Klió 2003/3.

12. évfolyam

A szerb bel- és külpolitika és Oroszország balkáni jelenlétének összefüggései, 1868-1880

A tanulmány a szerb államférfi és történész, Jovan Ristić Oroszországhoz és annak külpolitikájához fűződő kapcsolatát vizsgálja. A születő Szerbia történetében régensként, miniszterelnökként és külügyminiszterként is fontos szerepet játszó politikust a szerb történészek többsége a nacionalisták vezetőjeként tartja számon, aki főleg az orosz kormányzat hivatalos támogatását és a pánszláv aktivisták segítségét élvezte országa céljainak megvalósításában. David MacKenzie szerint, politikája nem egyértelműen russzofil, inkább a Monarchia és Oroszország közötti egyensúlyozás jellemezte, miközben az általa propagált nagyszerb nemzeti törekvések megvalósításán tevékenykedett. Tanulmányában a szerző arra is választ keres, hogy vajon Ristić volt-e korának legmeghatározóbb személyisége a politikai életben, egyben az, aki háborúba sodorta az országot, illetve, hogy ez a háború katasztrófát, avagy Ristić céljainak teljesülését, a hivatalos Oroszország támogatásának megszerzését jelentette-e.

Ristić a szerb politikusok többségétől eltérően, szegény családban született, de osztályelsőként végzett 1849-ben Belgrádban. Ezt követően francia és német földön tanult Leopold von Ranke tanítványaként. Történészprofesszor szeretett volna lenni, végül a politikai pályát választotta. Gyorsan emelkedett a ranglétrán, mégis folyton arról panaszkodott, hogy felettesei nem ismerik el eléggé. Sok csodálója volt, de barátja alig akadt. Türelmetlen, arrogáns, despota alkat volt, és nem bízott a nagyhatalmak együttműködésében.

Miután Mihajlo Obrenović 1860-ban visszatért Szerbia élére, 1861-ben a 30 éves Ristić konstantinápolyi követ lett. A pánszláv érzelmű orosz nagykövet, Ignatyev támogatásával 1867-re elérte, hogy a török helyőrségek elhagyják országa területét, amivel nagy tekintélyt szerzett. A fejedelem a konzervatív Garašanin bukása után kinevezte Szerbia külügyminiszterévé, mivel azonban Garašanin kollégái hivatalban maradtak, Ristić két nap múlva megbukott. Ekkor fordult a liberálisok felé. A bukott miniszter továbbra is élvezte a fejedelem támogatását, hiszen Garašaninnal ellentétben, nem ellenezte házassági terveit.

Mihajlo 1868-as meggyilkolása után unokatestvére, a kiskorú Milán helyett a régensek, Milivoje Blaznavac és Ristić kormányoztak. E négy év során Ristić támogatói között tudhatta mind a liberálisokat, mind a radikális Omladinát. A konzervatívok kiszorultak a hatalomból. Ristić elfogadtatta az 1869-es liberális szellemű alkotmányt – a Porta, valamint a konzervatívok támogatása nélkül –, és megakadályozta, hogy a Monarchia teljesen elszakítsa az országot az oroszoktól. Ez a két tény meghatározta a következő tíz év eseményeit.

A hivatalos orosz külpolitika, Gorcsakovval az élén, nem támogatta az 1869-es alkotmányt, és azzal fenyegetőzött, hogy Szerbia helyett Montenegrót és – akár a szerb trónon is szívesen látott – fejedelmét, valamint a szerb konzervatívokat, Ilija Garašanint és Jovan Marinovićot fogja támogatni. Ignatyev közbenjárása ellenére 1871-ig, Milán livádiai látogatásáig Oroszországgal hűvös maradt a kapcsolat. Ezt követően pedig a Monarchiával és a balkáni államokkal való viszony romlott meg.

Ristić ellenfelei a régenseket az orosz támogatással létrejött I. Balkán Szövetség felbomlasztásával vádolták, hiszen az oroszok elfordultak a szerbektől. Ristić ekkor még úgy vélte, hogy a Portával tárgyalni, és nem háborúzni kell, így egy nagyhatalom támogatása sokkal többet ér, mint a Balkán Szövetségé. 1871-re a nagyhatalmi támogatást biztosítottnak látta Oroszország részéről, ezért kísérletet tett Szerbia teljes függetlenítésére a Portától. Ez azonban Gorcsakov és II. Sándor cár ellenállásán megbukott.

Ristić 1873-ban, Blaznavac gyanús körülmények között bekövetkező halála után, immár kormányfőként – a megbékélést hangsúlyozandó, a konzervatív Marinović és Stevća Mihajlović bevonásával – a Monarchia felé tett barátságos lépéseket. Célja – 1871 kudarcán okulva – már a Portával való háború volt, egy általános délszláv felkelésre támaszkodva, az oroszok viszont ehhez nem akartak támogatást nyújtani, különösen a Dreikaiserbund 1873-as megalakulása óta. Ezért került sor öt nappal Ristić kinevezése után Milán fejedelem bécsi látogatására. Mivel ez sem hozott eredményt, a kabinet megbukott és a konzervatívok egészen az 1875-76-os törökellenes boszniai-hercegovinai felkelésekig hatalmon maradtak.

Mivel a nagyhatalmak képtelennek mutatkoztak a délszláv válság lokalizálására, 1875-ben Ristić felújította a skupštinában „nemzeti” programját, ami a törökökkel való háború kiprovokálása mellett azon alapult, hogy ha Szerbia nem cselekszik, elveszti a szláv népek bizalmát és jogát a területek egyesítésére, míg egy esetleges háborús vereség kiprovokálja Oroszország beavatkozását.

Bár a nagyhatalmak semlegességet javasoltak a szerbeknek, Ristić úgy vélte, hogy a Monarchia nem fog beavatkozni az oroszok – és így a szerbek – ellenében, hiszen szövetség köti össze őket. Milán fejedelem és Marinović nem hittek a szerb fegyverek erejében, ezért elmozdították az időközben ismét kormányra jutott Ristićet és Ljubomir Kaljević vezetésével megint egy konzervatív kormány következett. A konzervatívok helyesen ismerték fel, hogy Ristić a növekvő belpolitikai válságot kívánta levezetni egy külpolitikai lépéssel, ezért megpróbálták konzervatív módszerekkel stabilizálni a zavargásoktól sújtott Szerbiát, de sikertelenül. Ennek hatására Milán fejedelem is háborúpártivá vált, így Ristić ismét politikai szerephez jutott. Amint visszakerült a kabinetbe, a háború siettetése helyett inkább a diplomáciai tevékenység felé fordult: szövetséget kötött Montenegróval, elsimítva az ellentéteket Milán és Nikola fejedelmek között, egyben demonstrálva a nagyhatalmak számára, hogy Szerbia mindent megtesz a békéért, ami csak a törökök magatartása miatt hiúsul meg. Milán azonban türelmetlen volt, hiszen azért hozatta vissza Ristićet, mert háborúpártinak tartotta.

A szerző szerint a fejedelem türelmetlensége annak köszönhető, hogy a Kaljević-kabinet bukása után Belgrádba érkezett a pánszláv Csernyajev tábornok, Taskent 1865-ös meghódítója, aki nagy befolyással bírt Milánra.

1875 után Oroszország titokban segítette a szerbek háborús készülődését, és katonai szövetség létrehozását javasolta Szerbia, Montenegró – ez meg is valósult – Románia és a bolgárok, valamint az albánok között, az I. Balkán Szövetség felélesztéseként. Ez is Ristić terveit segítette, hiszen ő – MacKenzie szerint – egy általános keresztény felkelésre kívánt támaszkodni, és úgy látta, hogy az oroszok maguk is hajlandók lesznek beavatkozni.

1876 tavaszán Ristić a skupština előtt azt nyilatkozta, hogy Szerbia a forradalom és a háború között áll. Ha nem lesz háború, forradalom várható. Egyben követelte a Portától Bosznia Szerbiához csatolását a szultán szuverenitása alatt. A nyilatkozat végképp elkötelezte a trónját féltő Milánt a háború mellett. A Haditanács támadó hadműveleteket dolgozott ki Niš, Sjenica és Novipazar ellen. Kosta Protić tábornok körvonalazta Szerbia leendő határait. Az új állam magában foglalná Boszniát, a Szandzsákot és Ószerbia többi részét, Montenegrónak juttatva Hercegovinát.

Ristić Cavourt tekintette példaképének, aki francia segítséggel egyesítette Itáliát. Amíg – jegyzi meg találóan a szerző – Cavour akkor lépett akcióba, mikor aláírt szerződése volt, addig Ristić csak Ignatyev és Csernyajev üres ígéreteiben bízhatott, és hazárdjátékra szánta el magát.

1876. június 20-án a szerb és montenegrói csapatok átlépték a határt a bolgár felkelés erejében bízva. Csernyajev egyenesen Szófiáig akart nyomulni. Milán fejedelem is bízott a győzelemben. Ristić azonban nem. Továbbra is erőfeszítéseket tett azért, hogy az oroszokat bevonja a háborúba. Már az első csata előtt azt javasolta, hogy Szerbia legyen kész tárgyalni a Portával, amikor az kéri. A bolgár felkelés gyorsan összeomlott, a fejedelem bizonytalankodni kezdett, és július 12-én már a fegyverszünet szükségességét hangoztatta Ristić előtt, aki viszont békekötést javasolt. Milán erre a háborús felelősséget egyedül Ristićre hárította. Mivel mind a Niš elleni, mind a Bosznia elleni hadművelet összeomlott, továbbá a Monarchia nem fogadta el Bosznia Szerbia általi annexióját (július 15.), sem a bosnyákok önkéntes csatlakozását (június 20.), úgy tűnt Szerbia magára maradt. II. Sándor utasította a Harmadik Ügyosztályt, hogy hozzák vissza Csernyajevet és a többi orosz tisztet. Gorcsakov a szerbek háta mögött a reichstadti megállapodásban megegyezett a Monarchiával, hogy Montenegró megkapja Hercegovinát, majd Proticcsal közölte, hogy Szerbia nem számíthat Bosznia birtoklására, mert egy erős Szerbia léte ellenkezik a Monarchia érdekeivel.

A pánszláv Ignatyev ugyan informálta a szerbeket a török hadmozdulatokról, de nem sikerült elérnie egy 200 ezer fős orosz sereg felállítását. A Moszkvai Szláv Komité segítségével, a kormányzat hallgatólagos jóváhagyásával küldött 4 millió rubel sem érkezett időben. A kudarcok ellenére Ristić továbbra is a háború folytatása mellett volt, és Milán is támogatta egy ideig, mert félt attól, hogy a Porta az Obrenovićok eltávolítását fogja követelni a béketárgyalásokon. 1876 augusztusára azonban Kelet-Szerbia a törökök kezére került.

Ennek hatására az orosz politika is változott: a cár engedélyezte az orosz tisztek ideiglenes nyugdíjazását, hogy Szerbiába távozhassanak, és Csernyajevet sem hozatta vissza. Mintegy 5000 orosz önkéntes érkezett Szerbiába, jóllehet a cár a radikális Omladina támogatása miatt továbbra sem kedvelte Ristićet.

Augusztusra Ristić meggyőzte a fejedelmet, hogy elkerülhető a feltétel nélküli megadás, viszont fegyverszünetet kell kötni a háború előtti határok alapján. N. K. Giers, Gorcsakov és II. Sándor is támogatta ezt az elképzelést, egyedül Csernyajev ellenkezett, mondván, hogy a katonai helyzet kitűnő. Az aleksináci csatában (augusztus 11.) azonban Szerbia súlyos vereséget szenvedett. Bár a fejedelem nem tudott megszabadulni Csernyajev befolyásától, Ristić úgy vélte, a romló katonai helyzet szükségszerűen kiváltja az orosz támogatás növekedését. A kormány elfogadta a fegyverszünet és az orosz közbenjárás szükségességét. Két nappal később Csenyajev serege győzelmet aratott Šumatovácnál, így ismét a háborúpártiak kerültek fölénybe, majd ezt követte az adrováci vereség (augusztus 21.) és a Morava-völgy védővonalainak eleste. Immár Csernyajev és a pánszláv érzelműek is békét akartak.

Gorcsakov feltételek nélküli fegyverszünetet javasolt a háború előtti állapot alapján, adminisztratív autonómiát Bosznia-Hercegovinának, amit a Porta mind elutasított, de szeptember 3-án mégis felfüggesztették az ellenségeskedést.

Ekkor Csernyajev serege „spontán” megmozdulás során királlyá kiáltotta ki a fejedelmet, ami a Porta főhatalmának megkérdőjelezését jelentette és veszélyeztette a fegyverszünetet. Csernyajev arra számított, hogy ez a lépés a török támadás újraindulásához, majd Oroszország beavatkozásához vezet. Milán, félve attól, hogy a Monarchia okkupálhatja Szerbiát, megelőzve a török és orosz támadást, visszautasította a királyi címet.

A cikk szerzője a romló szerb–orosz viszonyért egyértelműen Csernyajevet teszi felelőssé, aki szerinte Szerbia diktátora akart lenni, és Szerbiát de facto orosz provinciává tenni, amit forrásokkal is alátámaszt.

Ennek ellenére Milán a háborús párt – Csernyajev – oldalára állt szeptember 14-én, és a hadműveletek tovább folytak. A cár a helyzet súlyosságára való tekintettel Livádiába hívta minisztereit. N. Reuter pénzügyminiszteren kívül mindenki háborús hangulatban volt – Giers, a hadügyminiszter Miljutyin, sőt még a szerbellenes Gorcsakov is, aki arra utasította Ignatyevet, hogy ne ragaszkodjon a háború előtti szerb határok tiszteletben tartásához. Mind egyetértettek abban, hogy ha nem születik béke, decemberben Oroszország támadást indít. MacKenzie szerint Ignatyev maga is sürgette a háborút: attól tartott, hogy a nagyhatalmak közbelépésével Oroszország elveszti Törökország szétzúzásának lehetőségét.

A törökök közben október 17-én bevették Djuništ, ezzel megnyílt a Belgrád felé vezető út. Csernyajev telegramjában a fegyverszünet 24 órán belüli megkötésére buzdította a fejedelmet. Másnap Gorcsakov Ignatyeven keresztül ultimátumot juttatott el a törököknek: ha 48 órán belül nem szüntetik be az ellenségeskedést, Oroszország megszakítja diplomáciai kapcsolatait. A Porta két hónapos fegyverszünetet kötött október 21-én. Gorcsakov magának követelte a dicsőséget Szerbia megmentéséért, de Ignatyev szerint az ultimátum csak az orosz–török kapcsolatok romlását okozta, és Gorcsakov a felelős az 1877–78-as háborúért.

A szerző szerint Ristić politikája végső soron sikert hozott: megszabadultak a pánszláv befolyástól és megszerezték a hivatalos Oroszország támogatását, mely elszánta magát a háborúra és hat hadtestet mozgósított. A szerb diplomácia következő nagy feladata abban állt, hogy eldöntsék, részt vesznek-e az egyre valószínűbb orosz–török háborúban vagy kimaradnak belőle. A Ristić-kabinet orosz pénzügyi támogatás és Bosznia, valamint Ószerbia megszerzése reményében hajlandó volt ismét háborúzni.

Az igen informatív tanulmány megmutatja, hogy a szerb belpolitikai küzdelem miként befolyásolta a külpolitikai helyzet alakulását, – ami végül kiváltotta Oroszország szerepvállalásának növekedését – ezzel eddig homályban maradt eseményeket helyez új megvilágításba.

David MacKenzie: Jovan Ristiš and Russia. 1868–1880. I. (Jovan Ristić és Oroszország, 1868–1880. I.) East European Quarterly, XXXVI, 4. szám, 2003. január, 385–415. o.

Demeter Gábor