Klió 2003/3.

12. évfolyam

Az Afrikai Egység Szervezetétől az Afrikai Unióig

Hogyan született meg és hogyan nem valósult meg az Afrikai Unió, más elnevezéssel az Afrikai Egyesült Államok eszméje? Ezt vizsgálja cikkében Yves Ekoué Amad'zo,az ENSZ Iparfejlesztési Intézetének (Bécs) közgazdásza. Líbia elnöke, Kadhafi ezredes 1999. szeptember 9-én Sidrában (másképp esz-Szidr, Líbia) terjesztette elo az Afrikai Egység Szervezetének rendkívüli ülésén egy Afrikai Egyesült Államok megalakításának tervét, amelyet Sidra I. néven jegyeztek. E szervezet alapító okiratát Loméban (Togó) kellett volna az afrikai államoknak elfogadniuk, de az 53 államfő közül mindössze 27 csatlakozott hozzá. Az Afrikai Egység Szervezete nemigen látta át a szóban forgó szervezet mibenlétét, ezért tagállamai a 2000 júliusában megtartott csúcsértekezleten három csoportra szakadtak: 1. a loméi csúcstól távol maradt államok, amelyek nem írták alá az alapító okiratot, közöttük pl. Angola, Kongói Demokratikus Köztársaság, Kongói Köztársaság, Elefántcsontpart, Marokkó, Szenegál...; 2. az Afrikai Egység Szervezetének csúcsértekezletén részt vett, de a dokumentumot alá nem írt tagállamok, amelyek elsietettnek tartották a tervezetet; ide tartoztak pl. a Dél-Afrikai Köztársaság, Egyiptom, Kenya, Nigéria, Mauritánia, Tunézia ...; 3. az Unióhoz elvben csatlakozó afrikai államok, amelyek ugyanakkor a líbiai szempontok felülvizsgálatát és a fekete-afrikai országok javaslatainak figyelembevételét is javasolták.

A tervezett Afrikai Unió Alapító Okiratát 2000. július 11-én fogadták el, legalábbis a rajta szereplő dátum szerint; ugyanis maga a csúcsértekezlet július 13-án zárult le, a jelen lévő államok pedig még 12-én nem voltak hajlandók aláírni az Okiratot, azaz a rávezetett időpont nem tükrözi a komoly nézeteltéréseket felvonultató heves viták időbeli elhúzódását! A 2001 márciusában Sidra II. név alatt megtartott csúcsértekezleten mintegy 44 állam írta alá a szerződést, 21 pedig ratifikálta azt. Az Alapító Okirat 33 cikkelyből áll, melyek felsorolják az állam- és kormányfőket, a minisztereket, utalnak egy létrehozandó Pánafrikai Parlamentre, amely a közvetlen népi részvétel fóruma is lenne, javaslatot tesznek gazdasági, társadalmi és kulturális tanács létrehozására, és említés esik bennük az afrikai civil szféráról is.

Annak, hogy Loméban az afrikai államfők nem szavazták meg az Unió tervezetét, több oka volt: kizárólag Kadhafi elnök elképzeléseit fogalmazta meg, aki viszont biztosra vette, hogy csakis o lehet az új Unió vezetője, ennek megfelelően az Unió fővárosa helyéül is csak Líbia jöhetett szóba; az afrikaiakat „megijesztette” annak perspektívája, hogy az egész kontinens egyetlen államból fog állni, amelyet egy nem demokratikusan választott elnök fog irányítani, s végül, tartottak Fekete-Afrika Észak-Afrika általi újragyarmatosításától.

Nagy súllyal esett latba még a Líbiában 2000 szeptemberében megölt afrikai bevándorlók esete is, amelyet a líbiai hatóságok igyekeztek „minimalizálni”. Maga Kadhafi, úgy tűnt, nem vette kellőképpen figyelembe egyes „Afrikán kívüli nagyhatalmak bizonyos afrikai országokra gyakorolt hatását”, ezenkívül a polgári lakosságot kizárva a processzusból, kizárólag a „legmagasabb állami vezetés szintjén kezelte az ügyet.” A szerző szerint nagyobb figyelmet kellene szentelni „Afrika újjáéledésében az értelmiségnek, legyen az afrikai vagy nem afrikai, hiszen csak az o segítségével oldhatók meg pl. a szegénység, a megfelelő politikai irányítás és a gazdasági növekedés problémái.”

Roppant kényes kérdéseket vet fel az államok függetlensége, illetve az államok belügyeibe történő beavatkozás vagy be nem avatkozás jogi megítélése. A loméi okirat a külső katonai beavatkozás kérdésében ugyan lefekteti a be nem avatkozás elvét, ugyanakkor lehetségesnek tartja, hogy súlyos esetekben (háborús bűnök elkövetése, emberiség elleni bűntettek, népirtás...) az államfők által közösen hozott határozat alapján az Unió beavatkozhat tagállamai belügyeibe. Érdekes és elgondolkodtató a szerző megjegyzése ezzel kapcsolatban: „Végül pedig kételkednünk kell abban, hogy bármely nagyszabású, az Okiratot aláírt országok által egyeztetett beavatkozási aktusnak esélye lenne arra, hogy a nyugati hatalmak támogatása nélkül sikerüljön”. Az sem tisztázott, mi történik akkor, ha valamelyik tagállam egész egyszerűen nem hajlandó engedni az unió beavatkozási jogának; s itt megint az okirat által elfeledett civil társadalomra kell gondolni, amelynek „helyi ellen-hatalmi” szervei lehetnének csak képesek olyan helyzetet biztosítani, amely eleve kizárná a beavatkozás szükségességét.

Ami a finanszírozási problémákat illeti: az okirat ugyan tervezi Pánafrikai Parlament, Kontinentális Igazságügyi Bíróság, Központi Bank, Afrikai Monetáris AlilP, Befektetési Bank felállítását, a működtetésükhöz szükséges pénzügyi források azonban nem léteznek. A technikai infrastruktúrába még be kell venni az információs technológiákat, az internetet, a szabadalmak és a szellemi termékek jogi védelmét. A közhivatalokban munkájukat rosszul végzőkre pillanatnyilag semmilyen szankció kiszabását nem tartalmazza az okirat, a közös katona- és biztonságpolitika is súlyos hiányosságoktól szenved, különösen azért, mert feltételezi a működő kétoldalú katonai egyezmények fölmondását. Az Unió tevékenységét érintő kérdésekben sem sok az újdonság, így pl. az új Unió székhelyét az államfok az Afrikai Egység Szervezetének fővárosában, Addis-Abebában képzelik el továbbra is, a munkanyelvek között a lehetőségekhez mérten az afrikai nyelveket is be kívánják vonni az arab, az angol, a francia és a portugál mellett.

Nem lenne nehéz a csatlakozás az Afrikai Unióhoz: a felvételhez elégséges lenne a már meglévő tagállamok egyszerű többségi szavazata, míg a szervezetből való kilépés a kérelem benyújtása után egy évvel lépne érvénybe, alkotmányellenes eszközökkel hatalomra került vezetőket fel lehetne függeszteni tisztségükből, az alapító okirat módosításához, felülvizsgálatához vagy konszenzus vagy ennek hiányában kétharmados többség lenne szükséges. A szerző szerint helyes lenne az alapokmányt átnézni, népszavazásnak alávetni, még ha ez a folyamat lelassulását eredményezi is. „Ha ezt a kihívást legyőzné, Afrika kemény üzenetet küldhetne a világnak és saját magának.” Hasznos lenne még egy kartát is elfogadtatni, ami kiindulópontként szolgálhatna a regionális és az annál kisebb közigazgatási területek helyi programjainak kidolgozásához. A jövőről szólva azt olvashatjuk, nem lenne szükséges az „Afrikába importált nyugat-európai mintájú nemzetállamokat megkerülni, hanem az egész földrész (Afrika) életképes erőit kellene mozgósítani egy multipoláris világba történő beilleszkedés céljából”. Egy figyelmeztetés is elhangzik: Afrikának mindenképpen a saját útját kell járnia, nem pedig az Egyesült Európát követnie; ugyanis az európai egyesülési szint eléréséhez kb. negyven esztendőre lenne szüksége! Az egyesült Afrikához vezető saját út „újításokat, alkalmazkodást, modernizálást, sőt eredetiséget követel az afrikai kultúra tiszteletben tartása mellett”. Nagyon megfogadásra érdemes intelmek nem csak az afrikaiak, de az EU-hoz csatlakozni kívánó európai – kelet-közép-európai – országok vezetői és lakói számára is: vajon ez utóbbiak odafigyelnek-e az ilyel1jóindulatú és bölcs tanácsokra?

Yves Ekoué Amad'zo: De I'OUA f 1'Union africaine: les chemins de I'interdépendance (Az Afrikai Egység Szervezetétől az Afrikai unióig: a kölcsönös függőség útjai). In: Afrique contemporaine. Párizs, La documentation Franyaise, n° 197, janvier–mars 2001. 146 o. 97–107. o.

Kun Tibor