Klió 2005/2.

14. évfolyam

XIX. SZÁZAD

A modern állam elmélete Finnországban a XIX. század elején

 

Juha Manninen, az Oului Egyetem eszmetörténet professzora, a finn államelmélet egy fontos, s eddig nem ismert forrását mutatja be tanulmányában. A forrás Johan Jakob Tengström (1787–1858) filozófiaprofesszor 1830–31-ben a Helsinki Egyetemen tartott előadásának jegyzete, amit az az ifjú Johan Philip Palmén készített, aki 1859-ben elsőként adja ki nyomtatásban a finn alkotmányt1 (perustuslaki), s ennek a szellemisége – Manninen szerint – a tengströmi gondolatot képviselte. A tanulmány olyan eszmetörténeti vizsgálat, amelyben két (párhuzamokat és azonosságokat felmutató, ugyanakkor egymástól eltérő gondolati elemeket is tartalmazó) filozófiai rendszer vizsgálata valósul meg. A szóbanforgó rendszerek a hegeli jogfilozófia és annak finn interpretációja a tengströmi államelmélet.

Az 1830–31-es előadáson elhangzottakat különösen jelentőssé teszi az időpont. Európát ekkor újabb forradalmi hullám rázta meg, aminek mind Poroszországban, mind a Finn Nagyhercegségben erős visszhangja volt. A Berlini Egyetemen előadó Hegel a jogfilozófiát, Helsinkiben Tengström az államelméletet használta fel gondolatai közlésére, de a közvetlen politikai állásfoglalás egyikőjük részéről sem történt meg. Tengström előadása nyomta­tásban sem jelent meg, de Manninen szerint hatása a korabeli egyetemi ifjúságra, a Szombati Társaságra (Lauantai-seura), majd az e csoportosulás folytatásának tekinthető Finn Irodalmi Társaságra (Suomen Kirjallisuuden Seura), vitathatatlan. A társadalomról, az államról és a nemzetről alkotott vélemények formálódását Tengström, mint e szervezetek prominense feltétlenül befolyásolta, nem csak az egyetemi előadásokan, hanem a társasági élet keretei között is. A hallgatók között ott ült  J. V. Snellman, Friedrich Cygnaeus, akik a finn filozófia és a politikai gondolkodás későbbi meghatározói és formálói lettek, a társaság soraiban pedig megtalálható volt J. L. Runeberg és Elias Lönnrot. Mind J. V. Snellman, mind pedig a jegyzeteket készítő Palmén a tengströmi hagyományokat folytatva értelmezik majd a finn államiságot, számos elődjüktől és kortársuktól alapvetően eltérően. Miért lehet ez fontos? – teszi fel a kérdést Juha Manninen. Tengström annak a politikai irányvonalnak volt a meghatározó alakja, amit Matti Klinge  „hivatalos nacionalizmusnak” nevez. Személyéhez, politikusi, oktatói és gondolkodói álláspontjának kialakulásához a XIX. század első évtizedeiben – valamint a későbbi évtizedeken is, amit Manninen különösen fontosnak tart hangsúlyozni – az egyetemen, a finn közéletben és a kulturális körökben a finn kulturális azonosságtudat és a nemzeti egység erősítései voltak a legmeghatározóbb gondolatok. A finn nyelv kulturális életben és a minden­napokban szükséges fejlődését, pallérozását elengedhetetlennek tekintete a (belső) nemzeti szuverenitás eléréséhez, ami előfelétele és alapja lehet egy nemzet politikai és szellemi fejlődésének. A nyelv-kérdés mellett azonban ott volt a finn államiság és a finn nemzet értelemzésének problámája, amelyek ekkor még nagyobb súllyal jelentkeztek a kortársak gondolataiban, mint a nyelvvel kapcsolatos politikai és társadalmi érdekek. A századelő megoldandó kérdése az értelmiség, a hivatalnoki kar és a politikai elit lojalitása és a finn nemzeti kultúra megerősítése voltak. Az értelmiség számának, kulturális és politikai befolyásának köszönhetően irányítani tudta a kibontakozó folyamatokat, a szűk keresztmetszető nyilvánosságon keresztül pedig véleményformálóként lépett fel. A konzervatív irányzathoz tartozó J. J. Tengström ebben a folyamatban meghatározó szerepet vállalt.

A politika és a kultúra legfontosabb keretének Tengström az államot tekintette, amelynek elméleti értékelésében jelentős mértékben Hegel jogfilozófiájára támaszkodott. Juha Manninen a két gondolkodó nézeteit a tengströmi előadásban olyan szervesen egybeolvasztottnak véli, amelyet egy mai eszmetör­téneti vizsgálat szétválaszthat, de akkor a korabeli értelmezést, a kívánt hatást és célt nem megfelelően ragadja meg. A két szöveg egybevetése, mindkét szerző corpusának további elemeinek bővítésével folyamatosan jelen vannak Manninen tanulmányában. A szerző célja, hogy Tengström állammal kapcso­latos nézeteit, annak gondolati egységét, időszerűségét és hatásait elemezze, ugyanakkor ezzel a tanulmánnyal kiegészíti a finn államelmélettel3 és az általa korábban vizsgált eszmetörténettel foglalkozó munkákat.4 A „modern” állam elméleti megközelítését olyan történeti elemzés tárgyává teszi, amely a korszak egyik legmeghatározóbb problémája volt, de finn szempontból éppen olyan ellentmondásos lehet annak jellemzőit a korabeli egyetemi ifjúság számára részletezni, mint a finn államiság és a kor adott viszonyait egybevetni. Ennek részletezését Manninen a következőképpen végzi el.

Tengström kiindulási pontja a finn hivatalnok-állam, amely gazdaságilag és kormányzatilag autonóm, de politikai értelemben nem rendelkezik az államiság feltételeivel, nem szuverén. Arra a kérdésre keresi a választ az előadásában, hogy melyek azok a feltételek, amelyek a „modern állam” folyamatosságát, szervezeti állandóságát és megmaradásának feltételeit képezik. Tengström szerint ennek kétféle feltétele van: szubjektív és objektív tényezők. Az első elem az egyén hazafias érzése, amit patriotizmusnak nevez, a második az államszervezet, amely három részből áll össze: a törvényhozói hatalomból, a kormányzati (végrehajtó) hatalomból és az uralkodói hatalomból. E feltételek olyan morális környezetben érvényesülnek, amelyeket a szerző az állam legfontosabb alapjainak tekint. Hegel társadalomszervezeti gondolatát saját rendszerébe is beépíti, ami alapján az állam a családok összekapcsolódásából és polgári társadalommá való szerveződéséből jön létre, illetve ezek a kötelékek alkotják legfontosabb erkölcsi, morális talaját. Ebben a szerkezetben a közjó, mint a legfontosabb morális, erkölcsi érték jelenik meg. A törvényekben az egyén és a család értékei realizálódnak. A modern állam lényege az egyén (szubjektum) szabad fejlődésének biztosítása. A közösség életét szabályozó törvényeket nem iktatja ki, hanem organikus fejlődéshez köti. Az egyéni és a közösségi szint az államon belül tehát nem kizárja, éppen ellenkezőleg, feltételezi egymást. Az egyén jogi értelemben létező szabadsága az állam szabadságává és jogrendszerévé alakul át, amit Tengström úgy fogalmaz meg, hogy az egyén öntudata az állam intézményein keresztül valósul meg. Az általános (köz)erkölcsi értékek, amelyek az idők folyamán a közösség szokásaivá alakulnak, az állam törvényeiben, intézményrendszerében jelennek meg, organikus fejlődést képviselve. A Tengström előadásában megjelenő rendszerben az erkölcs és az állam azonosulnak az egyén törekvéseiben.

Az államszervezet nem egy szerződés eredménye, hanem a családi szentségből kiindulva, a házassághoz hasonló kapcsolat, amelyben a felek nem valamely érdek és számítás szerint vállalnak közösséget egymással. Ennek a gondolatnak az államhoz történő kapcsolása a következőképpen történik meg. Az állam intézményeiben és rendszerében egy adott nép kulturális (civilizatórikus) szintjét ismerhetjük fel. Ebben valóságos, tradicionális és racionális elemek egyaránt keverednek Tengström ezzel az alkotmány, mint szerződés, azaz az egész társadalom által elfogadott írott alkotmányrendszer lehetőségét kérdőjelezi meg,5 amihez kapcsolódik az uralkodói, a kormányzati és a törvényhozói hatalom kérdése.

A hatalom a modern államban a különös és az általános egységéből származik. A különös/partikuláris jog (a kiváltságok) ugyanúgy az állam saját részét képezik, tehát a hatalom nem lehet egyetlen részt vagy rendet képviselő csoporté sem. Az uralkodó személye a hatalomnak csak az egyik eleme, de nem kizárólagos forrása és meghatározója. Manninen itt egy érdekes párhuzamot mutat be, Hegel cikkére utalva, amelyben von Haller restaurációs elméletét bírálta. Az állam berendezkedése nem függhet az uralkodó személyétől, sem annak isteni eredetétől, amit Hegel és Tengström is elutasított. Helyette Tengström ismét szubjektív és objektív feltételeket állít fel. Az uralkodó személye egyrészt a bizalom, másrészt az állam egységébe vetett hit szimbóluma (szubjektív feltétel). Objektív szempontból a döntési hatalom birtokosa, amely a törvények és a rendeletek elfogadásának hatalmát jelenti. A két elem egységet alkot, amelyben az uralkodói öntudat (önismeret) és a törvények tiszteletben tartása, s egyeben akarása is az államberendezkedés folyamatos működésének alapfeltételei.

Tengström a hivatalok, az állami szervezet működését az objektív feltételek érvényesülésével tekinti megerősíthetőnek. Ebben az erkölcsi fedhetetlenséget és szakmai ismeretek kielégítését tartja a legfontosabbnak (a születés és a vagyon számára nem képezhetik alapját egy tisztség betöltésének), ugyan­akkor a szabadság/függetlenség és a kötelességtudás is a tisztség fontos jellemzője és feltétele.

A modern állam elméletének következő eleme a törvényhozás. Tengström álláspontja szerint, Hegeltől eltérően, a nép a törvények legfőbb forrása. Számára a törvények a szokásokká alakult közerkölcs megjelenései, amelyeket nem közvetlenül a nép alkot, hanem a rendek képviselik és szabályozzák is az állam működését. Ebben a rendszerben három rend különül el egymástól. A földbirtokosok (nincs szétválasztva nemes és nem-nemes), a polgárság (a polgári társadalom és a gazdaság értékeivel szabadon rendelkező réteg) és a hivatalnokok, akik a törvényhozásban nem vehetnek részt, csak a rendeletek végrehajtásában.

Ezt a rendszert Tengström nem a hegeli minta szerint állította fel. Manninen szerint Hegel a svéd rendi képviseletet tekintette ideálisnak, amelyben négy rend képviselete valósult meg. A képviselet mellett a modern állam egyik fontos jellemzője a szuverenitás, a függetlenség megvalósulása. Ebben a kérdésben Tengström szintén szétválasztja az objektív és szubjektív feltételeket. Utóbbit fontosabbnak tekinti, aminek a feltétele a nép belső szellemi és kulturális léte és érettsége, ugyanakkor a külső szuverenitást ingatagnak véli, ami nem befolyásolja egy nemzet fejlődését.

A nemzet és az állam kérdésében Tengström véleményét – Manninen szerint – az aktuális európai események viszonyában kell értelmezni. Eszerint a finn nép etnikai-vallási értékeire, hagyományaira nem lehet a modern állam intézményeit felépíteni. A gazdaság és a kultúra fejlődése, a népesség számának gyarapodása, a nemzeti szintű kommunikáció szélesedése feltételeznek még olyan támogatást, amelyek nélkül a finn nép még nem képes az államiság létrehozására. Az állam- és a nemzetépítés gondolata itt fonódik össze Tengström gondolatában. S bár az előadás során nem a finn államról volt szó, hanem általában a modern államiság elemeiről, Manninen szerint a szerző a finn belső szuverenitás feltételeit értelmezte, amelyben a programszerű megjelenést az új értelmiség és a modern államban gondolkodó és aszerint cselekvő hivatalnoki kar jelentette. Az általános műveltség emeléséhez, a nép felvilágosításához kapcsolódott a nemzeti gondolat, a nemzeti érzés, az alkotmányosság és a független szakértő hivatalnoki kar. Tengström számára a nemzeti eszme az állam belső szuvere­nitásának alapját adja, s ehhez kapcsolódnia kellett a modern államszervezet kiépülésének is.

Tengström ezen előadása után nem tért vissza az államelmélet témájához, bár továbbra is tartott előadást a hegeli jogfilozófia köréből. A gondolati alapok, elsősorban J. V. Snellman és Palmén munkássága nyomán világosak lehettek. A finn államiság kérdését 1838-42 között nyilvánosan is tárgyalták, amelyben a legfontosabb kérdések a porvoo-i országgyűlés által szentesített nagyher­cegségi státusz és I. Sándornak az uralkodói trónbeszédében elhangzott szavai a finn nép nemzetek közé emeléséről, voltak. Ebben a vitában Tengström és a hozzá kapcsolódók véleménye alap­vetően eltérő volt a többi résztvevő állás­pontjától. Sem az  A. I. Arwidsson által vallott uralkodói ajándék elgondolását, sem az  I. Hwassel által képviselt szerződéselméletet nem fogadták el, hanem az 1830–31-es előadás szellemiségét képviselték. Ennek az irányzatnak a finn közéletben és a politikai gondolkodásban ekkor és a későbbiekben is meghatározó szerepe volt, aminek köszönhetően a finn értelmiség nem alakult olyan radikális ellenzékké, amint az orosz vagy a porosz értelmiség. Az államiság és a nemzet szolgálata nem vált ketté, hanem, amint azt többen igazolták, egymáshoz kapcsolódott és egymást erősítette. A hatalom megszerzése nem volt cél a finn értelmiség számára, csak a nemzeti fejlődés folyamatos támogatásának feltétele, amiben az egyes politikai irányzatok mind egyetértettek, s amit Tengström is képviselt.

 

Manninen, Juha: Valoa valtion yössä. (Fény az állami éjszakában). Historiallinen Aikakauskirja, 2003. 18–48 o.

 

Nagy Vince Róbert

 

l. Alaptörvény-gyűjtemény, amely a XVIII. századi rendi kiváltságokat és uralkodói szabadságleveleket tartalmazott. A gyűjtemény jelentősége az alkotmány értelmezésében volt.

2. Matti Klinge: Poliittinen Runeberg. 2004. 130.

3. Jussila Osmo: Maakunnasta vatioksi. Poorvo, 1987.

4. Juha Manninen: Hyöty, sivisty ja kansakunta: suomalaista aatehistoriaan. Oulo, 1986.

5. Mindez annak figyelmen kívül hagyását jelentené, ami a nép kulturális fejlettségét jelenti, s amelyhez a szerző az államrendszer felépítését kapcsolja.