Klió 2003/3.

12. évfolyam

Decentralizáló és nemzeti integrációs törekvések a szlovénok körében az 1930-as években

A tanulmány szerzője új megközelítésben vizsgálja azt a szlovén történetírásban közismert történelmi folyamatot, hogy a szlovénok az 1930-as években megpróbáltak szembeszállni a belgrádi centralizmussal. Mindennek megértéséhez tudni kell, hogy az 1921-ben meghozott alkotmány – amelyet a szlovénok többnyire centralizálónak tekintettek, s ezért azzal saját autonómia elképzelésüket állították szembe – két önigazgatói egységre osztotta a szlovénlakta területeket, s az ezek élén álló szlovén hatalmi szervek (részben a kormányzatban résztvevő Szlovén Néppártnak tett engedmények eredményeképpen) 1929-ig meglehetősen sikeresen látták el feladatukat, s autonóm módon jártak el. Az 1929-ben elfogadott törvények létrehozták a bánságokat. Ennek szlovén nézőpontból kettős hatása volt. Nemzeti szempontból előrelépésnek számított, hogy a Dráva Bánság immár egy igazgatási egységbe tömörítette a Jugoszlávián belül élő szlovénokat. Másfelől viszont e törvények decentralizálták, azaz racionalizálták, és hatékonyabbá tették ugyan a technikai-igazgatási adminisztrációt, de az érdekérvényesítést szolgáló, úgynevezett önigazgatói decentralizáció elmaradt, sőt a szerző szerint lényegében ennek maradékát is felszámolták. Csak csekély vigaszt jelentett, hogy a törvény értelmében a bán mellett tanácsadói testületként létre kellett hozni a báni tanácsot. Ez a tanács, amelyet a városok és a járások képviselői állítottak össze, elvileg a gazdasági, a társadalmi és a kulturális élet széles területén rendelkezett tanácsadási jogokkal. Ezt az elvi lehetőséget azonban nagy mértékben korlátozta, hogy a tanács tagjai feladatukat eredetileg csupán a bán által évente egyszer összehívott, legfeljebb 15 napig tartó ülésen gyakorolhatták, és nem befolyásolhatták az igazgatási hatalom döntéseit. Az ülések alapvető feladata a bánság költségvetésének megvitatása volt. A költségvetés elfogadás után a tanácstagok felvethettek ugyan olyan kérdéseket, amelyek a báni tanács hatáskörébe tartoztak, de a báni tanács működési szabályzata és a belügyminiszter hatásköre lényegében mégis csak a költségvetés elfogadására szűkítette a tanács tagjainak lehetőségeit.

Az 1931-es, úgynevezett oktrojált alkotmányban fontos újdonság, hogy a bánságok ezentúl nem csupán igazgatási, hanem önigazgatói egységeknek is minősülnek. Önigazgatói illetékességükkel az általános és közvetlen választással négy évre megválasztott bánsági tanács, illetve az ennek tagjaiból összeállított végrehajtó szervezet, a bánsági bizottság élhet. (Meglehetősen zavaró, hogy a szerző hol báni, hol bánsági tanácsról ír, s az 1931-es évet követően is báni tanácsról beszél). Ez az alkotmány így valamennyire enyhítette ugyan a király 1929 januárjában bevezetett diktatúrájának szigorát, de az 1921-es alkotmánnyal ellentétben nem szólt az önigazgatási egységek pénzügyi eszközeinek törvényi rendezéséről, sőt már maga az alkotmány is biztosította a központi hatalom ellenőrzési lehetőségét. A bánsági tanácsban elfogadott költségvetést jóvá kellett hagynia a pénzügyminiszternek, a törvény végrehajtását ugyancsak a központ ellenőrizte, a bán, a központi hatalom helyi képviselője pedig megakadályozhatta a bánsági önigazgatói szervek bármely rendelkezését, ha úgy vélte, hogy ezek szemben állnak az alkotmánnyal, a törvényekkel, vagy az állam érdekeivel stb. A kötet szerzője szerint azonban a bánsági önigazgatás megvalósulása a báni tanács igen szerény illetékességével szemben komoly haladást jelenthetett volna. Az alkotmányban körvonalazott önigazgatási megoldás (amely ezek szerint a korábbinál jobbnak minősült) tehát az unitarista-centralista tábor államberendezkedési elképzelését tükrözte, míg a nemzeti-föderatív oldal (a szlovénok esetében mindenekelőtt az 1931 és 1934 között ellenzékben lévő Szlovén Néppárt) a nemzeti és a történelmi egységek számára széleskörű törvényhozói és végrehajtói illetékességet követelt. 1932-ben a belügyminiszter felmentette a Néppárt báni tanácsban ülő képviselőit, s maga nevezte ki e testület tagjainak abszolút többségét. A Dráva bánság szlovén bánja az 1931-es alkotmányt a demokrácia megvalósulásaként értékelte, és azt állította, hogy „az alkotmánnyal a bánságok autonómiát kaptak, s így a bánságok saját kultúrájukat és gazdasági erejüket mind saját lakosságuk, mind az egész állam hasznára fejleszthetik.”

Az átalakulás előtt álló báni tanács tagjai azt szerették volna, ha a bán a tanács tagjait többször is összehívta volna, s ha a bánsági költségvetést a plenáris ülések előtt külön bizottságok tanulmányozhatták volna. Tekintettel arra, hogy a bán arra hívta fel a tanácsot, hogy „a lakosság kívánságait, érdekeit és szükségleteit mindig ismertessék a báni vezetéssel”, úgy tűnt lehetőség lesz arra, hogy a tanács tagjai a szabályzat korlátozó rendelkezéseitől eltérően, ezentúl az üléseken kívül is aktívan léphessenek föl. Az ellenzék persze nem osztotta a hivatalos optimizmust. Az autonomista-föderalista pártok 1932–1933 fordulóján megfogalmazott elveikben másfajta állami berendezkedést követeltek, úgy vélték, hogy a bánsági önigazgatás igen távol van az ő államjogi követeléseiktől. Szerintük már maga a bánság neve is arra utal, hogy megpróbálják tagadni a szlovénok létét. (A hivatalos jugoszláv politika úgy vélte, hogy csak egy jugoszláv nemzet van a szlovénok, horvátok és szerbek nem alkotnak külön önálló nemzeteket, hanem csak az egységes jugoszláv nemzet egyes törzseit jelentik. Így a szlovén név nem egy nemzet, hanem csak egy törzs neve). A legnagyobb bel- és külföldi visszhangot az úgynevezett zágrábi pontok váltották ki, amelyeket 1932. november elején tett közzé a Paraszt-demokrácia koalíció. Ebben elítélték a szerb hegemóniát, s a szerb, a horvát és a szlovén nép számára olyan állami berendezkedést követeltek, amelynek kiindulópontjául az 1918. december elejei egyesülés előtt mintegy egy hónapig fennálló Szlovén–Horvát–Szerb Állam szolgált volna. A Szlovén Néppárt pedig azt követelte, hogy a Jugoszláviában élő szlovénok harcoljanak a négy államban (Olaszország, Ausztria, Magyarország és Jugoszlávia) élő szlovénok egyesítéséért, s ezzel összefüggésben annak a meggyőződésének adott hangot, hogy a jugoszláv állam csak akkor lesz vonzó a határon túli szlovénok számára, ha biztosítja a szlovénok önállóságát. A jugoszláv államnak a szlovén nép számára biztosítania kell „a nemzeti individualitást, a saját nevet, saját zászlót, etnikai kompaktságát, azt hogy rendelkezhessen saját pénzeszközeivel, a saját kultúrát és a politikai szabadságot. [...] Ennek érdekében arra van szükség, hogy szlovénok, horvátok és szerbek, szabadon kötött megállapodással, a demokrácia elvei alapján egyenrangú egységekből hozzuk létre Jugoszláviát, s ezen egységek egyike legyen Szlovénia.” E törekvéseiben a Szlovén Néppárt a már említett Paraszt-demokrácia koalíciót és a szerb Radikális pártot tartotta szövetségesének.

A Néppárt föderalista elképzelését a centralista oldalon álló liberálisok szeparatizmusnak ítélték, mondván, hogy a föderáción keresztül megpróbálja feldarabolni az országot. E követeléseket éppígy elítélték a jugoszláv nacionalisták is, akik szerint a Néppárt által óhajtott 1918. novemberi állapot a kaotikus bizonytalanság állapota volt, a jugoszláv állam valamennyi szlovén fennmaradásának egyetlen biztosítéka, s akik azt hangoztatták, hogy „1918. december 1-jén a szlovénok, a horvátok és a szerbek a teljes joggal felruházott népi képviselők szabad megállapodása alapján határozottan és mindörökre megoldották államközösségünk kérdését”. Ez utóbbi megfogalmazás arra utalt, hogy az államközösség problémakörét immár nem lehet újra tárgyalni. Ez a megközelítés – amint azt a szerző is kiemeli – azért fontos, mert számos szerb értelmiségi a nyolcvanas évek végén is azzal érvelt, hogy a szlovénok azért nem élhetnek a nemzeti önrendelkezés elszakadást is magába foglaló, a szövetségi alkotmányban is rögzített jogával, mert azt az első, illetve a második Jugoszláviába való belépéssel már egyszer s mindenkorra kihasználták (konsumálták). Az államjogi változásokat szorgalmazó szlovénokkal szemben rendszerellenes tevékenység miatt eljárásokat indítottak.

A szerző ezután azt tekinti át, hogy miképpen törekedett a báni tanács arra, hogy nagyobb befolyást gyakorolhasson a bánsági tevékenységek és intézmények anyagi feltételeinek kialakítására. Az első ilyen ülésen az egyik tanácstag, a báni tanács illetékességi körét (amely szigorúan csak gazdasági jellegű volt) túllépve, politikai vitát kezdeményezett. Ebben lényegében hazaárulással vádolta meg a Néppártot, s azt javasolta, hogy a báni tanács tagjai is írják alá azt a királyhoz írott emlékeztetőt, amelyben hitet tesznek Jugoszlávia melletti hűségükről és elítélik a Néppárt törekvéseit. A báni tanács az emlékeztetőt el is küldte a királynak.

Ez az esemény annyira felkavarta a tanácsnokokat, hogy még az ülés következő, immár gazdasági kérdésekkel foglalkozó részében is vissza-visszatértek ehhez a kérdéshez. Ebből a vitából talán a legérdekesebb az az állítás, hogy a néppárti javaslatokat az ellenséges külországokban úgy tolmácsolták, mintha lehetséges lenne egyfajta Jugoszlávián kívüli önálló Szlovénia. Az ülés későbbi részében is sok szó esett a decentralizáció lehetséges és szükséges formáiról. A fennálló rendszer hívei úgy vélték, hogy a decentralizáció kormány által javasolt formáitól való eltérés az ország széthullásához vezethet. A decentralizáció ügye azonban nem pusztán politikai kérdés volt, hiszen arról is vita folyt, hogy a fennálló rendszerben Szlovénia gazdaságilag inkább vesztesnek, vagy nyertesnek tekinthető-e, s a vitában az is kiderült, hogy a hatalom és az illetékességi körök valamilyen decentralizációját a fennálló hatalom képviselői is szükségesnek tartották, a kérdés csak az volt, hogy ez milyen mértékű és jellegű legyen. A vitát erősen befolyásolta, hogy a központi kormány gazdasági válságkezelési programja érzékenyen érintette a leginkább iparosodott Dráva bánságot.

A báni tanács tehát, a dolog logikájából következően, túllépte hatáskörét, de ennek ellenére sem a megelőző évben, sem ekkor, sem pedig a következő évben nem volt képes az égető problémák hatékony kezelésére, sőt a problémák megoldása érdekében kénytelen volt hiteleket felvenni.

A báni tanács megtárgyalta az önkormányzatokról szóló, a kormány által előterjesztett törvényjavaslatot is. Problémát jelentett, hogy a szlovén lakta települések meglehetősen kis létszámúak voltak, a törvény szerint viszont a községeknek legalább 3 ezer lakosa kellett legyen. Az egyik tanácsnok azt is szóvá tette, hogy a törvény nyílt szavazást ír elő, ami akadálya a szabad választásoknak. A szerző részben ennek, részben a kormány nyomásának tudja be, hogy a helyhatósági választásokon a kormánypárti liberálisok 312 községben győztek, míg a néppárti ellenzék csupán 54 községben szerezte meg a többséget. Ennek ellenére a kormánypártiak hosszan halogatták a báni tanács újjáválasztását, minden jel szerint attól tartottak, hogy az számukra nem lesz kedvező kimenetelű. Ráadásul az idő múlásával már a kormánypárti tanácstagok is elégedetlenek voltak, mert a kormány nem hajtotta végre az ígért decentralizációt. Tény, hogy az 1935-ig hatalmon lévő liberálisok tevékenységét a gazdasági válság, s annak számos következménye erősen megnehezítette.

A harmincas évek második feléről, amely nem témája a tanulmánynak, a szerző megállapítja, hogy akkor már mód volt a bőkezűbb költségvetési tervek kidolgozására. 1935-ben az autonomista Szlovén Néppárt belépett az akkor létrehozott Jugoszláv Radikális Közösségbe (JRK). Ez abból a szempontból különös, hogy a JRK a nemzeti és állami egység mellett állt ki, s önkormányzatot csupán a helyi és a tartományi (tehát nem a nemzeti szinten) volt hajlandó elfogadni. Így állt elő az a különös helyzet, hogy a báni tanács, amelynek tagjai ekkor kizárólag a JRK hívei közül kerültek ki, érzékelve, hogy mennyire meg van kötve a keze a problémák megoldásánál, az alkotmány előírásainak megvalósítására hivatkozva nem csupán egyre nagyobb önállóságot követelt magának, de az idő előrehaladtával még az alkotmány adta lehetőségeknél is többet igényelt. S mivel a JRK hatalomra kerülve „szinte elfelejtkezett” az autonómia kérdéséről, a báni tanács állt elő autonomista követelésekkel. A szerző szerint tehát a báni tanács, amely az egyetlen képviseleti testület volt Szlovénia területén, az oktrojált alkotmány elfogadásától kezdve 1941 elejéig különböző formákban ugyan, de folyamatosan hangoztatta önigazgatói és autonomista követeléseit.

A tanulmányt olvasva világossá válik, hogy a centralisták s az autonomisták küzdelme, amely az úgynevezett titói Jugoszláviára az 1960-as évektől kezdve oly jellemző volt, s amely végül is nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Jugoszlávia szétesett, már az első Jugoszláviának is alapvető sajátossága volt.

Miroslav Stiplovšek: Prizadevanja banskega sveta Dravske banovine za udejanjenje banovinske samouprave in decentralizacije uprave ter za razširitev svojih pristojnosti leta 1933 (A Dráva Bánság báni tanácsának törekvései 1933-ban annak érdekében, hogy megvalósítsa a bánság önigazgatását, az igazgatás decentralizálását és kiszélesítse önnön illetékességi körét). Zgodovinski časopis, 2001/2. 231–251. o.

Szilágyi Imre