Klió 2003/3.

12. évfolyam

Bajorok az ausztriai Duna-völgy térségében a korai középkorban

A mai Ausztria kora középkori története összekapcsolódott Bajorország történetével. E területek túlnyomó része még jószerivel lakatlan volt, az egykori romanizált népesség maradványai visszahúzódtak a nagyobb biztonságot és védelmet jelentő alpesi hegyek közé, mint például Salzburg térségébe. A népesség megfogyatkozása összefüggésben volt a népvándorlással, melynek során a VI. század elején ebben a térségben a bajorok telepedtek le, akik a század közepére már frank fennhatóság alá kerültek. Ennek következtében viszonylag hamar találkoztak a kereszténységgel, sőt rövid időn belül a bajor területekről már missziók is indultak a környező pogány területek megtérítésére. A VIII. század folyamán a bajor szállásterületek peremvidékein alapított kolostorok jól mutatják ezt a folyamatot: Mondsee kolostorát 748 táján, az innichenit 769-ben, a kremsmünsterit pedig 777-ben alapították. A keleti területek krisztianizációját a salzburgi püspökök (majd érsekek) már a kezdetektől támogatták. A kereszténység terjesztése egyúttal a bajor hatalmi terület, illetve politikai befolyás növelését is jelentette, ám összességében ez a folyamat még a VII–VIII. században nagyon lassú volt, tartósabb eredményeket nem ért el.

Döntő változás csak Nagy Károly idején következett be, aki birodalmára nézve veszélyes ellenségnek ítélte meg a Kárpát-medencében élő avarokat, és hadjáratokat indított ellenük. A 791–804 között zajló frank–avar háborúkat követően – az avar kaganátus belső viszályaiból és a bolgárok támadásaiból is következően – összeomlott az avar hatalom, s ezzel lehetőség nyílt a frank birodalom politikai befolyásának és a kereszténységnek az Alpoktól keletre történő kiterjesztésére. A frank hatalom növekedésével részben frank illetve más germán és szláv etnikumok keleti irányú mobilitása is bekövetkezett, de ezzel a lehetőséggel túlnyomó többségében a térséghez közel élő bajorok tudtak élni. Néhány 800 körüli forrás, valamint a 805. évi diedenhofeneri kapituláré szerint ezekben az években, azaz a IX. század elején a Karoling-birodalom keleti határa még az Enns-folyó volt. A raffelstettneri vámrendel­kezés szerint a X. század elején a frank kereskedelem egészen Mantern/Krems-ig kiterjedt, ahol vámszedőhely is létezett. A X. század elején már a Karoling-házi uralkodók politikai befolyása alatt állt a keleti térség egészen a Balatonig. Ennek alapján a szerző úgy véli, hogy a IX. század első felében, amikor a frank birodalom politikai értelemben még egységes volt, a keleti területek még szorosabban kötődhettek a Karoling-hatalomhoz, mint később, amikor a birodalom már részekre bomlott.

Abban, hogy Nagy Károly előtt a bajor telepesek keleti irányú mozgása még nem vett nagyobb lendületet, nagy szerepet játszott az, hogy a frank birodalom és az avar kaganátus közötti széles és lakatlan gyepű fenntartása (katonai megfontolásokból) mindkét hatalom érdeke is volt. Ez a körülmény a jelentősebb bajor telepes mozgalmat is meggátolta. A források csak évtizedekkel az avar háborúk után, a IX. század közepétől szólnak nagyobb arányú bajor kolonizációról: az Enns és a Bécsi-erdő közötti térségben ugyanis egyre több templomról tesznek említést. Az ausztriai Duna-vidék azonban a korban etnikai szempontból korántsem volt homogén. A Keleti-Alpoktól északra feltehetően kisebb számú romanizált néptöredékek is éltek. A már említett raffelstettneri vámrendelkezés a Karoling időkben ezeken a területeken rugiereket említ, akik az V. században valóban ezen a részen éltek, ám Odoaker 487-ben legyőzte őket. A rugierek többsége ezt követően az osztrogótokhoz menekült, de nem lehet kizárni annak a lehetőségét, hogy kisebb csoportjaik továbbra is a mai Alsó-Ausztria földjén maradtak. Éppen csekély számukból következően minden bizonnyal hamar elveszítették etnikai önállóságukat és identitásukat, s vélhetően beolvadtak a bajorok közé. A szerző véleménye szerint a Karoling-korban már nehezen képzelhető el a rugierek továbbélése. Az avar uralom alatt jelentős számban éltek szlávok, azonban a gyepűvidéknek számító ausztriai területeken, a Duna-vidéken kevés nyomukat lehet megtalálni. Nagy Károly korában Theoderich missziós püspök azért ment keletre, hogy az avarok és a szlávok között a kereszténységet terjessze.

Jámbor Lajos (814–840) uralkodása alatt nem sok figyelmet szentelt a bajor térségnek és a keleti területeknek, sőt ezeket a részeket igen hamar, már 817-ben átengedte fiának (Német) Lajosnak. Ő azonban fiatalsága miatt kezdetben még ugyancsak nem volt képes arra, hogy e területen komolyabb aktivitást mutasson. Német Lajos 825-ben vette ténylegesen kezébe a bajor területek kormányzását, s ezt követően az avarok keresztény hitre tért részét a Keleti-Alpok térségéből a Duna-völgyébe telepítette. A források 836-ig e területen említik is őket. Az ide telepített avarok nem alkottak zárt etnikai egységet, településeik szláv és bajor telepekkel keveredtek. Egy 832. évi oklevél egyértelműen ezt a helyzetet tükrözi: azt említi, hogy a provincia Avarorum földjén szlávok is élnek, ám ugyanakkor német helységneveket is tartalmaz, illetve bajorok jelenlétéről szól. A IX. század második felétől az ausztriai térségben a források már nem beszélnek avarokról, összemosták őket a szlávokkal.

A IX. század folyamán a kereszténység is nagyobb léptékkel terjedt kelet felé. 827/828 táján Adalram salzburgi érsek egy templomot szentelt fel a mai Nyitra környékén, amelynek felépítéséhez – a források szerint – Bajorországból érkeztek mesteremberek. Ez azt jelentette, hogy az itteni szláv hatalmi központban egy kisebb bajor kolónia is élt. A források a Balaton mellett ugyancsak említenek egy olyan templomot, amelynek felszentelésekor az itt élő bajor kolónia tagjai is részt vettek. A késő Karoling-korban a szláv területeken a kereszténység a fejedelmi központokban vert gyökeret, s ezzel együtt ott kisebb-nagyobb bajor telepek is létrejöttek. Kétségtelen, hogy a kereszténység terjedésével megvalósult egyfajta egyházi, politikai kötődéssel járó bajor expanzió kelet felé, amit kisebb kolóniák is követtek, de számottevő bajor telepes mozgalom a korban még nem volt. A bajor telepesek keleti irányú mozgása azt követően vett nagyobb lendületet, hogy 955-ben I. Ottó megfékezte a magyar rabló hadjáratokat, de számottevő mértékűvé csak a XII. századi általános európai demográfiai növekedéssel vált.

Heinrich Koller: Die Baiern im österreichischen Donauraum (Bajorok az ausztriai Duna-völgy térségében). In: Österreich in Geschichte und Literatur, 44. évf., 2000. 5–6. szám, 269–280. old.

Pósán László