Klió 2003/3.

12. évfolyam

Pénz és társadalom a koraújkori Angliában

Az alábbiakban Craig Muldrew Oxfordban alkotó történész az ugyanott megjelenő Past and Present (múlt és jelen) című folyóiratban közölt tanulmányának fejtegetései, adatai, megállapításai közül olvasható jó néhány. A munka rávilágít a magát az európai fejlődés élére küzdő XVI–XVII. Századi1 angol gazdaság működésének egyik fontos jelenségére, problémájára: arra, hogy a szükségletekhez képest csekély mennyiségű pénz volt forgalomban; képet kapunk továbbá ennek társadalmi következményeiről is. 2

Nézzük meg először azt, melyek a pénzzel való fizetés leggyakoribb alkalmai a korban. Az anyagi javak, szolgáltatások vételét-eladását Angliában az esetek hatalmas többségében szinte pusztán csak az egymás közötti bizalom alapján bonyolították az üzletfelek, azaz megállapodásaik általában informálisak voltak és szóban történtek, továbbá az ügyletek megpecsételé­seként csak jelképes összegű pénz cserélt gazdát. 3 Mindennek az árát pénzben fejezték ki, azt azonban helyi szinten a mindennapokban nem használták, csak a kölcsönös tartozásokat tartották számon, míg egy bizonyos idő, több hónap vagy év után készpénzben ki nem egyenlítette adósságát az elszámolás, az adósságok számbavétele és kölcsönös törlése után a mínuszban maradó fél. A készpénzhasználatnak a legfontosabb esete ez. Idegenekkel, messziről jött emberekkel általában készpénzzel bonyolítottak, s csak nagyon kis értékű ügyleteket. Készpénzzel fizették továbbá a földbért, a dézsmát, az állami adókat. Akinek nem volt pénze fizetési kötelezettségei teljesítésére (ezek gyakran sok kis összeget jelentettek), kaphatott kamatra kölcsönt. Ha a gazdasági élet magasabb szféráit nézzük, azt látjuk, hogy a földesuraknak, kereskedőknek készpénzben kellett kifizetniük a londoni piacon nagy számban kibocsátott váltóikat, a kalmárok a kontinensen vagy a tengerentúlon vásárolt áru ellenértékét általában szintén pénzzel egyenlítették ki. Általános érvénnyel elmondhatjuk a nagy ügyletekről, hogy esetükben csak akkor volt szüksége pénzre az üzletfeleknek, amikor nem lehetett őket értékpapírral lebonyolítani. Mindennek pénzben adták meg az árát, „de a pénz nem az elsődleges eszköze volt a cserének. Nem az arany és az ezüst vizén haladt a gazdaság hajója”; a nemesfém „a horgonya volt ennek a hajónak, amely megtartotta azt a bizalom, a hitel tengerén, ám ez olyan horgony volt, amely egyre jobban rozsdásodott a gazdasági változások áramlataiban” (84. oldal).

A XVI. századi árforradalom Angliában azt jelentette, hogy 1540 és 1600 között az élelmiszerárak több mint megháromszorozódtak, az iparcikkárak pedig megkétszereződtek, a piacra kerülő árumennyiség szintén nagyjából megkétszereződött. Ennek eredményeként a század végére az ország pénzigénye 5–600 százalékkal nőtt, miközben a rendelkezésre álló pénzkészlet növekedése egyáltalán nem követte ezt az ütemet: optimista számítás szerint is csak 3,5 millió fontra nőtt az 1600 körüli évekre az 1544-re becsülhető 1,23 millióról. Pesszimista vélekedés szerint a forgalomban levő készpénz­mennyiség a XVI. század végén csak mintegy másfél millió fontra tehető, mégpedig azért, mert igaz ugyan, hogy hatalmas mennyiségű amerikai nemesfém áramlott be Angliába e században, de ennek nagy része ki is került az országból, mert a külkereskedelem deficites volt, továbbá az írországi és a németalföldi háborúk is igen sokba kerültek. Ha 1,5 millió fontos pénzkészlettel számolunk a XVI. század végén, akkor ebből egy háztartásra körülbelül egy font 15 shilling jut.4 Ha viszont a 3,5 milliós állományt fogadjuk el, akkor is csak száz százalékos gyarapodást látunk az egy ház­tar­tásra jutó készpénzmennyiségben a század folyamán, ami rendkívül csekély mértéket jelent. A pénzállománynál a gazdaság, így a pénzszükséglet jóval nagyobb mértékben növekedett, ez azt eredményezte, hogy a bizalom, a hitel szerepe hatalmas mértékben fokozódott a Tudor-kor gazdasági életében.

A fizetőeszköz minőségével sok baj volt akkoriban. Katasztrofális hatása volt annak, hogy VIII. Henrik az 1540-es években csökkentette az ezüstpénz nemesfémtartalmát. A rossz érméket sokszor nem fogadták el névértéken, hanem csak ezüsttartalmuktól függően szolgáltak értékmérőül. A jó pénz nagy része kikerült az országból, mivel az importált áruért általában nem lehetett rossz érmével fizetni. Erzsébet veretett újra jó minőségű ezüst fizetőeszközt, az őt követő uralkodók sem rontották a pénzt. A hamisítás főbenjáró bűnnek számított, viszont a jó pénzek csonkításának, értékük csökkentésének sok más módja igen elterjedt volt. A leggyakoribbnak ezek közül az érmék körülvágása számított, ami az 1660-as évektől nehezebbé vált, ekkortól vertek ugyanis recés szélű pénzeket. A sokféle hazai gyártmányún kívül rengeteg fajta külföldi veret is keringett az országban. Ez a sokféle fizetőeszköz rendkívül különböző minőséget is jelentett. A sokak által általános értékmérőnek tartott pénz olyan kereskedelmi cikk volt, amely hihetetlen változatosságot mutatott, s értékét csakúgy, mint minden áruét, a minősége szabta meg. A gazdagabb kézművesek, kalmárok igyekeztek felhalmozni a jó minőségű pénzt távolsági kereskedés vagy kölcsönzés céljára, míg a körülvágott érmék bérfizetésre vagy más, apróbb napi tranzakciókra szolgáltak. A pénzeket vagy elfogadták névértéken, vagy megvizsgálták őket, s csak a valós értékükkel számoltak. Csúnyán körülvágott shillinget szegény ember elfogadott névértéken, míg kereskedő általában nem, hiszen veszteséget jelentett volna neki, ha egy másik kalmár, akinek fizetni akart volna vele, megmérte volna, s csak úgy fogadta volna el, így tehát nem szabadulhatott volna a rossz pénztől névértéken, hanem csak ráfizetéssel. A pénzhasználók egyik fő gondja az érmék minőségének, valós értékének megállapítása volt. Adam Smith nem véletlenül gondolta úgy, hogy a bankok kialakulásának egyik oka éppen a pénzügyletek bonyolításának nehézkessége, lassúsága, hiszen például egy nagykereskedőnek egy hétbe is beletelhetett, amíg kiszámolt tíz- vagy húszezer fontot, ha ércpénzzel akart fizetni.

A forgalomban lévő készpénz csekély mennyiségére utalnak a hagyatéki leltárakból (probate inventory) kideríthető adatok. 266 kiadott, XVII. századi, Devon grófságból származó listának csak 14 százalékában találunk említést két fontnál nagyobb összegről, jó egynéhányban viszont kevesebbet tíz shillingnél, sok estben pedig pénz egyáltalán nem szerepel a lajstromokban, ami azt mutatja, hogy az elhunyt csak elhanyagolható összegű készpénzzel rendelkezett halálakor, így azt nem is vették fel a jegyzékbe, vagy ami kevés pénze volt, már a leltár elkészítése előtt el is költötték. 5 A 266 lista közül pénzről, illetve öltözetről pénzzel együtt6 csak 227-ben találunk említést. Más, az 1550 és 1660 közötti időből származó jegyzékek vizsgálata is hasonló eredménnyel járt: kiderült, hogy az Ipswichben, Liverpoolban és Frampton Cotterelben, illetve környékükön keletkezettek kétharmada, míg a Lichfíeldből és körzetéből valók fele, továbbá a yorkshire-ieknek talán negyede egyáltalán nem tesz említést semmiféle pénzről. A devoni lajstromok közül 165-ben van a ruházat és a pénz külön feltüntetve, míg 62-ben együtt. A ruházat átlagos értéke a 165 leltárban hat font négy shilling, míg a lajstromok másik csoportjában a pénz és ruházat együttes átlagos értéke hét font négy shilling, tehát csak egy fonttal több. Abban a 227 lajstromban, amelyben fel van tüntetve pénz, átlagosan 154 font értékről találunk említést (ezek között előfordul bérleti díj, azonkívül termény, állat s más anyagi javak), de ha azokat az összegeket is figyelembe vesszük, amelyekkel az elhunytnak tartoztak, akkor átlagos értéknek 204 font 14 shillinget kapunk. A devoni jegyzékeknek csak 18 %-a tartalmaz 15 fontnál kevesebb értéket a kintlevőségek nélkül, míg tíz százalékuk azokkal együtt. Ezen inventáriumok nagy része gazdag emberek földi javairól készült. A hagyatéki leltárakból kiderül, hogy a készpénz az ország nagy területein csekély mennyiségben állhatott rendelkezésre: a devoni listákban átlagosan négyfontnyit lehet kimutatni, Darlingtonból a XVII. század elejéről származó 52 listából három font nyolc shillinget, míg a chesterfieldi egyházközségből való XVI. századi inventáriumból csak 12 shillinget.

A források egyetlen, kivételes csoportja viszont egészen más képet tár elénk. A londoni kereskedő- és iparostársadalom legfelsőbb körei sok készpénzzel rendelkeztek: az 1665 és 1720 között készült árvaszéki leltárak vizsgálatából az világlik ki, hogy ezen gazdag emberek egy csoportja fejenként átlagosan 254 fontot birtokolt. Ezeket a jegyzékeket alapul véve egy kutató arra a következtetésre jutott, hogy az 1660 utáni évtizedekben körülbelül nyolcezer londoni üzletember kezében valamivel több mint kétmillió font volt, azaz az ország teljes készpénzvagyonának egynegyede-egyharmada. Ez az összeg azonban csak 1/15 része az üzletemberek által kereskedelmi hitelre, kölcsönökre és más befektetésekre fordított értéknek. Az említett darlingtoni leltárakban az elhunyt kintlevőségeinek és a halálakor birtokában levő kész­pénznek az aránya 14 az egyhez, míg egy másik, Hampshire grófságbeli, XVII. századi forráscsoportban 56, hagyatéki eljárás végső fázisaként össze­állított számadásban (probate account) 7 és velük együtt számításba vett leltárakban ez az arány 28 az egyhez. Ezek alapján valószínűsíthető, hogy bár az arányok igen változóak országszerte, pénzt általában az összes tranzakció értékének kevesebb, mint 1/15 részét kitevő ügyletekben használtak, a bizalom, a hitel tehát hatalmas szerepet játszott a gazdasági életben.

Annak ellenére, hogy az ezüst és az arany mennyisége sokkal drámaibb mértékben nőtt Angliában 1600 után, mint a megelőző évszázadban, annak ellenére, hogy a forgalomban lévő pénzérmék értéke átlagosan mintegy tízmillió fontra emelkedett 1640-re (miközben az infláció csökkent), a jó pénz hiánya nem enyhült a XVII. században sem, aminek legfőbb oka az érmék körülvágása volt. A bajok további forrását jelentette ekkor is az ezüst és az arany egymáshoz viszonyított értékének ingadozása: amikor a pénzérme névértéke kevesebb volt már, mint a benne levő nemesfém értéke, az érmére a beolvasztás várt, ez a jelenség is csökkentette a pénzmennyiséget. A XVII. század első felében leginkább az aranypénzt érintette ez a probléma. Mivel az arany (a korban általában tizenötször volt) értékesebb az ezüstnél, az aranypénzek mindig nagy címletűek voltak: a legkisebb címletű aranyérme Erzsébet uralkodása idején a tízshillinges volt, 1663 után pedig a guinea lett hamarosan a legfontosabb aranypénz, amely azonban nagy értéke miatt csak lassan forgott. A forgalomban lévő aranypénz mennyisége a fenti ok miatt a restauráció időszakára annyira lecsökkent, hogy szinte már csak ezüstpénzt használtak nemesfém értékmérőként, ám ennek nagy része körülvágott érme volt: a jó ezüst fizetőeszköz vagy elhagyta az országot, vagy a kereskedők ládáiban pihent, amint azt a londoni árvaszék fentebb említett listái is mutatják. 8

A szinte kizárólag a bizalmon alapuló üzletek túlsúlya a magyarázat arra a jelenségre, hogy a jó hírnév szerepe igen nagy volt a kor üzleti életében: az, hogy valaki tisztességes, megbízható ember, jó szomszéd hírében álljon, a vagyonnal elengedhetetlenül együtt kellett hogy járjon, ez azt jelentette, hogy a jó hírnév nem kevésbé tartozott hozzá valakinek a gazdagságához, mint anyagi javai. A vagyon akkoriban sokkal összetettebb és bizonytalanabb állapotot jelentett, mint hatalmas mennyiségű készpénz vagy bankbetét birtoklása a modern, stabil bankrendszer korában. A földvagyon is rendkívül nagy fontossággal bírt, s gyakran találkozunk értékének pénzbeli meghatáro­zásával például házassági szerződésekben, de a földet és az évi jövedelmet nem választották el élesen egyéb anyagi tényezőktől, mint a család szükség­leteinek fedezésére, a jótékonyságra, vendéglátásra stb. költött összegektől. Egy Derby grófságbeli yeoman gazda, Leonard Wheatcroft, mint ahogy az önéletrajzából kiderül, olyan sokat költött a lakodalmára, hogy egész életre szólóan eladósodott, de erre még akkor is büszke volt, amikor később kegyetlen szegénységben tengette életét.

A koraújkori Angliában a készpénzállomány szűkös volta azt jelentette, hogy nem kizárólag attól függött az, kinek mennyi pénze van, hogy milyen jövedelemre tudott szert tenni. A szegényeknek szinte soha nem volt arany- vagy ezüstpénzük, mert olyan sokra volt szükség a gazdasági élet magasabb szintjein, hogy nekik már nem jutott. Mindenesetre a pénz (beleértve az aprópénzt is) legjelentősebb elvonója az adóztatás útján az állam volt. A kormányzat a nagyobb tranzakciókhoz szükséges óriási készpénz­mennyiséget úgy próbálta biztosítani, hogy csak nagyon kevés kis címletű érmét veretett. Az aprópénz szinte kizárólag ezüstből készült, de még az ezüstpennysek is túlságosan aprók voltak és gyorsan elkoptak, előállításuk sem volt gazdaságos. 9

A hagyatéki leltárak vizsgálata megmutatja, milyen óriási mértékben halmo­zódott fel a gazdagok kezén a készpénz, s mennyire hiányt szenvedtek benne a szegények. Száz, az 1520–1600 közötti évtizedekből a chesterfieldi egyházközségből származó lista közül csak 17-ben van pénzről említés. A száz leltár mindegyikére átlagosan 12 shillingnyi pénzösszeg jut. A 42 legszegényebb háztartás közül csak háromnak (ezek vagyona együttesen nem ért öt fontot sem) volt némi pénze, az, amelyik a legnagyobb összeget mondhatta magáénak, 16 shillinggel rendelkezett. Sok gazdag háztartás csak viszonylag kis mennyiségű készpénzt birtokolt: egy yeoman gazda hagya­tékának értéke például több mint nyolcvan fontra rúgott, készpénzének és ruhájának együttes értéke viszont csak 13 shillinget tett ki. Igaz, a harmadik leggazdagabb (63 font tíz shillinget érő vagyonnal bíró) háztartás nagyon sok pénzzel, a chesterfieldi listákon feljegyzett pénzmennyiség több mint felével, 32 fonttal rendelkezett. Lincoln grófságból az 1535 és 1600 közötti időszakból származó 124 leltár közül csak 22 tesz említést pénzről és a 15 leggazdagabb háztartás közül nyolc birtokolta a listákon nyilvántartásba vett készpénz­mennyiség háromnegyedét. A fentebb vizsgált 266 Devon grófságbeli leltár adatai alapján csak becsülni tudjuk, hogy ott a népesség talán 85–90 százaléka alig több mint öt shilling készpénzzel rendelkezhetett, azonkívül nagyjából öt százalékának lehetett többje néhány fontnál.

A kormányzat időnként megpróbált a krónikus aprópénzhiányon rézérmék, negyedpennysek (farthingok) kibocsátásával enyhíteni. A réz piaci értéke azonban erősen ingadozott: amikor kisebb volt, mint amennyit a rézből vert pénz ért, akkor a negyedpennyseket elkezdték hamisítani, amikor pedig többet adtak a rézért, mint a farthingért, akkor azok beolvasztásával lehetett haszonra szert tenni. Ez a fajta értékhullámzás zavarokhoz vezetett. 10 Ezeket a pénzeket szegény emberek használták, akiknek nem volt ezüstjük, aranyuk. Mivel a rézpénz nem volt alkalmas arra, hogy nagyobb távolságokon átívelő kereskedelmi ügyleteket bonyolítsanak vele, s ezért csak helyi szinten használták, a középosztályhoz tartozó kereskedők, iparosok nem kedvelték, hiszen csak bizonyos, meghatározott célokra fordíthatták, például munkásaik fizetésére, s könnyen azon vehették észre magukat, hogy olyan sok rézpénzük halmozódott fel, hogy nem tudnak mit kezdeni vele; az efféle  pénzfelhal­mozódás viszont másutt pénzhiányhoz vezetett.

Maguk a piaci szereplők voltak kénytelenek pótolni az állandóan hiányzó aprópénzt. Az ország minden vidékén általában a gazdag, nagy forgalmat bonyolító városi mesteremberek, iparosok, kereskedők az Erzsébet-kortói kezdve ólomérméket (lead token) hoztak forgalomba pénz gyanánt helyi használatra. Szerepük nagymértékben megnőtt azután, hogy 1649-ben véget ért a polgárháború. Értékük negyed–egy penny, rajtuk volt a kibocsátó neve s valamilyen jelképet is vertek rájuk. Egyes városok is forgalomba hoztak ilyen érméket, ezeken gyakran szerepel a „szegények használatára” vagy a „szükségváltópénz” felirat. Ezek az érmék sokkal inkább helyi használatú fizetőeszközök voltak, mint a réz negyedpennysek. Olyan kocsmárosok, fogadósok, sörfőzők, pékek, boltosok stb. bocsátották ki őket, akik szegényeket is elláttak áruval, s akik ismerték a helyi gazdasági élet szükségleteit. Az ilyen érméket csak földrajzilag rendkívül behatárolt, kis területeken fogadták el fizetőeszközként, voltak helységek, ahol a kibocsátó lakhelyétől egy-két utcánál távolabb már nem lehetett fizetni velük. Ez azért volt így, mert az érmék forgalomba hozatala, használata teljes mértékben a személyes kapcso­latok, a személyes bizalom alapján nyugodott. Mivel a kibocsátók állandó kapcsolatban voltak egymással is és mindenkivel, aki számított lakóhelyü­kön, hamisítványok felbukkanásáról nagyon gyorsan tudomást lehetett szerezni s új érmék verésére kerülhetett sor. Az 1649 és 1672 között kibocsátott szükségérmék mennyisége valószínűleg több volt 12 millió darabnál (1672-ben a kormányzat megtiltotta ezek verését s negyedpennyseket hozott újra forgalomba). Csak Oxford városa egyedül a negyed penny értékű érméből százezer darabot veretett 1652-ben, ami 104 font értéket képviselt.

Ha megvizsgáljuk, milyen gyorsan forgott a pénz akkoriban, jobban megértjük, mit jelentett az aprópénz hiánya. Locke szerint az egymással kapcsolatban álló üzletemberek, kereskedők, iparosok átlagosan félévente egyenlítik ki egymással szemben fennálló tartozásukat, ezért is lehetséges az, hogy éves nyereségüknek csak egy huszadát tartják készpénzben. Szerinte az volna a legjobb, ha a munkások hetente kapnák meg a bérüket, hiszen olyan szegények, hogy ennél hosszabb ideig kockázatos megbízni bennük anélkül, hogy pénzt látnának. Be kell látnia viszont, hogy ez lehetetlenség, hiszen ez esetben az aprópénznek, amiben fizetnek nekik, valószínűtlenül gyorsan kellene áramlania a gazdaságban.

Feltételezhetjük, hogy az 1660-as években 12 millió darab, átlagosan félpenny értékű szükségérme volt forgalomban. 11 Ezeket leginkább a legszegényebbek használták, azok a háztartások, amelyeknek évi jövedelme 15 fontnyira rúgott pénzben kifejezve, ezek a családok pedig a népességnek mintegy felét tehették ki. Ez azt jelenti, hogy nagyjából 23 darab, azaz 11,5 penny értékű szükségérme jutott átlagosan egy-egy családra. Ami a negyed­pennyseket illeti, 1672 és 1676 között 55 ezer, az 1684 és 1692 közötti idő­szakban, amikor ismét törvényes fizetőeszközként fogadták el őket, 65 ezer fontnyit verhettek feltételezhetően belőlük.

Nehéz megbecsülni, mégis nagyjából négymillió fontra tehetjük azon körülvágott érmék értékét, amelyeket az 1696. évi pénzreform során a határidő lejárta után, akkor vittek a királyi kincstárhoz új pénzérmére átváltani, amikor névértéken már sehol az országban semmiféle cím alatt nem fogadták el őket. 12 Ez az összeg harminc–ötven millió darab koronást, félkoronást és shillingest foglalhatott magában (ezek ezüstpénzek voltak), 13 minden angol háztartásra 28–47 jutott belőlük, ez az átlagérték azonban elfedi azt a tényt, hogy ilyen pénzekkel a szegény emberek nemigen rendelkeztek, legalábbis csak nagyon csekély számban jutott nekik, mint ahogy az a hagyatéki leltárakból is kiderül. Ennek a négymillió fontnyi ezüstpénznek a nagy részét minden bizonnyal évi húsz–ötven fontnyi jövedelemmel bíró kisiparosok, kiskereskedők, illetve gazdagabb vidéki mesteremberek (akiknek hagyatéki leltárában körülbelül ötfontnyi készpénzt találunk) vitték a kincstárba beváltani. Nekik talán nem volt semmiféle lehetőségük, hogy az öthónapos határidő lejárta előtt juttassák vagy vigyék el pénzüket Londonba, és ott azt egy az egyhez arányban újra cseréljék.

A készpénzhiány volt az egyik oka annak is, hogy a béreket gyakran nagy késéssel, illetve sok esetben természetben fizették. A szegények, ha emiatt megszorultak, gazdagabb szomszédaik nagylelkűségére, jótéteményére számíthattak, hátha kölcsönadnak nekik némi pénzt, azonban az efféle kölcsönöket gyakran nem tudták időben megadni, sokszor azért, mert nem találtak kenyérkereseti lehetőséget. 14 A kor közgazdasági gondolkodói közül William Petty és John Law felismerte, hogy milyen hatása van a készpénz hiánya miatti késedelmes bérfizetésnek a gazdaságra: szerintük ez a fejlődést erősen gátolja, mivel a munkások visszafogják teljesítményüket azért, mert nem látják biztosítottnak, hogy megkapják, illetve, hogy időben megkapják bérüket.

Háborús években a készpénzhiány, az aprópénzhiány még nagyobb lett az adóteher súlyosbodása következtében. A pfalzi örökösödési háború (1688–1697) idején az 1690-es években az adó fejében befizetett összeg elérte az évi 3,6 millió fontot. Ez pénzügyi válságot eredményezett, ami azonban végül is nem lett annyira mély, mint a száz évvel korábbi, 15 több ok miatt sem: egyrészt azért, mert a hatalmas mennyiségben rendelkezésre álló körülvágott pénz­érméket szükségből egyre nagyobb mértékben fogadták el névértéken, másrészt, mert a gazdasági élet csúcsain a papír fizetőeszköz: mindenféle értékpapír, kincstári váltók, utalványok, 1694-től kezdve az Angol Bank által kibocsátott bankjegyek használata mindjobban elterjedt. A kormányzat számára hatalmas problémát jelentett, hogy az ezüstpénz súlyosan alulértékelt volt és mind kevesebb pénzember, iparos, kereskedő fogadta el névértéken, ami miatt az aranyból vert guinea-ért egyre több ezüst shillinget kellett fizetni: 1695 körül már harmincat. 16

Elkerülhetetlenné vált az ezüstvaluta reformja. Az 1696. január 1-jén elfogadott törvény úgy rendelkezett, hogy az állami adók beszedői névértéken kötelesek elfogadni a körülvágott érméket egészen június 24-ig, továbbá a királyi kincstárnak körülvágott érmében nyújtott kölcsönöket szintén névértéken, új, jó pénzben kell visszafizetni. Június 24. után régi pénz nem lehet forgalomban. Bár 4,7 millió font értékű körülvágott érmét szolgáltattak be a kincstárnak eddig az időpontig, mégis szükségképpen nagyon sok maradt forgalomban. Ezért új törvény vált szükségessé, amely lehetővé tette a körülvágott ezüstpénz határidő utáni beváltását, viszont úgy, hogy nem névértéken fogadták el, hanem négy-hat pennyvel fizettek csak többet a nemesfémtartalom hivatalos pénzverdei értékénél, ami azt jelentette, hogy aki ekkor váltotta be pénzét, veszteséget volt kénytelen elszenvedni. Ez a veszteség nagyrészt – mint ahogy arról fentebb már volt szó – kisebb, kevésbé gazdag mesterembereket, kereskedőket sújtott, azonfelül rajtuk kívül a szegények fizettek meg a kincstárnak összesen egymillió fontnyi értéket a beváltás során. Azok viszont, akik június 24-ig átváltották régi pénzüket névértéken, újra nyereségre tettek szert, összesen 2,7 millió fontnyira, ők pedig jellemzően a társadalom kimondottan tehetős, illetve gazdag rétegeiből kerültek ki. A reform végrehajtása során más súlyos problémák is adódtak. Mivel a pénzverde termelékenysége messze a kívánatos szint alatt volt, lassan zajlott a pénzváltás, ami nehézségeket okozott a kereskedelmi forgalomban s általában véve a gazdasági életben. Az ország sok vidékére csak hosszú idő után jutott el az új pénz. A reform keltette bizonytalanság néhol zavargásokhoz vezetett. A nehézségek, az aprópénzhiány enyhítése céljából a kormányzat újra negyedpennyseket veretett, többet, mint addig bármikor, 17 s intézkedtek arról is, hogy ezek a pénzek a szegények érdekében valóban eljussanak a pénzhiánnyal sújtott vidékekre. Az 1696-os pénzreformról elmondhatjuk tehát, hogy a társadalom szegényebb, illetve szegény rétegeit kétszeresen sújtotta az amúgy is igen nehéz, háborús időszakban: egyrészt jókora összegnyi készpénzzel rövidítette meg őket, másrészt csak fokozta a pénzügyi zűrzavarokat.

A gazdagok a nemesfém egy részét kivonták a pénzforgalomból és kinccsé merevítve, reprezentációra használták. Sok, a felső és középréteghez sorolható háztartásnak földvagyonához, egyéb javaihoz, valamint hitelügyletei18 értékéhez képest csekély mennyiségű volt a készpénze, ez azonban nem jelenti azt, hogy a birtokukban lévő arany és ezüst éppoly kevés lett volna, mivel általános volt a jelenség, hogy sok család kezén nem elhanyagolható mennyiségű nemesfém használati tárgy halmozódott fel. Asztali készlet, ruhát ékesítő gombok, arany- és ezüstszálból készült varrások, ruhadíszítések mind a társadalmi helyzet, a jólét s így a hitelképesség kifejezői voltak, ezért jelentőségük nagyban túlmutatott pénzbeni értékükön. A nemesfém használati tárgyak arra is alkalmasak voltak, hogy tulajdonosuk emberi értékeit jelképezzék, így is hozzájárultak hitelképességének szimbolizálásához. Hogyha valaki például ezüst- vagy aranyedényeket, evőeszközöket használt szomszédai, ismerősei, üzletfelei megvendégeléséhez, azzal nemcsak gazdagságát fejezte ki, hanem azt is, hogy nagylelkű, vendégszerető ember, jó szomszéd, aki nem sajnálja családi kincseit a vendégeitől, ha arra kerül a sor. Az, hogy valaki vendégszerető legyen (vagy legalábbis nagyon igyekezzen annak mutatkozni), a legfontosabb, legelengedhetetlenebb tulajdonság volt ahhoz, hogy fenntartsa reputációját, a közbizalmat maga iránt, ami a hitelképesség alapjának számí­-tott. A nemesfémnek ez a társadalmi szerepe sokkal fontosabb volt tulajdonosa számára annál a hatalomnál és kényelemnél, amit annak a krónikus hiány­cikknek számító készpénz formájában való birtoklása biztosított számára. A nemesfémből készült ékszereknek, edényeknek és más tárgyaknak a közéletben, továbbá a protestantizmus győzelméig a vallási szférában is megvolt a maguk szimbolizáló szerepe. Az uralkodó s udvara esetében ezek az ország erejét, nagyságát fejezték ki. A városok kincstárában jellemzők voltak az ünnepélyes alkalmakkor használt nagy asztali készletek, amelyek főként ezüstedényekből álltak. Az angol katolikus egyház spirituális hatalmát jelképező drágaságait az 1550-es években elkobozták. 19

A leltárakból az derül ki, hogy sok gazdag háztartás nagyobb értékű ezüst és aranyozott edényt birtokolt, mint készpénzt. A fentebb említett, Lincoln grófságból az 1536 és 1600 közötti időszakból származó 124 leltár összesen 180 font és hat shilling értékű készpénzről tesz említést, míg a nemesfém edények összértéke 258 font négy shilling. Az 1550 és 1575 között keletkezett, Southampton városából való 80 leltárban a készpénz értéke összesen 82 font hat shilling, míg a nemesfém edények együttvéve 595 font kilenc shillinget érnek. A fentebb ismertetett londoni leltárak a készpénznek a többi tárgyhoz viszonyított kiemelkedően magas értékéről adnak számot (háztartásonként átlagosan 254 fontról), ami azért van így, mert ezek a gazdag háztartások jövedelmüket nagy részben a távolsági, az európai kontinenssel, illetve más földrészekkel folytatott kereskedelemből nyerték, ehhez a tevékenységhez pedig sok készpénzre volt szükség. Az ékszerek és a nemesfém edények értéke 63 fontot tesz ki átlagosan lajstromonként, tehát jelentős súllyal esik latba. Nagyobb városokban lakó vagyonos kereskedők és mesteremberek körében sokkal általánosabb volt a nemesfém edények birtoklása: Lincoln grófsági listák arról tanúskodnak, hogy a nemesfém edényállománynak csak 14 százalékát vették nyilvántartásba Lincoln és Boston városán kívüli háztartásokban.

Hogy milyen nagy jelentőségű volt a nemesfém dísztárgyak szimbolizáló szerepe, arról többek között Samuel Pepys naplójából értesülhetünk, aki sokszor ír arról, mennyire büszke, hogy vacsoravendégeinek megmutathatja edényeit. Egyik alkalommal, amikor tíz vendége elé csupa ezüst asztali eszközt tett fel a vacsorához, így ír: „elértem, hogy mindannyian álmélkodjanak azon, hogy azt látják, mily nagyszerű módon szolgálok fel nekik a nemesfém edényekben”, továbbá a „legnagyobb csodálat” töltötte el őket. Azt is mondja, hogy mindez fontos kifejezése sikerének és rangjának, s hogy ez az étkészlet „megmutat engem és pozíciómat” (az idézetek: 111.). Annak ellenére, hogy háromezer font jövedelem ütötte a markát, 1666 végén azt jegyzi fel, hogy abban az évben a legemlékezetesebb dolog vagyonával kapcsolatban az, hogy sok jó nemesfém edényre sikerült szert tennie. A drága edények ajándékként is szolgáltak, csakúgy, mint a pénzérmék, amelyek szintén különleges megbecsü­lésnek és fontosságnak örvendtek a korban. Vannak olyan leltárak, amelyekben típusonként vették nyilvántartásba őket, így nem egyszerűen csak végösszegeket találunk, hanem sok mindent megtudunk róluk. Végrendeletekben gyakran szerepelnek örökül hagyott tárgyakként. Pepys is gondosan feljegyezte, ha egy-egy pénzérmét ajándékba kapott vagy adott. Egyszer, amikor húszaranyas adósságot fizetnek vissza neki, a pénzt „kedves látványnak” (112.) nevezi, mely felvidítja lelkét, s megemlíti azt is, hogy a felesége meg akarja őrizni az érméket, mert egyszerűen beléjük szeretett. A nemesfém tárgyak anyagi tartalékként is szolgáltak: ha pénzre volt szüksége tulajdonosuknak, rúddá olvasztatta be őket az aranyművessel, viszont bizonyos esetekben ez a hitelképesség hiányának tűnhetett.

A pénz, pontosabban az önimádó költekezés örömének, illetve a gazdagság nyújtotta függetlenségnek a társadalomra nézve rettenetes erkölcsi következ­ményei a koraújkor irodalmának igen kedvelt témája volt. 20 Azért látták veszélyesnek azt, ha valaki gazdag (főleg, ha gazdagsága nagy készpénzvagyont jelent), mert ezáltal olyannyira függetlenedhet az őt körülvevő társadalomtól, hogy könnyen előfordulhat az, hogy elhanyagolja a többi emberhez fűződő kapcsolatait, elveszíti bizalmát másokban. A gazdagság által adott határtalan szabadság elítélése csakúgy jellemző, mint a zsugorié, aki, mint ahogy Daniel Defoe írja, rosszabb, mint a rabló, mert az csak egyeseket károsít meg, míg a fösvény azáltal, hogy a szorgalmas, igyekvő embereket megfosztja fizetőeszközüktől, az egész társadalomnak árt.

A korai újkor pénzügyi problémái s a készpénzhiány a fentebb említetteken kívül másképpen is befolyásolták a közállapotokat, az emberek életét. Nagy hatást gyakoroltak például a szegénytörvények végrehajtási módjára, megvalósulására, hiszen a pénzrendszer bajai leginkább az alsó néprétegeket sújtották. Lehetetlenné tették továbbá azt, hogy a kormányzat nagy létszámú, rendesen és ésszerűen fizetett államapparátust építsen ki, ezért a hivatalok súlyát, értékét továbbra is jelentős mértékben a behajtható illetékekből származó haszon határozta meg. Arra, hogy a korábbinál sokkal nagyobb tömegeknek lehessen rendszeresen pénzben bért adni, hogy az ipari forradalom kezdetét jelentő első gyárak munkásseregeit fizetni lehessen, viszonylag megbízhatóan működő bankrendszer kiépülésére volt szükség, ami Angliában a XVIII. század végére valósult meg. Addig azonban a fizetőeszköz problémája állandó forrása volt a gazdaság működési zavarainak, azért is, mert egyszerűen nem volt egy olyan intézmény sem, ideértve az államot is, amelynek hatalmában állt volna teljes ellenőrzést gyakorolni a pénzügy fölött.

Craig Muldrew: ‘Hard Food for Midas’: Cash and its Social Value in Early Modern England („Midas21 bús tápláléka” 22 – A készpénz és társadalmi jelentősége a koraújkori Angliában); Past and Present, 170. szám, 2001. február, 78–120. o.

Czövek Zoltán

 

1. A tanulmány adatainak túlnyomó többsége az 1530 és 1700 közötti időszakból való.

2. A szerző nagy teret szentel a pénz problémájáról szóló közgazdaságtani eszmefuttatásoknak, szól korabeli angol közgazdasági gondolkodók elméleteiről is.

3. Nem csoda, hogy ahogy egyre több és több ember függött az egymásba, illetve a másik üzletfeleibe helyezett bizalomtól, annak beigazolódásától, úgy nőtt az adósságperek száma is.

4. Az ősi angol pénzrendszer a következőképpen épül fel:

·         1 guinea                = 21 shilling,

·         1 font                     = 20 shilling;

·         1 korona                = 5 shilling;

·         1 shilling               = 12 penny;

·         1 penny                 = 4 farthing.

Lásd: Encyclopaedia Britannica, Chicago 1947.: 6. kötet 759, 9. kötet 101., 18. kötet 382., 20. kötet 504., továbbá az angol–magyar szótárak függelékében, például: Országh László: Angol-magyar nagyszótár, Budapest 1990 , második kötet 1093. Ami a guinea-t illeti, csak 1717-töl adtak érte huszonegy shillinget, addig ingadozott az értéke: 1663-ban (amikor először verték ezt az érmét) azt hivatalosan húsz shillingben, 1698-ban pedig huszonegy shilling hat pennyben állapították meg, ennyi is maradt az értéke 1717-ig; Encyclopaedia Britannica, Chicago 1947. 10. kötet 672. (A guinea értékéről alább van még szó az ismertetésben!)

5. Az történhetett az esetek többségében, hogy a hátrahagyott kis összegeket (feltételezhetően általában csak kevéssel lehettek öt shillingnél nagyobbak ezek) a különféle felmerülő költségekre fordították, esetleg az elhunyt adósságainak törlesztésére költötték. Ami a teljesen jelentéktelen, öt-hat shillingnél is kisebb összegeket illeti, azokat el is lophatták.

6. Azaz: a ruhadarab és a készpénz értékét együttvéve, egy összegben adták meg. A leltárkészítő becsüsök sok lajstromban a pénzt azért vették egyszerűen a ruhával együtt számításba, mivel a halott erszényében csak aprópénz maradt, s ebben az esetben a ruha jóval értékesebb volt annál

7. Ezek tartalmazták mindazokat az összegeket, amelyeket a végrendelet végrehajtójának az elhalálozott vagyonából ki kellett fizetnie: például a temetési költségeket, a kisgyermekek felnevelésére szánt pénzt, az örökül hagyott kütönböző összegeket, továbbá az elhunyt adósságait.

8. Korabeli (Samuel Pepystől és William Pettytől származó) becslések szerint az 1660-as évek végén csak hat–hétmillió font értékű készpénz volt forgalomban a nagy mértékű felhalmozás miatt. Másik korabeli feltevés (Charles Davenant) szerint az 1680-as években az országban az ezüstpénz mennyisége nyolcmillió fontra rúgott, amelyből csaknem ötmillió font értékű volt a körülvágott érme. A pénzviszonyok akkorra rendkívüli mértékben leromlottak. Van adatunk arról, hogy Londonban csodálkoztak azon, hogy egy vidékről érkezett ember ezüsttel tudott fizetni, s meg is kérdezték, honnan jött, hogy olyan nagy pénzérméi vannak.

9. 1601-ben például úgy határoztak, hogy a pénzveréshez felhasznált ezüstnek mindössze négy százalékából verjenek egy shillingnél kisebb értékű érmét Az ezt követő évtizedek folyamán ez az arány csökkent, mégpedig fél százalékra az 1670-es évekre. Az 1696-ban a pénz újraveréséről hozott törvény úgy rendelkezett, hogy a legkisebb címletű érme, amelyet bevonnak és újravernek, a hatpennys legyen, s a pénzveréshez felhasznált ezüstmennyiség egytizedéből kell ilyen pénzt készíteni. A törvény értelmében sok körülvágott érmét bevontak, de rengeteg maradt (köztük shilling is) továbbra is forgalomban.

10. 1634-ben például ki kellett vonni a negyedpennyseket a forgalomból, mert túl sok volt közöttük a hamis. 1672-től ismét bocsátottak ki réz negyed- és félpennyseket, azonban ezek hamisítása olyan nagy méreteket öltött, hogy 1676-ban be is szüntették a verésüket.

11. Ezek összértéke 25 ezer font.

12. Vámot, adót leróni, illetve a királyi kincstárnak kölcsönt nyújtani sem lehetett a határidő, június 24. után úgy, hogy régi pénzt névértéken fogadtak volna el.

13. Lásd az Encyclopaedia Britannica megadott oldalait a 4. lábjegyzetben.

14. A legismertebbek a matrózok és katonák fizetésében mutatkozó zavarok, amelyek különösen súlyosak voltak, például a restauráció első éveiben. Samuel Pepys arról tudósít híres naplójában, hogy a haditengerészeti hajójavító műhelyek munkásainak már régóta nem tudtak fizetni, mire azok szétszéledtek, más munka után néztek, bármit elvállaltak, többek között szénát kaszáltak, csakhogy keresethez jussanak. Pepys (1633–1703) a restauráció korának egyik nevezetes alakja, 1660 és 1688 között fontos, vezető tisztségeket viselt a királyi adminisztrációban, legfőképpen a flotta ügyeinek intézéséből, irányításából vette ki a részét; életrajzi adatait lásd: Magyar Nagylexikon, 14. kötet, Budapest 2002., 663. Arról is értesülünk naplójából, hogy akkoriban, amikor ez az eset történt, 1800 fontnyi készpénzt őrzött házában.

15. Az 1590-es évek általános gazdasági válsága egyúttal pénzügyi krízis is volt. Az évtized elején súlyos pestisjárvány pusztított, míg 1594 és 1597 között minden évben rossz volt a termés (ez volt a leghosszabb időszak Angliában a század folyamán, amikor egymás után következtek a gyenge hozamú esztendők a mezőgazdaságban). Az 1590 és 1600 között az élelmiszerárak 26 százalékkal emelkedtek. Az infláció nyomort, adósságválságot okozott. A forgalomban levő készpénz mennyisége, mint ahogy az a leltárakból kitűnik, csökkent, egyrészt a külkereskedelmi hiány (kétszázezer font évente), másrészt a külföldön, Francia- és Írországban, valamint Flandriában vívott háborúk miatt. Ezekre a kormányzat 1590 és 1603 között 3 millió 632 ezer 226 fontot fordított, miközben az országra nehezedő évi átlagos adóteher 520 ezer fontra rúgott.

16. A guinea értékéről lásd még a 4. lábjegyzetet!

17. A forgalomban lévő farthingok értéke 1698-ra elérte a kétszázezer fontot, amikor is üzletemberek panaszai miatt beszüntették verésüket.

18. Illetve az elsősorban bizalmon alapuló üzleti ügyletei értékéhez képest.

19. A válságos 1690-es években Charles Davenant négymillió font értékűre becsülte a királyság nemesfém edényállományát, szerinte az a háború kitörése (1688) előtt hatmillió fontot érhetett.

20. A tanulmány részletesebben foglalkozik Thomas Dekker A vén Fortunatus (eredeti címe: Old Fortunatus, megjelent 1600-ban) és Shakespeare A velencei kalmár című drámájával: 114–115. és 116–117.

21. Görög mitológiai alak, Phrygia királya. Történt egyszer, hogy alattvalói rátaláltak a részegségében eltévedt Silénosra, Dionysos isten nevelőjére, s uruk elé vezették. Midas tíz napon, tíz éjszakán át tartó mulatságot rendezett a tiszteletére, utána visszakísérte őt Dionysoshoz, aki jutalmul megengedte neki, hogy kérjen tőle, amit akar. A kapzsi király azt kívánta, hogy minden, amihez hozzáér, változzon arannyá, balga módon azonban arra nem gondolt, hogy így enni-inni sem fog tudni. Az isten végül megparancsolta, hogy fürödjön meg a lydiai Paktólos folyó vizében, mely azóta is aranyat görget a medrében. Ókori lexikon, szerkesztette: Petz Vilmos, Budapest 1904. (reprint: a Könyvértékesítő Vállalat Tudománytár című utánnyomás-sorozatában, Budapest, 1985.) 2. kötet 84–85.

22. A címben szereplő idézet Shakespeare: A velencei kalmár című drámájából való; Bassiano szavai ezek Vas István fordításában: William Shakespeare összes művei, Budapest, 1992. 861 Craig Muldrew bővebben idézi ezt a helyet: 117.