Klió 2003/3.

12. évfolyam

Állampolgárság, nemzet- és államépítés a Romániához csatolt Észak-Dobrudzsában (1878-1913)

Constantin Iordachi könyve a Carl Beck Papers sorozatban jelent meg. Ezt a sorozatot a Pittsburghi Egyetemen működő Orosz és Kelet-európai Tanulmányok Központja adja ki (a Klió 2002/2. számban már szóltunk róla). Iordachi külföldi egyetemeken szerzett tudományos fokozatai mellett e kötet megjelenésekor, 2002 őszén a budapesti Közép-Európa Egyetem PhD-jelöltje, az ELTE vendégelőadója és a romániai Babes-Bolyai Egyetem ösztöndíjasa volt. Fő érdeklődési területe Közép- és Délkelet-Európa össze­hasonlító elméleti és társadalompolitikai története, ezen belül az állampol­gárság és a társadalmi változások témái. Társszerkesztője a Nationalism and Contested Identities: Romanian and Hungarian Case Studies című tanul­mánykötetnek (Budapest, Regio Books, Iasi: Polirom, 2001.).

Jelen munkájában Észak-Dobrudzsa Romániához csatolásának, integ­rációjának történetét vizsgálja különös tekintettel az állampolgárság, és a nemzet- illetve államépítés kérdéseire. A vizsgált időszak 35 év: 1878–1913. Rámutat, hogy a román politikai elit háromféle mechanizmust működtetett annak érdekében, hogy beolvassza a tartományt: etnikai gyarmatosítást, kulturális egységesítést és gazdasági modernizációt. Mindez a „belső gyarmatosítás” célját szolgálta. Tanulmánya elején Iordachi bemutatja az általa alkalmazott fogalom-értelmezéseket és módszertani szempontokat. Pl. az állampolgárságot dinamikus fogalomként értelmezi, amely az állam képviselői és a társadalom rétegeinek tagjai között kölcsönös igények vitái során formálódik, és szervesen összefügg a társadalmi és politikai változások elemeivel. Iordachi átveszi azt az új-weberiánus, a jelen esetben Rogers W. Brubaker által képviselt felfogást, amely a társadalmi csoportformálódásban (a belső zárványok kialakulásában) az állampolgárságnak eszköz szerepet tulajdonít. Weber nyitott és zárt társadalmi kapcsolatok elméletére építve Brubaker két fő formáját különbözteti meg az állampolgárság státuszába beágyazódott zárványoknak: területiek, ezek főleg a határokat érintik; és hazaiak, ezek biztonsági, politikai, anyagi érdekek köré tömörülő társadalom­politikai csoportok. Iordachi úgy tekinti a román állampolgárságot, mint amely az állampolgárság egyetemes szabályai és a helyi társadalompolitikai körülmények összeegyeztetésével keletkezett. Munkája során elsősorban az alkotmányokra és a törvényekre támaszkodott, mert ezek idealizált módon ugyan, de megmutatják, milyen lenne az elképzelt nemzeti közösség.

Romániában a nemzet- és államépítés igen bonyolult folyamat volt. Nagy-Románia (1918–1940) különböző történelmi tartományokból állt össze: Moldova és Havaselve 1859-ben egyesült, a korábbi ottomán tartományt, Észak-Dobrudzsát 1878-ban annektálták, Dél-Dobrudzsát 1913-ban csatolták. Besszarábia, amely Oroszországhoz tartozott 1812 és 1918 között, és a korában Ausztria-Magyarországhoz tartozó Erdély, Máramaros, a Partium, a Bánát és Bukovina szintén Nagy-Románia határain belülre kerültek.

Az előzmények: a krími háborút lezáró 1856-os párizsi béke értelmében az oroszoknak vissza kellett adniuk Dél-Besszarábiát a moldovai fejedelem­ségnek. Oroszország azonban vissza akarta szerezni az elvesztett tartományt, és amikor 1878-ban a San Stefano-i békében Törökországtól háborús kártérítésként megkapta Dobrudzsát, mindjárt fel is ajánlotta Romániának, cserébe Dél-Besszarábiáért. A románok azonban egyáltalán nem lelkesedtek a cseréért, mert a tartomány a maga igen-igen kevert etnikumával és geopolitikai helyzetével állandó veszélyt jelenthetett az ország etnikai homogenitására és politikai stabilitására nézve. Éltek itt románok, bolgárok, kozákok, óhitű oroszok, dél-oroszországi német telepesek, törökök, tatárok, a városokban olaszok, zsidók, görögök és örmények, ráadásul élesen meg­osztotta a lakosságot a muszlim és keresztény hovatartozás is. Végül az 1878-as berlini kongresszus úgy döntött: Romániának át kell engednie Dél-Besszarábiát Oroszországnak, cserében megkapja Észak-Dobrudzsát, míg Dél-Dobrudzsa Bulgáriáé lett.

A határozat nagy politikai vitát kavart a román parlamentben. A Dobrudzsa-ellenes hangulatot Brătianu miniszterelnök és Kogălniceanu külügyminiszter végül úgy meg tudták fordítani, hogy a nem kívánt „fatális ajándék” immár „ősi román földdé” vált, amely „elszakíthatatlan része a román nemzeti örökségnek”. A rendezés Románia balkáni politikai szerepének a megerősítését jelentette, de a román vezetés a Nyugat bizalmát, megbecsülését látta benne, és azt hírdette: Románia „európai küldetése” kultúrát és fejlődést vinni a tartományba.

Természetesen mindjárt vita tört ki azon is, hogyan szervezzék meg Dobrudzsa gazdasági integrációját. Érdekes ellentmondás, hogy míg a liberálisok, (Brătianu, Kogâlniceanu) aktív állami beavatkozást sürgettek, protekcionista vámokat, állami befektetéseket, iparvédelmet, és különálló, erősen centralizált közigazgatási rendszert kívántak bevezetni, a konzervatívok voltak azok (pl. Mihai Eminescu), akik a szabadkereskedelmet pártolták, és politikai jogokat és szabadságot adtak volna a tartománynak. Persze, a vita háttérében ott húzódott a Moldovában és Havaselvén  szintén a liberálisok és a konzervativok között zajló küzdelem, amely között Alexandru Cuza próbált egyensúlyozni.

Dobrudzsa integrálását Románia egy külön e terület számára tervezett adminisztratív rendszer kiépítésével kezdte, és három szakaszban képzelte el úgy, hogy a teljes beolvadás 1908 és 1913 között következik majd be. Iordachi a rendszert az állampolgárság és a tulajdonjog szabályozásán keresztül mutatja be. Az állampolgárság intézményét Romániában az 1865-ös polgári törvénykönyv, az 1866-os alkotmány és a döntvénytár szabályozta. A román szülőktől származó gyermek a jus sanguinis elv alapján román állampolgár volt; a jus soli elv alapján viszont csak a felnőtteket honosították akkor, ha keresztények voltak, és az országban születtek. A román állampolgároknak kiterjedt jogaik voltak (politikai jogok, földtulajdonlás, hivatalviselés joga), vagyis az állampolgárság intézménye jelentős eszköz volt az állam kezében privilegizált „társadalmi zárványok” létrehozására. Dobrudzsa annektálása felborította ezt a rendszert: nem Romániában született, és jórészben nem keresztény lakosságról volt szó. Számukra felemás törvényeket hoztak: bár I. Károly fejedelem a deklarációkban egyenjogúságot ígért, a gyakorlatban a honosítást csak egyének nyerhették el, kollektív jogokról szó sem volt. Különösen a zsidók emancipációja ellen tiltakoztak a parlamentben. Végül 1880-ban megszületett az állampolgárságot modern polgári-demokratikus módon szabályozó törvény: ez minden volt török állampolgárt román állampolgárrá nyilvánított, és megadta a politikai és szabadságjogokat, a tulajdonlás jogát és a hivatalviselés jogát származásra és vallásra való tekintet nélkül. Igen ám, de e törvény alapján a dobrudzsaiak nem vásárolhattak földet Románia területén, megtiltottak nekik mindenféle demonstrációt, nem léphettek be politikai pártokba, nem lehetett képviselőjük a parlamentben; vagyis Romániába átlépve idegenekként kezelték őket. A törvény legfőbb szerzője az egyébként liberális Kogălniceanu volt, akiben liberalizmusánál előbbre való volt a nacionalizmusa. Azt akarta elérni, hogy Dobrudzsában is a román legyen az uralkodó etnikum.

Ami a tulajdonra vonatkozó törvénykezést illeti, a megoldandó feladat az volt, hogy a hierarchikus ottomán tulajdont kapitalista tulajdonná változtassák. Mindenekelőtt kimondták, hogy a korábban az ottomán állam tulajdonában volt minden ingatlan a román államra száll. A törökök idején magántulaj­donban volt birtokok tőkés magántulajdonná minősíttettek. A mirie-földeket, amelyekért használóik tizedet fizettek a török államnak, most megválthatták a parasztok: a föld értéke harmadának megfelelő összeget kellett részletekben befizetniük, vagy át kellett engedniük a föld egyharmadát az államnak. Ha elmaradtak a részletekkel, az állam könyörtelenül elvette az egész földet. Ilyen módon 1912-ig 88 ezer hektár ment át a román állam kezébe, amely azután etnikai gyarmatosítás céljára használta fel e földeket, azaz románok tulajdonába adta.

Dobrudzsa gyarmatosításának stratégiája körül is nagy viták voltak: a gazdasági érdekek szerint, vagy a (másokat kizáró) román etnikum érdekei szerint vegyék-e birtokba a területet. Az előbbi felfogást Ion Ionescu de la Brad képviselte, aki azt mondta, fogadjanak be minden bevándorlót, mert a gazdasági érdekek így diktálják. Kogălniceanu és Remus Opreanu viszont a masszív román kolonizáció híve volt. A lehetséges humán források a következők voltak: a romániai román betelepedők – ám földesuraik nem szívesen engedték el a munkaerőt; az idegen bevándorlók – ám a román alkotmány tiltotta az idegenek számára a földszerzést; a „latin” bevándorlók – ők, mivel a román nép közülük valónak tartotta magát, befogadhatók; és végül szívesen látottak voltak a románok Erdélyből, a Bánátból, Besszarábiából és a Balkánról. A tulajdonszerzés körül elég sok huzavona volt, végül az 1882-es földbirtok-törvény „rendezte” a helyzetet: földet csak a román állampolgárok vehettek, a föld adás-vétel fölött az állam rendelkezett. Az állam kezére került földeket románoknak osztották ki. A tartomány etnikai gyarmatosítása során Dobrudzsa úgy vonzotta a román bevándorlókat, mint egy „belső Amerika”, mint a „románok Kaliforniája”. Dinamikus frontier zóna volt a földszűkében lévők, a parasztok számára.

Külön történet a mócok, az erdélyi román pásztorok története. Ők végülis közreműködtek Dobrudzsa asszimilálásában. Ez a pásztornépség tavasszal, nyáron az erdélyi hegyekben legeltetett, de ősszel a havaselvei síkságra ment legelőt keresni. Ők, Habsburg-alattvalók lévén, a birodalom és az Ottomán Birodalom között kötött megegyezés alapján adókedvezményeket és diplomáciai védelmet élveztek. Az adójukra azonban a román hatóságok is számítottak, különösen mivel többüknek volt már földje Dobrudzsában vagy Havaselvén is. Őket tehát kétfelől is nyúzták. 1855 és 1878 között azonban szinte eltűntek, mert a vándorlásuk során a határokon már vámot kellett fizetniük, majd le kellett mondaniuk az ausztriai állampolgárságukról. Többségük asszimilálódott, kereskedők, szarvasmarha-tenyésztők, és földbir­tokosok lettek. Jórészben hozzájárultak a terület románosításához.

Az etnikai gyarmatosítás terén igen nagy eredményt értek el a románok a szóban forgó 34 év alatt: a lakosság száma drámai gyorsasággal nőtt – az 1878. évi 100 ezerről 1912-re 368 ezerre, ezen belül a románok száma 3l ezerről (1879-es adat) 216 ezerre (63 százalékra) gyarapodott, miközben az eredetileg itt lakó mohamedán török, tatár lakosság aránya – főleg kivándorlás okán – 7 százalékra csökkent. Földjeik természetesen román tulajdonba kerültek.

A román állam az etnikai asszimilációt a kultúra eszközeivel, az egyház és az iskola közreműködésével is elő kívánta segíteni. Az ottomán uralom meglehetős autonómiát biztosított a lakosoknak, mégpedig a keresztény ortodox egyházra támaszkodva. A román politikai elit, hogy a helybeli ébredező nemzeti mozgalmakat leszerelje, a helyi ortodox egyházat a Román Ortodox Egyház hatásköre alá rendelte. Ami az iskolákat illeti, 1878-ig román, bolgár, görög és orosz felekezeti iskolák működtek Dobrudzsában, majd a román állami elemi iskolai hálózat kiszorította ezeket. Román gimnázium csak Tulceában létesült, de anyagi gondokkal küszködött, mígnem Spiru Haret liberális nevelésügyi miniszter különös gonddal megszervezte a tartomány nevelési rendszerét. Az eredmény jelentős volt: 1912-ben a lakosságnak már a 45 százaléka tudott írni-olvasni, és különösen sok nő ismerkedett meg az ábécével.

Dobrudzsát a román vezetés mielőbb be akarta kapcsolni a nemzet­gazdaságba. A protekcionista gazdaságpolitika szószólója Friederich List volt, a liberális elképzeléseké Petre S. Aurelian és Ion C. Brătianu voltak. Mindannyian fontosnak tartották a tengeri szállítás megszervezését, hiszen a vidék gazdasága a gabona, fa, olaj és más nyersanyagok kivitelére épült. 1882-ben Románia megvette a Konstanca-Csernavoda vasútvonalat egy angol társaságtól, majd összekapcsolta a nemzeti vasúthálózattal. 1895-re elkészült a Dunán átívelő Károly király-híd, s ezzel Dobrudzsának nemcsak az elszigeteltsége szűnt meg, hanem igen nagy fejlődés vehette kezdetét: Kisázsia kapujává vált, Konstanca lett az Orient Express végállomása, és kiépült a Dunai Európa-Bizottság ellenőrzése alá nem tartozó konstancai tengeri kikötő. Az ezzel egyidejűleg megindult városiasodási folyamatban elsorvadtak a görög, örmény és zsidó kereskedőtelepek, helyükbe a román városi burzsoázia lépett. Konstanca az 1878-as ötezres lélekszámról 31.000 lakosú várossá fejlődött 1912-re.

Dobrudzsa közigazgatását úgy szervezték meg, hogy lehetőleg háttérbe szoruljanak a helyi tisztségviselők a központi apparátussal szemben. Ez a központosítási törekvés persze, ellenállást váltott ki a helybeliekből, kialakult a dobrudzsanizmus (angolul: Dobrogenism) mozgalma. Az 1880-as közigazga­tási törvény ugyanis külön rendszert szabott meg Dobrudzsa számára, amelyben a helyi, kerületi tanács határozatai csak a prefektus jóváhagyásával valósulhattak meg, a polgármestereket nem választották, hanem vidéken a prefektus, városban a belügyminisztérium jelölte ki őket, és a prefektus mondta meg, hogy melyik nemzetiség hány tanácsost választhat. A helybeli elit tagjai nem vehettek részt a tulajdonképpeni Románia politikai életében, nem volt parlamenti képviseletük. Az egész rendszert Kogălniceanu dolgozta ki, és ideiglenesnek szánta, azonban nem volt sikeres: állandóak voltak az összeütközések mind helyben, mind Bukaresttel, a messziről érkezett bürokraták csak az anyagi hasznukat keresték a tartományban. Különösen korruptak voltak az adószedők és a földfelügyelők. Ez utóbbiak például egyetlen évben, 1905-ben törvénytelenül koboztak el 19 ezer hektár földet (amit később vissza kellett adniuk).

A túlzott centralizmussal szemben kibontakozó dobrudzsanizmusnak két ága alakult ki: a romanianizmus, amely a gazdasági és politikai vezető szerepet a román nemzetiségűeknek szánta Dobrudzsában, és az autochtoniz­mus, amely teljes politikai jogokat követelt minden dobrudzsai lakosnak. A dobrudzsianista helyi elit 1903-1904-ben egy regionalista újság, a Farul (Világítótorony) köré csoportosult. Vezetőjük egy erdélyi származású móc, Ioan N. Roman politikai pamfletjében kifejtette, hogy Dobrudzsa sokkal többet fizet be a román állami költségvetésbe, mint amennyit kap, ezért önálló büdzsét követelt, saját közigazgatást, nagyobb támogatást, pl. vasútépítést. Az őshonosokért szót emelő irányzatnak (autochtonizmus) Constantin D. Benderli volt a fő szónoka. Idővel a romanianizmus átengedte a helyét az autochtonizmusnak. Az alkotmány 1884-es revíziója alkalmával még nem adtak politikai jogokat Dobrudzsának. Közben újabb szószólója támadt a dobrudzsanizmusnak Vasile Kogălniceanu személyében, és erős szövetségese a Román Szociáldemokrata Munkások Pártjában.

1905 és 1908 között komoly viták voltak Dobrudzsa adminisztratív státuszáról, végül 1908-ban I. Károly király bejelentette, hogy eljött az ideje az alkotmányos rend kiterjesztésének Constanca és Tulcea megyékre is. Az 1909-ben, 1910-ben és 1912-ben született törvények fokozatosan, mind szélesebb csoportoknak adták meg az állampolgári jogokat, de még az 1912-es változat is kizárta az 1877 után érkezett nem román nemzetiségű városi lakosokat, így a zsidó, örmény és görög kereskedőket.

35 év után tehát a dobrudzsaiak hivatalosan másodosztályú polgárokból teljes jogú állampolgárokká lettek. A valóság azonban, hogy kevés volt a közvetlen szavazók száma és alig néhányan kerültek be a tartományból a parlamentbe. A bukaresti politikusok nem engedték ki a kezükből az ellenőrzés lehetőségét, a prefektusok továbbra is urai maradtak a helyi adminisztrációnak. 1912–13 folyamán még újabb törvényekkel végleg megszűntették Dobrudzsa alkotmányon kívüli jogállását, és egyenlővé tették a tulajdonképpeni Romániával. A helybeliek küzdelme – a kormánypártiak és a Bukaresttel szemben ellenállók, a liberálisak és a konzervatívok, illetve a gazdag móc földbirtokosok és a városi burzsoázia és értelmiségi réteg között – azonban tovább folyt.

A szerző összegezésében kitekintést nyújt Dobrudzsa integrációjának tágabb körülményeire: Románia is nagy változásokat élt át ekkoriban: 1878 után meg kellett teremtenie a független nemzetállam új intézményrendszerét, miután 1879-ben az állam szuverénné vált, 1881-ben kikiáltották a királyságot. Közben nagy területi veszteség érte Dél-Besszarábia elcsatolásával, súlyos belső elégedetlenséget okozott az ország részvétele az 1877–78-as orosz–török háborúban, és Európa is beavatkozott a zsidók politikai jogai érdekében. Dobrudzsa integrálása során a román hatóságoknak ellentmondásos érdekeket kellett figyelembe venniük. A tartomány csatolása nagy gazdasági fejlődést hozhatott, és geopolitikai súlya miatt is jelentős volt Románia számára. Ugyanakkor soknemzetiségű volta és vallási sokfélesége miatt súlyos gondokat jelenthetett. Ezt az ellentmondást úgy próbálták kiküszöbölni, hogy sajátos, egyedi állampolgárságot vezettek be Dobrudzsában. A helybeliek csak igen nagy megszorításokkal nyerhették el a romániai állampolgársággal járó jogokat. Emellett azonban nagy gazdasági fejlesztésekbe kezdtek, és fontos tennivalónak tartották a kulturális honogenizációt. Három pilléren nyugodott tehát a terület bekebelezése: etnikai gyarmatosítás, kulturális homogenizáció és gazdasági modernizáció. 1913-ban azonban már megszüntethették a terület egyedi közigazgatási rendszerét, és a román politika a sikeres asszomilációt Románia civilizációs hatása bizonyítékaként ünnepelte. Olyan civilizációs munkát végeztünk, mint amilyenre más népek négyszer ennyi idő alatt sem voltak képesek a saját gyarmataikon – jelentette ki egy prefektus.

Az I. világháború után Románia mindent elért, amit csak akart: magához csatolta Ausztria-Magyarországból Erdélyt, a Bánátot és Bukovinát, Oroszországból Besszarábiát, majdnem kétszeresére növelve ezzel a területét és a népességét, megsokszorozva a gazdasági erejét. Ugyanakkor a különböző politikai rendszerű, fejlettségű, sokféle népességű, vallású provinciák Nagy-Romániában való egyesítése rengeteg problémát jelentett az uralkodó román elit számára. A nemzeti integrációt illetően kétféle álláspont alakult ki: a helyi, tartományi elit teljesen új államalakulatnak tekintette Nagy-Romániát, ezért saját részvételével tárgyalások révén akarta kialakítani az új társadalompolitikai rendszert. A bukaresti román vezetés szerint azonban folytonosság állt fenn a régi román állam és az új között, ezért a régi intézményeket, törvényeket kell kiterjeszteni az új tartományokra. Végül a Nemzeti Liberális Párt túlsúlyának hatására a Régi Királyság rendszerét vezették be a provinciákban. Romániának még egy integrációs problémát kellett hamarosan megoldania: 1913-ban a második Balkán-háború idején Románia annektálta Bulgáriától Dél-Dobrudzsát, amelyet az I. világháború végén, a Neuilly-békeszerződés is Romániának ítélt.

A részletes, alapos, sok adatot, sok forrásmunkát felhasználó, azokat okosan rendszerező tanulmányért elismerés illeti meg Constantin Iordachit. Értéke a munkának a téma tárgyilagos, józan feldolgozása is. Azzal lehetett volna még teljesebb képet rajzolni Dobrudzsa Romániához csatolásának történetéről, ha szerzőnk korabeli írásokat, jegyzőkönyveket, beadványokat, vallomásokat, különböző feljegyzéseket is bemutatott volna arról, hogyan élték át az egész nagy átszervezést az ott lakó emberek, a társadalom különböző rétegei – azaz, ha egy kicsit belülről, alulról is láttatta volna az olvasóval a folyamatot.

 

Constantin Iordachi: Citizenship, Nation- and State-Building: The Integration of Northern Dobrogea into Romania, 1878–1913 (Állampolgárság, nemzet- és államépítés – Észak-Dobrudzsa beolvasztása Romániába, 1878–1913). The Carl Beck Papers-sorozat 1607. füzete, The Center for Russian and East European Studies, University of Pittsburgh, 2002. 86 old.

 

Fodor Mihályné