Klió 2004/3.

13. évfolyam

Óhitűek, vallási nonkonformizmus és dzsender Oroszországban, 1760-1850

Irina Paert (University of Wales, Bangor) a Gender Studies műfajába tartozó könyvében arra vállalkozott, hogy esettanulmányokon keresztül mutassa be az ún. „papnélküli” óhitűek történetét az 1760–70-as évek vallási megújulásától az 1850-es évek politikai elnyomásáig, mégpedig Moszkva és Szentpétervár városi közegében.

A szerző elsősorban arra a kérdésre keresi a választ, hogy miben állt az óhitűeknél a nemek közti különbség jelentősége „mint kulturális konstrukció és mint társadalmi gyakorlat”. Azaz a könyv az „óhitűek szexuális etikájára koncentrál, valamint ennek a nemiségre, a házasságra és a családra gyakorolt hatására”. Az óhitűek papnélküli csoportja ugyanis kezdetben elutasította a házasság szentségét és a szexuális önmegtartóztatást hirdette. E kérdéseknek nemcsak önmagukban, nem csupán az óhitűek vallási meggyőződéseinek tanulmányozása miatt van jelentőségük, hanem abból a nagyon praktikus szempontból is, hogy az államhatalom változó viszonya az óhithez milyen társadalmi következményekkel járt az óhitűekre nézve, illetve, hogy miként hatott ez vissza az ő házasságról alkotott tanításukra. Elég, ha csak arra a problémára utalunk, hogy az óhitűek különböző csoportjainak körében kötött házasságok elismerése, vagy éppen az elismerés megtagadása az állam által húsbavágó következményekkel járt a jogképesség tekintetében a házasságból született gyermekek esetében.

A könyv bevezetője, mintegy felütésként, a házasság teológiai problémáját a korabeli szélesebb társadalmi közegbe ágyazva világítja meg. A mű ugyanis Tolsztoj Kreuzer szonátájának (1889) egy részletével indul, amelyben az író a szerelem és a házasság viszonyát feszegeti, s amely kérdéshez Tolsztoj a művéhez írt epilógusban is visszatér a következő konklúziót vonva le: „Soha nem volt, és nem is lehetséges olyan dolog, hogy keresztény házasság”. Az, hogy Tolsztoj ismerte-e az erre vonatkozó óhitű álláspontot, Paert szerint lényegtelen, de magát a parázs vitát, amelyet Tolsztoj e kijelentésével gerjesztett a házasság szentségének a kérdéséről, „annak a hasonló vitának a fényében kell értelmezni, amely a pap nélküli óhitűek közt folyt a házasságról és a szexualitásról”. Ugyanis az óhitűek a XIX. század közepére intellektuális szempontból és számarányuk alapján is (a becslések szerint ekkor az ortodox népesség kb. egyhatodát tették ki) fontos csoportot alkottak az Orosz Birodalomban.

A könyv (a bevezető, valamint az epilógus és a konklúzió nélkül, melyeket a szerző nem számoz) a következő fejezetekre tagolódik.

1. Ima és tiltakozás: a pap nélküli óhitűek eredete Oroszországban, 1656–1760-as évek: történelmi háttér. Ebben a szerző röviden felvázolja a Nyikon-féle egyházreformot és az ennek nyomán kialakuló egyházszakadást. Részletesebben szól arról a két papnélküli irányzatról, amelynek nézeteit vizsgálja: a pomorci (tengermellékiek – az első közösség földrajzi elhelyezkedése szolgált a névadás alapjául) és a theodosianusok/fedoszejevci (Feodoszij Vasziljev – az első közösség alapítójának nevéből) elnevezéssel illetett irányvonalról, valamint a pap nélküli óhitű közösségek intézményesüléséről.

2. Szakadárok az Új Babilonban: Óhitű közösségek Moszkvában, 1760–1840-es évek. E fejezetben először az óhitűekkel szembeni politika megváltozását mutatja be: a korábbi üldözés, hátrányos megkülönböztetés helyett az állami racionalitás kerekedett felül; ami Nagy Katalin felvilágosult politikáján túl annak tudható be, hogy az óhitűek a XVIII. század során feladták korábbi „politikai” álláspontjukat, és immár nem tagadták meg, hogy imádkozzanak a cárért. (Ez pedig kardinális kérdés volt az alattvalói lojalitás szempontjából.) Ugyanakkor a szigorú cölibátust hirdető pap nélküliek közt ebben az időszakban megjelent egy mérsékelt nézet, amely a házasságot nem ítélte el, s általában véve a társadalmi szegregációt inkább az integráció váltotta fel az óhitűek körében.

3. Tisztaság és dzsender: a szexualitás tagadása és a theodosianus vallás. Ebben a fejezetben részletes képet kapunk a theodosianusok teológiai álláspontjáról a nemekkel (a nemek egyenlőségének elve) és a házassággal kapcsolatban, valamint e tanok keresztény történeti gyökereiről. Paert egyúttal össze is hasonlítja a theodosianusok elveit a tengermellékieknek nevezett irányzat álláspontjával. Míg az utóbbiak „a korábbi aszkétikus gyakorlatot irrelevánsnak tartották a vallási tolerancia korában” az előbbiek változatlanul fontosnak tartották „a közelgő Utolsó Ítélet miatt”. Ennek következtében a theodosianusok a gyermeknevelést is profán és hasztalan tevékenységnek tekintették.

4. A szív szentsége: házasság, család és dzsender a tengermellékiek diskurzusában. A tengermelléki irányzathoz tartozó közösségek idővel a házasság szentségét vallották és a férfi nem vezető szerepét hangsúlyozták. A férfiak ilyetén szerepét nemcsak a spirituális irányítás terén ismerték el, hanem a hagyományos patriarchális értelemben is, azaz a férfit a család fejének; ,,a feleség és a gyerekek vezetőjének” tartották.

5. Leviatán és gyermekei: az orosz állam és az óhitűek viszonya, 1815–1854. Ebben a fejezetben részletes képet kapunk a kormányzati politika alakulásáról az óhitűekkel kapcsolatban. 1815 után új korszak kezdődött az óhitűek és az állam viszonyában: a korábbi toleráns hozzáállás megváltozott, annak ellenére, hogy az óhitűek viszonya a házasság tekintetében a hivatalos egyház konzervativizmusa felé közeledett. Általában véve azt lehet mondani, hogy a politika toleránsabb volt azon óhitű csoportokkal szemben, amelyek a házasság tekintetében a hivatalos egyház gyakorlatához álltak közel. Mindazonáltal I. Miklós az állam iránti fenyegetésnek tekintette az óhitet, s az 1850-es években már nemcsak az erőszakos áttérítés (akkor már mintegy két évtizede folyó) eszközét alkalmazták, hanem igen drasztikus jogfosztó intézkedéseket is hoztak. Az eredmény az lett, hogy Miklós uralkodásának utolsó öt évében az óhitűeket „megfosztották állampolgári jogaiktól”. Nem viselhettek tisztségeket, mozgásukat lakóhelyükre korlátozták, s természetesen így külföldre sem utazhattak stb. A vallási konformizmusra való törekvés a „hivatalos népiesség” Uvarov által meghirdetett politikája (autokrácia, ortodoxia, népiesség) folytán erősödött fel. Ebben az orosz ortodox egyháznak az állam teljes támogatást nyújtott „mind pénzügyi, mind adminisztratív tekintetben”.

Az Epilógusban Paert a XIX. század második felének és a XX. század elejének kormányzati politikájára ad rövid kitekintést az óhit vonatkozásában. A szerző munkája tehát szélesebb perspektívában mutatja be az óhitet annál, mint amit művének címe sugall, és értékes leírást ad a korabeli „egyházpolitika” egy aspektusáról.

Irina Paert: Old Believers, Religions Dissent and Gender in Russia, 1760–1850 (Óhitűek, vallási nonkonformizmus és dzsender Oroszországban, 1760–1850). Mancheser University Press, Manchester–London, 2003. 257. o.

Sashalmi Endre