Klió 2003/3.

12. évfolyam

Munkásmozgalmak a brit Karib-térségben (1930-as évek)

A szerző (azt hiszem) teljesen ismeretlen tájakra és még inkább ismeretlen történeti múltba, s szinte egészen ismeretlen történeti fejlődéstörténet felé vezeti el az olvasót. Ezt nagyon világosan teszi meg, a nagy fő tendenciákra figyel, és számol azzal, hogy olvasóinak „minden új lesz”, amit csak feltár.

Hart először is földrajzilag határolja el, hogy milyen térségről is beszél majd. A Brit Birodalom e része rengeteg szigetből áll, amelynek ismert fő szigetei Trinidad-Tobago, Jamaica, Grenada, de egykor ide tartozott Brit Guyana és Brit Honduras egy része is. E szigetek őslakossága valamikor indián volt, ám Kolumbusz és a spanyol, majd brit hódítás után alig pár százaléknyi maradt belőlük, és az ültetvényekre ekkor kerültek a Nyugat-Afrikából behurcolt fekete rabszolgák.

Hart az 1930-as brit gyarmati hivatal adatai alapján megadja szigetenként (illetve országrészenként) az egyes területi egységek lakosságának létszámadatait, valamint a foglalkoztatási adatokat is. Ez utóbbi durván két oszlopba sorolható: az egyik a munkás, a másik a megdöbbentő tömegű munkanélküli, akik sok esetben a lakosság felét is kitették. Noha ez az ismert „forró égövi” régió – de azért mégis rejtély, hogy egyáltalán miből éltek, ha megéltek...

A szigeteken az ismert fő iparág a cukoripar, a cukornádtermesztés. Jamaicán terjedtek el a banánültetvények. A belső migráció fő iránya a kis szigetekről (így elsősorban Grenadáról) Trinidad volt, ahol ekkoriban olajmezőket tártak fel, Brit Guyanában bauxitot, Hondurason (mai nevén Belidában) pedig a favágás adott életlehetőséget.

Hart természetesen kitért a politikai jogok kérdésére is. Ezek csak részben valósultak meg, mert e régióban csak a vagyonnal, tulajdonnal rendelkezők nyerték el a választójogot.

Nagyon húsba vágott a szakszervezeti jogok hiánya is, már csak azért is, mert mint láthattuk, e szigetek lakosságának igen nagy része kétkezi munkás volt. A korszak elejére még csak Jamaicában és Guyanában léteztek legálisan is elismert szakszervezetek. A sztrájkőrségek felállítása számukra is tilos volt, és semmi sem védte őket, hogy sztrájkok esetén ne forduljanak ellenük, és a terheket ne hárítsák át rájuk.

Voltak persze másfajta tanulságok, folyamatok is. Trinidad-Tobagóban még 1897-ben alakult szakszervezet (Trinidad Workingsmens Association) csakhogy ez nagyon hosszan csak illegálisan tudott tevékenykedni. 1952-ben Lord Passfield (egykori, ismertebb nevén Sidney Webb) tett javaslatot ennek elismertetésére. S ha ez Trinidadra és néhány más szigetre be is következett – a régió szigeteinek többsége számára azonban még ábránd maradt.

Persze ebben a földrajzilag annyira szétszabdalt (s mégis összetartozó) térségben nem hiányoztak az olyan erőfeszítések sem, amelyek valamilyen regionális szakszervezeti összefogást szorgalmaztak. Így a Guaianian Labour Union volt az, amely még 1926-ban Georgetownban összehívott egy ilyen konferenciát, amelyen képviseltette magát a TWA, valamint Holland Guayana (napjainkban Surinam) lakóinak szakszervezete is. 1958-ban a TWA Trinidadban szervezett hasonló konferenciát. Ezen is igen korlátozott volt a részvétel – és egyik konferenciának, kezdeményezésnek sem volt komoly és tartós következménye.

Hart könyvecskéje következő fejezetének azt a címet adta, hogy a régió szociális nyugtalanságának, a munkászavargásoknak, felkeléseknek melyek voltak a fő és közös okai. Közösek, amennyiben ezek az okok minden szigeten ugyanazok voltak. Ezek között persze ott voltak az alacsony bérek, az igen nagy munkanélküliség és az arrogáns gyarmati adminisztráció, a munkáltatók bánásmódja, a mindenfajta „munka–tőke-egyeztetés” tökéletes hiánya, a növekvő nyomor. Mindehhez járult, hogy természetesen nem volt e régióban semmiféle kollektív szerződés. Majd az 1929. évi, az USA-ban kirobbant gazdasági világválság az 1930-as évek elejétől igen súlyosan érintette e régiót is.

Hart ezután egyenként tárgyalja Korai figyelmeztetőjelek című fejezetében azokat a korai mozgalmakat, amelyek 1933 és 1935-ben Belizében, Trinidadban és Jamaicában a munkanélküli segélyekért indított petíciós menetekből keletkeztek, tüntetések és olyan állandósult mozgalmak kezdődtek, amelyekre a brit adminisztráció már magasabb központi jóváhagyással csapott le. Mindezeknek mindig egyedi és nagyon konkrét okai voltak – szélesebb aspektusban mégsem voltak már egyediek. Egyediek voltak azonban természetesen minden esetben a főszervezők, a magnetikus személyiségek, akikre a tömegek hallgattak, és akikre ritkán várt „jobb sors”. Ezeknek a személyiségeknek életútját és egyéni arculatát Hart mindig nagy gonddal rajzolja meg.

A könyvecskében azután külön fejezeteket olvashatunk a cukornádvágók mozgalmáról 1935-ben St. Kits szigetén, a munkásfelkelésről St. Vincenten, illetőleg Barbadoson, Trinidad/Tobagoban, illetve a népesebb és ezért „veszélyesebb” Jamaicában, valamint a szárazföldön, Brit Guyanában.

Hart a pontos leírások után számot ad arról, hogy e lázongások nyomán maga a nagy cukortermelő és iparos Nyugat-Indiai Társaság milyen vizsgálatot folytatott, és milyen következtetésekre jutott. S a könyv zárófejezete nem is lehetett volna más, minthogy maga a szerző is elkészítse a maga összegezését, ő is levonja a maga tanulságait. Ám talán még ezeknél a soroknál is tanulságosabb, hogy Hart mellékleteket is adott könyvecskéjéhez: néhány a szigeteken megjelenő újság címoldalát, vagy a témákhoz vágó szövegrészt, de az olvasó rábukkanhat néhány elrettentő bírósági ítélet fotójára is.

S amit Hart igazán zárásnak szánt, az néhány oldal felvezető „a mához”, úgy, hogy a tárgyalt 30-as évekbeli mozgalmak és felkelések után jó 40 évvel a jamaicai szakszervezetek még mindig azzal a szándékkal szervezték meg a régióbeli „nemzetközi” szakszervezetet, hogy kiiktassák a továbbélő szakszervezet-ellenes törvényeket. Ez a „továbbélő múlt”.

Richart Hart: Labour. Rebellions of the 1930s. The British Caribbean Region Colonies (Munkáslázongások az 1930-as években. A brit Karib-térségbeli gyarmatok). Socialist History. Occasional Papers Series, 15. szám. London, 2002. 29 o.

Jemnitz János