Klió 2005/2.

14. évfolyam

XX. SZÁZAD

Remek haditervek – gyenge kivitelezés. A török hadsereg erőfeszítései a második Balkán Szövetség csapatainak feltartóztatására

 

 

A „defeat in detail” angolszász katonai szakkifejezés. Jelentése annyi, hogy egy koncentrált erővel rendelkező fél lokális túlerejére támaszkodva egymás után, fokozatosan felmorzsolja az ellenfél összességében hasonló erejű, de szétszórtan elhelyezkedő, rosszul koordinált erőit. Ezt a címet választotta művének E. J. Erickson. Véleménye szerint az 1912–1913-as Balkán-háborúk szövetséges sikerei legfőként ennek köszönhetők, nem pedig az oszmán-török haderők tapasztalatlanságának, tüzérségi alárendeltségének és rossz logisztikájának eredménye, mint azt a korabeli szerzők és haditudósítók vélték. A szerző katonatiszt, képzett személy, így véleménye mérvadó. Meglátása szerint a török harcászat – köszönhetően a német típusú modernizációnak – stratégiai szinten egyenrangú volt bármelyik európai hataloméval, taktikai, illetve gyakorlati harcászati szinten azonban súlyos problémákkal küszködött. E téma körüljárá­sára invitál minket a szerző 400 oldalt meghaladó munkájában.

Műve nemcsak azért jelentős, mert az 1912–1913-as Balkán-háborúk hadtörté­netének modern katonai irodalma meglehetősen hiányos – egykorú és nem pártatlan visszaemlékezések természetesen bőven vannak – és ennek a legújabb szomorú konfliktusokat követő fokozott angolszász érdeklődés sem tudott véget vetni. Ennek az érdeklődésnek két komolyabb terméke volt a közelmúltban: a görög vezérkar adott ki 1997-ben terjedelmes munkát a görög hadsereg „felszabadító tevékenységéről” – mely eléggé elfogult, továbbá a komoly katonai képzettséggel nem rendelkező Richard C. Hall jelentetett meg egy művet 2000-ben (The Balkan Wars, 1912–1913. Prelude the first World War). Ez utóbbi munkát Erickson is méltatja, vélhetően nem valódi értékei miatt – hiszen tulajdonképpen egy széles, de ugyanakkor egyenetlen forrásbázisra és memoárokra épülő elég gyenge kompiláció, népszerűsítő, leíró, nem elemző hadtörténeti munka, melynél még a korabeli Magyar Katonai Közlöny cikkei is értékesebbek – hanem egyedi jellege miatt. A régebbi munkák a győztesek szemszögéből – olykor elfogultan – mutatták be a hadműveleteket (pl. Slavo Skoko, Hermenegild, Pennenrun, Cassavetti stb.). Erickson nagy erénye, hogy felülemelkedve a nehézségeken, melyet egyrészt a török nyelven kiadott levéltári anyagok tanulmányozása jelentett, másrészt sajátos módon megoldva a különböző nézőpontok okozta – elsősorban politikai indíttatású – értelmezési lehető­ségekben rejlő gordiuszi csomót, kizárólag a török hadsereg tevékeny­ségének bemutatására összpontosít. Még nem született hadászati munka, mely a vesztes szemszögéből eredeti dokumentumok alapján mutatná be a Balkán-háborúk harcászatát (kivéve a törökül írt munkákat, de azok nem forognak közkézen). A megközelítés egyedi módjában rejlik, hogy az egyoldalú ábrázo­lásban rejlő buktatókat és az egyenetlen forrásbázis problémáját a szerzőnek nem sikerült teljesen kiküszöbölnie.

A téma indokoltságát az adja, hogy a Balkán-háborúk sok mindent előrevetí­tettek az első világháború stratégiájából és taktikájából: már a haditudósítók kiemelték azt a tényt, ami a világháborúban általánossá válik majd, hogy tudni­illik a bolgár tüzérséget nem a török tüzérség hatástalanítására vetették be, mint az akkoriban szokás volt, hanem a gyalogság ellen alkalmazták, ami nagy bolgár fölényt eredményezett. Szintén érdekes, hogy a török haderő volt az első, mely áttért a három gyalogezredből (gyalogezredenként három zászlóalj) álló hadosztály alkalmazására – amelyet aztán a világháborúban a többi fél is követett, így egy hadosztály 16 zászlóalj helyett immár 9 zászlóaljból állt, ami könnyebb irányíthatóságot eredményezett.

Művében a szerző a következő pontokra koncentrálta vizsgálatát: 1. A török hadsereg átszervezése, modern, sorozáson alapuló európai mintájú hadsereggé. 2. A hadsereg modernizációja és készenléti állapota 1877–1912 között. 3. A németek és Colmar von der Goltz pasa szerepe a modernizációban. 4. A hadsereg reorganizációja 1908-1911 között, immár Izzet pasa vezetésével. 5. A török mozgósítási és haditervek realizálhatósága. 6. A haditerv megváltoztatásának következményei. 7. Konkrét ütközetek elemzései. 8. A felső szintű vezetés és a középszintű vezetés összehasonlítása: önállóság, engedelmesség és morál a csapattesteknél. 9. A stratégia és taktika ellentéte: remek tervek, gyenge kivite­le­zés, rossz helyzetfelismerés. A katonai hatékonyság vizsgálata. 10. Tanulságok.

1. Az 1877–1878-as orosz–török háború nagy tanulsága az volt a törökök számára, hogy bár egy ellenféllel még csak-csak boldogulnak, egy nagyhatalom vagy egy koalíció ellen már képtelenek sikert elérni: ez teljes átértékelésre késztette a török vezérkar elképzeléseit, és még inkább a védekezésre helyezték a hangsúlyt. 1869-ben kezdték meg a modern fegyverek vásárlását, 1874-ben bevezették a sorozást, 1877-ben pedig hét katonai körzetet hoztak létre hét hadsereggel, amelyből kettő tartózkodott a Balkánon. A sereget a 4 évet szolgáló regulárisok (nizám), a 2 évet szolgáló első tartalék (ihtiyat) és a 26 év fölötti második vonal (redif) alkották. Ez a rendszer azonban alkalmatlannak bizonyult.

2-3. Colmar von der Goltz porosz vezérkari ezredes a mozgósítás és a hadszervezés szakértőjének számított, 1883–1896 között ő irányította a török haderőreformot, de egészen 1916-ban bekövetkezett haláláig a török moderni­záció meghatározó személyének számított. A redifeket átminősítette az első tartalékhoz, de az ihtiyat nem szűnt meg, és a hét újraszervezett és módosított határokkal felálló katonai körzetbe egyfajta népfelkelést, Landwehrt (müstafiz) szervezett, amelynek feladata a kommunikáció, a rend és az ellátás biztosítása volt. Így a redifek harcoló alakulatokhoz nyertek besorolást, még pedig oly módon, hogy egy békeidőben 300–350 fős zászlóaljhoz 100–150 újoncot vonultattak be 1908 után. A redifalakulatok önállóak voltak: egy redifzászlóalj 900 főből állt.  Hadiakadémiát hoztak létre, ahol 1873 és 1897 között 3918 tisztet képeztek ki. Az újonnan kiképzett tisztek és a régiek között, akik mintegy 9000-en voltak békeidőben, az ellentét egyre nagyobb méreteket öltött, nemcsak a stratégiai, de a politikai elképzeléseket illetően is. Az újak közül sokan az ifjútörök mozgalom sorait gyarapították, míg a régiek a konzervatívokat támogatták. Ez az ellentét súlyos problémákat okozott a Balkán-háborúkban is. 1908-ban az ifjútörökök bezáratták a Babi Szeraszkiri-t, a régi vezérkari tiszteket tömörítő főhadiszállást, így az újak stratégiai elképzelései győzedelmeskedtek. Létrehozták a törzsi (pl. kurd) könnyűlovasságot, mely a Balkán-háborúban a leglojálisabb, de a legfegyelmezetlenebb és legkegyetlenebb csapattestek közé tartozott. A hadsereget 75 és 87 mm-es Krupp-lövegekkel szerelték fel. Az 1897-es főpróba Görögország ellen török győzelmet hozott. Úgy tűnt, a modernizáció sikeres.

4. A reformok második hulláma 1908-ban az annexiós válság idején indult be, többek között a pozícióját nem kis nehézségek árán 1914-ig sikeresen megtartó Izzet pasa vezérkari főnöksége alatt. 1908-ban – a nem harcoló alakulatokban szolgáló 12 ezer tiszt és ugyanannyi közlegény mellett – 13880 tiszt és 274 ezer katona szolgált a megújuló török seregben és ez a szám 1912-re sem módosult jelentősebben. A fentebb említett hármas felosztás is ekkor született. Sajnos a politika rányomta bélyegét a hadsereg vezetésére is: 1908–1913 között 11 hadügyminiszter váltotta egymást. Jelentős átcsoportosításokat hajtottak végre, összevonták az első és második vonalbéli redifeket, és a rugalmatlan terri­tori­ális hadseregeket is átszervezték, hogy gyorsan bevethető és átcsopor­tosítható erőkkel is rendelkezzenek. Egy hadtest 3 gyalogos-, egy tüzér- és egy lovashadosztályból állt, egy hadosztály három gyalog-, egy tüzérezredből, továbbá egy lövész- és egy lovaszászlóaljból állt. Erickson szerint a tüzérség ilyen szétdarabolása nagyban csökkentette a török hadsereg tüzérségének hatékonyságát, bár a mozgékonyság növekedett.

A körülbelül 300 ezer ember a muszlim férfiak mindössze 1,8 százalékát alkotta, de háborús időben újabb 450 ezer embert tudtak mozgósítani. Ez az erőfeszítés azonban eltörpült a bolgár mellett, akik a harcképes férfiak 25 százalékát vetették be a háborúban – mindenfajta tiltó nemzetközi egyezmény ellenére. Ez már megmutatja az ottomán haderő egyik gyengeségét: a szigorú doktrínák ellenére a szervezés és ellátás kérdései megoldatlanok maradtak, a Balkánon mozgósítandó csapatok 20 százalékának egyszerűen nem jutott lőfegyver. A lovasság pedig karabély helyett gyalogsági puskát kapott. A kiképzésben is voltak hibák: az első Balkán-háborúban sok török újonc az arcán sérült meg, mert a puskát nem a vállukhoz támasztották tüzelés közben, hanem az arcukhoz. Az 1203 mozgatható ágyú mellett további 1115 volt erődökben (Drinápoly, Janina, Szkutari, Bulair, Dardanellák) – ez mindenképpen jelentős erőnek számított. 1912-ben 388 gépfegyverrel rendelkeztek, a 97 osztagból 65 volt a balkáni csapatoknál. Az egy ágyúra jutó átlag 620 lőszer viszont lőszer-hiányról tanúskodott. A hadseregben a fejadag csak az országos átlagérték 80 százalékát érte el, a 48 ezer málhásállat 25 százalékát a háború elején a parasztoktól rekvirálták el. A török hadseregszervezet, elméletben bármilyen jó is volt, nem tudta ellensúlyozni az infrastruktúrában, létszámban és ellátmányban mutatkozó nagy hiányokat – ez a szerző végkövetkeztetése.

5. Természetesen egy hadsereg semmit sem ér haditervek nélkül: a szerző megemlíti, hogy a hadiakadémián Clausewitz, Schlieffen (a Cannae-ról szóló leírást) és Goltz műveit olvastatták, nagy figyelmet fordítottak a taktikai rugal­masságra, önállóságra – azonban 1912–1913-ban leginkább talán ez hiányzott a thrákiai csapatokból. Megtudjuk, hogy Goltz javaslatára a törökök 1912-re 12 különböző irányból érkező támadás elhárítására dolgoztak ki mozgósítási és hadműveleti terveket. A szerző hangsúlyozza, hogy a törökök realisták voltak: 1912 előtt nem gondolkodtak támadó manőverekben, ezen kívül szinte az összes szomszédos ország támadása ellen – beleértve a Mon­archiát, Oroszországot, egy balkáni államot, egy különböző országokból álló Balkán Szövetséget, Olaszországot, Oroszországot és a Balkán Szövetséget – kidolgozták haditerveiket. Bulgária támadása esetén keleten 215, nyugaton 239 zászlóalj bevetését tervezték – helyesen látták, hogy Thrákia lesz a főhadszíntér, viszont kivihetőnek tartottak egy Macedóniából kiinduló ellentámadást Szófia/Niš irányában. Ezt az elképzelést teljesen a háborúban sem adták fel. Amennyiben a görögök is támadást indítanak a Balkán Szövetség oldalán, úgy a törökök összesen 556 zászlóalj és 357 üteg támadására számítottak, azaz alábecsülték a támadó fél gyalogságának erejét. Talán legnagyobb problémát a Konstantinápoly és Monasztir (Bitolj) közötti vasúti összeköttetés biztosítása jelentette, de ezt is megoldották úgy, hogy a macedóniai csapatokat önellátóvá tették.

6. A szerző rövid kitekintést tesz a balkáni államok haditerveire is, ismertetve a Balkán Szövetség szerződéseinek főbb kitételeit és a katonai konvenciók tartalmát is. A bolgárok 1903–1911 között csak védekező hadmozdulatokra dolgoztak ki haditervet – vélhetően a törökök is ezt ismerték, s nem voltak tisztában Ficsev bolgár vezérkari főnök legújabb intencióit illetően, melyek a főhadszíntérré előléptetett thrákiai fronton jelentős erő átcsoportosításával döntő támadást helyeztek kilátásba. A legsúlyosabb török hibának az a feltéte-lezés bizonyult, hogy a bolgárok Macedóniában a szerbekkel közösen vezetik a hadműveleteket, ez a thrákiai hadszíntéren szereplő bolgár haderő alábecslését jelentette, aminek végzetes következményei lettek. A törökök védekező taktiká­jukat feladva a háború kezdetén ellencsapásban gondolkoztak.

7. A negyedik fejezet a thrákiai hadműveleteket veszi sorra, melyet mindeddig csak a győztes szemszögéből vizsgáltak, dicsérve Dimitriev tábornok talentumát, hogy két nap alatt bevette a fontos kirkkiliszei erődöt. (Tény hogy hadgya-korlaton is ezt gyakorolták a bolgárok és hasonló gyorsasággal ment a dolog). A kirkkilisze-kirklareli vereség előtt a szerző részletesen elemzi a török stratégiát és taktikát, mely szakítva a Goltz által hangoztatott védekező hadmozdulatokkal – amely Drinápoly és Kirkkilisze erődvárosok, valamint a közöttük húzódó út megtartását tűzte ki célul – felvonulás és szétbontakozás előtt akarta megtámadni és Cannae mintájára – a két erődvárosból kiindulva – bekeríteni a bolgár hadakat a centrum pozíciói előtt. A szerző szerint a terv jó volt, de a körülmények nem kellő ismerete eleve kudarcra ítélte őket. A keletről északnyugat felé támadó III. török hadtest ugyanis a felderítés hiányosságai miatt mindjárt a támadás első napján beleütközött a bolgár főerőbe, mely Kirkkilisze körülzárását kapta feladatul. A törökök úgy vélték, hogy három bolgár hadosztály fogja támadni Drinápolyt és három Kirkkiliszét, az utóbbiakat akarták harapófogóba fogni, mely, ha sikerül, kétségtelenül megnyitotta volna az utat Plovdiv felé, és tehermentesítette volna Drinápolyt. A bolgárok azonban hat hadosztályt sorakoztattak fel Kirkkilisze és a Kirkkilisze–Drinápoly útvonal mentén, így lokális erőfölénybe jutottak már a támadás elején. A törököket váratlanul érintette a bolgár mozgósítás teljessége, míg a török második vonal még 30 kilométerre a front mögött volt. A vereség, mely egy védekező magatartással elkerülhető lett volna, súlyosan érintette a Bunarhiszar–Lüleburgasz vonalra hátrált alakulatokat, majd itt, az immár védekező harcban bekövetkező vereség után a demoralizált csapatok Csataldzsáig futottak.

A lüleburgaszi vereség talán az egyetlen, melyért a szerző a felső vezetést is hibásnak tartja – ahol a lőszerhiány miatt Názim pasa elrendelte a visszavonu­lást, mely pontosan egybeesett a bolgárok általános támadásával, így rendezetlen meneküléssé fajult. A visszavonulás továbbá egybeesett északon, Bunarh­iszárnál Mahmud Muktár általános támadásával, melyet így le kellett fújni a bolgár bekerítés veszélye miatt. A törökök, tanulva hibáikból, Csataldzsánál sokkal kedvezőbb terepviszonyok mellett megállították a bolgár támadást. Egyébként a szerző a felső vezetést mindenütt dicsérettel illeti. A sokáig gyávasággal vádolt Haszán Tahszin és Yaver pasákat is mentegeti. Az előbbi a háromszoros túlerőben lévő görögök ellen 30 ezer emberrel vette fel a harcot, mert a törökök úgy vélték, hogy Janina ugyanolyan fontos célpontja lesz a görög terveknek, mint Szaloniki, ezért erőik egy részét (20 ezer fő) oda csoportosították át. A jenidzse-vardari csatában a török sereg vereségét – a túlerőn kívül – az okozta, hogy a centrumból a jobbszárny megerősítésére kivont hadosztály nem érkezett meg időben, így mind a jobbszárnyat, mind a gyengévé vált centrumot áttörte a görög sereg, amit a szerző a hatodik fejezetben fejt ki részletesen.

Az ötödik fejezetben a szerbek elleni hadmozdulatokkal ismerkedhetünk meg. A törökök hasonló módszerrel próbálták megállítani a Koszovóra és Macedóniára törő szerbeket, mint Kirkkiliszénél: ahelyett, hogy visszavonultak volna Skopjéig vagy Monasztirig és ott kedvező pozíciókat vettek volna fel, megpróbálták még egyesülés előtt, felvonulás közben szétverni a szerb erőket, majd a szerb jobbszárny felgöngyölítése után jobbra fordulva bekeríteni a szerb balszárnyat. A gyors reagálásnak köszönhetően, az egyébként 40–50 százalékos létszámhiánnyal küszködő török csapatok a kumanovói csata első napján lokális erőfölényt elérve 45 ezer emberrel támadták a 30 ezer fős szerb erőket. Az elképzelés ott szenvedett csorbát, hogy a szerb jobbszárny önmagában is erős volt, így tudta tartani a frontot, míg a centrum és a balszárny felzárkózott – ellenben a szerb balszárny, mely a bolgár csapatok támogatása nélkül operált, sebezhető lett volna. A törökök abban a hiszemben voltak, hogy a bolgárok Macedóniában is jelentős erőket sorakoztattak fel, de valójában ezeket a csapatokat – élve Bulgária kitűnő vasúthálózata nyújtotta szállítási lehetősé­gekkel – már Thrákiába szállították át. A csata másnapján befutott újabb 30 ezer szerb kudarcra ítélte a bekerítést. A törökök nem rendelkeztek tartalékkal, mert a korai harcérintkezés miatt a 10 hadosztályból 4 még Monasztir környékén állomásozott, a szerbek pedig áttörték a török centrumot. A bekerítés ezzel meghiúsult, az oszmánok 81 löveget és gépfegyvert veszítettek, ami meghatározta a hadjárat kimenetelét is.

8-9. A kirkkiliszei és kumanovói csata hasonló stratégiai elképzeléseket tükrözött: mindkét esetben erős német hatásra utal a dinamizmus – amellyel a felvonuló ellenfél egyes oszlopait megtámadták, mielőtt azok egyesültek volna –, a bekerítő hadmozdulatok, a szárnyak támadása, és a kétfrontos harc minden áron való kerülése. A szerző szerint a vereséget mindkét esetben az ellenfél erőinek alábecslése és a saját erők elégtelensége okozta: ha Kumanovónál már az első nap sikerül felmorzsolni a szerbeket, másnapra nem alakult volna ki szerb túlerő. A törökök monasztiri viselkedése is a germán doktrínák hatását tükrözte. A tüzérséget és a redifeket a szerző nem becsüli le, mint tette azt korábban szinte mindenki, ebben látva a vereség fő okait. Erickson egyértelműen a rossz felderítést, a létszámhiányt és a lőszerhiányt, valamint a gyenge morált okolta a vereségekért. Hozzá kell tenni, hogy a főhadszíntértől izolált Macedóniában pont a létszámhiány tette lehetővé Zekki és Dsavid pasák erőinek, hogy 1913-ban is kitartsanak, mert az élelmiszert, lőszert 500 ezer emberre tervezték, de 200 ezernél sosem volt nagyobb a véderő.

A nagy csaták mellett a kisebb ütközetekről is egy-két oldalas összefoglalót találunk (Preveza, Sorovic, Yaver pasa elfogása, Gorica, Belishte, stb...). A nagy ostro­mo­kat (Drinápoly, Janina, Szkutari) részletesen, térképvázlatokkal illusztrálva mutatja be Erickson. Külön erénye a könyvnek, hogy a nyugati szerzők közül először szól részletesen a Gallipoli-félsziget csatáiról (Bulair) és a şarköyi partraszállásról, mely végül mészárláshoz vezetett. Sajnálatos, hogy a tengeri hadviselésről még annyi szó sem esik, mint a repülőgépek alkalmazá­sáról, melyhez külön függeléket mellékelt a szerző. Ugyanígy függelék­ben közli a török ezredek sorozási körzeteit és békebeli állomáshelyeiket.

1913-ban a törökök ugyanúgy bekerítő hadműveletekkel kísérleteztek, mint korábban, most Bulairból és Csataldzsából kiindulva az ostromlott Drinápoly irányába – sikertelenül. A szerző az 1913-as hadműveleteket is hadszíntér szerint csoportosítja, pontosan közli az elesettek, sebesültek számát, továbbá a kolerajárványok súlyosságát: Csataldzsánál a nagy rohamok két napja alatt 4600 bolgár betegedett meg kolerában, ebből 600 meg is halt, a törököknél először 3000, majd újabb 2800 megbetegedés történt: az utóbbiakból mintegy ezren meg is haltak. A şarkőyi partraszállást is kolera késleltette, s mikor megkezdődött, a bolgárok már erősítést küldtek a szektorba.

Szemben a hetedik fejezettel, mely nem kellően kidolgozott, és nem is arról szól, amit a cím sugall, igen értékes a tizenegyedik fejezet, az összegzés. Összes­sé­gében a szerző munkája alapos, tudományos igénnyel készült, tanulságos és szakszerű, s bár kissé száraz, mégis megéri tanulmányozni. A szöveg megértését, az események követését különösen sok jól szerkesztett, informatív ábra (31 térkép, 50 tábla) és török katonai vezérkari és levéltári forrásokon alapuló táblázat tarkítja, amelyek között napiparancsok, haditervek, létszámkimutatások egyaránt szerepelnek valódi csemegét jelentve az ínyenc kutatóknak. Ezzel kapcsolatos egyetlen kritikai megjegyzés annyi, hogy a táblázatok döntő többsége egyetlen mű alapján készült (Turkish General Staff, Türk Silahli Kuvvetleri Tarihi, Osmanli Devri, Balkan harbi (1912–1913) II... Ankara, Genelkurmay Basilevi, 1993) – ugyanígy a hivatkozások nagy része is két-három török műre szorítkozik – bár az irodalomjegyzékben több török munka szerepel. Ez azért sajnálatos, mert a szerző kísérletet sem tesz a balkáni és török történészek és katonatisztek gyakran egymással ellentétes adatainak és következtetéseinek összeegyeztetésére, különösen érvényes ez a létszámra vonatkozó adatok esetében. A törökök szinte mindenütt jelentős létszámhátrányban voltak, ami nem feltétlenül egyezik a bolgár szerzők álláspontjával. A szerző a török terveket rendre dicsérettel illeti, így az a benyomásunk támad, hogy a Balkán Szövetség pusztán óriási számbeli fölénye révén volt képes kierőszakolni a győzelmet, ami meglehetősen egyoldalú elképzelés. A térképek saját szerkesztésűek. Sajnos képanyag – a borítót nem számítva – egyáltalán nem található a könyvben, a személynevek olykor hibásan, vagy újtörök átírásban szerepelnek, a diplomáciai hátteret pedig néhány oldalban intézi el a szerző. Mentségére szolgáljon, hogy már a beve­zetőben kimondja, hogy hadtudományi munkát ír. Egyes esetekben a térképek helyneveinek feliratozása helytelen vagy megtévesztő, olyan települések esetében is török (Yanya-Janina), amelyek ma nem török területen fekszenek. Legalább egy esetben pedig súlyos topográfiai hibát is vétett a szerző, rosszul ábrázolva Kumanovo, Škopje és Priština helyzetét, ezzel nehézzé téve a kumanovói csata megértését.

 

Edward J. Erickson: Defeat in Detail. The Ottoman Army in the Balkans, 1912–1913. (Dekon­centrált erők felmorzsolása lokális túlerő segítségével. Az ottomán hadsereg a Balkán-félszigeten, 1912–1913.) Praeger, Westport, Connecticut, London, 2003. 403 o.

 

Demeter Gábor