Klió 2003/3.

12. évfolyam

Az oroszországi nemesség mentalitása a XVIII. század utolsó harmadában

Je. N. Maraszinova a fenti témában 1999-ben Moszkvában megjelent művét ismerteti. A szerző ebben a könyvében a jelzett korszak nemesi elitje ideológiai és pszichológiai arculatának változásait elemzi a tartui–moszkvai szemiotikai iskola content analysis módszerével a levelezési forrásanyag alapján. Maraszinova tanulmányát historiográfiai és módszertani áttekintéssel kezdi. Kiemeli pl. G. A. Gukovszkij, Marc Raeff, Ju. M. Lotman, V. M. Zsivov és B. A. Uszpenszkij érdemeit. Raeff rámutatott, hogy Oroszország moder­nizálása szempontjából milyen fontos volt a nemesi elit körében a hatalomtól független, az önmeghatározásra való jognak a felismerése. Lotman kiemelte a XVIII. és a XIX. század eleji orosz nemesi kultúrára jellemző fő és új fogalmi tematikát, az alternativitás megjelenését és eredeti módon közelítette meg az újkori orosz elit magatartásának kontinuitása és ellentmondásossága kérdéseit. V. M. Zsivov kimutatta a XVIII. századi orosz társadalmi tudat szociokulturális dinamikájának sajátosságait. Maraszinova úgy látja, hogy a tartui–moszkvai iskola szemiotikai módszerével lehet feltárni az újkori orosz kultúra genezisének ellentmondásait, a morális-etikai fogalmak „rejtett dimenzióit” és az előbbieket egységesítve, a matematikai statisztika segít­ségével elemezni. Az utóbbival kapcsolatban a történeti-tipológiai csoportosítás és a levelezésben a szerzők személyiségének feltárulása a legfontosabb. Maraszinova a XVIII. század utolsó harmada nemességének 1800 küldeményét vonja be elemzésébe, ami 45 szerzőtől származik. A szerző szól az informatikai feldolgozáshoz szükséges kategorizálásról, értékelésről és csoportosításról. A historiográfiai résszel kapcsolatban felhívnánk a figyelmet a 4–32. sz. jegyzetekre, a content elemzéssel összefüggésben pedig a 258–261. o. szövegére, az utóbbi oldal táblázatára és a 34–35. sz. jegyzetre.

A címbeli tematikára áttérve, Maraszinova kifejti, hogy új vonások jelentek meg a nemesség szociális-pszichológiai arculatában, amelyek főleg a cárhoz, az önkényuralomhoz és az állami szolgálathoz kapcsolódtak. Miután Oroszországban a szolgáló nemes az államfői akaratot hajtotta végre, így személyes függése a monarchától az 1762-es kiáltvány után is fennmaradt. Maraszinova felveti a kérdést, hogy mi volt motiválóbb a nemesnél: a szolgálattal járó társadalmi presztízs, vagy az anyagi előnyök, A levelek a rang szerinti státus primátusára utalnak, ami akadályozta a fenti réteg politikai kultúrája kialakulását. A legfőbb egyeduralmi értékektől a nemesség egy részénél eltérő alternatívák jelentek meg, amelyek a cárhoz és a főhata­lomhoz való hagyományos lojalitás helyett és mellett az oppozícióban nyertek kifejezést. A művelt elitnél feltűnt a hatalom kritikus felfogása, ami a bürokratikus patriotizmus kialvásához és a karrier értékének devalvá­lódásához vezetett. A nemesség ellenzéki része immáron felfedezte a ranglétrán való előrehaladással járó negatív elemeket is. Körükben megkülönböztették a cár és a haza szolgálatát, és nem hallgatták el saját véleményüket sem. A levélírók elítélték, pl. az udvari intrikákat és különösen élesen szóltak a kegyencek apparátusbeli mindenhatóságáról. Maraszinova kiemeli, hogy a fenti tendenciák nem jártak együtt a trón tekintélyének megkérdőjelezésével, és a bírált jelenségekkel szemben a levelezésben nem tűnt fel a követendő pozitív ideálok közeli megvalósítási lehetősége. Az ellenzéki nemes elvesztette hitét, hogy gyors sikert érjen el és „kibékülve a valósággal”, boldogságát végül a magányban vélte megtalálni. Az ún. belső emigráció objektív tartalma azonban aláásta a hagyományos tudati struktúrákat és alternatívákat kínált a formálódó orosz nemesi értelmiség erkölcsi értékrendje megalapozásához. A vizsgált időszakot a levelekből előtűnve – igaz hol csökkenő, hol növekvő mértékben – a nemesek fenti részénél a depresszió és az eltérő árnyalatú, pesszimista reagálások jellemzik. Nem térünk ki rá, de az olvasó figyelmébe ajánljuk az igen sok levelet és magyarázatot felvonultató jegyzetapparátust. A korabeli művelt elit szembetűnő sajátossága az olyan morális-erkölcsi kategóriák újragondolása, mint a becsület, az engedelmesség és az őszinteség.

A szerző forrásai és elemzési módszere alapján a vizsgált időszak művelt elitje centrális etikai fogalmának a becsületet tartja. Kimutatja, hogy a kategória egysíkú, formális jelentése fokozatosan azonosítódott a belső értéktartalmú, pozíciótól független lelkiismerettel. A becsületességnek a jólelkű személyiséghez való hozzáillesztése egyúttal az egész nemesi közeg erkölcseivel szembeni alternatívát jelentett. Az ellenzéki nemesek többségének a becsület boldogságot sejtetett, amiért áldozatot hozni is érdemes. Maraszinova kiemeli, hogy a művelt elit a szellemi kontaktusoknak nagyobb jelentőséget tulajdonított, mint a hivatalnoki kasztbeli pragmatikus kapcsolatoknak. A rokonlelkek közelségén alapuló barátságot nem ingatta meg sem az ideológiai ellentét, sem a különböző politikai pozíció. A nemesség körében az elkülönülés nem volt teljes, de a művelt kisebbség ellenzékiségét nem értette meg a tömeg és nem helyeselte a cár.

A szerző rámutat, hogy a földet és jobbágyokat birtokló ellenzéki elitnek a további sorsa csak e rétegnek a feudális járadékot biztosító lakossághoz való viszonyainak elemzésével tárható fel. A levelekből háromféle földesúr képe rajzolódik ki, a járadékot kisajtolóé, az okos gazdáé és a patriarchális típusúé. Az utóbbi azt sugallja, hogy a feudális rendszer nemcsak a földbirtokosnak, de a jobbágynak is előnyös, Maraszinova egyrészt az elemzett episztoláris források, másrészt L. V. Milov munkássága alapján (271–272. o. és 62–63. jegyzet) utal arra, hogy az oroszországi jobbágyrendszer nem szubjektív tényezők termékeként, hanem objektív történeti törvényszerűségként, első­sorban az orosz állam természetföldrajzi körülményei közepette formálódott ki, és annak XVIII. századi konkrét kereteiből a nemesség nem törhetett ki.

A tanulmányban elemzett szakaszt a nemesi személyiség fogalmának erőteljes evolúciója jellemzi. Így pl. nőtt az individuum értéke és a cári despotizmussal szembeni ellenzékiség. Ugyanakkor az időnkénti szociális vakság egyfelől regényeket olvasó, másfelől parasztjait gyötrő nemest állít elénk. Az utóbbinak megvolt az évszázados tradíciója és ráadásul a nemes támaszkodhatott „a jó, művelt, jobbágyaiért felelős réteg” mítoszára. Ugyanakkor új fejlemény, hogy a konkrét nemes–paraszt viszony értelme­zésekor a földbirtokos megkísérelte összekapcsolni saját és jobbágya sorsát, és egy részük az utóbbinál már „személyiségjegyeket” is kiemelt. Ez elősegítette a régi sztereotípiákkal való szakítást és a jobbágyrendszer erkölcsi dimenziójának megértését. A nemesi jótékonykodásban a réteg felsőbbrendű­ségi érzése összeolvadt a paraszt iránti részvéttel. A földesúr így akarta „összebékíteni lelkiismeretét és a valóságot”. Az elemzett időszakban kezdték átértékelni a „nyizkij” (alacsony származású vagy státuszú) és a „podlij” (aljas, hitvány) szavakat. Maraszinova rámutat, hogy míg ezek D. I. Fonvizin szótári anyagában egyértelműek, addig a vizsgált levelekben átalakultak. A „podlaja cserny” (a hitvány csőcselék) élesen negatív értelmű lett, és olyan társadalmi összeütközésekkor használták, mint a Pugacsov-felkelés.

Végezetül a szerző kiemeli, hogy a konkrét paraszti sorssal való együttérzés csak a művelt elit szűk körét érintette, nem vált tudatos etikai értékké és szilárd szociális állásponttá. A nemesség többsége a jobbágyságot alacsony státuszú, elkülönült csoportként kezelte. A társadalom teljes értékű része továbbra is az előkelő nemesség maradt. Az utóbbi tudatában nyíltan vagy implicit módon a társadalom a kölcsönös alávetések és elhatárolt rétegfunkciók hierarchiájaként élt tovább. A piramis csúcsán állt az egyeduralkodó, akinek engedelmeskedett a jobbágyokkal rendelkező nemesség. Az 1773–74-es parasztfelkelés leverőinek leveleiben az ezen rend ellen lázadni merészelő (bűnt elkövető) műveletlen csőcselék elleni harag dominált. A nemzedékek által kimunkált tényezők, mint az orosz jobbágyrendszer, a gazdasági, hatalmi, művelődési monopólium és az előkelőség tudata, akadályozták a nemesi politikai kultúra fejlődését. Így nem alakult ki a „mi”-effektus és vele szemben az „ők” tudata. Az elemzett korszak fenti folyamatai befolyásolták az oroszországi uralkodó réteg további sorsát. A cártól való személyes függés, a nemesi rétegöntudat lassú kiformálódása és más körülmények a jövőbeni eszmei elkülönülést alapozták meg. A XVIII. század utolsó harmada értékorientációinak ellentmondásossága nem lépte át a személyiség tudati határait. Az individuum „belső szétesése” csak a XIX. század elejének eseményei (főleg az 1812.. évi honvédő háború) hatására mélyült el rendkívüli gyorsasággal, és vezetett az orosz értelmiség első nemzedékei és a nemesi forradalmiság kialakulásához.

 

Je. N. Maraszinova: Mentalitet rosszijszkovo dvorjansztva poszlednyej tretyi XVIII veka [po matyerialam episztoljarnih isztocsnyikov] (A XVIII. század utolsó harmada oroszországi nemességének mentalitása [az episztoláris források anyagai alapján]. Canadian-American Slavic Studies. Revue Canadienne-Américain d’études Slaves. 36. évf. 3. sz. 2002 ősze, 251–275. old.

 

Kurunczi Jenő