Klió 2003/3.

12. évfolyam

A reneszánsz Firenze művészeinek szerződései és szerződésszegései

Valamikor a XV. századi Firenzében Cosimo de’ Medici egy kereskedő útján arra adott megbízást Donato di Niccoló di Betto Bardinak, hogy készítsen számára egy bronzfejet, amellyel palotájának felső udvarát kívánta még díszesebbé tenni. Amikor a mű elkészült, és a kereskedő ki akarta fizetni a munkadíjat, megütközve kellett a megrendelőt tájékoztatnia arról, hogy a vállalkozó „túl sokat kért” a munka elkészítéséért. A történetet akár minden­naposnak is tekinthetnénk, ha a megrendelőt voltaképpen nem Medici il Vecchioként, a vállalkozót pedig nem Donatellóként ismerte volna a rene­szánsz korabeli Firenze. Nem Donatello volt az egyetlen olyan művész, akinek munkáját nem fizették meg kellően a megbízók, Donatello és Cosimo története tehát azt tükrözi, hogy a quattrocento Firenzéjében leginkább az a kérdés foglalkoztatta a művészetkedvelő megrendelőket és nem utolsó sorban magukat a művészeket, hogy „mennyire rúg” egy-egy műalkotás értéke, és a vitás esetekben ki legyen az, aki a munkadíj mértékéről dönt.

Mareile Büscher könyve a XV. századi Firenze művészeti világába kalauzol el bennünket, de mindezt jogtörténeti szempontból teszi, azaz sorra veszi azokat a jellegzetességeket, amelyek a művészek és a megbízók közötti szerződéses jogviszonyokat kísérték. A reneszánsz műalkotások majd mindegyikének hátterében ugyanis a festők, szobrászok és a megbízóik közötti egyedi megállapodások állnak, amelyek – attól függően milyen részletesen szabályozták a felek jogviszonyát – a mindennapok során bizony számos vitára adhattak okot késedelem vagy hibás teljesítés esetén. E szerződések a lehető legkülönbözőbb információkat tartalmazták a szerződő felek jogaira és kötelezettségeire, valamint az elkészítendő műre vonatkozóan; mindig különös hangsúlyt kapott magának a műnek a leírása, mind anyagának minősége, mind pedig a mű formája tekintetében. Rögzítették a – sokszor utóbb jogvita tárgyát képező – munkadíjat, a szerződés teljesítésének határidejét, a késedelem esetén alkalmazandó jogkövetkezmény, illetve a kellékszavatosság kérdését. Minden olyan kérdést rendezni igyekeznek tehát, amelyek gazdasági és jogi szempontból jelentősek lehettek egy megrendelésre elkészülő műalkotást tárgyául tevő megbízási szerződés létrehozatalakor és teljesítése során. Annak ellenére, hogy az elkészítendő művel kapcsolatos követelmények mellett a mű elkészítéséért járó munkadíjat is pontosan meghatározták, a szerződés teljesítési szakában a művészek és a megrendelők között gyakran keletkeztek szerződésértelmezési „nézeteltérések” az elkészült mű értékével és értékelésével kapcsolatosan. Ezeket a „nézet­eltéréseket” természetesen a legtöbbször sikerült békésen elsimítani, de számos alkalommal kellett a szerződő feleknek választott bírósághoz, vagy rendes bírósághoz fordulniuk annak érdekében, hogy eldőljön, jogosult-e, és ha igen, milyen mértékű munkadíjra jogosult a művész.

Amellett, hogy a XV. századi Firenze hihetetlen értékű kulturális örökséget hagyott az utókorra, nem hagyhatjuk szó nélkül azt a szerző által feldolgozott rendkívül gazdag forrásanyagot, amely remek lehetőséget nyújt a jogtörténeti kutatások számára is. A korabeli emlékek jogtörténeti szempontok szerint való megközelítése, egy korábban méltatlanul mellőzött terület felfedezésével, új lendületet adott Firenze eddig „csak” művészettörténeti oldalról történő népszerűsítésében. Bár a szerző által megvizsgált források jelentős részét az Archivio di Statoban őrizték, sőt többségüket publikálták is, tehát elvileg hozzáférhetők voltak az érdeklődők számára, a művészeti alkotások megren­delői és elkészítői közötti megbízási jogviszonyokat eddig még nem vizsgálták meg oly tüzetesen, mint Mareile Büscher teszi munkájában. A szerző ugyanis arra tesz kísérletet, hogy a korabeli firenzei megbízási szerződéseket, illetve az ezeket rögzítő jogi dokumentumokat úgy mutassa be, hogy a teljesség igényével feltérképezze a megbízási jogviszonyok hátterét. A dokumentumok közül elsősorban a megbízási szerződéseket kell kiemelni, de a művészek és a megrendelők üzleti könyveibe tett bejegyzések, fizetési utalványok és bizonylatok is fontos szerepet játszottak a szerző kutatómunkája során. A választott bírósági eljárással kapcsolatos megállapításait, a bírósági ítéletek mellett, a közjegyzői okiratok is alátámasztják. Mindehhez a szerzőnek nem csak a választott bírósági perek iratait, hanem a firenzei kereskedelmi bíróság aktáit is végig kellett böngésznie. Ezen anyagok azonban önmagukban véve nehezen lettek volna értelmezhetők további korabeli jogforrások ismerete, boncolgatása nélkül. A mű előkészítése során nélkülözhetetlennek bizonyult Firenze helyi törvényalkotásának, céh-statútumainak megismerése. Ezek közül mindenekelőtt Firenze statútumának 1322–25. évi felülvizsgálatát érdemes említeni, illetve ennek 1415-ben módosított szövegét, a Statuta Populi et Communis Florentiae-t. A helyi törvényművek mellett a ius commune középkori periratait vette nagyító alá, tekintettel arra, hogy a territoriális jog mellett ennek szabályai is érvényesültek. Végül, de nem utolsó sorban a szerző fontos forrásának tekintendők a közjegyzők által forgatott formuláskönyvek, melyek performuláikkal és szerződési mintáival gyakorlati útmutatóul szolgáltak a mindennapi közjegyzői okiratolási praxis számára. A közjegyzők tehát azonnal válaszolni tudtak a kereskedelmi forgalomban felmerült igényekre azzal, hogy szerződési mintáik mellett nem csak a felek jogviszonyának megalapozásakor, hanem egy esetleges későbbi választott bírósági eljárásban is döntő szerephez jutottak. A forrásokat döntően a szerző fordította, de emellett kivételesen találunk olyan szövegeket – ezek fellelhetőségét pontosan megjelölve –, melyek már korábban a szerző rendelkezésére álltak.

A megbízási jogviszonyok szociális és gazdasági hátterének feltérképezése során önálló fejezetet kaptak azok a szempontok, amelyek a megbízók, illetve a művészek oldaláról nyertek egy adott jogviszonyban jelentőséget. A meg­bízókat Büscher tovább osztályozza, aszerint, hogy közületek, vagy magán­személyek számára kell-e a megrendelt műnek elkészülnie. E körben nyerünk bepillantást a firenzei céhviszonyokba, és ismerhetjük meg a céheket úgy, mint megbízókat. Itt részletesen ismerteti az Or San Michele templom megépítésére adott céhes megbízást. Az egyes céhek mellett a megbízások többségét híres családok, a Mediciek és a Strozzik adták, de számos egyházi megbízásról is tudósít a munka. A szerződések „túloldalán” álló művészek szociális, gazdasági helyzetének vizsgálata során színes képet kapunk a művészeti műhelyek ügyes-bajos dolgairól, így a segédek kinevelésének, betanításának fáradalmairól, a műhelyek felszereltségéről és az esetleges alvállalkozók betagozódásának lehetőségeiről. Érdekes a művészek műhelyközösségben betöltött szerepe, jogállása, önállósága, melyet nagyban befolyásolt a céhes hierarchia.

A művészek és a megbízók közötti szerződéses jogviszony vizsgálatát a szerződés előkészítésének leírásával kezdi a szerző. Itt kezdődnek a megbízás értékével kapcsolatos diskurzusok, esetlegesen pedig versenyt írnak ki egy-egy nagyobb mű (pl. egy dóm kupolája) elkészítésére. Az előkészítő szakaszt a szerződéses megállapodások létrehozatala váltja fel, melynek kapcsán Büscher, a szerződések formai kialakítását követően, azok tartalmi elemeit veszi nagyító alá. Megállapítása szerint, minden megbízási szerződés bevezető formulával kezdődik, majd az elkészítendő műalkotást, azaz a szerződés tárgyát írják le részletesen, mind anyagát, mind pedig formáját, elhelyezkedését illetően, külön kitérve a megrendelő minőségi követelményeire. Ezt követően rendezik a díjazást, meghatározzák a szerződéskötéskor járó megbízási díjat és a munka elvégeztekor esedékes további díjat is. A munka ellenértékét általában a felek közösen állapították meg, de előfordult, hogy a megbízó vagy egy harmadik személy becsülte meg a munka ellenértékét. Sorrendben következőként a mű elkészítésének határidejét és a késedelem jogkövet­kezményeit rögzítették a felek, itt elsősorban kötbér kikötése volt a jellemző. A mű hibáiért a művész felelt, szavatosságot vállalt a szerződésben, és végül a záró rendelkezések tettek pontot a megbízási szerződések végére.

A megbízók és a művészek közötti jogviták eldöntésére elsősorban választott bíróság volt hivatott. A választott bíráskodás jogi alapjainak és a ius communeval való viszonyának boncolgatását követően, a szerző külön kitér az arbiter és az arbitrator terminológiai megkülönböztetésre is. Fontos kiemelni e témában a munka azon részét, amely az 1325-ös és 1415-ös firenzei statútumok azon fejezeteit mutatja be, amelyek kifejezetten a választott bírósági eljárással kapcsolatosan tartalmaznak előírásokat. E fórum eljárásához további adalékokat szolgáltat a szerző a közjegyzői formuláskönyvekben fellelt, választott bírósági szerződések (compromissum) és választott bírósági ítéletek (arbitrium, laudum) felsorakoztatásával. Nem kevésbé érdekes azon megtörtént peres eljárásoknak a boncolgatása, amelyek a firenzei választott bíróságok mindennapi gyakorlatát tükrözik. Itt a Ghirlandaio-féle oltár­festmény, és a Donatello által elkészített Gattamelata-emlékmű kapcsán kipattant jogvitát elemzi a szerző, részletesen kitérve a választott bíróság ítéletének formai és tartalmi megítélésére.

Érdekes színfolt a munkában a céhek perképességéről szóló rész a Mediciek 1349-es statútumának bemutatásával, ahol arról is tudósít a szerző, hogyan is folytak a peres eljárást megelőző egyeztetések, és mekkora volt e tárgyalások gyakorlati jelentősége. Ha nem sikerült a peren kívüli megegyezés, az ügy az Arte dei Medici e Speziali elé került, és az eljárást végül a céh-konzul ítélete zárta. Részletesen megismerhetjük Filippino Lippi firenzei festő és Filippo Strozzi és örökösei jogvitájának részleteit, amely az S. M. Novellai Strozzi-kápolna festése kapcsán bontakozott ki. Az 1487-ben kötött szerződés azon megállapodások közé tartozik, amelyek valamiféle rendelkezést tartalmaznak arra, hogy felel-e, és milyen mértékben felel a művész a műalkotás hibáiért, és késedelme milyen jogkövetkezménnyel jár. Érdekes módon Strozzi nem kötött ki kötbért a festő késedelme esetére, hanem fenntartotta magának azt a jogot, hogy visszavonja Lippitől a megbízást, és egy másik festőt bízzon meg a munka befejezésével. A jóvátétel kérdése kétféleképpen jelenik meg: vagy kötelezik a festőt a rontott mű helyreállításra – változatlan megbízási díj ellenében –, vagy pedig csökkentik a díj mértékét. Az ügyet végül az Arte dei Medici e Speziali perben döntötte el Strozzi örököseinek 1497-ben beadott kérelmére. Az ítéletet az aequitas alapján hozta meg a bíróság: a festőt kötelezte a kápolna végleges helyreállítására, a Strozzi-örökösök pedig meg kellett, hogy fizessék az időközben jócskán megemelkedett elkészítési költségeket.

A munka utolsó fejezete egy újabb igazságszolgáltató fórumot mutat be az olvasónak, a Tribunale di Mercanzia, azaz a firenzei kereskedelmi bíróság működését. A bíróság Firenze öt legnagyobb kereskedelmi céhének konzuljából állt, és nem csupán a művészek és megbízóik közötti megbízási szerződésekből fakadó jogvitákban volt jogosult dönteni, hanem a firenzei kereskedelmi forgalom ellenőrző szerve is volt. A Mercanzia olyan orgánum tehát, amely részint bíróságként, részint pedig kereskedelmi kamaraként tevékenykedett. A bíróság eljárásai közül részleteiben a Luca della Robbia és megbízója, Federigo Federighi közötti jogvitát mutatja be a szerző, mely per alapját egy márványszobor elkészítésére 1454-ben adott megbízás szolgáltatta. A művész késedelmét elégelte meg Federigo, és bátyját hívta segítségül a perlekedésben, és így Domenico Federighi képviselte testvérét az eljárás során, melyben csak 1459-ben született döntés.

Összefoglalva tehát a szerző azon megállapításait, amelyek a reneszánsz Firenzében a művészekkel megkötött megbízási szerződésekre vonatkoznak, azt mondhatjuk, valójában nem léteztek tipikus „művészeti szerződések”, nem ismertek olyan szerződési formát, amelyet a locatio conductio operis írásba foglalására alkalmaztak. A közjegyzők formuláskönyvei egyáltalán nem tartalmaznak szerződési mintákat kifejezetten a művészeti alkotások elkészítésére adott megbízásokhoz, azonban megtalálhatók bizonyos záradékok, amelyek tipikusan e szerződések kísérői voltak. Ilyen záradék volt például az, hogy a mű „a mester kezei között kell, hogy megszülessen”, mely a XV. században egyet jelentett – a mecénásoknak oly fontos – „eredetiséggel”. A szerző hangsúlyozza, hogy bár a művészek és megbízóik közötti jogvitákat legtöbbször kétkezi munkás vagy művész laikus választott bíró, arbitrator döntötte el, nem volt annak sem akadálya, hogy rendes bíróság, céh-bíróság vagy akár a firenzei kereskedelmi bíróság ítélkezzen a felmerült jogvitában. Megjegyzendő azonban, hogy a céh-bíróság csak akkor dönthetett, ha a peres felek ugyanazon céh tagjai voltak, ha pedig különböző céhekhez tartoztak, akkor a felperes eldönthette, hogy az alperes céhének céh-bírósága, vagy a Mercanzia legyen a perben eljáró fórum. Az Arte dei Medici e Spezialinak a céh-bírósági eljárást megelőző egyezkedés során is kulcsszerepe volt, amely mind a művészek, mind a megbízók számára gyors és szakavatott konfliktus­kezelés lehetőségét biztosította. Mint szakértő bizottság, elsősorban azon jogvitákban játszott szerepet, amelynek tárgya a megbízás alapját képező alkotás értékének megállapítása volt. A szerző sokrétű és alapos kutató munkájának köszönhetően rendkívül színes mozaik tűnik elő a megbízási szerződésekkel kapcsolatosan feldolgozott korabeli perekből, de bármely fórumot is nézzük a „palettáról”, mindegyik ítélkezési gyakorlata az aequitasra épült. Végkövetkeztetésként Büscher azt is megállapítja, hogy bár a közjegyzői okiratok közül – a sokféle záradéknak köszönhetően – a művészekkel kötött megbízási szerződések nagymértékű formalizmust tükröznek, és azt a benyomást keltik, hogy minden, a szerződés teljesítésének körében esetlegesen felmerülő probléma megoldásának lehetőségét jogi formába kívánták önteni. Tartalmi szempontok szerint vizsgálva az egyes megbízási szerződéseket, azt tapasztalta, hogy a szerződésben rögzített rendelkezéseket – pl. a késedelem vagy a hibás teljesítés esetére előirányzott szankciókat – nem igazán alkalmazták a szerződés teljesítése során. A „művészeti szerződések” formája és tartalma közötti e lényegbeli eltérést a szerző egyenesen „meghasonlásnak” nevezi, és azzal magyarázza, hogy a korabeli festők, szobrászok nagyon is tisztában voltak művészi kvalitásaikkal, és a szerződések záradékai és az eljárásjogi eszközök „szorongatása” ellenére sem voltak hajlandóak eltűrni azt, hogy a megrendelők befolyásolják munkavégzésüket, siettessék őket. Éppen ezért nem kell meglepődnünk azon, hogy a felbőszített Donatello büszkeségétől hajtva inkább összetörte saját művét, semmint „olcsóbban” átadja azt „tudatlan” megbízójának.

Nem csak azok számára rendkívül érdekes olvasmány Mareile Büscher munkája, akik jogtörténészként fognak hozzá a reneszánsz kori megbízási szerződések formai és tartalmi szempontok szerinti alapos megismeréséhez, hanem azoknak is remek időtöltést biztosít, akik németül szeretnének izgalmas történeteket olvasni a quattrocento Firenzéjének művészeti életéről.

Mareile Büscher: Künstlerverträge in der Florentiner Renaissance (A művészekkel kötött szerződések a reneszánsz Firenzében) Frankfurt am Main, 2002. 250. p.

Babják Ildikó