Klió 2005/2.

14. évfolyam

XIX. SZÁZAD

A német liberalizmus és a népek tavaszának ideáljai 1848-49-ben

Manfred Kittel tanulmányában a frankfurti parlamenti alkotmányos-liberális képviselők külpolitikai és nemzeti koncepcióinak az elemzésére vállalkozott. A témával kapcsolatban viszonylag kevés publikáció jelent meg. A 150-es éves évforduló kapcsán napvilágot látott néhány olyan munka, mely a német liberalizmus külpolitikai elképzeléseit nem választotta el mereven a vilmosi időkre jellemző koncepcióktól, hanem a folyamatosságra helyezte a hangsúlyt. Hans Fenske, Manfred Meyer és Frank Nagler munkái – részben Günter Wollstein Das Großdeutschland’ der Paulskirche című tanulmányához kapcsolódva – a német liberalizmus nacionalista és imperialista vonásait hangsúlyozták, és úgy látták, hogy a XIX. század elejének utópiáitól már a század második harmadában eltávolodtak a mérsékelt liberálisok. Meyer szerint, míg a dél-nyugati német területek liberálisainak írásaiban már a Vormärz időszakában a vilmosi idők külpolitikai vonásai fedezhetők fel, addig a népek tavaszának ún. „risorgimento-nationalismusa” szinte egyáltalán nem ismerhető fel. Cáfolta az 1870-es években külpolitikai orientációt váltó liberalizmus elméletét és a Vormärztől, 1848-on át, a császárságig tartó folyamatosságot hangsúlyozta. Ezzel szemben Ulrike von Hirschhausennek a liberalizmusról és nacionalizmusról szóló, 1998-as munkája a hagyományos tézist hangsúlyozta, új forrásokkal alátámasztva. Véleménye szerint a német liberalizmus külpolitikai célja az erős Németország volt, nem pedig az imperialista nagyhatalom. Von Hirschhausen tanulmányának eredményeit Kittel azonban kritikusan kezeli, kiemelve, hogy az szinte kizárólag a Deutsche Zeitung egyik feldolgozására támaszkodott. Az 1847-ben alapított lap vitathatatlanul a német mérsékelt liberalizmus orgánuma volt, azonban a széles levelezőhálózata ellenére, a speciális badeni liberalizmust képviselte. A lapban nemcsak a nagynémet aspirációk kaptak helyet, hanem a radikális-republikánus csoport is erősebb publicisztikai aktivitást fejthetett ki. Míg például a nemzeti kérdések tekintetében a Darmstädter Journal számára a Deutsche Zeitung túlságosan engedékenynek tűnt, addig a bajor publicisztika szerint a túlzott porosz igényeket képviselte. A német alkotmányos-liberálisok tábora a széttagolt német államban sokkal szerteágazóbb volt annál, hogy egyetlen, bár nagyon jelentős újság által bemutatható legyen. A német liberalizmus külpolitikai koncepcióinak megfogalmazása tehát minden esetben regionális összehasonlítást igényel.

Kittel tanulmánya erről az alapról kiindulva vizsgálja, hogy hogyan fejlődtek a mérsékelt liberalizmus nacionalista és külpolitikai koncepciói a Badeni Nagyhercegséggel határos területeken, Dél- és Délnyugat-Németországban, ott, ahol relatívan haladó alkotmányfejlődés zajlott le, ahol a mérsékelt liberalizmus fontos szerepet játszott az állami életben, ahol az egyesülési jog már az 1830-as évek elejétől viszonylag széles volt, és ahol a Deutsche Zeitung átlagon felüli számú olvasót birtokolt. A kutatás kiterjedt a Hessen-Darmstadt-i, württembergi és a bajorországi liberális sajtóra, emellett egy evangélikus frank és egy katolikus bajor sajtóterméket is elemzett. Kiegészítésképpen a politikai egyesületek levéltári anyagából is feldolgozott szórt dokumentumokat.

A tanulmány második fejezete az alkotmányos liberalizmus meghatározására vállalkozik. Álláspontja szerint az ún. alkotmányos-monarchista liberálisok 1848–49-ben – a frankfurti parlament legjelentősebb frakciójaként, Heinrich von Gagern irányítása alatt – politikailag középen helyezkedtek el, jobbra a köztársasági államforma többé-kevésbé forradalmár, radikális követelőitől és balra az ultrarojalista konzervatívoktól. Az alkotmányos-monarchista liberalizmus és a köztársasági parlamentarizmus közötti megkülönböztetést azonban bizonyos szempontból mesterségesnek tartja, hiszen, legalábbis 1848 közepéig gyakran nehezen volt elválasztható egymástól a két csoport. A többség – egy korabeli tudósítás szavai szerint – „éjszaka republikánusként” feküdt le, „az éjszakai nyugalmát megzavaró utcai lárma után” azonban reggel alkotmányos-monarchistaként ébredt fel. Felhívja a figyelmet arra, hogy a német liberalizmus fogalma egyike, a későbbi pártalapítási időszak 1848–49-re alkalmazott kategóriáinak. Hiszen a Casinó frakció tagjait Ernst Rudolf Huber alapvető alkotmánytörténeti munkájában „jelentős liberális vezetőkként” ábrázolta. Kittel véleménye szerint, a Hubert-féle hagyomány alapján, a napjainkig általánosan alkotmányos-liberálisként nyilvántartott politikusok valójában „reformkonzervatívok” voltak, akik mindenekelőtt a nemzeti-liberálisok 1866 előtti előfutárainak tekinthetők.

Mivel a nemzeti liberálisoknak az 1870-es években megfigyelhető jobbra tolódásában a nacionalizmus játszotta a legfontosabb szerepet, az alkotmányos liberalizmus 1848-49-es külpolitikai aspektusainak vizsgálata fontos adalékokkal járulhat hozzá a későbbi jelenség megértéséhez. Fontosnak érzi ezt kiemelni, különös tekintettel Lewis Namir, angol történész elméletére, aki „különleges német útról” beszélve a frankfurti liberalizmust nem valami baloldali eszmeként, hanem a nacionalizmus okaként írta le, és Adolf Hitler valódi előfutáraként mutatta be. Legújabban ismét Christian Jansen hangsúlyozta, hogy a „Paulskirche baloldala” -amihez ő a parlamentáris-liberális és demokrata képviselőket sorolta – sem az 1848-as, sem a későbbi politikai életében nem volt kevésbé erőszakos vagy kevésbé nacionalista, mint a Bismarckot támogató időszakban.

A lakosságnak a német egység javára történő mozgósításában központi szerepet betöltő liberálisok 1848-ra már régen túlléptek a független német államok keretein. A német egység gondolata a hessen-darmstadti alkotmányos liberálisoknál éppúgy kimutatható volt, mint a würtembergi vagy a bajor liberálisoknál. A vidéki liberális lapok és politikai egyesületek egymás után követelték a frankfurti gyűléstől, hogy határozottabban lépjen fel a német területeket egyesítéséért. A dél- és délnyugati német liberálisokra egységes történelemszemlélet volt jellemző. A birodalom széthullásának, a partikularizmus kialakulásának, a francia nagyhatalom kialakulásának okaként a XVI. századi német parasztháborút valamint a harmincéves háborút jelölték meg. Lesújtó kritikával illették a bécsi kongresszust, a frankfurti parlamenttől pedig Németország feltámasztását várták. A regionális tradíciókkal szemben kifejlődött az egységes nemzet tudata. Még a bajorországi liberálisok is bírálták a bajor király által jelzett, általuk túlságosan partikulárisnak tartott átszervezési tervet. Svábföldön a nacionalizálódási folyamat eredményeképpen a nemzeti protestantizmusnak és a nemzetgazdaságnak egy sajátos keveréke alakult ki. A politikai publicisztika alapján Kittel bizonyítottnak látja, hogy az alkotmányos liberálisokra 1848 előtt az egységes nemzettudat volt jellemző, mely túllépett a regionális hatalmak, a szuverén német államok eszméjén és az egységes Németország megteremtését tűzte ki alapvető célként.

A tanulmány következő fejezete a német állam lehetséges határaival kapcsolatos elképzeléseket mutatja be. Az 1848 októberétől napirendre kerülő kis- és nagynémet kérdést ugyan nem elemzi – kijelenti, hogy ez egy külön tanulmányt igényelne – de megállapítja, hogy az az alkotmányos liberálisok számára nem volt kérdéses, hogy a Habsburg Monarchiának a Német Szövetséghez tartozó területei – tekintet nélkül a nemzeti elvre – a kialakuló német nemzetállamhoz fognak tartozni. A Darmstadter Journal szerint egy valóban következetes nemzetiségpolitika esetén ugyan fel kellene adni az ezen területekre vonatkozó igényeket, de mivel ez a gesztus más népektől nem várható, el kell tőle tekinteni. Sőt fontosnak tartotta Dalmáciának a Német Szövetséghez kapcsolását, hiszen ezáltal a keleti kérdésbe beleszólhatott volna Németország. A kikötők biztonságos birtoklása szükségessé tette volna Velence német kapcsolatának fennmaradását. Erre a legjobb megoldást számára egy Ausztriával közös uralkodó alatt álló, Németországgal védelmi szövetségben lévő itáliai szövetségnek a felállítása jelentette. Az alkotmányos liberálisok többsége az észak-itáliai konfliktust oly fontosnak érezte, hogy az etnikai elvet egyértelműen a stratégiainak rendelte alá, így a mérsékelt liberálisok a forradalom folyamán szinte teljesen azonosultak az osztrák fegyverek győzelmeivel. Hasonló volt a csehországi fejlemények megítélése is, Windisch-Grätz közbelépésére úgy tekintettek, mint amely megakadályozta, hogy a német „testvérek” „szláv és cseh uralom” alá kerüljenek, valamint, hogy a fenyegető pánszlávizmus a cseh és morva területeken keresztül „Közép-Európa szívéig hatoljon”. Stratégiai, nemzeti, kultúrmisszionáriusi motívumok, az orosz nagyhatalommal szembeni védekezés, valamint a szlávok és a magyarok által veszélyeztetett „erdélyi és magyarországi testvérekről” való gondoskodás alapján szükségesnek tartották, hogy Ausztria a „dunai hercegségeket”, különösen Szerbiát megszerezze.

Az Ausztria kapcsán felmerülő területi kérdéseknél sokkal vitatottabb volt Hollandia, Belgium és Svájc esete. A pángermán maximális követelés kiindulópontja a legteljesebben Max Duncker hallei liberális történész-képviselő által kifejtett mágnes- vagy magállam-teória volt, mely nem csupán a svájci területekre, a Dünkirchentől Memelig terjedő tengerpartra tartott igényt, hanem Svédországra, Norvégiára és Dániára is úgy tekintett, mint amely országok a germán rokonság alapján véd- és dacszövetséget fognak alkotni a német állammal.

Az elzászi-kérdésben egyedül a Deutsche Zeitung hangsúlyozta, hogy a régi igényeket egyelőre el kell hagyni, hiszen ez szükséges a franciákkal a békéhez, mely az általánosan elfogadott nézet szerint hamarosan bekövetkezőnek tartott Oroszország elleni háború miatt volt szerinte fontos. A Deutsche Zeitung valóban józan külpolitikai pragmatizmusa – ami egyébként szinte csak az elzászi kérdésben nyilatkozott meg – azonban ellentétben állt a többség romantikus-idealista nacionalizmusával.

A népek tavaszának ideáljaitól való búcsúhoz vezető egyik legfontosabb okként a poseni lengyelek ügyét jelöli meg a szerző. Hiszen miközben a német nagyhatalmiság kérdései csupán az elméletekben léteztek, a német–lengyel határ problematikája 1848 tavaszán hirtelen kézzelfoghatóvá vált. Az 1848-as év tavaszán, nyilvánvalóan a márciusi szabadság ellen fellépő orosz intervenciótól való félelemből eredően, határozott lelkesedés volt tapasztalható a független lengyel (ütköző-) állam felállításával kapcsolatban. IV. Frigyes Vilmos porosz király nem tudta lengyelellenes politikáját folytatni. 1848. március 28-án biztosította a Poseni Nagyhercegség számára a „nemzeti újraszervezés” lehetőségét. A liberális sajtó ekkor szinte egyöntetűen a tervezet szűkkeblűségét kérte számon az uralkodón.

1848 elején még csak nyomokban voltak megfigyelhetők a lengyelekkel kapcsolatos kritikai megnyilatkozások. A helyzet azonban gyökeresen megváltozott a poznani lengyel nemzetgyűlés összeülését követő napokban. A lengyel nemzeti tanács nyomatékosan követelte, hogy a nagyhercegség – ahol akkoriban körülbelül 800 ezer lengyel,420 ezer német és 80 ezer zsidó élt – ne legyen része az újonnan felálló Németországnak. A március 24-i rendelet – pontatlansága ellenére, vagy éppen annak hatására – szárnyakat adott a lengyel nemzeti mozgalomnak, amely a lengyel állam felállítását szinte kész tényként fogta fel. A nemzetgyűlés által megcélzott lengyelesítés azonban kiváltotta a német nemzetiségű lakosság tiltakozását. Ezt az ostromállapot bevezetése követte. A porosz kabinet április 14-i és 24-i rendeletei az etnikai határ mentén demarkációs vonalat jelöltek ki, és a reorganizációs rendeletet a keleti,lengyel részre korlátozták. Ennek hatására április végén lengyel felkelés tört ki. A liberális sajtó hirtelen megtelt a félelmetes lengyel kaszások öldökléseiről szóló rémhírekkel. A mérsékelt Deutsche Zeitung és a helyi lapok hangvétele között szinte teljes összhang mutatkozott, a demarkációs vonallal kapcsolatban azt hangsúlyozták, hogy az azon túl, szórványban élő németek száma több mint kétszer nagyobb, mint a szórvány lengyeleké. A népek tavaszának ideáljai tehát a lengyelekkel kapcsolatban néhány hét alatt elillantak.

Míg a lengyel kérdést a szerző elsősorban az ideáloktól való eltávolodás egyik fő okaként értelmezi, addig a schleswig-holsteini konfliktust a frankfurti parlament sikertelenségének egyik legfontosabb okaként tartja számon. A két hercegség problematikájának bemutatásával foglalkozik a következő fejezet. A parlament véleményének kialakításában döntő befolyása volt Friedrich-Christoph Dahlmann történésznek. Beszédeinek ellensúlyozására szólalt meg a Deutsche Zeitung, amely a német–lengyel határkérdéshez hasonlóan az etnikai elv figyelembevételét javasolta. A Deutsche Zeitung a racionális felfogásával azonban egyedül maradt, a liberális sajtó megtelt dánellenes kirohanásokkal. A publicisták már Koppenhága bevételét várták. A német csapatok sikeres szárazföldi előnyomulása ellenére, a dán flotta fölénye miatt nem sikerült Dániát fegyverletételre kényszeríteni. Ennek hatására az újságokban valóságos „flottaláz” bontakozott ki, a liberáli vezércikkírók kifejtették, hogy flotta nélkül a német nép nem érheti el az őt megillető helyet.

Dánia tengeri fölénye és a keleti-tengeri kijárat iránt stratégiai érdeklődést mutató európai hatalmak intervenciójának veszélye miatt a frankfurti birodalmi kormányzat határozatlannak mutatkozott. Ezt a fegyverszüneti tárgyalásokkal megbízott Poroszország arra használta fel, hogy augusztus 26-án svéd közvetítés mellett a status qou-t helyreállítva, kompromisszumot kössön Dániával. A frankfurti központi hatalom mellőzését még azzal is fokozták, hogy a fegyverszünetet a parlament által június 28-án megszűntnek nyilvánított Német Szövetség nevében írták alá. A Deutsche Zeitung támogatta az alkotmányos-liberális Karl Leiningen herceg – Viktória angol királynő féltestvére – által irányított birodalmi vezetést, amely józan számításból elfogadva a fegyverszünetet, a külpolitikai konfliktusokat inkább kerülve, az égető belpolitikai kérdésekre, a frankfurti központi hatalomnak Poroszországgal való konfliktusára koncentrált. Szeptember 5-én azonban a republikánus és a baloldali liberális képviselők, csekély többséggel ugyan, de leszavazták a kormányt. A vidéki liberális sajtó a gyáva és áruló kormány bukását ünnepelte. Szinte általános volt az alkotmányos-liberális publicisták körében az a várakozás, hogy az első forradalmi hónapokra jellemző nemzeti egység jön létre. Nyilvánvaló volt számukra, hogy a fegyverszünet visszautasítása intervencióhoz vezet, de ezt úgy értékelték, hogy a „világtörténeti krízisre” fel kell készülni, a szükséges véráldozatokat meg kell hozni, hiszen a Dánia mögött álló nagyhatalmak – Franciaország, Nagy-Britannia és Oroszország – a német egység ellenségei, csak az ő kikerülhetetlen legyőzésük árán teremthető meg a német állam.

A német állam születési folyamatát kísérő konfliktusok bemutatása után a szerző a három nagyhatalomról kialakult képpel foglakozik. A nagyhatalmak közül Oroszországnak volt a legrosszabb a megítélése, ez nemcsak a német liberálisokra volt jellemző, hanem a másik két nagyhatalom liberálisainál is érzékelhető volt. Elítélték az ország despotizmusát, „ázsiai-keleti karakterét”, és az orosz nép „szláv szellemét”. A német területeken élő lengyel előkelőkre pedig úgy tekintettek, mintha azok szintén oroszok lettek volna. Az első forradalmi hetek külpolitikai tárgyú megnyilatkozásaiban ez a kép tovább sötétedett. A müncheni sajtó úgy fogalmazott, hogy Oroszország felől a „barbár kelet” nyomul nyugatra, melynek célja a nyugati civilizáció óceánba szorítása. Az Oroszországtól való félelmet tovább szította egy 1848 előtti tervezet, mely a német területeket a három nagyhatalom között úgy kívánta felosztani, hogy Oroszország kapta volna a szláv részeket, Franciaország a Rajna-vidéket, Nagy-Britannia pedig Cuxhavent. Míg a liberális politikusok az oroszellenes háború eszméjétől fokozatosan eltávolodtak, a vidéki liberális sajtóban, a Francia Köztársasággal szövetségben vezetett megelőző, védelmi háborúról születtek spekulációk. Némelyek a francia függőséget is elviselhetőbbnek nevezték, mint az orosz „kancsuka” uralmát. A vidéki liberálisok külpolitikai dilettantizmusukból eredően hevesen ostromolták a mérsékeltebb frankfurti képviselőiket, próbálván őket az erőteljes oroszellenes fellépésre rábírni.

Nagy-Britannia megítélése jelentősen változott 1848 folyamán. Már a Vormärz időszakában is egyfajta kettősség volt megfigyelhető, az angol nagyhatalmi és kereskedelmi politika kritikája mellett a germán rokonság szimpátiát váltott ki, és az alkotmányos politikai rendszert példaképnek tekintették. A liberális sajtóban megjelenő kezdeti szimpátiát kifejtő cikkeket követően, elsősorban a schleswig-holsteini konfliktusba, valamint a malmöi tárgyalásokba való brit beavatkozás hatására, a publicisták ismét nyomatékosan kritizálták az angol kereskedelmi és külpolitikát. Azt hangsúlyozták, hogy míg az angolok egyénileg őszinték és igazságszeretők, népként álnokságot, a kapzsiságban pedig mértéktelenséget mutatnak. Anglia nagysága érdekében idegen nemzeteket tart elnyomás alatt – fogalmazott egy wormsi vezércikkíró – ezért az alkotmánya ellenére a nemzeti jog egyik legfontosabb ellenfele, aminek legyőzése nélkül a német egység sem valósítható meg.

A forradalom folyamán az alkotmányos-liberálisok Franciaország-képe, Nagy-Britanniáéhoz hasonlóan fokozatosan sötétedett, csupán a Deutsche Zeitung maradt az egyre harciasabbá váló környezetben politikailag mérsékelt és semleges. 1848 tavaszán ugyan még a Franciaországgal szembeni eufória dominált, de frankofil megnyilvánulások már ekkor sem jellemezték az elemzett régió minden területét. Altbayern, Nürnberg, Worms alkotmányosabb területeivel szemben a politikailag kevésbé modern részek tartózkodóak voltak. Őszre azonban még azok a liberálisok is átértékelték a Franciaországgal kapcsolatos nézeteiket, akik 1848 márciusában a német-francia szövetségről, a népek tavaszáról álmodoztak. Kiábrándultan állították párhuzamba a köztársaság külpolitikáját a Richelieu és Mazarin által meghatározott francia hagyománnyal.

A liberális politikusok a schleswig-holsteini konfliktus folyamán jól értékelték a francia, angol és orosz beavatkozás tulajdonképpeni okát. Nyilvánvaló volt számukra, hogy a német követelések teljesülése az európai erőegyensúly felborulását eredményezte volna, amelyet a nagyhatalmak mindenképp készek voltak megakadályozni. Tisztában voltak azzal, hogy a német egység megvalósítása csak következetes német erőpolitika alkalmazásával lehetséges, de ez a politika kezdetben nem kötődött össze a liberális utópiák feladásával. Németország feladatának azt tartották, hogy Európa alkotmányos államaival és köztársaságaival szövetkezve, az emberiséget a civilizáció békés fejlődésére vezesse. Ezek a kezdeti mérsékelt hangok azonban a nyár folyamán egyre ritkultak és a malmöi fegyverszünet után szinte teljesen eltűntek.

Tanulmányának összegzéseként Manfred Kittel kijelenti, hogy von Hirschauen azon tézise, mely az 1848-49-es mérsékelt liberalizmus külpolitikai elképzeléseinek bemutatásakor a korai liberalizmus szabadság eszméjével való kontinuitást hangsúlyozta, téves, hiszen a tézis alapjául szolgáló Deutsche Zeitungban éppen a marginálisnak tekinthető mérsékelt politikusok jutottak szóhoz. Ezzel szemben a szerző a német liberalizmusnak a nemzeti és külpolitikai idealizmustól való elfordulását és a reálpolitikához való alkalmazkodását látja kimutathatónak. Vitatkozva Hans-Ulrich Wehlerrel, azt azonban túlzásnak tartja, hogy a nacionalizmus minden hagyományos liberális külpolitikai utópiát, gondolatot megszüntetett volna. A liberálisok 1848-ban váratlanul konfrontálódtak azzal a tapasztalattal, hogy az állam és a társadalom politikai modernizációja, az alkotmányos jogok biztosítása – melyhez a népek önrendelkezési jogát is odasorolták – semmi esetre sem vezet el automatikusan a népek közötti kiegyezéshez. A poseni és a schleswig-holsteini konfliktus tapasztalatai miatt vettek teljesen búcsút a népek tavaszának ideáljaitól.

Felhívja azonban a figyelmet arra, hogy ezt a folyamatot nem lehet speciális német útként, történelmi kisiklásként értelmezni. Hiszen a lengyelek és az olaszok nacionalizmusában is megtalálhatóak voltak a liberális érzelmekből és az agresszív elemekből összeálló messianisztikus ideológiák. De Franciaországban és Angliában, ahol az „elkésett” nacionalizmus problematikus kompenzációs igénye nem kellett volna hogy jelentkezzen, a nemzeti egoizmus egyáltalán nem volt ismeretlen a liberálisok sorai között. Az arrogáns politikai és kulturális hegemónia igénye nem speciálisan német jelenség tehát, hanem az európai nemzeti mozgalmakat általánosan jellemezte az 1848–49-es forradalmak időszakában, és ezért ebből nem látja levezethetőnek a német nacionalizmus további fejlődését. Feltűnőnek tartja továbbá, hogy a német nacionalizmus szeptemberig tulajdonképpen annak a változásnak a fázisait élte át, amikor a tradicionálisan humanitárius szellemű délnyugat-német liberalizmusra csak alkalomszerűen jellemző agresszív hangok uralkodóvá váltak. Történelmietlennek tartja a vilmosi császárság későbbi imperialista vonulatának vagy a Harmadik Birodalomnak, az európai norma szerint nacionalista, frankfurti nemzetgyűlésre való visszavezetését. Ezt alátámasztva jegyzi meg, hogy a frankfurti parlament liberálisainak többsége, nacionalista vízióik és bázisuk roppant nyomása ellenére, szeptemberben végül visszariadt egy európai háború következményeitől.

Manfred Kittel: Abschied vom Völkerfrühling? National- und außenpolitische Vorstellungen im konstitutionellen Liberalismus 1848/49. (Búcsú a népek tavaszától? A német alkotmányos liberalizmus nacionalista és külpolitikai elképzelései 1848–49-ben.) Historische Zeitschrift Band 275. Heft 2. April 2002. 333–383. o.

Pap József