Klió 2005/2.

14. évfolyam

ÖSSZEFOGLALÁSOK

Az ősi örmény egyház új lendületben

 

 

Amikor Rudolf Prokschi professzor az ősi örmény egyháznak és újjáéledő vallási életének bemutatására vállalkozott, még a Würzburgi Egyetem Történeti Intézetének Keleti Egyháztörténeti és Ökumenikus Teológiai Tanszékén tanított.1 Írását komoly tanulmányút ihlette, így nem csupán leírásokból és statisztikákból merítette ismeretanyagát, hanem alaposan utána is tudott járni a témájának, s így saját tapasztalatait és meggyőződését is belefoglalhatta írásába. Szakmai rátermettségét a keleti egyháztörténelemben mi sem bizonyítja jobban, mint hogy azóta már a Bécsi Egyetemen tanít, a Keleti Teológiai és Történeti Intézetben.2

Prokschi professzor már a tanulmánya bevezetőjében alapvetően új megállapítást tesz a legújabb kutatások alapján. Az eddigi történészi és közvélemény úgy tartotta, hogy az első keresztény nép megtérése, illetve keresztény államformájának felvétele 301-ben történt. Ő viszont azt képviseli, hogy az 306-ban, illetve 314-ben vagy 315-ben történt. Előbb idézi az 1700 éves jubileumra készült pápai iratot: Örményországnak a IV. század kezdetén történt megtérését a hagyomány a 301. évhez köti, s őseitekben élt a tudat, hogy ők az először – korábban, mint ahogy a római birodalom saját vallásának ismerte volna el a kereszténységet – hivatalosan keresztény nép lett”.3 Mivel azonban a pápai tekintélyt nem kívánja csorbítani, egy későbbi idézettel tompítja a saját megfogalmazását: ,,A kereszténység Imperium Romanum-ban (azaz a kora-bizánci államban) csak a IV. század vége felé lett államvallássá, tehát sokkal később, mint Örményországban”.

A történelmi részhez történő átvezetésként megtudhatjuk a tanulmányból, hogy II. János Pál pápa a 2001-es nagy ünnepségen, amikor a „testvéregyházat” meglátogatta, Ecsmiadzinban II. Karekin katholikosz vendége volt, s egy fedél alatt lakott ortodox testvérével. Ez eddig egyedülálló esemény volt, de egyben kifejezte a testvéregyházak nagy vágyát az újraegyesülésre.

A tanulmánynak csaknem felét kitevő történelmi visszapillantásban nem sok újdonságot hoz a professzor. Viszont a legújabb forrásai alapján4 valóban részletes és kiegyensúlyozott elemzést végez. Így az olvasó számára megismer­hető, hogy az örmény egyház Tádé és Bertalan apostol – valamint később Világosító Szent Gergely – munkálkodására vezetheti vissza az eredetét (Kr. u. 50 és 60 között), akik ott vértanúságot szenvedtek

S ez a tény – a vértanúság – végigkíséri az örmény egyház életét egészen az első világháborúig. Azonban nem kell ilyen nagyot ugrani a történelemben mert Prokschi professzor bemutatja, hogy az örmények területe már az ókortól kezdve ütközőzóna (Pufferstaat) volt Kelet és Nyugat között. De arra is kitér, hogy a máig is fennálló örmény írásbeliséget is a kereszténység teremtette meg itt, konkrétan Mosrop Mashotz szerzetes (+ 440 körül) az ábécé létrehozásával. Így lehetővé vált a Biblia örményre való fordítása, sőt, az örmény irodalom elindulása. Eme „aranykor” után az V. században a perzsák ismételt támadása ellenére is megmaradt az örményeknek a kereszténységhez való hűsége. Viszont azt is helyesen igyekszik igazolni a szerzőnk, hogy a krisztológiai vitákban (a 451-es kalkedóni zsinaton, de már előtte is a 431-es efezusi zsinaton) azért nem tudott a helyes álláspontra helyezkedni az örmény egyház – hogy tudniillik Jézus Krisztus egy személyében két természet (az isteni és az emberi) egyesül –, mert helyzeténél fogva nem tudta a vitákat közvetlen közelről nyomon követni. Aztán ráirányítja a figyelmet, hogy gyakorlatilag az ezredfor­dulóig csak nagyon rövid olyan időszakok voltak, melyekben az örmények politikailag ne lettek volna alávetve más hatalmaknak. Figyelemre méltó a megállapítása: amikor a XI. századtól s különösen a XV. századtól kezdődően politikai nyomás hatására számtalan örmény ember a hazája elhagyására kényszerült, s így mind Európába, mind Indiába, sőt egészen Tibetbe vándorolt, „Örményország egyháza” az „örmények egyházává” vált. Ez tehát a diaspóra-jellegre irányítja a figyelmet.

A XII. században a mai Kelet-Törökország területén (Kilikiában) az örményeknek sikerült egy új államot szervezniük, melynek kultúráját és felépítését az európai szellem jelentősen befolyásolta. Több sikeres történelmi és egyházi esemény után azonban 1375-ben a mamelukok elfoglalták a fővárost. Közben pedig a keresztes hadjáratok folyamán sok nyugati hatás érte az egyházukat. Ezek ma is jelen vannak benne különösen a szertartási életben.5 Kilikia eleste után a szultán – aki jóakarattal viseltetett az örmények iránt – a XVI. század folyamán megalapította Konstantinápolyban az örmény pátriárkátust, hogy a perzsák és örmények közötti egyensúlyt biztosítsa. Fénykorában ötven püspökség tartozott alája.

Aztán megromlott az eredetileg jó török és örmény viszony. Az 1877-es orosz-török háború után százezreket raboltak ki és gyilkoltak le az örmények közül. Az új-török hatalomátvétel után (1908) pedig feltámadt a törökök nacionalista politikája, mely az 1915-ös katasztrófához vezetett. Falvak és városok százait elhagyva menekültek a szíriai sivatagba, ahol milliók haltak meg éhségben, betegségben vagy a bánásmódtól. Mikor pedig a törökök a Kaukázusban is magukhoz akarták ragadni a hatalmat, s az örmény kommunisták a Vörös Hadsereget hívták segítségül, melynek vége az ismert tény lett: a Szovjetunió bekebelezte az örményeket. Így aztán ismét hosszú időre megszűnt az önálló örmény állam álma. A politikai események után Prokschi professzor felsorolja az örmény egyházi központokat is, mégpedig időbeli rendben.

A dolgozat második részében szerzőnk – átmenetként – már a jelenlegi hierarchikus rendet mutatja be a az örmény egyházban, hogy aztán a következő két részben a jelenlegi helyzettel foglalkozhasson. Mint említettük, itt mára saját tapasztalatai és élményei is szerepet játszanak, hogy életszerűbbé tegyék a leírtakat.

A Szovjetunió bukása után, 1991. szeptember 21-én tudta visszaszerezni Örményország az évszázadokra elveszített függetlenségét és szabadságát. Az örmény alapfelfogás szerint az állam és az egyház külön van választva, azonban az ország újjáépítésében mégis szorosan együtt működnek. A katholikosznak sikerült elérnie, hogy az állami iskolákban is tanítsák az örmény egyház történetét, ugyanakkor pedig részt vállalt az oktatás két éven keresztül történő finanszírozásában. Sőt, az egyház különböző kulturális és jóléti tevékenysé­gekben is részt vesz.

A legterjedelmesebb fejezetben tárgyalja szerzőnk az örmény egyház megújulásának aktuális súlypontjait. Itt már saját tapasztalatai is vezérelhetik az írását. Első helyen a papképzést emeli ki. II. Karekin katholikosz még megyéspüspökként kezdett bele egy szeminárium alapításába, az egyik ősi örmény kolostor közelében. Igaz, hogy a kommunista időben szanatóriumként működtették, de most személyes meggyőződése alapján is írhatja, hogy itt történik annak az új papi generációnak a kiképzése, amelyre az egyházvezetésben komolyan lehet számítani, s amelynek tagjai az európai egyetemeken is megállják a helyüket a továbbtanulásban. Közben pedig egy új papnevelő intézet építése is folyik, kettő pedig tervezés alatt áll. Az örmények közül mintegy kétszáz fiatal készül a papi hivatásra. Szerzőnk a második helyen az egyházközségek helyzetét tárgyalja. Leírja, hogy a hetven évig tartó kommunista megszállás alatt szinte teljesen tönkrementek a templomok és közösségek. Még örülhettek, ha építkezés vagy útépítés miatt nem rombolták le az egyházi épületeiket. A milliós fővárosban, Jerevánban hatalmas, népes külterületeken egyetlen templom sem látható. Ezért a katholikosz nagy akcióba kezdett: a szórványban élő örmények és egyéb külföldi szervezetek segítségével olyan templomokat építenek, melyeknek földszintje közösségi helyiségként is szolgál. Itt tanítani és hitoktatást tartani is lehet. A pénzszűke miatt egy-egy ilyen új közösség papját központilag támogatja az egyház, míg a közösség meg nem erősödik. A professzor harmadik témaként az átfogó hitoktatást és a médiamunkát elemzi. A tizenkilenc órán át Ecsmiadzinból vallási műsort sugárzó adás időlegesen szünetel, mert belátható időn belül Jerevánba helyezik át a központot. Hatalmas gondot fordítanak viszont a szórványban élő örmények tájékoztatására: az írott és elektronikus médiumok révén igyekeznek minden vallási eseményről tájékoztatást nyújtani; nem utolsó sorban azért, hogy a külföldi jótevők is tudjanak a létükről és helyzetükről. Szerzőnk negyedik témája a szerzetességgel foglalkozik: nagy és tiszteletre méltó hagyománya volt az örmény szerzetességnek, ami a legújabb korban szintén komoly károkat szenvedett. Igen sok a romos kolostor, kevés a szerzetes, s az elöljárók is igen fiatalok az egyházi újjáéledés után; a kellő tapasztalatok hiányában nem is tudják igazán jól vezetni a közösségeiket. Sajnálatos módon, a női szerzetesség szinte teljesen kihalt az örmények között. A katholikosz próbálkozik a tiszteletre méltó hagyomány felélesztésével. Végül szerzőnk ötödik témája a képzési és szociális tevékenység. Felvázolja, hogy az egyház ebből is igyekszik részt vállalni. Segíti a fiatalokat a foglalkozás válasz-tásában, s központokban munkát is igyekszik biztosítani számukra. Ugyanakkor arra is felhívja a figyelmet, hogy a munkanélküliekkel és hajlék­talanokkal is kell törődnie az egyháznak, mert csak így tud hitelesen működni.

A tanulmány befejező része az ökumenikus párbeszédről szól. Az örmény egyház helyzete – amely a világban való szétszóródottságából adódik – sajnálatos alapot szolgáltat arra, hogy keresse a kapcsolatokat a nagyvilágban mindenkivel, így a különböző egyházakkal is. Így már 1962 óta tagja az Egyházak Ökumenikus Tanácsának, dolgozik az európai egyházak konferenciájában regionális szinten, a közép-keleti egyházak tanácsának is tagja. A bizánci ortodoxokkal is igyekszik jó kapcsolatokat ápolni az örmény egyház. Ennek egyik jele a II. Karekin katholikosznak II. Alexij moszkvai pátriárkánál való látogatása. Mindezek mellett a Vatikánnal is felvette a kapcsolatokat a hetvenes évektől kezdődően. I. Vazgen katholikosz látogatást tett VI. Pál pápánál; I. Karekin és II. János Pál pápa közös kommünikét adott ki a kalkedoni krisztológiai kérdésben. Mindenesetre, Prokschi professzor szintén azt a véleményt osztja, hogy a fennálló akadályok ellenére is megvan a remény arra, hogy az egység létrejöjjön az egyházak között, s az új erőt nyerő örmény egyház is gazdagíthatja értékeivel az egyetemes egyház értékeit.

Biztos, hogy aki rászánja az időt a tanulmány végigolvasására, alapos ismereteket szerezhet az örmény egyházról,6 melyek a kezdetektől napjainkig ívelik át a történelmét.

 

Rudolf Prokschi: Die Heilige Armenisch-Apostolische Kirche – eine altehrwürdige christliche Kirche im Aufbuch zu einer Neu-Evangelisierung ihrer alten Heimat. (A Szent Örmény Apostoli Egyház – egy ősi méltóságú keresztény egyház, a saját ősi földjén való újraevan­-ge­lizá­lásának lendületében). in Folia Athanasiana, Nyíregyháza, 3. 2001. 37–49.

 

Ivancsó István

 

1. Intézménye: Katholisch-Theologische Fakultät der Universität Würzburg, Institut für Historische Theologie, Lehrstuhl für Ostkirchengeschichte und ökumenische Theologie.

2. Intézménye: Universität Wien, Institut für Theologie und Geschichte des Christlichen Ostens.

3. „A szentatya apostoli levele az örmény nép megkeresztelkedésének 1700. évfordulója alkalmából”. 3. pont.

4. M. Bräuter: „1700-Jahr-Jubiläum der Armenischen Kirche”, in Der Christliche Osten 56 (2001), 316; Chr. Suttner: „Die armenische Kirchengeschichte – eine Geschichte unter dem „lebensspendenden Kreuz””, in Pro Oriente (Hg.), Veritati in Caritate. Der Beitraf, des Kardmals König zum Ökumenismus. Wien 1981, 197–203; J. Petrossian: „Die Armenische Apostolische Kirche”. In Der Christliche Osten 57 (2002) 156-200; M. Krikorian: „Kirchengeschichte als Glaubenserfahnmg. Indentitat und Schiscksal des Armenischen Volkes”, in Kirchenrecht und Ökumene. FS Panteleimon Rodopoulos (= Kanon XV), Eichenau 1999, 131–150; M. Krikorian: „Die Geschichte der Annenische-Apostolischen Kirche”, in Heyer, F. (Hrsg.), Die Kirche Armeniens. Eine Volkskirche zwischen Ost und West (= Die Kirchen der Welt, Bd. XVIII), Stuttgart 1978, 38.

5. Könyvünknek az örmény liturgiáról szóló fejezetében részletesen foglalkoztunk vele. Lásd: Keleti liturgiák, Nyíregyháza 2002, 19–31.

6. Olasz nyelven a legújabb összefoglaló: E. G. Farrugia (a cura di). Dizionario enciclopedico dell ‘Oriente Cristiano, (A keresztény Kelet enciklopédikus szótára), Roma, 2000. 69–76. A teljes könyv ismertetését elvégeztük: „Új enciklopedikus szótár a keresztény Keletről”, in Klió, 2001, 7–11.