Klió 2003/3.

12. évfolyam

Bolgár (?) kálvária a titói Macedóniában

Az 1990 májusában, Szófiában újjáalakított Macedón Tudományos Intézet igazgatója, Dimitar Gocsev négy évvel ezelőtt egy rendkívül érdekes, angol nyelvű tanulmányt publikált. A mű az 1944 és 1991 közötti, Jugoszlávia macedón tagköztársaságában folytatott nemzeti felszabadító küzdelemről szól. A szerző természetesen a Vardar-Makedóniában kibontakozó bolgár nemzeti küzdelemről értekezik, de hogy ebben e vonatkozásban mennyire helytálló a bolgár jelzőt használni, arról majd a későbbiekben.

Amint a bevezetőben olvasható, eme rövid, de velős munka egy nagyobb lélegzetű tanulmány összefoglalása, amely a téma iránt érdeklődő külföldi olvasóközönségnek készült. Feltehetően ennek tudható be, hogy jegyzeteket nem találunk az írásban. Ám szerencsére a felhasznált irodalom és a források listájával ebben a rövidített változatban is megajándékoz minket a szerző. Gocsev elsosorban a Makedónia függetlenségéért küzdő – általa bolgár hazafiaknak nevezett – vardar-makedóniai származású személyek feljegyzéseire és memoárjaira, ,,A világnak meg kell ismernie az igazságot” című VMRO-memorandumra, valamint sajtóforrásokra támaszkodik. Így feleleveníti többek között Vaszil Ivanov, Georgi Gocsev és Angel Dimov visszaemlékezését, valamint a jugoszláv Borba és Politika, sőt az Egyesült Államokban kiadott Macedonian Tribune 1944 és 1997 közötti számait is. A felhasznált művek listáját böngészve a – különösen az elmúlt évtizedben – Szófiában kiadott kötetek mellett érdekes színfoltot jelent két Szkopjéban megjelent kiadvány. A szófiai intézet által kiadott mű azzal a nem titkolt céllal látott napvilágot, hogy a Jugoszlávia keretében fennállt macedón tagköztársaság – a szerző szerint – bolgár lakosságának kálváriájáról, üldözéséről beszámoljon. Gocsev a nagyszerb törekvések folyományaként beállított, a belgrádi politikai és tudományos elit által erőltetett macedónizmust tipikusan bolgár szemszögből vizsgálja. A megidézett hazafiakról ugyan elismeri, hogy az egységes, szabad és független Makedóniáért küzdöttek, de azt egy pillanatra sem állítja, hogy ezek macedón célok lennének. Ez minden kétséget kizáróan valóban nem állítható, de ebben a korszakban már az sem, hogy egészen bizonyosan bolgárokról van szó.

Kétkedésünket alátámasztandó talán nem haszontalan felidézni bizonyos eseményeket. (Macedóniának csak a jugoszláv tagköztársaságot, majd független államot nevezem, míg a Makedónia elnevezés és különböző változatai a földrajzi területet vagy területeket jelölik. A macedón népnevet pedig a modem korra vonatkozóan szerencsésebb használni, míg a makedón elnevezés az ókori népet jelöli.) Tény, hogy az 1941-ben Vardar-Makédónia nagyobbik részébe bevoml1t bolgárokat a helyi lakosság felszabadítóként üdvözölte, hiszen ezt még a bolgárbarátsággal nem igazán vádolható görög források is elismerték. Ám a bolgár államhatalom nem helyi szimpatizánsaival töltötte be a fontos posztokat, hanem Szófiából kihelyezett embereivel. Ez, valamint a kétségtelenül meglévő makedóniai regionális öntudat semmibevétele azt eredményezte, hogy a lakosság egy része a bolgárokat megszállónak kezdte tekinteni. Nem véletlen, hogy a jugoszláv partizánok támogatottsága nőtt, különös en azután, hogy a világháború alatt Titóék az ominózus szláv lakosságot macedónokká nyilvánítva a leendő Jugoszlávia egyik államalkotó nemzetének ismerték el. Ezzel a macedónizmus ideológiája valóban szárba szökött, és a jugoszláv kommunisták szabad utat kapván, nekiláthattak a macedón nemzettudat kialakításának, majd megerősítésének. Ehhez „csupán” irodalmi nyelvre, saját történelemre és kultúrára, valamint nemzeti egyházra volt szükség. Tudjuk, mindegyiket megteremtették.

Mindez természetesen nem zárja ki a bolgár identitástudatúak létezését, sőt esetleges többségét, különösen a második világháborút követő években. Ugyanakkor a helyi bolgárok nemzeti céljaként feltüntetni az egységes, független és szabad Makedónia megteremtését talán nem egészen helyénvaló. Az bizonyítottnak látszik, hogy a megidézett hazafiak Belgrád- és kommunistaellenesek voltak, ám ez nem feltétlenül jelentett bolgár, nemzeti érzést, inkább talán egyfajta makedóniai patriotizmust. Hogy ez utóbbi párosult-e bolgár identitástudattal, vagy utóbbi már halványulóban volt, nagyon nehéz megállapítani, főként azért, mert a hazafiak egy része Macedóniában, mások pedig Bulgáriában folytatták pályafutásukat. Utóbbiak emlékeit pedig elképzelhető, hogy befolyásolta új otthonuk. Az egyértelmű előjelűnek beállított mozzanatokat tehát kritikus an kell szemlélnünk, még akkor is, ha a macedón kérdésben a nyelvi és történelmi tényeket illetően a bolgároknak van a leginkább igazuk.

Azt sem árt a kötet bemutatása előtt felidézni, hogy Zsivkov többször megpróbált egyezségre jutni a macedón kérdésben a jugoszlávokkal, köztük vardar-makedóniai illetőségűekkel is. A megegyezés ellen Bulgáriában és Jugoszláviában is sokan tiltakoztak, és a nyugalmasabb időszakok ellenére, igazából sosem sikerült megnyugtatóan rendezni a kérdést. Az 1946-os-és a tíz ével későbbi népszámlálásokon a Bulgáriához tartozó Pirin-Makedóniában a lakosság jelentős része macedónnak vallotta magát. Ezt a világháború után körvonalazódó, de hamvába holt balkáni föderáció tervével magyarázták – magyarázzák ma is jórészt – a bolgár történészek. A Dimitrov fele vezetés nemcsak megengedte a macedónság megvallását, hanem még a titói Vardar-Makedóniából öntudatos tanárokat, népművelőket is beengedett Pirin~Makedóniába. Hogy az önmagukat macedónnak vallók mennyire érezték magukat annak: hogy csak annak-e, vagy bizonyos tekintetben bolgárnak is, azt valószínűleg már nem is lehet eldönteni. (Gondoljunk csak a mai székelyekre vagy székelyföldi magyarokra, akik közül jó néhányan székelynek vallják magukat a román népszámlálásokon, holott ha megkérdeznék tőlük, hogy melyik nemzethez tartozónak vélik magukat, akkor szinte bizonyos, hogy a magyart jelölnék meg. Emlékeztetőül: a román népszámlálási íveken a magyar mellett a székely és a csángó rubrika is meg van adva ...) Nos, a bolgárok 1956 után már nem engedték a macedónság megvallását, és az ominózus évtized tényeit is az általuk a balkáni föderáció érdekében kifejtett szelíd erőszakkal magyarázták. Az viszont kétségtelen, hogy Zsivkov egyik megegyezési kísérlete alkalmából a jugoszlávok elismerték, hogy Vardar-Makedóniában élnek bolgárok is, míg a bolgár vezetők egy része hajlott arra, hogy Pirin-Makedónia lakosságának jelentős része macedón. De ez a kölcsönös engedékenység sem tartott sokáig. Ugyanakkor még ha tudjuk is, hogy erre a pillanatnyi kompromisszumra a kétoldalú kapcsolatok javítása miatt voltak hajlandók, azért még ez a helyzet tűnik a legelfogadhatóbbnak: azaz az 1960-as, '70-es években Vardar- és Pirin-Makedóniában egyaránt élhettek bolgár, macedón, sőt kettős identitástudatúak. Mindezeket azért kívántuk leszögezni, hogy érzékeltessük a bolgár álláspont mégoly megalapozottnak is tűnő mivoltának vitathatóságát.

A szerző a bolgárok macedón kérdésben elfoglalt álláspontjának élharcosaként a bevezetőben azt állítja, hogy a Vardar-Makedóniában élő bolgárokat a szerb kommunisták Jugoszláviban macedónokként kezelték, segítségül hívva ehhez egy mesterségesen előállított történelmet és nyelvet. Gocsev szerint a vardar-makedóniai értelmiségiek szemben álltak a jugoszláv köntösben jelentkező nagyszerb sovinizmussal, és szembeszegültek a bolgár. nemzetiségüldözésével, amelyet a jugoszlávok elnyomással és megtorlásokkal valósítottak meg.

A szerző úgy véli, hogy különös en fontos tudományos és politikai problémát Jelentenek azok a történések, amelyek 1944-ben vették kezdetüket. A pánszerb kommunisták Vardar-Makedóniában nem létezőnek nyilvánították a bolgár nemzetiséget, nyelvet és történelmet, és semmibe vették a helyi értelmiségiek azon törekvéseit, amelyeket életük árán is védelmeztek. A tanulmány céljaként megemlíttetik, hogy az érdeklődők lássanak rá a tragikus eseményekre, amelyek a helyi bolgárok számára végzetesen fontosnak bizonyultak. A fentebb vázoltak értelmében persze árnyaltan szemlélendő, hogy a vardar-makedóniai értelmiség önfeláldozása azért történt, mert a pánszerb kommunisták elnyomták a Macedóniában élő bolgárokat. Gocsev optikáján keresztül láthatjuk a pánszerb soviniszták 1944 októberi, novemberi visszatérését, amelynek eredményeként Vardar-Makedónia a könnyek, a vér és a halál völgyévé lett. Az új hatalom Vukmanovics, Tempo, Rankovics és mások vezetésével elnyomta és megölette a kiváló makedóniai hazafiakat, kikiáltva őket pánbolgár sovinisztáknak, fasisztáknak, a híres-hírhedt Ivan Mihajlov követőinek és így tovább. A pánszerb soviniszták és szolgáik ilyen jelzőkön felbuzdulva pedig üldözték és megölték a célszemélyeket.

A szerző állítása szerint csak 1945-46-ban ítélettel, illetve anélkül kivégeztek vagy nyom nélkül eltüntettek több mint4700 bolgárt. Tömeges gyilkosságokat követtek el Prilepben, Bitolában, Veleszben, Kumanovoban, Stipben és országszerte számos faluban. Ezzel párhuzamosan több mint 15 000 embert letartóztattak és megvádoltak, mint a bolgár megszállókkal kollaborálókat, akik megsértették a macedón büszkeséget, és az új Jugoszlávia egysége ellen tevékenykedtek. Ok makedóniai hazafiak voltak, akik nyíltan ellenezték Vardar-Makedónia visszatértét a szerb dominanciájú Jugoszláviába. A szerző szerint e hazafiak nem fogadták el, hogy a macedón, makedóniai nevet szembeállítsák Makedónia bolgár lényegével. Sőt azzal sem azonosultak, hogy a Bulgáriával szembeni gyűlölet legyen az állítólagos macedón hazafiság fő kritériuma.

Gocsev állítása szerint Vardar-Makedónia Jugoszláviába való visszaerőszakolása ellen az első komolyabb ellenállást az úgynevezett Makedóniai Hadsereg fejtette ki 1944 decemberében Szkopjéban. Ez a több ezer főt számláló fegyveres alakulat egy független, Szolun (Szaloniki) központú Makedónia mellett állt ki. Ennek meg is lett a következménye. A Vukmanovics Tempo vezette Belgrád-barát Főparancsnokságon a tárgyalási szándék mézesmadzagjával kelepcébe csalták és likvidálták a vezetőket. Katonáik megérezve a veszélyt, elöljáróik segítségére próbáltak sietni, de útközben összetalálkoztak szerb partizánokkal és csetnikekkeI. Az összecsapásból a szerbek kerültek ki győztesen: a Makedóniai Hadsereg katonáinak egy részét lemészárolták, míg mintegy 900-an Kaleto – még a törökök építette – börtönébe kerültek. Ok, mivel egy hónapig víz, élelem és meleg ruházat nélkül raboskodtak, majd mindannyian elpusztultak.

A szerző ezek után a koncepciós perekre tér ki: a tömeges gyilkosságokkal egy időben a szerb kommunista hatóságok törvényes eljárásokat indítottak és folytattak le a vezető bolgár értelmiségiek ellen. Az első letartóztatottak között voltak jeles értelmiségieken túl a velük együttműködők és követőik is, állítólagosan több ezren egész Vardar-Makedóniából, így a VMRO és a Makedóniai Ifjúsági Titkos Forradalmi Szervezet megannyi kiváló aktivistája. Közülük számosan részt vettek a makedóniai bolgár nemzeti kulturális életben a szabadság éveiben, azaz 1941 és '44 között, amikor Bulgáriához került Vardar-Makedónia nagyobbik része. Az egyik forrásként felhasznált emlékirat tanulsága szerint az ellenük lefolytatott tárgyalásokkal és ítéletekkel a szerb kommunista hatóságok a vádlottak padjára ültették a bolgár történelmet, nemzeti öntudatot, kultúrát és nyelvet Macedóniában. Mindazokat, akik magukat bolgárnak tartottak, vagy a makedóniai szlávok történetét, nyelvét és nemzetiségét bolgárnak vallották, magától értetődően perbe fogták a macedón büszkeség és becsület megsértésének égisze alatt a legkülönbözőbb vádpontokkal. Így a vádak között szerepelt az állam és a lakosság ellen való munkálkodás, valamint az új Jugoszlávia és a jugoszláv emberek testvérisége, egysége elleni tevékenység.

Dimitar Gocsev ezek után korabeli jugoszláv újságokra hivatkozik. Az Új Macedónia, a Politika és a Borba pontosan megjelölt számait megadva és segítségül hívva felidézi, hogy Stipben 1945–46-ban egy hosszú tárgyalás végén hét bolgárt halálra, míg 32 társukat hosszú börtönbüntetésre ítéltek a macedón nemzet nevében. Az emlegetett sajtóorgánumok szerint ez idő tájt szintén megannyi halálos ítéletet hoztak, avagy hosszú börtönbüntetésre ítéltek embereket Prilepben, Veleszben, Bitolában, Ohridban, Gevgelijában Sztrumicában, Berovoban, De1csevoban és Kocsaniban, vagyis egész Macedóniában. A tárgyalásokon mindannyiukat pánbolgárnak, mihajlovistának, fasisztának és az új Jugoszlávia ellenségének nevezték.

Gocsev kitér az „Ilinden 1903” Demokratikus Front elleni perre is. A szervezet a második világháború előtti nemzeti felszabadító mozgalmak szellemiségét felvállalva hitet tett a bolgárnév, nyelv és történelem védelmére az új macedón-szerb hatóságok ellenében. Ezen kívül elhatározták, hogy tájékoztatják a nemzetközi közvéleményt az égei- és vardar-makedóniai. bolgárokat sújtó barbárságról. 1945 szeptemberében a szervezet vezetősége részletes jelentést küldött a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Nagy-Britannia és Franciaország kormányainak. Eszerint Makedónia helyzetét nem sikerült rendezni: a bolgárok Makedóniában, csakúgy, mint az oszmán, majd a szerb és görög uralom alatt, most újra üldöztetésnek, asszimilációnak és pusztulásnak vannak kitéve. A börtönök megteltek bolgárokkal, miközben majd mindenütt tömeges mészárlást követtek el ártatlanok ellen a legbestiálisabb módszerekkel. A jelentés felhívja a nagyhatalmakat, hogy biztosítsák Makedónia lakosainak jogát az önmeghatározáshoz és a hovatartozás megválasztásához, természetesen nemzetközi ellenőrzés mellett. Az aláírók hangsúlyozták, hogy egy szabad Makedónia nélkül nem lehet béke a Balkánon. Még októberben a jugoszláv hatóságok leleplezték a szervezetet. A tárgyalásokon a vádlottak a terrorizmus vádjára azt felelték, hogy ok törvényes eszközökkel a bolgár nemzetiségért és a független Makedóniáért küzdöttek. Mindhiába. A szervezet emberei hosszú börtönbüntetésekre ítéltettek. Ám a fel nem számolt sejtek egyesültek az újjáalakított VMRO helyi szervezeteivel, és a következő években együttműködtek.

A tanulmányban olvashatunk a VMRO aktivizálódásáról is. 1945 októberében három jeles vardar-makedóniai értelmiségi hosszas szervezés után harmincad magával újjáalakította a VMRO-t. A szervezet hasonló célokat tűzött ki, mint az „Ilinden 1903” Demokratikus Front, és hasonló sorsra is jutott.

Gocsev ehelyütt bolgár nemzeti vonatkozásokról csakúgy említést tesz, mint a VMRO tagjairól, mint becsületes makedóniai vagy macedón(?) hazafiakról. Láthatjuk, a helyzet itt sem egyértelmű. A VMRO tagsága állítólag 1946 nyarára 10 000 főre duzzadt, ami az akkor körülbelül 800 000-es vardar-makedóniai szláv lakosságot tekintve nem kevés. Nem kevés, de hogy mennyire meghatározó és a többség véleményét tükröző, az kérdéses. Az is kérdéseket vet fel, amikor más szerveződéseket taglalva a szerző korabeli jugoszláv újságokra hivatkozik. Egy helyütt a Politikát hívja segítségül, ahol egy cikkben a Jugoszlávia-ellenes szervezkedőket bolgároknak tartják. Az ominózus személyek vagy bolgárok voltak, illetve annak tartották magukat, vagy nem. Ha nem, a jugoszlávoknak és macedón fegyvertársaiknak akkor is érdekében állt annak nevezni őket, hiszen ezzel is igazolták azoknak az új macedón tagköztársasággal és a bimbózó macedón öntudattal szembeni beállítottságát.

Dimitar Gocsev még taglalja azt is, hogy a '40-es évek második felében megannyi középiskolai és egyetemi titkos szervezet küzdött a fentiekkel lényegében azonos célokért Vardar-Makedóniában. Sorsukat ok sem kerülhették el: az ifjakat többnyire hosszú évekre börtönbe zárták. A szerző úgy tudja, 1953 és 1985 között a hatóságok számos VMRO szervezetet lepleztek le, amelyek pedig ugyanazt a bolgár nemzeti ideológiát vallották. Az utolsó szerb-kommunista, bolgárellenes megmozdulásként az 1991-es, Veleszben tartott pert említi Gocsev. A vádlottak kétségkívül Jugoszlávia ellen nyilvánultak meg, de bolgárságukról a szerző sajnos nem győz meg minket pár sorban. Ám lehet, hogy az említett részletes kutatáson alapuló, hosszabb lélegzetű változat több bizonyítékkal szolgálna. Megjegyzendő azonban, hogy a fentebb bemutatott mű is arról tanúskodik, hogy a macedón kérdésben – még ha inkább a bolgárok felé is billen a mérleg nyelve – az egyértelmű állásfoglalásoktól óvakodni kell.

Dimitar Gotsev: New National-Liberation Strugglein Vardar Macedonia 1944–1991 (Új nemzeti felszabadító küzdelem Vardar-Makedóniában 1944-től 1991-ig). Macedonian Scientiíic Institute, Sofia, 1999. 50 o.

Zsebok Csaba