Klió 2005/1.

14. évfolyam

Kárpátalja a világháborúk között

Mihajlo Boldizsár az Ungvári Nemzeti Egyetem tanára,1 a történelemtudományok doktora, több mint száz tudományos cikk és tíz monográfia szerzője. Érdeklődési köre igen széles, mivel a kárpátaljai ateista nevelés és a görög katolikus egyház történetével, valamint a vidék két világháború közötti államjogi helyzetének kérdésével is foglalkozott. Legfontosabbnak a levéltári forrásokon alapuló kutatómunkát tartja, s ezért tevékenysége során a prágai, moszkvai és ungvári levéltárakban végzett jelentős kutatásokat.

Az elmúlt évtized kárpátaljai ukrán nyelvű publikációihoz képest, melyek a fenti témában eddig megjelentek, rendhagyó munka ez. Utóbbit maga a szerző is elismeri bevezetőjében, mivel nem Kárpátalja két világháború közötti történetének folyamatát ismerteti, hanem a könyv címének második felében szereplő dolgokra összpontosít – vagyis egyes tényekre, eseményekre, emberekre és azok értékelésére. Az értékelések többsége azonban még mindig a szovjet–ukrán történetírás hagyományos sztereotípiáit tartalmazza a fenti témában, ezzel szemben nála már érzékelhető az álláspontok finomításának szándéka, az alternatívák életképességének elfogadása.

A munka értéke pont abban rejlik, hogy ehhez hasonló próbálkozásra még nem volt példa a vidék ukrán nyelvű historiográfiájában. Az indoklást a rendhagyó szerkezetű történelmi munka megírására maga a szerző adja meg, mivel szerinte a fenti korszakról sokan és sok szemszögből írtak, és minden eseményt feltártak. A leírtak viszont igen gyakran ellentmondanak egymásnak, szerzőik pedig a másik kutató állításait nevezik légből kapottnak.

Munkájában a következő eseményekre összpontosít a szerző: a vidék (Kárpátalja) megnevezései; az első tanácsok létrejötte és tevékenysége Kárpátalján; az 1919. január 21-i huszti kongresszus; a terület autonómiájáért folytatott harc, s végül az oly vitatott kérdés, mint Kárpátalja Ukrajnával való „újraegyesülésének” problémája. Boldizsár külön fejezetet szentel a levéltári kutatások leírásának, és könyve végén fénymásolt formában közli azokat a dokumentumokat, melyekről ír, s melyek tartalmát sok, a témával foglalkozó kutató többsége ugyan nem látta, de hivatkozik rá, ám hibásan.

Érdekesen nyit M. Boldizsár az első fejezetben, ahol azokat az elnevezéseket és létrejöttük körülményeit taglalja, melyeket a jelenlegi Kárpátalja viselt 1918 és 1944 között.2 A könyv írójának tudomása szerint a Magyar Királyságban 1918-ig a vidéket Ruszka Marka (Orosz határvidék) néven ismerték, s ezt az elnevezést nemcsak földrajzi, hanem politikai és jogi értelemben is használták. Később ezt a nevet az Uhorszka Rusz (Magyar Rusz) váltotta fel.

Az első világháború után a „burzsoá” Magyar Köztársaság minden eszközzel szerette volna megtartani a vidéket, s ezért az 1918. december 10–21-i törvény értelmében a Russzka Krajina nevet kapta, mint autonóm körzet. A saint-germaini és a trianoni békeszerződésben azonban óvatosabban írták körbe a vidéket – a Kárpátoktól délre élő ruszinok földjének nevezve azt. Ám ez túl hosszúra sikeredett, s ebből lett a Podkarpatszka Rusz (Kárpátaljai Rusz), s a Ruszinszko. Az előbbi megnevezés került a Csehszlovák Köztársaság 1920-as és 1938-as alkotmányának szövegébe is. Utoljára ez az elnevezés jogi okiratban az 1945. június 29-én aláírt szovjet-csehszlovák szerződésben jelent meg, ahol viszont a Zakarpatszka Ukrajina (Kárpátontúli Ukrajna) már párhuzamos elnevezésként jelenik meg.

Utolsóként a Karpatszka Ukrajina (Kárpát-Ukrajna) nevet vezeti fel a szerző, mely az 1939. március 15-i Szejmen jelent meg, s Avgusztin Volosin nevéhez is kapcsolódik. M. Boldizsár a Zakarpatszka Ukrajina név mellett teszi le voksát, mely azonban a Kárpátokon kívül élő oroszok elnevezéseként jelent meg, s az új közigazgatási egység neve is lett, hisz Moszkvából (vagy Kijevből) nézve ez a terület a Kárpátok-hegységen túl helyezkedik el.

Az alapos „névelemzések” után az 1918-19-es évek kusza eseményeinek sűrűjéből azokat próbálja kiemelni, melyek megítélése kétes. A három, egymással szinte ellentétes célokat kitűző – Eperjesen, Ungváron és Huszton létrejött nemzeti tanácsok tevékenységét mellőzve a Máramarosi Ruszka/Ukrajinszka Radáról (Orosz/ukrán Tanács) ír, melyet a budapesti tárgyalásokról elégedetlenséggel hazatérő kárpátaljai ruszin küldöttek hívtak össze. A szerző e tanács első jegyzőkönyvének fénymásolatát is közreadja, amit a T. G. Masaryk Levéltárban lelt meg Prágában (119. o.). Ez a Rada nem akart tovább Magyar országhoz tartozni, hanem Ukrajnához akart csatlakozni. Boldizsár részletesen elemzi az okirat tartalmát, végül arra a következtetésre jut, hogy mind a máramarosi, mind a később alakult szolyvai tanács egyértelműen a ruszinok és nem az ukránok véleményét tükrözte. A helyi ruszin lakosság politikailag először aktivizálta magát, és nyilvánította ki az Ukrajnával való „újraegyesülési” óhaját. Az 1919-es „újraegyesülés” aktusa objektív események hatására maradt el, s Csehszlovákia lett a ruszinok orientálódási iránya.

A következő fontosnak tartott esemény az 1919. január 21-én megtartott huszti kongresszus, melyről tényeket és értékeléseket közöl a szerző. A fent említett gyűlést azért tartja Kárpátalja történetében fontosnak, mert először foglalta határozatba az Ukrajnával való „újraegyesülés” tényét. Ugyanakkor kritizálja Petro Sztercso 1965-ben, Torontóban kiadott munkáját (A Kárpát-Ukrán Állam), amiben utóbbi a huszti eseményt össznépi gyűlésnek nevezte. Azért nem helytálló az össznépi jelző, mert ahhoz általános választásokat, vagy referendumot kellett volna tartani, ám egyik sem zajlott le a kongresszus előtt. Ezt a téves fogalomhasználatot aztán később majd minden, a témával foglalkozó publikációba átveszik, Sztercsora hivatkozva. A szerző azt is megjegyzi, hogy a huszti esemény össznépinek nevezése ellen szól az a tény is, hogy a vidék akkor is többnemzetiségű volt, s a ruszinok csak a lakosság 60 százalékát tették ki. Az ott élő magyarok, zsidók, románok, szlovákok és más nemzetiségűek pedig aligha akartak Ukrajnához csatlakozni.

A következőkben a szerző az USA-ban tevékenykedő Amerikai Rutén Nemzeti Tanács által Homesteadben és Scrantonban aláírt szerződéseket és határozatokat taglalja, melyek vagy függetlenséget, vagy Galíciával és Bukovinával való egyesülést kértek Kárpátalja ruszinjai számára, s ha egyik sem lehetséges, akkor autonómiát. A Wilson elnökhöz eljuttatott határozatot utóbbi megvalósíthatatlannak tartotta, de ajánlotta a Csehszlovákiához való csatlakozás lehetőségét.

A huszti kongresszus interpretálásában M. Boldizsár polemizál két, nemrég megjelent kiadvány szerzőjével is, akik szerinte soha nem látták a fenti esemény egyetlen hiteles dokumentumát sem, mégis messzemenő következtetéseket vonnak le munkájukban a témával kapcsolatban. Az egyik egy 1997-ben megjelent monográfia, ami Ju. Biszaga nevéhez fűződik, annak jogi doktori disszertációja. Másik egy szlovák nyelvészprofesszor – M. Muskin 2000-ben, az ungvári „Proszvita” tudományos folyóiratában megjelent cikke. Utóbbi megállapításaiból olyan elemeket is kiemel Boldizsár, melyek szerinte nem felelnek meg a valóságnak (29. o.). Mindkét munka számos hiányosságán túl, közös tévedésnek nevezi a fenti szerzők azon állítását, miszerint a Kárpátalján zajló események mozgatórugói az ukránok voltak. Ennek cáfolására több korabeli irat fénymásolatát csatolta könyvéhez, melyek azt bizonyítják, hogy az eseményekben tevékenyen résztvevők magukat mindenhol ruszinoknak nevezik. A kérdés kapcsán arra is kitér, hogy a vidék ruszinjait, mint külön nemzetet, 1918. október 23-án ismerték el, amikor a Zsatkovics vezette Amerikai Rutén/Ruszin Nemzeti Tanács képviseletében felvették őket „az elnyomott közép-európai nemzetek uniójába”.

Az objektivitás végett azt is leszögezi a szerző, nem kell elfelejteni, hogy az amerikai népszavazást és a tárgyalást is ruszin nemzetiségű, de amerikai állampolgárok végezték, miközben a vidék helyi képviselőit arról nem is értesítették. Ennek kapcsán egy újabb, USA-ban kiadott, egykori emigráns – Vikentij Sándor: Kárpátontúl: történelmi-jogi áttekintés a IX. század és 1920 között című munkáját analizálja.3

Fejezetzáró következtetésében Boldizsár leszögezi, aki Kárpátalja e korszakával foglalkozik, az jól teszi, ha a forrásokhoz tér vissza és levéltárakban kutat, nem pedig a kétes visszaemlékezésekből meríti a neki tetsző információkat.

Jelentős és sorsfordító esemény volt a szerző szerint Kárpátalja történetében az autonómia megszerzése. Miután Csehszlovákia megkapta a területet, csak megígérte, de nem adta meg annak az önrendelkezési jogot. Az európai események hatására az 1930-as évek végére már két jelentős politikai tömörülés is egyre erőteljesebben követelte az önrendelkezés megadását Kárpátaljának: az oroszbarátnak mondott Duhnovics Társaság és az ukranofil Proszvita. Kettejük között a támogatottság 2:1 arányban oszlott meg az oroszbarátok javára. M. Boldizsár annyira fontosnak tartotta ezt az eseményt, hogy lépésről lépésre adja közre az autonómia megszerzésének folyamatát: Bródy András, majd Avgusztin Volosin miniszterelnökségét, s az első bécsi döntést, mely a „fasiszta” Magyarországnak ítélte Kárpátalja délnyugati, magyarlakta területeit. Ezért volt kénytelen a Volosin-kormány székhelyét Ungvárról Husztra áthelyezni. A kormány huszti időszakának ellentmondásos tevékenységét a területre beáramló galíciai emigránsok ráhatásaként summázza a szerző, hisz ekkor jelenik meg a Kárpát-Ukrajna megnevezés is a maradék Kárpátalja területére. Az események gyors alakulása miatt 1938 végére a kormány kénytelen volt katonai erőről gondoskodni, s létrehozta a Karpatszka Szicset (Szics Lövészgárdát). A szervezet alapszabályát 1938. november 10-én fogadták el, tagjai szakközépiskolák és gimnáziumok tanulói, valamint az intelligencia jelentős része lett. Az események kronologikus folyamát itt a szerző szinte kommentár nélkül írja le, de kiemeli, hogy az 1939. februárjában kiírt Szejm-választások előtt Volosin demokráciaellenes lépést hajtott végre, mikor feloszlatott minden pártot. Ennek következtében az Ukrán Nemzeti Szervezet képviselői kerültek csak fel a szavazólapokra. Így nem meglepő, hogy ez a szervezet kapta a szavazatok több mint 90 százalékát (57. o.).

Az újonnan megalakult kormány 1939. március 15-én „végre” kihirdette Huszton a független Karpatszka Ukrajinát.

A fent tárgyalt korszak és a Kárpát-ukrán miniállam legjelentősebb személyisége kétségtelenül Avgusztin Volosin volt. Az utóbbi évtizedben szinte elburjánzottak a Kárpát-Ukrajnáról és Volosinról szóló publikációk, melyek kortársai, azok gyerekei, illetve unokái tollából származnak. Utóbbiak igen gyakran kétes, sokszor ellentmondásos anyagokat használnak fel Volosin alakjának bemutatására. Ezt a szerző szinte törvényszerűnek tartja, hisz az „atya”, ahogy hívei szólították Volosint, valóban egyedülálló személyiség volt. M. Boldizsár külön fejezetet szentel a „nagy kárpátontúlinak”. Mielőtt az autonóm Kárpátalja elnöke lett, Volosin a következő posztokat töltötte be, idézzük a szerzőt: „Avgusztin Volosin – pápai kanonok, az ungvári tanítói szeminárium igazgatója, a leányszeminárium igazgatója, a városi iskola igazgatója, a fíú és leány népiskola igazgatója, két bentlakásos iskola igazgatója, az Orosz Pedagógustársaság feje, a Szláv Újságírók Társaságának vezetője Ungváron, az Egyházi Tanárok Társaságának vezetője, a Proszvita vezetőhelyettese, s végül a Kárpátaljai Bank elnökségének feje.” (60. o.)

Hosszú és megdöbbentő ez a sor, de ha jobban megnézzük, akkor csupa oktatási és kulturális intézmény, egyesület vezetői posztját töltötte be, kivéve a legutolsót. Így talán hihetőbb, amit a kötet szerzője állít, hogy ti. Volosin soha nem készült politikai pályára. Másik megállapítása róla, hogy sohasem foglalkozott a független Kárpát-ukrán állam problematikájával. Utóbbi állításának alátámasztására több, a korabeli sajtóban megjelent Volosin-interjúból is idéz M. Boldizsár. Hogy még hitelesebb legyen az „atya” személye, francia és lengyel újságok publikációit is felsorakoztatja érvei mellé. A tényt, hogy 1939-ben mégis Volosin hirdette ki Kárpát-Ukrajnát, Boldizsár is elismeri, de az „atyának” tulajdonított, 1941. július 11-i keltezésű, Hitlerhez írt levelet hamisítványnak tartja.

Amikor 1939 márciusában megszűnt Kárpát-Ukrajna, elnöke Husztról Románián át Belgrádba, Zágrábba, majd Bécsen át Berlinbe utazott, míg végül ugyanazon év májusában Prágában telepedett le. A szerző sorra veszi, ki kereste meg Volosint az emigráns ukrán politikusok közül, s próbálta rávenni a saját irányzatához való csatlakozásra. Ám ő mindannyiszor visszautasította a politikai „csábításokat”, s inkább a Prágában működő Ukrán Szabadegyetem professzora lett, majd a pedagógiai tanszék vezetője 1945 májusáig. Ekkor a felszabadító Vörös Hadsereg letartóztatta, Moszkvába vitte, ahol a 70 éves embert kínzásoknak is alávetették. A vád ellene az ukrán nacionalizmus szítása volt. Két hónap múlva, valószínűleg nem bírván a megpróbáltatásokat, azokba halt bele, mivel a hivatalos halotti bizonyítvány szívinfarktusban jelölte meg a halál okát.

Életének prágai korszakáról igen kevés publikáció jelent meg eddig, ami viszont napvilágot látott, az javarészben valótlan – állítja Boldizsár. A legszégyenletesebb hibát talán az 1999-ben, Kijevben kiadott Jogi enciklopédia első kötetében, a fent már említett Ju. Biszaga által írt, Volosinhoz kapcsolódó szócikk tartalmazza, ahol egy mondaton belül három valótlan dolgot is állítanak róla. Az enciklopédia 513. oldalán a következő áll: 1. Volosin emigránsként élt Prágában; 2. egyszerű előadóként kezdte munkásságát az Ukrán Szabadegyetemen; 3. rektora is volt ennek az intézménynek. Boldizsár polemizál ezzel, mondván: 1. Volosin nem lehetett emigráns Prágában, hisz csehszlovák állampolgár volt; 2. az egyetem levéltári anyagai egyértelműen bizonyítják, hogy oda professzori státuszban vették fel, 3. s ugyanezekben a dokumentumokban sehol nincs nyoma annak, hogy valamikor is rendesen választott rektora lett volna az Ukrán Szabadegyetemnek.

Volosin rektorságáról szóló állítást azonban még a Prágai Károly Egyetem egyik docense is átvette (73. o.), s innen egyenesen „vándorolt át” a többi publikációba. M. Boldizsár az állítást cáfolva, pontosan megadja a lelőhely koordinátáit azok számára, akik kutatni szeretnék a Volosin prágai életéhez fűződő anyagokat a levéltárban. Ugyanezen témában a polémia még több kárpátaljai publikációra és szerzőre is kitér, s pontos adatokkal cáfolja a „félreinformálókat”, akik szerinte kellő forrásanyag hiányában publikálnak ténynek tűnő adatokat Volosinról.

A két világháború közötti időszak utolsó, egyben sorsfordító eseményének a szerző az 1944. november 26-i, a munkácsi Népi Bizottságok küldötteinek I. kongresszusát tartja, mert ezzel megvalósult „Kárpátontúl újraegyesítése Szovjet-Ukrajnával”. Sajnálkozva ismeri el azonban azt a tényt, hogy az esemény eredeti dokumentációja – a jegyzőkönyv, a küldöttek felszólalásai, az újraegyesülési kiáltványra felkerült lakossági aláírások – nem maradt fenn. Így a kongresszus lefolyását főleg a korabeli sajtó anyagaiból és egyes résztvevők visszaemlékezéseiből rekonstruálták.

A munkácsi eseményből is csak a vitatható momentumokat emeli ki, ám ebből igen sok van. Az egyik ilyen, hogy az „újraegyesítés” tömeges mozgalom volt Kárpátalja lakosai körében, de nem lehet azt össznépinek, általánosnak nevezni, mivel a jelentős számú magyar és román lakosság nem támogatta azt. Ez a küldöttek területi megoszlásában is tetten érhető, hisz Munkács és körzete 128 főt, míg a második legnagyobb Beregszászi körzet csak 28 főt delegált a munkácsi összejövetelre. Ugyanez a résztvevők etnikai megoszlásában még inkább kontrasztos képet mutat, mivel a 663 delegátusból 622 ruszin/ukrán, 26 magyar, 5 orosz, 2-2 román, szlovák és német, 4 pedig zsidó volt (89. o.). A magyarok alacsony részvételét a szerző azzal magyarázza, hogy ők valószínűleg nem akarták Kárpátalja Szovjet-Ukrajnához való csatolását.

Az „újraegyesítés” aktusát a kötet írója az ukrán földek független államba való egyesítése befejező szakaszának minősíti. Szerinte Kárpátaljának gyakorlatilag nem volt más alternatívája az 1944–45-ös években, mint az Ukrajnához való csatlakozás – vagyis történelmi sorsa volt ez a vidéknek.

Összegzésképpen Mihajlo Boldizsár megállapítja, hogy az általa tárgyalt időszakról nagyon sok mindent, ha nem mindent, elmondtak már a történészek és a publicisták. Ám ez közel sem jelenti azt, hogy a teljes valóság birtokában lenne bárki is. Azt is törvényszerűnek látja, hogy egyazon dologról, eseményről vagy emberről különböző kutatók eltérő véleménnyel vannak. Baj akkor van, ha véleményüket félnek nyilvánosan ütköztetni a másik történészével.

M. M. Áîëäčćap: Çaęŕđďŕňň˙ ěić ńâiňîâčěč âiéíaěč. Ôaęňč. Ďoäiď. Oöiíęč. (Kárpátalja a világháborúk között. Tények. Események. Emberek. Értékelések). Óćăopoä = Uzsgorod, 2001. 148 o.

Szamborovszkyné Nagy Ibolya

1. Jelenleg az UNE államjogelmélet-története tanszék vezetője.

2. Az objektív közlés érdekében jegyezzük meg, hogy a szerző Kárpátalja területét egész munkájában következetesen „Zakarpattyjának”, vagyis Kárpátontúlnak nevezi.

3. A munka 1992-ben látott napvilágot New Yorkban.