Klió 2003/3.

12. évfolyam

„Gazdasági csodák” a Távol-Keleten – és ami mögöttük van

Mind a világ gazdasági körei, mind a hétköznapok átlagemberei csodálattal néztek az elmúlt évtizedekben Japánra és Dél-Koreára, e két távol-keleti ország páratlan gazdasági fejlődésére. Mi is történt itt tulajdonképpen? Erre a kérdésre adnak – távolról sem kimerítő – választ most ismertetésre kerülő cikkeikben Yves Boulvert és Jean-Marie Bouissou. A két cikket együtt ismertetjük, amit a közös téma és a közös földrész indokol: a közös téma e két ország gazdasági, társadalmi és politikai fejlődése, a közös földrész – a Távol-Kelet, Ázsia.

J.-M. Bouissou Japán 1990–2000 közötti helyzetét tekinti át, elsősorban politikai megközelítésben. Mint cikkének címe is jelzi, Japánt nem a változatlanság és a mozdulatlanság országának tartja, hanem az itt az utóbbi

tíz esztendőben végbement, mind politikai, mind társadalmi életet érintő változásokra mutat rá.

Alapvető kiinduló megállapításai kemények, kategorikusak, sokak számára ismeretlen és meghökkentő adatokat tartalmaznak. Idézzük szó szerint: „Japánban tíz éve gazdasági válság van... Pénzügyi rendszere teljesen szétesett. A mondializáció óriási mértékben sokkolja a japán társadalmat. Japán most tér át egy zárt és védett gazdaságról a világra nyitott gazdaságra.” Milyen politikai viszonyok húzódnak meg e krízis mögött, helyesebben, ahogy a szerző is mondja, e krízis „előtt”, azaz mi előzte meg ezt a válságot? A Liberális Demokrata Párt (továbbiakban LDP) 1955-tol 1993-ig uralta a politikai mezőnyt, mellette a Szocialista Párttal (továbbiakban SZP). Ez a felállás az 1980-as évekig többé-kevésbé kielégítette a japán közvéleményt és politikusokat. 1980-ban azonban egy közigazgatási reform a liberális gazdaságpolitika vágányára akarta terelni a gazdaságot, azaz piacgazdaságot akart teremteni, ezeket a változásokat azonban a legfelsőbb állami vezetés megakadályozta, amiben a szakszervezetek is egyetértettek, ugyanis megijedtek, hiszen a liberális gazdaságban a „bérből élők három szent kincsének” elvesztését látták: az életre szóló munkahelyekét, a munkában eltöltött évek számától függő előmenetelt és a vállalatok irányításában való aktív részvételt.

A német modellt utánzó Szociáldemokrata Párt létrehozását tűzték ki célul, amely törekvésükben a legdinamikusabb vállalati vezetők is támogatták őket, így próbálva kimozdítani a holtpontból az LDP-t, és így bipoláris politikai rendszert létrehozni. Reformista törekvéseikben azonban az LDP-re mint bázisra támaszkodó parlamenttel is szembekerültek. A rendszert végül az ún. „spekulációs buborék” szétpattanása döntötte össze.

Mi volt ez a „buborék”? Nos, az ingatlanpiac, amelynek 1985–1990 közötti fellendülése „ellenőrizhetetlen kölcsönfelvételi politikát” indított el, ez 1990-ben csődhelyzethez vezetett, a tőzsde összeomlott, az ingatlanpiac olyan katasztrofális helyzetbe került, hogy senki sem akart eladni. A botrányok sorozata felháborította a közvéleményt, amely politikai reformokat követelt. Az LDP-n belüli szakadások ellenére ez a párt maradt továbbra is a legerősebb párt, míg az SZP-t elsöpörték az események. Ekkor hétpárti koalíció jött létre, amely a legnagyobb kormányzópárt ellen szövetkezett, és amely célul tűzte ki a választási rendszer megreformálását is: ez 1994-ben ment végbe. A reformfolyamat lezárulásával az LDP ellen szövetkezett koalíció rendet akart csinálni az ország politikai életében, többek között a korrupció kiirtásával. Mi történt? A koalíció felbomlott, ezt pedig az LDP és a status quo-t támogató SZP szövetségre lépése követte; most már ez a két párt együttesen fékezte minden eszközzel a reformokat. A közben megalakult új-konzervatívok

pártja 1994-ben megalapította az új Haladás Pártot, amelyik szintén feloszlott, így a japán politikai élet a régi irányítás alatt maradt. 2000 júniusában parlamenti választásokat tartottak, ezeken előretörtek a kommunisták és a függetlenek, viszont megint eltűnt az SZP, és az LDP vezetésével ötpárti rendszer jött létre. A japánok ettől kezdve kiábrándultságukban tömegesen hagyják abba a politizálást, önálló – közöttük gomba módra szaporodó nem kormánypárti - szervezeteket hoznak létre. A japán politika pedig most már a nemzetközi humanitárius és kulturális fejlesztési programokba „invesztál” elsősorban.

De honnan eredt az 1985-1990 közötti aktívum megnégyszereződése? Nos, abból az óriási likviditási többletből, amelyet egyrészt a külkereskedelmi mérleg aktívuma, másrészt-a roppant alacsony kamatlábak biztosítottak. A pénztöbbleteket produktív beruházásokra fordították, illetve az USA-ban fektették be. A válság ekkor robbant ki: 1990-ben a pénzügyminisztérium 2,5 százalékról 6,5 százalékra emelte a kamatlábakat, ezért mindenki eladni akart; a gazdaság kritikus helyzetbe került, a „buborék” szétpattant. S végül a japán társadalmi hálóról, ami ugyancsak lyukas itt-ott, legalábbis európai szemmel nézve. Ugyanis nincs általános munkanélküli segélyrendszer, kivéve a nagyvállalatok tagdíjat fizető munkásai számára, akik bizonyos időt ledolgoztak, és ezek a dolgozók is csak egy évig részesülnek ilyen segélyben. Ami a nyugdíjakat illeti, a kormány igyekszik 65 évre kitolni a nyugdíjkorhatárt, ill. a nyugdíjfolyósítás elkezdés ének időpontját. Ezzel szemben a japán betegbiztosítási rendszer a világ egyik „legnagyvonalúbb” rendszere, igaz, az állam családi pótlékot nem ad. És még egy érdekes és megdöbbentő adat a japán gazdasági „csodához”: a felhalmozott adósság a bruttó hazai termék 130 százalékát (!) teszi ki, a költségvetési deficit – 10 százalékot! Elgondolkodtató adatok a japán élet néhány aspektusáról.

Másik szerzőnk, Y. Boulvert Dél-Korea XX. század eleji, irodalomból vett idézetekkel történő bemutatását választotta. 1901-tol G. Ducrocq-ot idézi, aki szerint akkoriban „Szöul szalmatetős nagy falu volt”; ugyancsak 1901-ben P. Loti ezt írta: „a hatalmas ázsiai lepusztulás erre a túl öreg népre is ráhúzódott, és Korea lassan kimúlik, mint a Mennyei Birodalom.” 1904-ben Villetard de Laguérie a koreaiakat „a Föld legkedvesebb, de leggondtalanabb emberi lényeinek” festette le.

1905-ben Japán mint Korea „védelmezője” lépett fel, hogy 1910-től 1945-ig megszállása alatt tartsa; miután Korea felszabadult, kettéosztották, majd következett a mintegy két millió áldozatot követelő koreai háború (1950–1953), s csak 1950–1951 között négyszer cserélt gazdát. Ugyanebben az időszakban Dél-Koreában az egy főre jutó bruttó hazai termék kb. 65–80 USA dollár volt, 1996-ban már több mint tízezer! A hazai bruttó termék növekedése 1953–1993 között évi 9 százalékos átlagot mutatott! 1945-ben a lakosság kb. 70 százaléka élt mezőgazdaságból és halászatból, 1998-ban már csak valamivel több mint 12 százaléka, míg a szolgáltató szektorban 60 százalék talált munkát. Az új gazdasági rendszer az építészetben is megmutatkozott, 12–20 emeletes toronyházak jelentek meg Dél-Korea nagyvárosaiban. A szerző szerint ezt a viharos fejlődést a fentebb említett japán megszállás segítette elő, ami Koreát „kivezette a középkorból”, megvetette Északon a nehézipar, Délen a textil- és élelmiszeripar alapjait, előmozdította az oktatást. Az 1960-as évektől megindult a vidékiek hatalmas méretű elvándorlása a nagyvárosok és az ipar régiók felé, hogy ott olcsó és „könnyen kihasználható” munkaerőként jelenjenek meg; ez a társadalmi-gazdasági folyamat – politikai téren – roppant erős diktatúra keretében valósult meg, az államirányítás ötéves tervek végrehajtására kényszerítette az országot, illetve négy eszközt vetett be a fejlődés érdekében, az oktatást, a vállalkozást, a takarékosságot és magát az államapparátust. A gazdasági fejlődés alappilléreit magán- és családi vállalkozások képezték. Viszont – és erről már ritkábban szól a fáma – Dél-Korea óriási mértékben eladósodott, ami azonban nemigen zavarhatta a korabeli állam- és gazdaságirányítást, amely a fejlett technológiákra alapozta a jövőt, s termékek roppant széles skálájával jelent meg a belső és főleg külső piacon.

Társadalmi téren már tragikus változásoknak volt tanúja az ország lakossága. Az ún. „harmadik életkorban” lévők és az öregek számára súlyos lelki traumát okoztak a változások; a hatalmas fejlődést és vele az ország gazdagságát megteremtő munkások tömege már nemigen élvezhette munkája gyümölcseit. Óriásiak a társadalmi egyenlőtlenségek, az infláció – főleg az ingatlanpiacon – rekord méreteket öltött, 1996-tól pedig vészesen csökkent a termelés, aminek kihatásait a korrupciós botrányok, a politikai és az üzleti szféra közötti összefonódások csak fokozták. Még most sincs általános munkanélküli segély, az évi szabadság egy hét–tíz nap. Mindezekhez jött az 1997-es, egész Délkelet-Ázsiát sújtó válság, amely nyilvánosságra hozta a dél-koreai „csoda” blöffjét: az ország elképesztő eladósodottságát. A tragikus helyzetű gazdaságot csak Kim Dzsongnak, az előző diktatúra által halálra ítélt és most megválasztott új elnöknek sikerült talpra állítania. A legfontosabb feladat a termelés specializálása volt, azaz elérni, hogy ne akarjon mindenki mindent termelni! .

A szerző Dél-Korea gazdasági fejlődése ürügyén az alábbi következtetést vonja le: „Nincs abszolút fatalitás az alulfejlettségben.” Dél-Korea népének önfeláldozása meghozta eredményeit – igaz, ezért az 1960–1970-es évek nemzedékének kellett feláldozni a magát!

Erősek a két Koreát egyesítő szándékok: ez az egyesítés azonban, véli a szerző, csak „nemzetközi segítséggel” valósulhat meg.

Yves Boulvert: La Corée du Sud apres un demi siecle de développement (Dél-Korea fél évszázados fejlődés után). Mondes et Cultures. XL. kotet 2-3-4- 2000. Académie des Sciences d'Outre-mer, Párizs, 2002. 520 o., 176–184. o.; Jean-Marie Bouissou: La vie politiqueau Japon (1990–2000): chartgementou immobilisme? [Japán politikai élete (1990–2000): változás vagy mozdulatlanság?] Uo.: 185–197. o.

Kun Tibor