Klió 2005/1.

14. évfolyam

Szembesülés hatvan év után – A magyar zsidókon elkövetett gyilkosság

Emberek, közösségek, nemzetek a kerek évfordulókat szokták felhasználni az emlékezésre. Ilyenkor az évfordulóhoz méltóan ünnepélyesen felidézik az emlékezés tárgyát, és általában tanulságot vonnak le az akkori eseményekből arra törekedve, hogy kimutassák a kihatásokat a jelenig, netán – ha feltételesen is – biztató-intő jelzéseket adjanak le a jövőre vonatkozóan. Az emlékezésen túlmenően, mindig nehéz a különbségtétel; az ember akaratlanul is könnyen egybemossa a dolgokat, és nehéz aztán kibogozni, mi hova tartozik, mivel hozható összefüggésbe.

A magyarság XX. századi története annyira összecsomósodott egyetlen gubancba, hogy minden Trianon körül forog, abból szokás levezetni minden további következményt és törekvést. Ebben az összefüggő láncolatban, rendszerben mindenekelőtt az országcsonkítás, a kiheverhetetlen veszteség traumája uralja a lelkeket, és döntően hat a gondolkodásra. Ebben a zsákutcás helyzetben nagyon hajlamosak vagyunk az átfedésekre, azaz a sokrétű dolgokat is egysíkúvá tesszük, minden bajunk okát (mert hiszen bajról van szó) kizárólag Trianonból eredeztetjük. Ennyire terhelten nehéz körültekintően és kimérten gondolkodni, mérlegelni. Éppen ezért segítséget jelenthet a józan felmérésre, értékelésre, ha mintegy kívülről tükröt tesznek elénk: nézzünk belé, s megláthatjuk, mennyire hasonlít az önmagunkról alkotott kép arra, amit mások rajzolnak meg rólunk.

1944. október 15-én valóban a sötétbe ugrott az akkori politikai vezetés, élén Horthy Miklós kormányzóval. A mozzanatnyira sikerült kiugrási kísérlet megmutatta, hogy még arra sem volt képes a hivatalos Magyarország. S akadt Szálasi Ferenc személyében „nemzetvezető”, aki gondoskodott arról, hogy fenékig ürüljön ki a pohár. Ezért aztán ki is járt az utolsó csatlós besorolás, aki nem méltó kíméletre. Amennyiben perként fogjuk fel az egész folyamatot, mint utódoknak a történéseket és tényeket feltárva és tudomásul véve kell keresnünk az összefüggéseket.

Az első és talán legfontosabb kérdés: Magyarországot ténylegesen beárnyékolta Trianon? Abszolút mérceként mindent abból eredeztetett a közvetlen érintett nemzedék, s kiküszöbölése érdekében képes volt megfizetni minden árat? Trianon traumájából kifolyólag vállalta a Harmadik Birodalom által felállított csapdát? E csapdába kerülve, vajon volt-e kellő mozgástere – ha korlátozott mértékben is – az önálló cselekvésre vagy legalább gondolkodásra? Utólag természetesen minden másképpen fest, történelmi folyamatok ellenben annyira hatalmukba ejthetik az embert, hogy nem lát még csak félszemére sem?

A szerzőpáros, az 1963-ban született Christian Gerlach és az 57 éves Götz Aly közös munkában dolgozta fel a magyar zsidóság nagy részének elpusztítását, illetve elpusztulását. Mindketten történészek és németek. Már csak ez a tényállás is felkelti az érdeklődést, vajon hogyan látják ők ezt a máig le nem zárt és el nem évült kérdést? Kétségtelen, a címben megadott tárgyat dolgozták fel, lényegében azonban sokkal többet nyújtanak, hiszen a zsidó törvényekkel (1939, 1941) összefüggésben nem kevesebbre vállalkoztak, mint hogy vizsgálódásukban visszanyúlnak a húszas évekig, és onnantól kísérik végig Magyarországon a kül- és belpolitika alakulását, különös tekintettel a német-magyar kapcsolatokra. Behatóan elemzik Magyarország megszállásának előkészítését, a megszállás megindoklását és kihatásait.

Kissé egyoldalúnak mondható megítéléssel úgy szól következtetésük, hogy Horthy és rendszere tulajdonképpen a megoldatlan társadalmi és közjogi alapkérdésekről akarta elterelni a figyelmet három súlypontú politikájával: a trianoni diktátummal mélyen megsértett nemzeti önérzet és az abból levezetett revíziós igény, a zsidóság túlsúlya a városi életben, valamint az antibolsevizmus (421. old.). Magyarország külpolitikai teljes elszigeteltségében elsőként Mussolini Olaszországában talált szövetségest (1927), és ebből közösen keresték a hármas tengelyt történetesen Ausztriával, de miután ennek a közeledésnek véget vetett Dollfuss kancellár meggyilkolása és a növekvő német nyomás Ausztriára, más irányt vett a politika, különösen Hitler sikerpályája láttán.

Magyarország tehát nem elsődlegesen fordult Németország felé, hanem miután bizonyos kényszerűség is arra késztette. Nagyon is jánuszarcú volt ez a kapcsolat, hiszen kellő fenntartással indult be a közeledés, de aztán felmérve a külpolitikai erőket, úgy ítélte meg a magyarországi politikai vezetés, hogy Trianon revíziója csakis Hitler Németországára hagyatkozva valósulhat meg; mindazonáltal érdekközösség mutatkozott a zsidókérdés hasonló megítélésében, habár Magyarország a zsidóságot korlátozó törvények meghozatala ellenére sem tervezte a zsidóság elpusztítását. A tanácsköztársaság réme mindamellett újabb felhajtóerőt jelentett a Szovjetuniónak Németország általi lerohanásával. Mindez csapdák egész sorozatát vonta maga után, amikbe – a szerzők szerint – Magyarország túlságosan könnyelműen besétált. Annak ellenére, hogy Magyarország hellyel közzel igyekezett hangsúlyozni önállóságát (Lengyelország legyőzésekor, Jugoszlávia szétesésekor), Hitlernek a román–magyar ellentétekből kifolyólag olyan ütőkártya került kezébe, amit bármikor kijátszhatott a magyarok ellen, legalábbis ettől tartott a magyar politika Észak-Erdély visszaszerzése kapcsán.

A háborúba sodródás Hitler hódító politikájának árnyékában álomkórszerűen következett be, ugyanakkor egy-egy fordulat ismételten nyugtalanította a magyar politikát, ami olyan „meggondolatlan” megnyilvánulásokhoz vezetett, mint a szövetségesekhez való közeledés, ami viszont a németek bizalmatlanságát váltotta ki, mígnem teljes stratégiai előkészületek után Hitler a Margareta tervvel kiadta a parancsot Magyarország katonai megszállására. Tulajdonképpen ezzel kezdődött Eichmann garázdálkodása, igaz, olyan magyarországi légkörben, ami eleve megkönnyítette a zsidók deportálását, majd pedig Auschwitzba szállítását. Mindazonáltal körültekintően mérlegeinek a szerzők; érdemes is idézni, miben látják Magyaroszág katonai megszállásának indokait: „Magyarország német megszállása nélkül biztosan nem került volna sor a magyar zsidók nagytömegű deportálására és Auschwitzbe szállítására. A magyar zsidókon elkövetett gyilkosság azon német törekvésekkel volt összefüggésben, melyek az ország megszállásával akarták megakadályozni a magyar szövetségest a háborúból való kiszállásban és ezáltal még szorosabban Németországhoz kötni, Magyarország ipari és mezőgazdasági forrásait, közlekedését, mindenekelőtt munkaerejét kiaknázni. A zsidókon elkövetett gyilkosság mindamellett a magyar jobboldali törekvésekkel is összefüggésben volt, befelé a háború, megszállás és kizsákmányolás társadalmi következményeit a jövőben a politikai stabilitás javára csökkenteni, esetleg ennek érdekében akár strukturális változást is bevezetni, kifelé pedig a németek ellenében az ország szuverénitását helyreállítani, hogy végül is katonailag és politikailag károsodás nélkül ki lehessen válni a háborúból.” (248. old).

Sok esetben inkább magyarázat mint ténykérdés a magyarországi hatóságok közreműködésének megítélése a zsidóság elpusztításában. Tény, a magyarországi német befolyás alatt felerősödött az antiszemitizmus, amit szociális színekben igyekeztek feltüntetni, a zsidók kiszorítását megindokolni. Innen ugyan mozgásba jöttek pszichológiailag a rugók, a magyar zsidó politika félszegségére és egyben kétszínűségére jellemzően azonban ugyanekkora volt az ódzkodás a fizikai megsemmisítéstől. Beszédes példákkal szolgálnak Hitler kirohanásai, német jelentések arra vonatkozóan, hogy a magyarok el akarták szabotálni a zsidókérdés végleges megoldását. 1944. március 19-ig mintegy 70 ezer, németek által veszélyeztetett zsidó talált menedéket Magyarországon (31. old.). A kérdéssel szembeni bánásmód legjellegzetesebb megnyilvánulásának mondható 18 (16?)ezer kárpátaljai, bevándorlónak tekintett zsidó esete 1941 nyarán, amikor is a magyar katonaság az összefogdosott áldozatokat végül is a németek által megszállt ukrán területre toloncolta, ahol aztán a német hadsereg és az SS golyói végeztek velük. Tény viszont, Eichmann küldetése Magyarországra a zsidó kérdés végleges felszámolása céljából történt. A szerzőpáros határozott véleménye ellenben, hogy a németeknek nem sikerült volna néhány hét leforgása alatt több mint 400 ezer zsidót kiszállítani Auschwitzba magyarországi hatósági és katonai (csendőrségi) közreműködés nélkül. Sőt, az egyes szállításokat olyképpen is „álcázták” a németek, hogy csak a magyar határon túl vették át őket „hivatalosan” is, addig magyar fegyveresek kísérték a vonatokat. Ennek lebonyolítását külön megtervezték és megszervezték a német hadsereg 1944. május 4–5-én Bécsben megtartott konferenciáján. Az 1944 áprilisában Magyarországon koncentrációs táborokba gyűjtött vidéki zsidókat napi 45 vagonból álló négy szerelvénnyel háromezrenként Kassán át szállították el. A végösszeg: 1944. május 15. és július 9. között 147 szerelvény kereken 440 ezer zsidóval érkezett meg Ausschwitzba (259. old. folyt.).

Ezen a ponton ki kell térni azon megfontolásokra, melyek szerint maga Hitler jutott el arra az elhatározásra, hogy a munkaképes zsidókat nem kell megsemmisíteni, hanem munkára kell fogni őket, természetesen olyan körülmények között, amik a kényszermunkások mintegy kétharmadának halálát vonták maguk után. Magyarország a maga módján úgy „védekezett” – eltekintve Horthy parancsától, mely a kiszivárgott hírek és a nemzetközi nyomás hatására megtiltotta a zsidók további deportálását –, hogy egyrészt jóval a szükséges létszámon felül osztottak be a magyar honvédséghez munkaszolgálatosokat, másrészt mintegy a tudatos és közvetlen megsemmisítés elkerülése céljából készségesen ajánlott fel Németországnak magyarországi zsidó munkaerőt, bár ismételten történt hivatkozás a munkaerőhiányra, nevezetesen német hadiüzemek Magyarországra telepítése következtében. Érdekes a szerzők feltárása: az általuk áttekintett források alapján inkább a munkaerőhiány megoldása került előtérbe 1944 második felében, mindazonáltal 1945 januárjától ez erősen háttérbe szorult, ami az összeomlással járó káoszból magyarázható. Végül is a kényszermunkások egy részét Auschwitzban „válogatták ki”, más részüket külön menetben terelték végig a Dunántúlon Ausztria felé, ahol többek között sáncépítésnél vetették be őket. A mérleg a következő végeredményt mutatja: 1944-ben 200 ezer magyar zsidót deportáltak kényszermunkára Németországba, illetve a Németország által megszállt területekre. Ide sorolható az a 110 ezer személy, akiket az 1944. május–július között Auschwitzba szállítottak közül „különítettek” el. További több mint 90 ezret hurcoltak el közvetlen Ausztriába. 320 ezer zsidót mindjárt megérkeztük után pusztítottak el gázhalállal Auschwitz-Birkenauban (374. old.). A 200 ezer elhurcoltból – a Zsidó Világkongresszus adataira támaszkodva – 1945-ben 121 500-an tértek vissza Magyarországra, ötezren más országokba vándoroltak ki. 134 ezer zsidó élte túl Magyarországon a végveszélyt, köztük 119 ezer budapesti, 15 ezer munkaszolgálatos, illetve kényszermunkás, valamint azok, akiknek sikerült elrejtőzniük, összesen tehát kereken 260 ezer magyar(országi) zsidó élte túl a II. világháborút (409. old.). Az 1938–1941 között megnövekedett Magyarország 700 ezer zsidójából tehát 440 ezren estek áldozatul, ami kereken 63 százalékos veszteséget tesz ki. (A tényleges létszámhoz mérten – trianoni Magyarország 400 760, a visszacsatolt területek 325 ezer, mintegy 100 ezer kikeresztelkedett, összesen 825 760 – 53,28 százalék.)

Ezek a hűvös számadatok, amiknek történelmi súlyához nem fér kétség. A szerzőpáros – igaz, összefoglalójukban elveszítették egyébiránt meghökkentő higgadtságukat, kimértségüket – adatok garmadájával bizonyítják Magyarország kiszolgáltatottságát a Harmadik Birodalommal szemben. Ennek ellenére felróják az akkori magyar politikának a készséges közreműködést a németekkel. Utalnak arra, hogy Franciaország és Dánia megszállt országok voltak, az ottani hatóságok mégis sikerrel akadályozták a zsidók deportálását, a belföldi hatóságok és közegek közreműködése nélkül ugyanis alig boldogultak a németek.

Egyebek mellett két olyan kérdéskört is felölel a tárgyalt kötet, amikre – ha csak röviden is – ki kell térnünk: Magyarország anyagi javainak mintegy 25 százaléka zsidó kézben volt a II. világháború előtt. E javak elkobzásával és államosításával igyekezett könnyíteni a kormányzat a háborús cselekmények folytán növekvő nyomorúságon. A különböző juttatások révén sikerült ugyan egyrészt valamelyest enyhíteni a társadalmi feszültséget, másrészt azonban ezek az eljárások csak növelték az antiszemitizmust, ha másként nem, azáltal, hogy a lakosság nagy tömegei megelégedéssel fogadták a zsidók jogfosztottságát, majd pedig eltávolítását. A másik kérdéskör a zsidó vagyon orgazdaként történő kezelését érinti, a németek ugyanis a piszkos munkát mintegy a magyarokkal végeztették el, hogy aztán az ingóságokból Németországba szállítsanak minél többet. Magyarország a német követelések egy részét a lefoglalt és zárolt zsidó tőkéből igyekezett kielégíteni.

Külön fejezetben lehetne idézni a németországi levéltári adatokból összeállított szállítmányok növekvő nagyságát természeti kincsekben és agrártermékekben. A Magyarországon létesített német hadiipar üzemeltetése a magyar államot terhelte, hogy ne is említsük, a német megszállás költségeit, egészen természetesen, szintén Magyarországnak kellett vállalnia. A kiszipolyozás, rablás a német megszállásnak szinte utolsó napjáig tartott.

Kurt Becher birodalmi meghatalmazott összeállítást készített arról, mi minden került Németországba 1944. október 20-a után: 1227 mozdony, 3839 személyvagon, 43 741 tehervagon, 63 900 személy-, illetve tehergépkocsi, 605 ezer lábasmarha; 1945 január közepén 37 ezer vagon rakományról szólt a német „leltár”, de nem szabad kihagyni ebből a Magyar Nemzeti Bank Németországba szállított értékeit sem.

Hogyan hangzik a szerzőpár következtetése? „Ehelyütt nyitva maradhat, egyáltalán mennyire voltak még hatásosak és hasznosak ezek az áthelyezések a német háborús erőlködés számára; egy biztos, a magyar források kizsákmányolása a végsőkig fokozódott.” (158. old.).

Végezetül ki kell térni röviden a már említett összefoglaló részre, itt ugyanis meglepően egyoldalú, a szerzőpáros általános érvelésével ellentmondásos következtetések olvashatók. Magyarország – Németországgal összevetve – alkotmányos állam volt, a tekintélyelvű, egységesítő kormányforma a megszorítások ellenére sem volt fasiszta, amit a kormányzó Horthy Miklós személyesített meg (20. old.). Ezzel szemben úgy hangzik az összegezés, ha közelebbről nézzük, Horthy uralkodásában voltak olyan modernizációs elemek, amik a nemzetiszocializmushoz sorolhatók (425. old. folyt). Kimondottan rosszindulatú a magyarok zsidóllenességének párosítása a németellenességgel; a zsidók deportálásának mintegy egyenes folytatásaként tüntetik fel a magyarországi németek kitelepítését a II. világháború befejeztével, aminek egyik megindoklásaként a földosztás sikeres kivitelezését említik. Ezen túlmenően az olvasónak határozottan az a benyomása támad, hogy 1956 egyes vezető személyiségeinek befeketítése áll fenn. 1956-os szereplésükkel szembesítve, felróják nekik, hogy 1945-ben a magyarországi németek kitelepítése mellett törtek lándzsát: Nagy Imre, Tildy Zoltán, Bibó István. Utóbbi megnyilatkozását a zsidó kérdésben ugyan pozitívan ítélik meg, mégis kifogásolják, mennyire kerülte az összefüggések feltárását (430. old. folyt). Ezzel a módszerrel viszont megkérdőjelezhető a szerzőpáros őszinte tényfeltárása; a könyv utolsó része egyenesen mellőzi a szintézist, s tanulságként a magyarok alapállásaként tüntetik fel zsidó- és németellenességüket.

Christian Gerlach–Götz Aly: Das letzte Kapitel. Der Mord an den ungarische Juden 1944–1945 (Az utolsó fejezet. A magyar zsidókon elkövetett gyilkosság, 1944–1945). A Deutsche Verlags-Anstalt engedélyével kiadta a Fischer Taschenbuch Verlag, Stuttgart, München 2004, 481 old. + 1 tkp.

Deák Ernő