Klió 2003/3.

12. évfolyam

Korrelatív eszmeáramlat a magyar puritanizmus vizsgálatához

Mint köztudott, a puritán kegyesség XVII. századi nemzetközi elterjedésének hazája a teológiai pluralizmusáról híres Németalföld volt. Ám a határzónán, periférián fekvő régiók vallási kultúrájának leírásánál a fogalmi terek szétválaszthatatlanul egymásba fonódnak, a nézetkülönbségek legeklatánsabb ütközési területe is ez egyben: a németalföldi kegyességi irányzatok egymáshoz viszonyított arányának meghatározása alapvető kérdés, kiemelten is az a Nadere Reformatie nevű mozgalom eszmetörténeti helyének a kijelölése. Ez a jórészt XVII–XVIII. századi németalföldi vallási megújulási mozgalom William Teelincktől veszi kezdetét; a mai holland protestáns egyházak itt lelik fel eszmei-vallási gyökerüket, hasonlóan a kora újkori előzményeikhez, a cocce­janizmushoz és a pietizmushoz. Ez a németalföldi kegyességi irányzat historiog­ráfiájáról szóló tanulmány már korábban megjelent, mégis idő­szerűnek látszik felhívni rá a szakma figyelmét, mert egy viszonylag elszigetelt periodikában, egy Hollandiában nagy múlttal rendelkező egy­háztörténeti folyóiratban látott napvilágot.

A német, angol, holland és francia szakirodalom máshol helyezi el a hangsúlyokat, a szerteágazó szakirodalomban több irányzat is található, köszönhetően a majd 120 éves puritanizmus- és pietizmus-kutatásnak. Anélkül, hogy bármilyen szűkre szabott módon is ismertetnénk a széles spektrumú kegyességi olvasási hagyományokat, csupán a nemzetközi kontextusra több oldalról közelítő egyik kulcsfontosságú – ám mindeddig alig receptált – az eddigi kutatási eredményeket konstruktívan összegző szakmunkát ismertetjük. A holland op’t Hof évek óta arra törekszik számos tanulmányával, hogy hazája legfontosabb vallási megújulási mozgalmát elhelyezze a kora újkori barokk kultúrában. Ehhez a német szakirodalom kritikai felülvizsgálatát kellett elvégeznie, minthogy addig kizárólag német nyelvű kutatók foglalkoztak a Nadere reformatie-val, a lutheránus pietizmus olvasatával. A heroikus küzdelem a fogalmi zűrzavarban kézzelfogható, a tanulmány több mint 30 év alapkutatásából nőtt ki. Ebben a rövid értékelésben arra koncentrálunk, hogy szemléltessük, milyen hasonló korabeli jelenségeket lelhetünk fel a kora újkori magyar nyelvterületen.

A holland egyháztörténész szerző vizsgálódását három fő téma köré csoportosította: melyik eszmei áramlatnak tulajdonítottak nagyobb hatást a szerzők (puritanizmus vagy pietizmus), melyik volt a legmeghatározóbb közvetítő nyelv (német, angol, francia vagy latin), illetve mennyiben képvisel önálló színt a kibontakozó németalföldi mozgalom a megelőző külföldi vallási/világi reformmozgalmakhoz képest.

A hazai puritanizmus-kutatás megoszlik annak a tekintetében, hogy az adott lelkiséget, mentalitást, kegyességet, praxis pietatist, stb. melyik irány nyelvi kifejeződéseként értelmezi. A szakirodalomban általánosan meggyö­kere­sedett felfogás szerint a puritanizmus kezdetét a Medgyesi Pál-féle Praxis pietatis-fordítás megjelenésétől számítják (1636), és elhatárolják a ’30-40-es évek elmélkedés-, meditáció-irodalmának német, lutheránus eredetű fordítá­saitól (Meissner, Wendelinus), melyek nemcsak evangélikus körökben terjedtek. Egyesek osztják Johannes Wallmann véleményét, és a pietizmust tágabb értelemben vonatkoztatják a Spener előtti kegyességi mozgásokra, pontosabb definíció nélkül. A harmadik, főként a két világháború között képviselt nézet szerint a puritanizmusnak van racionális és misztikus irányzata is, és az egyik speciális fajtája a református körökben tetten érhető ún. református pietizmus, mely a kezdetektől jelen volt a magyar nyelvterületen is. Miként az irányzatokhoz való viszony sem eldöntött kérdés, a közvetítő nyelvé sem az. A puritanizmust elsőként az angolhoz kapcsolják, Bartók István feltételezése szerint az angol alapmunkát megjelölő írások mögött is feltételezhetünk német eredetit. Az Augustinus-értelmezések reneszánsza folytán a latin alapnyelvű munkák is megjelennek, a francia viszont elenyésző számú (Pápai Páriz Ferenc). Hasonlóan az előzőkhöz az eszmetörténeti irányzatok és fogalmak élete, hatásmechanizmusa szempontjából vitatott az originális és az importált kegyesség szembeállítása.

A holland szerző értelmezési rendszerében párfogalomként használta a reformációt és a pietizmust. A reformáció céljait tekintve elsőként dogmatikai és egyházszervezeti reformokat sürgetett, a pietizmus pedig – mint egyike a „számos interszekuláris, internacionális, sőt interkonfesszionális Frömmig­keits-hagyománynak” (163) – ennek alapjain gyakorlati jelleggel a kegyesség belső és külső aspektusait tartotta szem előtt. Nem lényegtelen, hogy mindkét irányzat Luthert tekinti példaképének, benne a reformok kezdeményezőjét és a kegyes lelkipásztort egyaránt látták; exegetikai írásai és exemplumai a XVII. század végén is közkedveltek voltak. A holland szakirodalom a Nadere reformatie-t a németalföldi református pietizmus egyik formájaként értékeli, amelyik szigorú kegyes életet követelt meg követőitől. Megkülönböztet ezentúl még francia református pietizmust, német református és lutheránus pietizmust és angol pietista puritanizmust (164, 166).

A dogmatikai reformkísérleteket tehát két fogalom kötötte le: a reformáció és a puritanizmus (önmagában, jelző nélkül), melyek céljukat tekintve elsőként szervezeti kérdésekkel, tanbeli szabályokkal foglalkoztak, külmissziós törekvések nélkül, a belső egyházi élet megújítására törekedtek. Magyar­országon erről az oldaláról (egyedül erről) vizsgálta a kérdést Makkai László 1952-es művében. A fenti mozgalmak a régi ‘ortodox’ kategóriával nem definiálhatók. Több mint egyszerűen dogmatikailag ortodox: nem kívánja a megújulási eszmét terjeszteni, hiszen az az Isten kegyelmi munkájának következménye. Le kell szögezni mindamellett, hogy a reformáció és a puritanizmus egészére nézve nem érvényes a fenti megállapítás, elég csak Luther dogmatikai álláspontjának megmerevedésére és kegyes attitűdjére gondolni. Történeti értelemben helytállóbb, ha azt mondjuk, a fenti mozgalmak korai stádiumában általában véve a jellemzett törekvések voltak az irányadóak, mégpedig a történeti, lélektani szituáció függvényében.

A pietizmus és a Nadere reformatie pedig a gyakorlati teológiai oldalát képviselik ugyanannak a dolognak. Ez persze nem zárja ki azt a lehetőséget, hogy a pietizmusnak ne lettek volna hasonló belmissziós kezdeményezései. Sőt egy idő után a pietizmus ugyanolyan dogmatizmusba hajló módon képviselte a belső megújulás formáinak kötött rendű megtartását. Ezt definiálta a holland szerző az illető irányzat precízzé válásaként. A dogmatizmus mindkét irányban, a doctrina és az usus oldalán is jelentkezett, váltakozó éllel: a „dogmatikusok” a tanok tisztaságát óvták, a „kegyesek” a megtérés és újjászületés formáit követelték meg „a keresztyén embertől”.

A XVII. század eleji vallási válság következményeképpen jelentek meg az újfajta kegyességnek társadalomlélektani szempontból egyértelmű megnyilat­kozásai, legyen az integrálódó vagy szeparált, protestáns vagy katolikus mozgalom (Nadere reformatie, puritanizmus, pietizmus, herrnhutiánizmus, metodizmus, janzenizmus). A protestáns elnevezést most csak a politikai szférára korlátozva, a hitbeli megújulás perszonális és kommunális oldalára használva az evangélikus terminust, megállapíthatjuk, hogy az ‘evangélikus’ felekezetek (lutheri, kálvini, anglikán ág) lelki érzékenysége, gyakorlati lelki élete egybecseng a korabeli katolikus devóciós irodalom lelkiségével. Az interkonfesszionális jegyek szembetűnő hasonlósága és különbözősége magában rejti a kegyességi áramlatok azonos nézőpont felőli olvasásának lehetőségét. Hasonlóak a célok (a praxis pietatis kiteljesítése és hangsúlyozása) és a közösségi vallásgyakorlat, a különbség az elvárási szinten jelentkezik: a megigazulás-tanhoz kötődő (katolikus: jó cselekedetek és kegyelem, protes­tánsok: törvény szerint élni és felelősséggel) teológiai és liturgiai elkülönülés (a katolikusok dogmatikailag is közösséget alkotnak, a protestánsok csak a hithűséget kontrollálják) mentalitásbeli szétválást is jelentett egyben, a személyiség szerepének és a hit megélésének terén.

A XVII. század fordulóján még mindig jelentős többséggel rendelkeztek a katolikusok Németalföldön. A függetlenségi háború, a konfesszionalizációs törekvések és a szélsőséges baptista irányzatok térhódítása egyaránt akadályozta a reformok akceptálását. A Nadere reformatie érdeklődésének középpontjában nem véletlenül a szokások felülvizsgálata, az egyházfegyelem, a teokratikus vezetés, illetve a sabbat-felfogás és gyakorlat állt. Nevében és célkitűzéseiben is a puritán hagyományt vitte tovább. A kezdeti francia-fordítások után (J. Taffin művei) az angol eredetű puritán művek tolmá­csolásának időszaka következett el (1598-tól 1800 angol, 250 német, 200 francia). A szellemi erjedés óriási mértékű lett: eredeti művek hatalmas mennyisége jelent meg rövid idő alatt (1650–75 között évi 400 új kegyességi mű látott napvilágot, nemegyszer 30-40-szeres kiadással), nem kis mértékben köszönhetően a franekeri egyetemen tanító W. Teellinck és W. Amesius professzor barátságának (166). Csak összevetésként jegyezzük meg: Magyar­országon 1620–1711 között összesen 300 puritán vagy református pietista mű maradt fenn (saját becslés alapján), aminek nagy részét eddig még vizsgálat tárgyává sem tette a szakma.

Az angliai puritán és a németalföldi református pietista kegyességi irodalom – érvel a holland szerző, Geertz kategóriáit használva – nagyjából két fogalommal leírható: descriptio és praescriptio (174). Tipikus puritán téma a lélek elhagyatottságának hangsúlyozása, aminek hatására a református pietistáknál is megindult a lélekút-leírások, szellemi megtapasztalások analitikus és pszichologikus megközelítése. A figyelem a hitvilág és az érzelmi élet belső mélységeire és magasságaira helyeződött. A prédikáció is ebben az összefüggésben alakult át, puritanizálódott: az applikáció szerepe értékelődött fel jelentősen. Ez az, amit XVII. századi prédikátoraink „Belgiomi methodus” névvel illettek. Míg a puritán önvizsgálat kialakította a maga bűnkatalógusát, addig a németalföldi református pietizmus megtérés-történeteket és lelki életrajzokat rögzített.

A puritán praxis egyidejűleg érvényesült néhány esetben mind az angliai, mind a németalföldi régióban. Az emberi szokások elutasításában (keresztény ünnepnapok), alapvető dogmatikai kérdésekben (általános egyházi formulák, imádságformulák elutasítása), és a gyakorlati kegyesség alkalmainak a megteremtésében (személyes és közösségi alkalmak kialakítása) természetes volt a megegyezés. A szent életre vezető eszközöket előírásként alkalmazták: szinte szabállyá vált, hogy az üdvözüléshez a bibliaolvasás, az imádság, a meditáció és az Úrnap megszentelése vezet. Egyre nagyobb befolyásra tettek szert a jövőt illető nagy várakozások, amelyek a római katolikus egyház, a török birodalom, a pogányok és a zsidók megtérését, azaz a végidőket közelinek érezték.

A hollandiai református pietizmusnak a XVII. századi korszakában egymást követték a különböző reformprogramok (Voetiustól Lodensteynen át Witsiusig), és tér nyílt a szektásodás felé is (Labadie tevékenysége nyomán). A karteziánus gondolkodók filozófiai, a coccejánusok teológiai területen kíséreltek meg újításokat a felsőbb szellemi köröket célozva meg ezzel. Végül a politika meghiúsította elképzelések átstrukturálódva jelentek meg a népi kultúrában. A francia hatások a gyakorlati teológia (Labadie) és a tudományos élet (Cartesius) terén hatottak, a német eredetű pietizmus (Coccejus, Lampe) a németalföldi református kegyességnek a tipikusan egyéni és többnyire puritán elemeire voltak végzetes hatással (179). A dordrechti zsinat (1618–19) rendelkezései, amelyeket Angliától Svájcig elfogadtak, az ezt követő dogmatikai formalizálás, és a szekták megjelenése döntő módon meghatározta a térség mentalitását.

Hof külön fejezetben érintette a német és a holland hátterű református jellegű irányzatok egymásra hatását (a magyar irányzatok nemzetközi horizontú komparatív vizsgálatának hiányáról nem kell szólnom). A nemzetközi kölcsönhatások figyelemre méltó értékelését nyújtotta a szerző, amikor a holland református pietizmus, a Nadere reformatie előállásában kitüntetett szerepet játszott négy szegmenst különböztette meg. Fontossági sorrendben: a németalföldi precízek (Voetius, Lodensteyn), a coccejanizmus, mint egyházilag is elfogadott pietizmus (Frans Burmann, Wilhelm Momma, Johann Heinrich Heidegger), a puritanizmus (Perkins, Bayly, William Gouge) és a misztikus tradíció (Pierre Poiret, Jacob Böhme, Weigel) hatását értékelte. A voetiusi ortodoxiára és kegyességre együtt épült rá, és ezt módosította a coccejánus és a puritán olvasat, exegézis és hitgyakorlat, ám a legutóbbi tradíció hatásmechanizmusa nehezen felbecsülhető. Kérdés továbbra is, hogy valójában egyedül irodalmi hagyományozódással van-e dolgunk, és a misztika irodalma ténylegesen csak a későbbi irányzatokban feloldódva ért-e el szociálisan kimutatható hatást.

Az újabb kutatások – főként op’t Hof munkái – azt mutatják, hogy a németalföldi kegyesség történeti horizontú vizsgálata igen sok támaszpontot nyújt a magyarországi kutatások számára. Újragondolásra késztet, valamint az eddigi szakirodalom elemző értékelésére. A több világfelfogás találkozását jól szemléltető Nadere reformatie történetét két okból is figyelembe kell vennünk. Egyrészt tanulságos, milyen változáson mentek át az „importált értékek”, milyen mértékben sikerült azokat a helyi adottságokhoz applikálni. Másrészt bizonyos korabeli eszméket (pl. coccejanizmus) érintő megállapí­tásokat a hazai meggyökeresedésük miatt kell újra átgondolni. Az újabb hazai kutatásokban sem sikerült tisztázni, hol válik szét az ortodox és a puritán, illetve a puritán és a pietista irodalom, mik a formajegyei, hol húzhatók meg a korszakhatárok. Amennyiben azonban a céljaik, a megcélzott praxisuk hasonlóan körülhatárolható, mint a németalföldi esetben, akkor az egyház­politikai, szervezeti illetve a megélt kegyességi formákat érintő reformprog­ramok között kell keresnünk a határvonalat.

 

Willem Jan op’t Hof: Die Nähere Reformation und der niederländische reformierte Pietismus und ihr Verhältnis zum deutschen Pietismus (A „második refomáció” és a németalföldi református pietizmus és viszonya a német pietizmushoz). Nederlands Archief voor Kerkgeschiedenis 78. 1998. 161–183.

 

Csorba Dávid