Klió 2003/3.

12. évfolyam

A Balkán, 1804–1999

A magyarországi olvasóközönség az utóbbi évek könyvterméséből már ismerhet egy átfogó Balkán történetet, Barbara Jelavich munkáját.¹ Mégis van értelme elolvasni Micha Glenny művét is. Ha egy mondatban kéne a két könyvet összehasonlítani, akkor a legfontosabb különbség az, hogy Jelavich könyve tankönyvízűbb, Gennyé pedig élményszerű, és élményteremtő. A szerző az élményszerűséget azzal éri el, hogy sok forrást idéz, hogy szenvedéllyel, helyenként dühösen ír, hogy nyelvi fordulatai találóak, és persze azzal is, hogy minden bizonnyal van személyes élménye a térséggel kapcsolatban. Nem érdektelen az sem, hogy (a könyvből kiderül, hogy 1989 körül és után bejárta a térséget) a BBC tudósítójaként az utóbbi évek fő és mellékszereplőivel is személyesen találkozott. Mégsem ez a könyv fő erénye.

A könyvben szinte szenzációszámba megy, ahogy Gennyinek sikerült az, ami eddig egy szerzőnek sem. Egy szálra fűzte fel a Balkán történetének kétszáz évét, mégpedig úgy, hogy az időrendhez nagyjából tarva magát, folyamatosan mesél. Igaz, hogy munkáját kilenc fejezetre osztja és azokat még több alfejezetre, de ez nem hat ki a „mese” folyamatosságára. A történelem pedig folyik, hömpölyög, örvénylik, vadul hullámzik, közel 800 oldalon. Ebben a történelemfüzérben, minden nép és minden térség kapott szakaszokat, az érdekfeszítő történetmesélés szempontjából fontos helyeken. A Balkánról szóló többi munkában általában meg szokták jegyezni, hogy nehezen érthető, összetett stb., és egymáshoz alig kapcsolódó történeteket mesélnek el egymás mellett kisebb-nagyobb terjedelemben.

A rendező elv Glenny könyvében a háborúk és a szenvedések szála, ezeknek a sorozatára fűzi fel lineáris történetét. Ez önkényesnek, tudományon kívüli rendező elvnek tűnik (sőt sejteni lehet, hogy ez a választás személyes indíttatású), de ha belegondolunk: nem ez a legtöbbet észlelt és közölt adat a Balkánról? Lehet persze, hogy a mélyben vannak felgöngyölítésre váró szálak, de első nekifutásra ez a problémafelvetés indokoltnak tűnik. Glenny könyvét olvasva, egyetlenegy történetet olvas az olvasó, és a térbeli ugrásokat a logika valamint az időbeliség kapcsolja egységbe. Az ugrások ilyetén nem teszik darabossá a történetet, ellenkezőleg még fokozzák a gördülékenységet azáltal, hogy mozgalmassá, sőt izgalmassá teszik a szöveget.

Ahhoz, hogy a munka ilyen egységet alkosson, Glenny egyedülálló technikát alkalmaz, ez pedig a perspektívaváltás technikája. Bizonyos esetekben „ráközelít” egy ember sorsára. Ezt teszi, pl. amikor a szarajevói merénylő Gavrilo Princip nagy frusztrációjáról beszél (a Balkán háborúk során nem vették be önkéntesnek a szerb seregbe, mert testalkatát gyengének ítélték, és a későbbiekben bizonyítani akart). Vagy amikor Anna Pauker kegyvesztett romániai komnunista vezető ki nem adott halotti bizonyítványáról szól (amit azért tagadtak meg, hogy leplezzék a nyilvánvaló kínzásokat). Az uralkodók és a kormányzók személyiségéről rövid és érzékletes leírást ad, egy-egy érdekes történet elmesélésével, nemegyszer az intim szférájukból (no de Freud köztudatba törése után immár egy évszázaddal ennek inkább természetesnek, mint szokatlannak kéne lennie). Máskor egy szinttel magasabbról mutatja be a dolgokat, amikor pl. a cserkeszek Balkánra településének körülményeiről és következményéről beszél; vagy a cazini körzet muzulmánjairól; vagy a szmirnai zsidók elleni örmény-görög pogromról. Szaloniki, Szarajevó, Belgrád, Szófia történetéből is felvillant képeket, vagy akár hosszasan is mesél. Máskor a már létező, vagy a még formálódó nemzeti közösségekről beszél; pl. Bulgária szenvedéseiről a háborúkban, vagy a szlovének, a horvátok szerepéről Tito Jugoszláviájában. A titkos szervezetek (viszonylag sok ilyen volt a Balkánon) már tudható dolgainak is fígyelmet szentel, a legtöbbet talán a VMRO-val foglalkozik. A történésekre, esetenként a titkos szervezetek működésére kiható ideológiákat is ismerteti (pl. a Megali Idea stb.).

Bizonyos esetekben földrajzi, illetve történelmi régiók történetéről beszél, pl. Macedónia történetének zűrzavarairól, a cazini körzetről. Természetesen nem hagyja ki az állami és birodalmi kereteket sem, ha kell, beszél Jugoszlávia, Románia, Albánia történetéről is. Történetébe bevonja a Balkánon túlterjedő birodalmak történetét is, és a Balkánra kacsingató nagyhatalmakét is, így elénk tár adatokat az Oszmán Birodalomról, a Habsburg- illetve az Osztrák–magyar Monarchiáról, Olaszországról, Németországról, az USA-ról, Oroszországról, illetve a Szovjetunióról is. És végül az átfogó, nagypolitikát bemutató világtörténeti nézőpont szintje sem hiányzik, hiszen a Balkán gyakran volt a vizsgált korszakban nagyhatalmi alkuk tárgya ezen a szintéren is, noha a nagyhatalmi játszmákban is esetről esetre más-más súllyal tűnt fel.

Mindezt a szerző „fogyasztóbarát” formába gyúrja. Ugyanakkor ez a fogyasztóbarátság, úgy tűnik, nem játszik rá egyik balkáni ideológia által „megmunkált” fogyasztó szimpátiájára sem. Elképzelhetjük milyen hatást válthat ki Tudjman karakterének leírása egy a „horvát állam megteremtője” szlogenhez szokott horvát ideológia-fogyasztóra, vagy a muzulmán görögök XIX. századi szerepét ecsetelő részek az ortodox görögöket mint egyetlen „realitást” tételező, és „másmilyen görögöt” elképzelni sem tudó görög számára. És az olvasó csak olvas, és ámuldozik. Micha Glenny munkájában jókora adag újságírói, de mégsem túlzó, szenzációra való éhség is van. Azt hiszem, a szerző a lehető legtöbb szenzációs dolgot belekomponálta a könyvébe. Nem hagyja ki Enver Hodzsa paranoiáját, Tito élvezethajhászatát, nem kerüli el figyelmét Ranković és Lugosi Béla (az első Drakula a filmtörténetben) frizurájának hasonlatossága. Élvezettel és kitüntetett helyen tudósít Churchill és Sztálin százalékos játékáról Moszkvában, a Berlini Kongresszus laza munkarendjéről, vagy arról a nem várt, és sokakat talán meghökkentő dologról, hogy Kemal Atatürk szőke és kékszemű volt, stb. Nagyon informatív, ahogy közli a Balkán különböző népeire és térségeire jellemző specialitásokat, legyenek azok nyelviek, szokásbéliek.

A szerző nem próbál elméletet gyártani a Balkánra, nem foglalkozik közvetlenül az okok feltárásával, pontosabban azok finom elemzésével. Így a munka történelemszemlélete egy kicsit sommás. Nagyjából úgy véli a szerző, hogy a nagyhatalmak játszmái még elmélyítették azt a káoszt, amit a Balkán bonyolult geomorfológiai, néprajzi, politikatörténeti viszonyai eleve feltételeztek, és hogy ez a háborúk sorozatát eredményezte. Ez a kép persze védhető és vitatható is, de a szerző nem ezzel foglalkozik. Mégis, ha azt mondanánk, hogy a munka leíró jellegű, az félrevezető lenne. Glenny egy pillanatra sem vész el a részletekben, noha sok részletet közöl, és szintre mindig tudatában van annak, hogy a története az 1999-es pontig halad, és azt sem feledi egy pillanatra sem, hogy milyen rendezőelv vezérli. Hogy helyes volt-e az 1999-es évet kiválasztania végpontként, az majd eldől, sőt lehet, hogy részben már el is dőlt. A könyv végpontjának kiválasztása talán egy sejtés, és sejtetés, sőt javaslat, sugalmazás a nagyhatalmak politikacsinálóinak. Glenny ugyanis nem kevesebbet állít, mint hogy 1999-cel lezárulhat a háborúk sorozata, ha a Nyugat végre felelőséget vállal tetteiért, és nem hárítja át a dilemmákat a balkániak legendássá dagasztott összeférhetetlenségére (az persze vitatható, hogy mennyi ebből az összeférhetetlenségből az alap, és mennyi az, amit az eléggé le nem tisztult politikai, illetve közgondolkodás hozzátett). Ezzel kapcsolatban nagyon élesen fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a Balkán gazdasági fejlődésében egyetlen egyszer volt érdekelt valamilyen nagyhatalom, ez pedig a hitleri Németország. Ez is vitatható talán, de az vitathatatlan, hogy a nagyhatalmak mindig fokozták a már meglévő ellentéteket. Amikor pedig már annyira összekuszálódott a helyzet, hogy tanácstalanokká váltak, akkor elegánsan kivonultak, puskaporos hordóról és hasonlókról beszéltek. A szerző kétséget sem hagyva saját elképzeléseiről, könyvének lezárásaként azt mondja, hogy a Nyugatnak segítséget kell nyújtania a Balkánnak, mintegy vállalva a felelőséget azért, hogy amikor beavatkozott, mindig rontott a helyzeten. Ha ez a segítség megérkezik, új szakasz kezdődhet a Balkán történetében. Ha nem, akkor további szenvedések várhatók. Glenny valójában optimizmusának adott hangot, amikor a történetet 1999-el lezárhatónak vélte. Hiszen azzal aligha vitatkozhat bárki, hogy Bosznia problémája nincs megoldva, csak pillanatnyilag nem tombol; hogy Koszovó problémájával ugyan ez a helyzet, hogy Macedónia helyzete törékenyebb, mint bármely más államalakulaté a térségben, Szerbiában pedig a nem is mindig rendezett demokratikus külcsín alatt akár egy (újabb – ezúttal nem exportált) polgárháború is rejtőzhet...

Glenny munkája kapcsán a leírás kifejezés azért is téves lenne, mert, faktográfiája bizonyos esetekben gyenge oldala. Az irodalomjegyzék tanulsága alapján viszont valóban sok mindent elolvasott, és ez a szöveg minőségéből is kitetszik. Mégis elmulasztott utánanézni, pl. annak, hogyan is volt pontosan Jugoszlávia felosztása a második világháború folyamán. Máskor meg egész egyszerűen rossz dátumot közöl, pl. amikor a mostari híd lerombolásáról beszél. Ez a könyv legnagyobb hibája. Ez a hanyagság azért is zavaró, mert egyrészt akkoriban a szerző a térségben tartózkodott, másrészt az olvasóban felmerülhet az a kérdés, hogy vajon hány nem egészen pontos adat van a munkában. Nem tekinthető egyértelműen hibának, hogy a második világháború leírásakor elsősorban a genocídiumokra fókuszál, azért sem, mert olvasói szempontból ez a rész katarktikus is . Így a történet nem egészen arányos, hiszen a hadműveletekről csak annyit közöl, amennyi okvetlenül szükséges a szenvedések elmondásához, mégis ez sokszor kevesebb, mint ami a megértéshez szükséges. Glenny a maga történetéhez nem fontos dolgokról is hallgat, így könyve nem tekinthető általános Balkán-történetnek. A könyv végén szinte kizárólag a széteső Jugoszlávia történéseivel foglalkozik, ami érthető is, noha a térséget ismerő megfigyelőtől azért elvárható lenne az is, hogy az 1990-es évek bulgáriai, és az annál jóval nagyobb albániai káoszról részletesebben beszéljen. A szerző több esetben megenged magának teljesen szubjektív eszmefuttatásokat, kiszólásokat. Művében általában nem rejti el a szimpátiáit, antipátiáit, pl. amikor megjegyzi, hogy nem híve ugyan a halálbüntetésnek, de ez egyáltalán nem jutott eszébe, amikor kiterülve látta a Ceausescu-házaspárt. Ettől persze helyenként provokatívabb, de érdekfeszítőbb, olvashatóbb a könyv. És a véleménykimondás becsületesebb is annál (ha már van az embernek véleménye), mintsem az objektívet játszva ne mondja ki, hiszen véleményét el úgysem rejtheti.

Micha Glenny tehát összefüggő történetet tett az olvasó elé. Ez helyenként javítandó, helyenként vitatható. Egy azonban bizonyos: ez a narratíva fényévekre van az etnocentrikus nemzeti narratíváktól, és azt sugallja, hogy a balkáni népek szenvedéseik által, és megszenvedett történetük által alkotnak egységet. Erénye, de egyben hibája is a történetmesélő jelleg. Ez ugyanis szétszórja az adatokat. Így nagyon nehéz lenne ebből a könyvből rendszerezett tudásra szert tenni. Azok a tudáscsipetek viszont, amelyek rendszerezetlenül, kisebb-nagyobb töménységben telítik a munkát, és amelyek a rendszerezett kifejtésre törekvő könyvekből sokszor kimaradnak, nagyon fontosak. Az ember érzésekkel és értelmező szempontok ismeretében, a fantáziáját megmozgató anekdoták tudomásul vételével, teszi le a könyvet. Mindez a pártos, a történelmet erős érzelmi kötődésben megélő olvasóban talán indulatokat is kiválthat. A szemlélődő hozzáállású olvasónak viszont a könyv elolvasásával lesz kulcsa ahhoz, hogyan faggassa a szakirodalmat. Egyszersmind értő történelemszemléletet tehet magáévá. Ugyanakkor Glenny nagyon kritikus (könyvében nincs olyan személy, akit kizárólagosan pozitív példaként állított volna elénk, nagyon sokakat kritizál, sőt némelyekről, nem is kevesekről, egy jó szava sincs). A térséget jól ismerők is megtudhatnak újdonságokat, tekintve, hogy valóban nagy térséget tekint át. A szakirodalom egyfajta ismertetése is a könyv. Sőt a felhasznált tények és a kifejtett elképzelések olyan módon egymás mellé rakva, ahogy a szerző teszi, újszerűek. Mégis az így szerzett tudás egy narratíva narratívája lehet. Ez kevés annak, aki komolyan akar foglalkozni a térséggel. Ha tanulni akarunk, ha egy-egy részkérdés pontosabb ismertetése érdekel bennünket, akkor továbbra is a Jelavich-könyvet kell elővennünk, de Glenny könyvét olvasva sem maradunk tudatlanok, csak tudásunk nehezebben megfogható, megfogalmazható. Fontos haszon, hogy szembesülünk azzal az állítással, miszerint a Balkánon, ha lehet, még több és még intenzívebb volt a szenvedés, mint máshol Európában. Ezáltal egy lényeges szemponttal gazdagodik történelemszemléletünk, még ha vitatnánk is ezt az állítást. Nem elhanyagolható annak a technikának a csillogása sem (ami a könyv legnagyobb erénye), ahogy a szerző a perspektívaváltásokat sorakoztatja egymás után. Azt hiszem, ebben minden további, a Balkán történetével foglalkozó munka mintája lehet, hiszen ezzel egy csapásra tette elmesélhetővé és érthetővé a történetet. A könyvet az is dicséri, hogy a szerző maga látta egy-egy tüntetésnek a résztvevőit, saját fülével hallotta az ott elhangzó beszédeket, sokakkal személyesen is találkozott, így egyes politikusokról érdekes leírásokat ad.

Glenny munkája, hiányosságai ellenére sem mellőzhető. Semmi esetre sem tekinthető légből kapottnak, sőt kevésbé légből kapott, mint a nemzeti narratívák. Általa elgondolkodhatunk azon, mi csorbítja a hitelességet inkább, az-e, hogy itt ott egy-egy megállapítás, dátum téves, vagy az, amikor történelemtudományon kívüli indokok miatt, szándékosan és tendenciózusan nem szólnak egy-egy, a vizsgálttal szomszédos szandzsákbéli lázadásról; vagy pl. az 1804-es szerb lázadást megelőző időkben, 1801-ig a szerbeket kifejezetten istápoló pasáról; vagy arról, hogy a Belgrádot később ostromló csapatok legénysége legalább annyira állt a dáhik uralmát gyűlölő muzulmánokból, mint az ortodox szerbekből. Glenny adatai, amelyek itt-ott felbukkannak, komolyan felvetik a nemzeti narratívák hiteltelességének kérdését, hiszen egyértelműen utalnak azok torz mozzanataira.

Aki olvasói élményre vágyik, akit érdekelnek a történet elmondásának nyelvi finomságai, aki érdekességeket akar találni, s végül, aki a korszak és a térség szellemére kíváncsi, olvassa el Glenny könyvét. Persze azt sose feledje, hogy a térség és a korszak szelleme bizonyára egyszerre szűrve és fölerősítve jön át a könyvbe (a szerző személyisége erősen érződik), és azt sem, hogy nem lehet mérget venni Glenny minden adatának hitelére.

Misha Glenny: The Balkans Nationalism, War and Great Powers (A Balkán 1804–1999 Nacionalizmus, háborúk és a nagyhatalmak). A szerb fordítás szerint: Misa Gleni: Balkan 1804–1999 (Nacínalizam, rat i velike sile) Samizdat, FreeB92 é. n. I. 338 old., II. 402 old. (Sajnos a szerb fordítás nem közli az eredeti kiadás összes könyvészeti adatát, csak címét és szerzőjének nevét.)

Mészáros Zoltán

1. Barbara Jelvavich: A Balkán története, 18. és 19. század, Osiris Kiadó – 2000. Budapest, 1996.