles körökben csak 1918 után terjedtek el.

Az utolsó alfejezet a nemzetiségeket és a kortársak Magyarország-képét vizsgálja. Papp Imre az 1820–40-es években Magyarországon járt francia utazók élményeiről számol be. Az útviszonyok nagyon rosszak. Geológus, katonatiszt, Napóleon egyik marsallja járt itt. Saint-Marc Girardin szerint egy önálló Magyarországnak nincs jövője (1836). Edouard Antoine Thouvenel 1838-ban a középosztályt hiányolja, a nemesség az uralkodó. Berlioz 1846-ban itt ismerkedik meg a Rákóczi-indulóval, meglepi a nagy protekcionista láz. Auguste-Benoît de Gérando 1840–42 és 1845–48 között Magyarországon élt, három könyvet írt az országról, nagy együttérzéssel. Franciaként persze az államnemzet híve. A rostocki Manfred Jatzlauk Moltke 1835-ös útját ismerteti, Konstantinápoly felé utazóban. Értő humanista műveltségével kritikus a nemességgel szemben. Az osztrák–magyar viszonyt házasságnak tartja, ebben az osztrák oldalon áll. A pittsburghi Várdy S. Béla a századfor­dulós Amerikában vizsgálja az oda kivándorolt magyarokat és szlovákokat. Felfigyel az együttélés és az elválás az emigrációban is megfigyelhető szakaszaira. A magyar mozzanatot a szlovákok idővel elhagyják (Árpád sohasem élt). A paraszti szlovák nemzet emigránsai a nacionalizmus hatása alá kerülnek. a magyar elnyomást bírálják, ezt a nacionalista felfogást hazatérve terjesztik. Az emigrációban a szlovák nacionalizmus összecsap az ugyancsak erős magyar nacionalizmussal. A kivándorló magyar parasztokban erős a függetlenségi szemlélet, és a fölény a szlovákokkal szemben. Többek között ezek alapján alakul ki a tudatlan kelet-európai paraszt (husky) sztereotípiája. A kléruson belül akadt élesen magyarellenes (Peter V. Rovnianek), de „magyarón” is, aki ellenezte Magyarország felosztását. Az újvidéki Aleksandar Kasaš a jugoszláviai magyar kisebbségről ad képet 1918–41 között, nehéz anyagi helyzetben vannak. A kisebbségi jogokat a békeszerződések kényszerítették rá Jugoszláviára. 1927–29-ben a magyar kisebbség minél több parlamenti helyet igyekezett megszerezni. A moszkvai Alexandr Stykalin a román pártvezetés álláspontját vizsgálja Nagy Imre vonatkozásában. 1956. november 22-én Gheorghiu-Dej pártfőtitkár Budapestre utazott. Szabadulni akart a szovjet fennhatóságtól, de nem szövetkezhetett Nagy Imrével. Az eseményeket saját helyzete megerősítésére igyekezett felhasználni. Kár, hogy a szerkesztők nem adtak informnációt a háromnapos szimpóziumról, esetleges vitáiról.

The First Millennium of Hungary in Europe (Magyarország első ezer éve Európában). Editors-in-chief Klára Papp, János Barta. Co-editors Attila Bárány, Attila Györkös. Debrecen, 2002. Multiplex Media – Debrecen University Press, 582 o.

Niederhauser Emil