Klió 2003/3.

12. évfolyam

A Közép-Európai Egyetem Történeti Tanszékének évkönyve

Kontler László előszava az utóbbi tíz év eredményeiről, az oktatásról és a jövő terveiről számol be részletesen. A kötet zömét az egyetem hallgatóinak a dolgozatai teszik ki.

Mikhail Dmitriev a moszkvai Oroszország zsidók és a zsidózók iránti magatartását összegzi. Az államhatalom egy ideig tűrte a „zsidózók” szektájának a tevékenységét, volt bizonyos zsidó befolyás is erre a mozgalomra. Kijevben teológiai ihletésű zsidóellenesség volt, de egészében a XVI–XVII. századról nem sokat tudunk. Az oroszok magatartása mindenképpen más volt, mint a korabeli Nyugaté. Tóth István György a könyvírás és könyvégetés kettősségét vizsgálja a XVII. századi Magyarországon. A könyvírás nem volt különösen fontos, tekintettel a nagyméretű analfabétizmusra. A könyvek írásában a királyi Magyarországon a ferencesek, domonkosok és jezsuiták jeleskedtek. Ők tartottak fenn iskolákat is. A szerzetes írók között olaszok is akadtak. A szerző néhány fennmaradt könyvjegyzéket elemez, a könyvek nagy többsége egyházi, kegyességi olvasmány. Protestáns könyveket viszont égettek. Kontler László Burke és Gentz tevékenységét elemzi a régi rend védelmében. Burke azért támadta a francia forradalmat, mert az egész addig uralkodó társadalmi eszmerendszert vonta kétségbe. Utalt a régi civilizáció előzményeire. Európai szempontokat vetett fel kritikájában. Gentz ebben hasonlít rá. Véleményük szerint az európai civilizáció eredménye a hatalmi egyensúly. Egyikük sem volt Franciaország-ellenes. Szerintük az államok közötti rivalizálás örök, ebből következik a hatalmi egyensúly. Kontler a konzervatív felvilágosodás képviselőit látja bennük. Gerő András Bibó István politikai nézeteit elemzi, az eszmék foglyának nevezi őt. Több ellentmondást talál munkáiban. A legitimitáson belül Bécset pozitívnak tartja, de a kiegyezést elítéli. Ellentét áll fenn a kollektív elítélés elutasításában és a demokratikus eszmék dicséretében. Ellentét van a demokrácia és a nacionalizmus között is, ezt Bibó is észrevette. A liberalizmust és a demokráciát összekeveri. Az 1867-es kiegyezést a hamis realizmus példájának tartja, holott az ország felívelő korszakának volt a nyitánya. Gerő elismeri Bibó erkölcsi tekintélyét, de rossz történésznek tartja.

Roumen Daskalov a bolgár múltban és a jelenben keresi a népieseket és a nyugatosokat Az első népiesek orosz ihletésre a szlavofilok voltak a bolgárok között is (Szlavejkov, Karavelov), de ők a Nyugatot is csodálták, Zsinzifoc viszont egyértelműen szlavofil volt. Botevet is a népiesekhez sorolja. 1878 után a populisták a mérsékelt narodnyikok követői. De nem volt náluk semmiféle falu-nosztalgia, még a parasztpártban sem. Vannak ugyanakkor a XIX. század utolsó évtizedeiben is a Nyugatnak csodálói (a Miszĺl című folyóirat köre). Mégis egészében inkább nyugatos felfogást lát itt a szerző. A politikai népiesség 1944 előtt valamennyi pártra jellemző volt. Valamiféle agrárius külön utat ma mindenki elutasít. Marina V. Loskoutova az orosz középiskola problémáit vizsgálja a XIX. század második felében és a XX. század elején, ezen belül az állam és a helyi erők szerepét mérlegeli. A korabeli Nyugaton ezek egyensúlyban voltak, jól tagolt középiskolai hálózatot tartottak fenn. Az 1860-as évek reformjai során Oroszországban létrehozták a klasszikus gimnáziumot és a reál középiskolát, az állam az előbbit favorizálta, a reáliskolákat a vidéki intézmények, a zemsztvók. A nemesek és a hivatalnokok gyerekei a klasszikus gimnáziumba jártak. Az 1880-as évek ellenreformjai a középiskolában nem hoztak érdemi változást. Vilana Pilinkaite-Sotirovič a jobbágyfelszabadítás utáni litván társadalom házassági stratégiáit elemzi. A szülők a társadalmi rangnak megfelelő házasságokat pártolták. A fiatalok zömmel a szülők kívánságainak megfelelően kötöttek házasságot. Karády Victor a katolikus és a zsidó felekezet példáján vizsgálja felekezet és bűnözés összefüggését Magyarországon a XX. század elején. Fontosnak tartja a felekezeteken belüli rétegződés figyelembe­vételét ennél a kutatásnál. A katolikusok soraiban a parasztság mintegy 60 százalékot tesz ki, a zsidóknál legfeljebb 10 százalékot. A katolikusok bűnözése megfelel a korabeli átlagnak, de felülreprezentáltak az erőszakos cselekedetekben, viszont alulreprezentáltak a párbajozásban. A zsidóknál államellenes bűntény alig akad, de a vallás és a hadsereg elleni fellépés igen. Az alkoholizmus kevés, de a gazdasági bűntények száma nagy. Maciej Janowski hiányolja, hogy a CEU könyvtárában alig található kelet-európai vonatkozású szakirodalom. Három történész címen kiváló érzékkel a lengyel Michał Bobrzyńskit, a cseh Josef Pekařt és a magyar Szekfű Gyulát veti össze. A cseh és a lengyel romantika után következő pozitivista reakció jellemzi az első kettőt; de a szellemtörténet is hat rájuk. Bobrzyński bírálja a jezsuitákat. Pekař a Habsburg-uralom ellenére igen pozitívan látja a cseh barokkot. Bobrzyński etatista, Pekař elítéli a radikális nacionalizmust, amely elítéli az államot. Szekfűnél sok hasonló vonás található, de lényeges különbségek is, így a szellemtörténet erős hatása, Bobrzyńskihez hasonlóan, a periodizációban ő is az államnak tulajdonít alapvető jelentőséget. A társadalmi kritikában is közel állnak egymáshoz. Bobrzyński és Szekfű egyaránt nemzetnevelők. Szekfű, de olykor a másik kettő is bírálja a zsidó szellemiséget, amelyet a modern civilizációval kapcsol össze. Bobrzyński és mérsékeltebben Pekař jozefinisták, Szekfű a hivatásrendiség híve. Szekfű nem a magyar nemzetet tarja vétkesnek, hanem a 1iberálisokat és a zsidókat. A nemzet vonatkozásában Pekař a modernebb, elismeri a változásokat, Szekfű nacionalistább. Bobrzyński és Pekař a romantikát ellenzők második nemzedékét jelentik, a náluk jóval fiatalabb Szekfű idején a romantika még uralkodónak nevezhető. Az első két történetírás közt szoros az érintkezés, közös a német–osztrák történeti háttér. A hazafiasság mindháromban közös, Szekfűnél még a pártállami korszakban is. Személyes viszonyaik is hasonlók, a középosztályi származástól kezdve. Az ukrán analógiát a szerző Lypynskijben találja meg, a románt a Junimea folyóirat körében. Egyik szerző sem ítélkezett sztereotípiák alapján. A tanulmány meggyőzően bizonyítja a szerző kiváló tájékozottságát.

Yaroslav Hrytsak az 1991–2001 közötti ukrán nacionalizmus mítoszait és balfogásait mutatja be. Az amerikai Brubaker elméletét alkalmazza az ukrán viszonyokra. Kiemeli, hogy Ukrajna nem hullott szét, pedig 1991 táján sokan ettől féltek. Az ukránok, oroszok és egyéb nemzetiségek közti különbségek szociális jellegűek is. Az 1994 utáni szakaszban összeveti Lviv és Doneck lakosságának állásfoglalását. Kérdőívvel dolgozott mindkét városban, az identitásra 28 lehetőséget kínált fel válaszként. Doneckben a szovjet identitás az uralkodó, Lvivben az ukrán. Az oroszok és az ukránok egyaránt identitás­válságban vannak. A választásban nem a nyelv a döntő, hanem a lakóhely. 1994 után, később még újabb felméréseket is végzett a szerző hasonló módszerrel, az ukrán identitást találja a legszélesebbnek, az orosz kevésbé intenzív. A két város állásfoglalása nagyjából változatlan, itt fontosnak tartja, hogy Doneck 70, Lviv csak 50 évig állt szovjet uralom alatt. A szerző szerint a felmérés igazolja Brubaker elméletét, amely szerint Kelet-Európában gyengébb a nacionalizmus, mint Nyugaton. Kelet-Európában szerinte nem ez a központi probléma. Hrytsak szerint viszont a történetírásban mégis ez áll a középpontban. A nyugat- és kelet-európai nacionalizmus között van különbség.

Egy függelékben pontos jegyzéket kap az olvasó az egyetemen 1999-2002 között tartott kurzusokról, az ekkor megvédett szakdolgozati és doktori munkákról és az egyetemen ekkor tartott nyilvános előadásokról. A kötetet a 70 éves tanárnak és kutatónak, Alfred J. Riebernek ajánlották.

Central European University. History Department. Yearbook 2001–2002. Ed. by Jaroslav Miller, István György Tóth. Bp. 2002, Central European University, 272 o.

Niederhauser Emil