Klió 2003/3.

12. évfolyam

Rettenetes bosszú: etnikai tisztogatás a kelet-európai németek között, 1944-1950

Az 1989–90-ben bekövetkezett kelet-európai változások – melyek jórészt Mihail Gorbacsov 1985-ös SZKP főtitkári kinevezésével kezdődtek – nemcsak politikai és társadalmi, hanem történetírói szempontból is több szabadságot és még több lehetőséget hoztak magukkal. A rövid idő alatt, egymás után liberalizálódó, új demokratikus államok fokozatosan felszabadították és a történészek számára hozzáférhetővé, és kutathatóvá tették az addig zárolt anyagokat: így történt az egykori NDK titkosrendőrségének, a Stasinak titkos anyagaival, de említhetnénk Magyarországot is, ahol a III/III-as ügyosztály bizonyos anyagai a rendszerváltozás után nem sokkal szintén felszabadultak, sok évre elegendő kutatási anyagot szolgáltatva a szakértőknek.

A rendszerváltás utáni nemzetközi és magyar történetírásban egyre több olyan munka látott napvilágot, melyek szerint a 45 éven át csak a háborús agresszor szerepét betöltő német és japán nép már nem csak negatív szempontból került a kutatás középpontjába. Pető Andrea, az 1945-46-ban Budapesten erőszaknak és atrocitásoknak kitett nőkről írt tanulmányában így fogalmazta meg ezt a tendenciát: „A szenzációszerű tálalásban közölt adatok mintha versengenének az áldozat státuszáért. Az áldozatot ugyanis nem szabad felelősségre vonni háborús bűnökért.”¹

Nem szabad elsiklanunk a tény felett, hogy ezek az esetek máshol is, tömegesen fordultak elő, amit bizonyít az is, hogy nem csak egy könyv készült ebből a témából. Norman Naimark² német származású amerikai történész például a németországi, oroszok által elkövetett nemi erőszakokat vette könyve és kutatásai témájául.

A második világháború után megkötött lakosságcsere egyezmények tudatos politikai stratégia céljait szolgálták: a Jaltában és Potsdamban összeült szövetséges nagyhatalmak kívánságát elégítették ki, noha, mint kiderült, az eredeti elképzelések közelebb jártak a humanitás elveihez. A háború végén politikai elemzők próbáltak választ adni a döntéshozóknak arra, hogy milyen okok vezettek a második nagy világégéshez. Ezek között az egyik leginkább hangsúlyozott tényező a Németország határain kívül élő német anyanyelvű, de nem német állampolgárok, korabeli német terminológiával élve népi németek, hatalmas száma, akiknek Hitler szerint nem voltak biztosítva a személyes jogaik, és így a Führer érvei között mindig szerepelt hátrányos helyzetük, ha befolyás vagy megszállás alá akart vonni egy-egy területet.

A második világháború után az intézményesített kitelepítések következményeként az egykori kelet- és dél-európai németség 10 százaléka maradt csak eredeti lakhelyén, ok évtizedeken át a részleges jogfosztottság állapotában élték mindennapjaikat, míg a többieket erőszakkal hurcolták Németországba vagy a Szovjetunióba onnan-,ahol őseik talán évszázadokkal ezelőtt telepedtek le és építettek ki biztos egzisztenciát.

Alfred-Mauriee de Zayas, az ENSZ Kisebbségvédelmi és Menekültügyi biztosa munkája során éve .en keresztül tanulmányozta a különböző országok más anyanyelvű állampolgárainak helyzetét, többek között a német kisebbségét, (Lengyelországban, Csehszlovákiában stb.). Más, hasonló témájú munkákat is publikált, (Nemes is at Potsdam, és a The Wermacht War Crimes Bureau), de az alábbiakban ismertetendő könyve, mely a kelet-európai németek 1944–50 közötti történetét dolgozza fel, kétségkívül hiánypótló mű az utóbbi évtized történetírásában.

A könyv első része a Kelet- és Dél-Európában letelepedett németek történetét, letelepedésük körülményeit és életüket mutatja be, ezt követően pedig a kelet-poroszországi, sziléziai, bácskai stb. németnemzetiségű értelmiségieket, írókat, költőket és képzőművészeket. Végül megemlíti azokat a keleti németeket is, akik az 1944. július 20-i sikertelen Walkür fedőnevű Hitler ellenes összeesküvés tagjai voltak, például a breslail-wroclav-i születésű von Witzleben tábornokot vagy a sziléziai származású von Moltke grófot. A továbbiakban a háború előtti, illetve a lengyel háború idején a németek ellen elkövetett csehszlovák és lengyel zaklatásokról és egyéb erőszakos cselekményekről olvashatunk, melyeket legtöbbször rendőrök vagy katonák követtek el. A fejezet elemzi Konrad Henlein és a csehszlovákiai német kisebbség politikai-érdekvédelmi szervezete, a Szudéta Német Párt szerepét, de ismert politikus és történész érveit is felsorakoztatja, aki a csehszlovák kormány hibás döntéseit emeli ki az 1938-ban kialakult válság miatt.³

1938 nyarán. a brit miniszterelnök, Neville Chamberlain a Szudéta-vidékre és Prágába küldte személyes küldöttét és bizalmasát, Runcimant, hogy felkészülhessen a térség helyzetére és a politikai körülményekre vonatkozóan a Hitlerrel folytatandó tárgyalások előtt. A jelentés meglepő volt: „A cseh hivatalnokok és cseh rendőrök alig vagy egyáltalán nem beszélnek németül...; cseh mezőgazdasági kolóniákat bátorítanak arra, hogy telepedjenek le a földreform égisze alatt államosított földekre a német kisebbségi tömb közepén ... stb.”⁴ Ez csak egy rövid kivonat a küldött által tapasztaltakból, de a legfontosabb a beszámoló végén olvasható, ami tapasztalatai szerint az ottani németek vélekedését tükrözte: „De a nácik reményt adtak nekik.”⁵ Arnold Toynbee sem értette, hogy Európa egyik legdemokratikusabb államában hogyan lehetséges, hogy a kisebbségek jogai ennyire háttérbe vannak szorítva.⁶

A lengyelországi helyzet az ország 1939. szeptember l-jei megtámadásával lett válságos az ott élő németek számára: sokukat gyanúsítottak azzal, hogy jelzéseket adtak a német bombázóknak – ezt nevezzük ötödik hadoszlopnak –, és ellenük keményen léptek fel a hátországban a lengyel hatóságok. Már a háború első napján több német ajkú lengyel állampolgár lett áldozata a lincseléseknek, bebörtönzéseknek, köztük olyanok is, mint Arthur Duesterhoef fia, aki két évet szolgált a lengyel hadseregben. Ezután a szerző röviden ír a háború elején megkötött lakosságcsere-egyezményről, ami a Szovjetunióval létrejött Molotov-Ribbentrop paktum alapján született meg. Eszerint a balti államok német lakosságát Németországba szállítják és letelepítik. A továbbiakban Zayas a Lebensraum-elmélet és a népi németek kapcsolatát ismerteti. A Háború és Menekülés című fejezet a háború alatti atrocitásokat és a nyugatra irányuló, kényszerű népvándorlást foglalja össze attól a pillanattól kezdődően, hogy a Vörös Hadsereg elérte Poroszország határait. A kezdeti előrenyomulás után több helyen is sikerült a német csapatoknak visszafoglalniuk elvesztett területeket, de ami ott várt rajuk, azt legtöbben egész életükre nem felejtették el. A térségben védekező német hadseregcsoportot bekerítették a szovjet erők, így az ott rekedt egységek legfontosabb feladata az lett, hogy a civilek evakuációját biztosítandó, minél tovább tartsák fel az előrenyomuló Vörös Hadsereget. A könyv ebben a részében a legtöbb visszaemlékezés a Nemersdorf és környékén történteket idézi fel, de más források jelzik, hogy Kelet- Poroszországban általában ugyanezek ismétlődtek meg esetenként nagyságrendbeli különbségekkel. A visszaemlékezések meglehetősen plasztikus képet adnak számunkra, így még inkább együttérzés lesz úrrá rajtunk, amikor azt olvassuk, hogy gyermekek, nők, és öregek hulláit találták hegyekbe rakva a német katonák, amikor visszafoglaltak egy-egy települést. Ugyanilyen megrázó, ahogyan egy nő személyesen mondja el, hogy erőszakolták meg egymásután többször is a szovjet katonák. A háború végére már a német hadiflotta akkora szerepet sem játszott, mint a háború elején, és azt is megtudhatjuk, milyen létbizonytalanságban teltek azoknak a napjai, akiket tengeren keresztül próbáltak evakuálni. Eközben a tengeren a Vörös Flotta és Légierő őrjáratozott, megsemmisítve mindent, ami mozgott és német felségjelet viselt, legyen az korház- vagy hadihajó.

A fejezet utolsó részében a drezdai bombázásról olvashatunk egy túlélő emlékeiből, aki sok ezer társával együtt a keleti területekről érkezett a szovjet csapatok elől menekülve, és abban reménykedett, hogy a város, mely katonailag értékes gyárral nem rendelkezett és csapatok sem tartózkodtak a falain belül, nem fogja átélni a terrorbombázások szörnyűségét. Ennek ellenére Sir Arthur Harris, a RAF bombázóparancsnokságának vezetője és Spaatz tábornok, az Európába vezényelt amerikai 8. Légihadsereg parancsnoka három hónappal a háború vége előtt egy utolsó nagy csapást rendelt el a német hátország ellen.⁷

A háború után, a jaltai és potsdami találkozók nagymértékben határozták meg a német nép és Németország jövőjét: az új határok, a már előzőkben leírtak alapján elhatározott népességmozgások, a német jóvátétel óriási terhei. A nyugati szövetségesek által elhatározott önrendelkezési elv a szovjetek által megszállt területeken nem válhatott valóra a Vörös Hadsereg jelenléte miatt. A hangzatos jelszavak ellenére az angolszászok nem .tiltakoztak az ellen, amikor Sztálin bejelentette igényét a német munkaerőre. Sztálin kijelentette azt is, hogy a német kisebbség, legyen az bármelyik országban, mindig konfliktusforrás lehet, amit csak radikális eszközökkel lehet megoldani. Churchill mindezt ellenezte, mert véleménye szerint a „brit közvéleményt valószínűleg sokkolná több millió német kitelepítése.”⁸

Mindenesetre ez már előrevetítette a jövőbeni kitelepítéseket. A potsdami találkozóra még rányomta a bélyegét az a tény, hogy Japán még nem adta meg magát és fenn kellett tartani a jó viszonyt a Szovjetunióval, hiszen Moszkva megígérte belépését a távol-keleti háborúba. Mindamellett a nyugatiak bíztak abban, hogy humánus körülmények között is megoldható a németek Németországba szállítása, de az idő előre haladtával kiderült, hogy ez hiú ábránd volt. Ahogy egy brit alsóházi ülésen Athony Eden jellemezte: „az Atlanti Charta 4. pontja a legyőzöttekre is érvényesnek volt tekintendő, de a németeknek nem engedtük meg, hogy ok is alkalmazhassák azt.”⁹

A háború után a Kelet-Európában maradt németeknek több kellemetlenséggel is szembe kellett nézniük. Legtöbbjüket a front átvonulása utáni első napon gyűjtő- majd munkatáborokba zárták, miután megfosztották őket személyes ingóságaiktól, lakhelyeiket pedig állami tulajdonba vették, amiket aztán másoknak adtak át: az ugyancsak ott élő cseheknek, szerbeknek, lengyeleknek. A táborok nem feleltek meg a legelemibb higiénés követelményeknek sem, az ellátás pedig csak arra volt elég, hogy az ott lakók ne haljanak éhen. Több ezer németet elhurcoltak a Szovjetunióba, de legtöbbjüket rövid idő múlva visszaszállították Németországba. Marhavagonokba zsúfolták őket, több napon keresztül minimális ellátással, miközben az út során sokan meghaltak az elviselhetetlen körülmények miatt. A Németországba érkezettek legtöbben a nyugati megszállási zónákba próbáltak eljutni, ahonnan aztán évek múlva sokan az Egyesült Államokba emigráltak. Egy részükkel a szerző ott készített interjút, másoktól levélben kapott beszámolót. Az emberek, akikről ez a könyv szól, ma mindannyian megbecsülten, cseridben, békességben élnek, anélkül, hogy történetüket megpróbálták volna propagálni. Ok és leszármazottaik ma is megtartották német öntudatukat, szokásaikat, és reménykednek abban, hogy az eltelt pozitív változások után egyszer újra visszatérhetnek őseik otthonába. A kötet a magyar történelmet tanulmányozók számára is- tanulságos lehet. A második világháború után Magyarország is kénytelen volt 'szembenézni a környező országokban élő magyarok befogadásával: ilyen volt a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény.

A Német Szövetségi Köztársaság megszületése után a Marshall-terv segítségével olyan gazdasági csodát élt át, melyre csak Japán volt képes a háború óta. A kereszténydemokrata és keresztényszocialista kormánykoalíció azonban nemcsak a gazdasági, hanem a társadalmi „újjáépítésre” is gondolt, és ebben kiemelt szerepet kapott a volt népi németek integrálása az új német államba egyenlő és azonos jogú állampolgárokként. A hatalmas munka sikerrel végződött, és a mai sziléziai, bánáti, bácskai vagy kelet-poroszországi leszármazottak úgy élnek, hogy tradícióikat tiszteletben tartják és ápolják. Az azóta eltelt idő alatt sok minden megváltozott; a nyelvek ismerete egyre közelebb hozza az embereket, hasonlóan az egyre gyorsuló közlekedéshez és a telekommunikációhoz. Az EU-hoz csatlakozó államok, melyekben még ma is több százezer német él kisebbségben, hamarosan rendes tagok lesznek és a Németországgal kötött barátsági és kisebbségvédelmi szerződések már csak rossz emlékek lesznek arról, hogy még az 1990-es években is törvényekre volt szükség az emberek személyes jogainak védelmére. A kitelepítések, munkatáborokba hurcolások és egyéb csatornákon keresztül 1 millió 730 ezer németet telepítettek ki, 2, l millióan pedig meghaltak, ez a kelet- és délkelet-európai németek 90 százaléka, de Zayas szavaival élve, „eddig a túlélőkről nem tudtuk, hogy kik ok, mert csendben voltak, de most elkezdtek beszélni”.¹⁰

Alfred-Maurice de Zayas: A terrible revenge. The Ethnic Cleansing of the EastEuropean.Germans, 1944-1950. (Rettenetes bosszú. Etnikai tisztogatás a kelet-európai németek között, 1944–1950.) St. Martin's Press, NewYork, 1993.

Szombat Tamás

1. Pető Andrea: Átvonuló hadsereg, maradandó trauma; Az 1945-ös budapesti nemi erőszak esetek emlékezete. Történelmi szemle 1999. 1–2.,2–3. o.

2. Norman Naimark: The Russians in Gemany. A History of the SovietZone ofOccupation, 1945-1949.Cambridge-Massachusetts-London,1995.

3. Alfred-Maurice de Zayas: A terrible revenge. The Ethnic Cleansing of the East European Germans, 1944-1950. St. Martin's Press, New York, 1993.18–19. o.: A szerző Lord Runcimant, Chamberlain megbízottját idézi, illetve Arnold Toynbee történész professzort, aki 1937-es csehszlovákiai utazása után a The Economist-ban közölte az általa tapasztaltakat.

4. Documents on British Foreign Policy, 1919–1939.3'" series, vol. 1984.2, pp 675-677., idézi Zayas: i. m. 19. o.

5. Zayas: i. m. 19. o.

6. Zayas: i. m. 18. o.

7. 1945. február 13-án 1400 brit: és 450 amerikai gép bombázta Drezdát. 135 ezren haltak meg és 400 ezren váltak hajléktalanná.

8. Foreign Relations of the United States, the Conferences at Malta and Yalta. General, Political and Economic Matters, vol 2., 1945. p. 717., idézi Zayas: i. m. 80. o.

9. Parliamentary Debates, House ofCommons, vol. 397., col. 937., idézi Zayas: i. m. 84. o.

10. Zayas: i. m. 99. o.