Klió 2005/2.

14. évfolyam

KORA ÚJKOR

A lovagi akadémiák és a nemesség képzése a XVI–XVIII. században

 

 

A művelődéstörténet sokáig periférikus részét jelentette a történettudománynak, különösen, ha az a „sötét középkorról”, illetve az abból kifejlődött kora újkorról értekezik. A francia történetírás az utóbbi időben kísérletet tesz arra, hogy az ún.„sötét lyukakat” világossá tegye, és az Annales-iskola célkitűzéseihez híven megteremtse a kontinuitást a középkor és az újkor között ezen a területen is. Erre a feladatra vállalkozott Corinne Doucet történész (professeur certifié de l’Université Michel-de-Montaigne, Bordeaux) is, akinek fent említett tanulmánya folytatása az 1998-ban megvédett doktori disszertációjának.

A szerző azon kapcsolódási pontokat keresi, amelyek összekötik a középkori lovagi kultúrát a XVII–XVIII. századi kifinomult udvari etikettel, bemutatják formafejlődésének útját, valamint belső politikai, gazdasági és társadalmi tartalmát. Mivel a XV. század végétől kezdve a francia uralkodók több alkalommal is kísérletet tettek arra, hogy politikai befolyásukat kiterjesszék Itáliára, óhatatlanul is importálták országukba az ekkor fénykorát élő új szellemiséget, a humanizmust és a hozzá kapcsolódó művészeti irányzatot, a reneszánszot.

Ennek a gondolkodásmódnak a neves gyermekei közé tartozott az író Rabelais és a bordeaux-i városi tisztviselő esszéista Michel de Montaigne, akik műveikben különös hangsúlyt fektettek az ideális új szemléletű nevelésnek, amelynek a középpontjában a hagyományos jellegű fizikai, illetve a modern humanista képzés harmonikus egyensúlya valósul meg. Reális koncepció volt-e ez, vagy csupán néhány kiváló elme thelemai utópiája?

A választ kétségkívül a realitás talajára, a toposzt pedig Franciahon kies tájaira helyezi a szerző. A középkortól a francia forradalomig tartó időszakban ugyanis a lovagi akadémiák széles körben elterjedtek a francia területeken, s akkoriban ezek képezték az udvari nevelés kiemelkedő helyeit. Elsődleges céljuk a nemesség sokoldalú tanítása és képzése volt, mely koncepció az idők folyamán fokozatosan módosult, és előtérbe került a külső megjelenés és viselkedés művészete, amely elsősorban a társadalmi státuszt hivatott megfelelően tükrözni.

Az akadémiák a XVI. századtól kezdve annak a nemesség felől jelentkező igénynek próbáltak megfelelni, amely úgy kívánta megkímélni az ifjú nemest a semmittevéstől, hogy ugyanakkor rangjának megfelelő képzésben részesüljön. Széles körű elterjedésüket és sikerüket az erőteljes itáliai hatásnak, az ún. proto-akadémiák létezésének és a monarchia megfelelő képzettségű, lojális udvari emberek iránti igényének, mint alapvető tényezőnek tulajdonítja a szerző. Az új szellemiség kulcsfogalma a „civilité”, a nemesi léthez méltó alaptulajdonság, amelynek a kialakításához olyan művek adtak útmutatást, mint a Pierre Charron által 1608-ban publikált Traicté de sagesse, Antoine de Courtin Nouveau traité de civilité című értekezése, vagy Jean du Peyra 1562-ben közzétett Galatée ou la maniere et fasson comme le gentilhomme se doit de gouverner en toute compagnie titulusú tanulmánya.

A lovagi akadémiák itáliai eredete kétségtelen; a XVI. század előtt ugyanis a fiatal francia nemesség előszeretettel látogatta az Alpoktól délre található ilyen típusú intézményeket. A hazatértek olaszos szokásait bírálta a kortárs Thomas Pelletier, szorgalmazván olyan hasonló jellegű hazai iskolák felállítását, amelyek megkímélnék a családokat a költséges tanulmányutaktól. Sok itáliai tanított, vagy tartott fenn akadémiát  Franciaországban, de a későbbi francia mesterek is gyakran rándulnak át Itáliába, pl. Salomon de La Broue huzamosabb ideig tartózkodott Nápolyban. Valószínű, hogy az itáliai modell elterjedését megkönnyítette a proto-akadémiák megléte. Példa erre Rouen városa, ahol 1369-ben V. Károly megalapította a Société du Jardin de l’Arc-ot Bouvreuil külterületén, amelyben később a reneszánsz akadémia és a középkori iskola típusa közötti átmenetet jelentő, az itáliai Francisco del Campo által vezetett akadémia működött. Nemsokára Franciaország egész területén megjelennek ezek az intézmények, így a XVI. században már működtek belőlük Caen, Saumur, Tours, Nevers, Lyon, Brouage és Toulouse városokban is. A fejlődés a XVII. és a XVIII. századokban tovább folyt; közel 44 város fogad már ilyen­fajta intézményt.

Jogi státuszukat tekintve ezek az iskolák a legváltozatosabb formákat mutatták, s bár Mark Motley „private businessnek” nevezi őket, a kép ennél sokkal összetettebb, és híven ötvözte a középkori eredetű privilégiumok sokféleségét, valamint a centralizációra törekvő királyi hatalom aspirációit. Erre a sokszínű kapcsolatrendszerre semmiféle sablon sem húzható, habár természetesen mindig felfedezhetők közös pontok is.

Az akadémia megnyitása általában egy olyan lovászmester megjelenésével kezdődött, aki egy ilyen jellegű intézményt kívánt megnyitni az adott városban. Ha a szóban forgó város engedélyt adott az iskola létrehozására, akkor kezdődtek a szükséges épületek építési munkálatai. Miután III. Henrik uralkodása idején Franciaország főlovászmestere ellenőrzése alá vonta a lovagi akadémiákat, a városi engedély királyi adománylevéllel is párosulhatott, s így az intézmény „királyi akadémiává” vált. Ezeket a privilégiumokat gyakran különböző formákba foglalták, így viselték a brevet, comission és charge titulosokat is, amelyek által biztosított jogokat a városi testületek többé-kevésbé honorálták is. Esetenként ugyanabban a városban több, egymással versengő akadémia létét is konstatálhatjuk, pl. Toulouse-ban 1711-ben a városi tanácsülés jegyzőkönyve szerint már több mint 40 éve négy ilyen iskola műkö-dött párhuzamosan. Ezek az intézmények állandó összetűzési pontot jelentettek a három főszereplő, vagyis a személyükben független lovász­mesterek, a városok és a központi hatalom között. Az állam kísérletet tett egyre inkább a szárnyai alá venni azokat, miközben finanszírozásuk terheit megpróbálta a városokra testálni.

Ami a tulajdonviszonyokat illeti, csak a lovak tartoztak a lovászmesterhez, a területet és a felszerelést a város bocsátotta az alapító rendelkezésére. Ez utóbbi gyakran ellátást is biztosított a lovászmester számára – de nem kötelező jelleggel – annak fejében, hogy az adott város tanulóinak ingyen leckéket tartott. Az épületek működtetése és karbantartása azonban a mester feladata volt. Egyes városok, mint pl. Marseille vagy Lyon, rendszeres pénzügyi támogatásban részesítették a lovászmestert egy 1778-ban, a városi tanács által, a királyi főlovászmesterhez írott levél tanúsága szerint. Az akadémiák ugyanakkor nemcsak a helyi nemességet aktivizálták és képezték, hanem jelentős gazdasági haszonnal is kecsegtettek, mivel növelték a város vonzerejét és presztízsét. A helyzetet bonyolította, hogy magukon a városokon belül is hatalmi érdekek feszültek egymásnak; a XVII. századtól kezdve az öröklött nemesség társadalmi menedékhelyeivé váltak a feltörekvő kereskedelmi burzsoáziával szemben, így biztosítván egyúttal a tartományi hivatalnokképzés és utánpótlás gazdaságos megoldását, és a kontinuitás biztosítását a „noblesse d’épée” és a „noblesse de robe” között.

Felvetődik a kérdés, hogy milyen is volt az az oktatás, amely egyaránt volt hivatott megvalósítani Montaigne álmát és az államrezon követendő parancsát.

A képzés elsődleges célja az öröklött nemesi állapot tartalommal való kitöltése, s így a fennálló társadalmi viszonyok jogosságának gyakorlati legitimálása. A csupán hadviselési képességet biztosító középkori lovagképzés eleganciává módosult a nemesi önmegvalósítás színterén. Az oktatás két alapvető részre tagolódott: a tisztán fizikai jellegű, illetve a szellemi képzésre. A fizikai képzés alapeleme a lovaglás volt, amelyhez a későbbiek során társultak a tánc, a vívás és az íjászat tantárgyak. A lovaglás során az ifjú nemesek előbb az alapvető technikákat, mint pl. a poroszkálás, az ügetés, a vágta stb. sajátították el, majd utána jöttek a különféle irányú mozgássorok és ugratások. Végül a lovaglás a harci elemek begyakorlásával fejeződött be. A ló és a vele való együttműködés tehát a nemesi elithez tartozás státusszimbólumává vált. A lovak az akadémiák legfontosabb kellékei voltak, és alapvetően befolyásolhatták az intézmények sikerességét. A korszakban végig a spanyol típusúak jelentették az etalont, szerepük azonban Franciaországban jóval korlátozottabb volt, mint a hírnevük. A toulouse-i akadémia 22 lova közül csupán csak egy volt spanyol eredetű. Annál inkább találunk azonban angol, dán, hannoveri, vagy éppen hazai földről származó lovakat. Kiválasztásuk függött az általuk betöltött funkciótól is: a nápolyi lovakat technikai jellegű feladatok végrehajtására, az andalúziaiakat harcászati feladatokra, míg az angolokat elsősorban vadászatra használtak. A XVIII. században áruk 500 és 1000 livres között mozgott. A többi fizikai jellegű oktatás főleg a lovaglás kiegészítéseként játszott szerepet, mivel a vívás és a tánc megfelelő ismerete elengedhetetlen volt a társasági életben való fesztelen viselkedésformák kialakításához.

Az intellektuális ismeretek jelentősége a korszakban folyamatosan nőtt: a nyelvek, a matematika, a hadi építészet oktatása fokozatosan kiegészült az instrumentális és vokális zene, a rajz, a földrajz, a történelem, a térképészet és a jog tantárgyak tanításával. Ezeknek a tanítását természetesen megfelelő végzettséggel rendelkező magántanárok biztosították. Az intézmények kizárólag nemesi származású ifjakat fogadtak, akik összetartozásukat hangsúlyozandó egyenruhát voltak kötelesek viselni. Mivel a különböző támogatások esetlegesek voltak, az akadémiák fönntartását elsősorban a diákok tandíjából finanszírozták; pl. Caen-ban 1769-ben a bentlakók 1320, míg a externátusok 600 livres-t fizettek évente. A diákok számát és személyét illetően a források hiányában csak becslésekre lehet támaszkodni. Csak az angers-i akadémián tanulókról rendelkezünk két időszakra vonatkozó teljes listával, amely 1601 és 1635 között 649, illetve 1755 és 1790 között 482 nevet sorol fel. A helyi nemesség soraiból kikerülő ifjak mellett, az akadémiák egész Európára, sőt az Antillákra és Amerikára kiterjedően fogadtak diákokat. Az angers-i akadémiát fennállása során látogatták ír, skót, svájci, német, dán, holland, flamand, nápolyi, cseh, lengyel, orosz és amerikai diákok is. Olyan nevek is szerepelnek ezen a listán, mint: le baron Fréderick de Pappenheim 1629-ben, vagy William Pitt 1724-ben, stb. A mobilitás az akadémiák között igen csekély volt, a nemesi dinasztiák ragaszkodtak a számukra már jól bevált intézményekhez. A tanulmányi idő ritkán lépte túl az 1 évet, amelynek az oka a magas költségekben keresendő; ez alól csupán a lovászmester kiszemelt utódja volt kivétel, aki gyakorlatilag az egész életét az intézmény keretén belül töltötte le.

Az eddig feltárt források alapján 130 lovászmestert ismerünk név szerint, akik közül a legtöbben franciák voltak, de akadtak közöttük külföldi származásúak is, pl. Francisque del Campo és Janus Geronimo Nápolyból, vagy Jean Christophe de Gosse Düsseldorfból. Ami felekezeti tartozásukat illeti, kizárólag katolikusok vagy rekatolizált protestánsok voltak. Portréik alig-alig maradtak fenn, holott jelentőségük kiemelkedő volt a korszak szellemi életében.

A lovagi akadémiák a XVIII. században élték fénykorukat Franciaországban, s mintaként szolgáltak egész Európában a hasonló jellegű intézmények felállításában. A forradalom idején többségük, mint elavult intézmények bezárásra ítéltettek. A császárság idején néhányuk újjászületett, hogy nem-sokára átadja helyét a XIX. századi polgári intézményeknek, és csupán egy elmúlt korszak dicsőséges emlékeként éljenek tovább.

 

Corinne Doucet: Les académies équestres et l’éducation de la noblesse (XVIe–XVIIIe siécle). (A lovagi akadémiák és a nemesség képzése a XVI–XVIII. században). In: Revue Historique, N0 628, octobre 2003, 127e année – TOME CCCV/4; 818-836. o. Presse Universitaires de France, Paris

 

Bárczi László