Klió 2005/2.

14. évfolyam

XX. SZÁZAD

A Wright testvérektől Hiroshimáig. A repülés kérdésének rövid története

 

 

A címadó Wright testvérek (Wilbur és Orvill) a XX. század legelejének első amerikai pilótái: Orvill 1903-ban emelkedett a magasba gépi erővel meghajtott masinával, bátyja 1908-ban nagy sikerű bemutatót tartott a franciaországi Auvours-mezőn, ami lendületet adott az európai repülésnek. Hiroshimáról nem kell külön szólnunk.

Egy fiatal olasz doktorandusz, Gianluca Fiocco szerzőségében a Gramsci Alapítvánnyal szorosan együttműködő Carocci kiadónál megjelent könyv – az utalás Hiroshimára elárulja – nem a repüléstörténet műszaki vonatkozásait tárgyalja, hanem a repülés és a hadviselés politikai összefüggéseit; a békeidőben fejlesztett és műszakilag tökéletesített repülőgépek háborús használatának politikai és jogi kezelését, használatuk jogi szabályozásának, lehetőség szerinti korlátozásának kísérleteit, ezek kudarcait, szélesebben tehát a háború és béke örök kontrasztjának meghatározott specifikumát. A szerző műve eredeti alcímét „a légügyi probléma rövid történetében (1903–1945)” jelöli meg, ami egyben rövid és konkrét összefoglalása tanulmányának, amennyiben a „légügy” fogalma alatt a repülés, a levegőből folytatott hadviselés, főként a bombázások és az ellenük való védekezés evolúciójának hadijogi, nemzetközi politikai kérdéseit érti ezen, s problematikáját az első repülőgépek megszületésétől a ledobott atombombákig tartó szédületes műszaki haladás keretében vizsgálja. Kifejti, hogy a kezdetleges röptű gépi madarakból miként fejlődött ki a kor döntő jelentőségű fegyverneme, egyben miként vált a legpusztítóbb bomba szállítóeszközévé.

A „légügy” problémája az 1899-es hágai nemzetközi jogi konferencián került először napirendre, amikor öt évre szóló tilalmat fogadtak el a levegőből alázú­dítható robbanóanyagokra és lövedékekre, jóllehet ezek alkalmazási lehetősége akkor alacsony hatásfokot és elhanyagolható veszélyfaktorokat tartogatott magában, a tilalmi idő is többnyire időnyerésre játszott, és lejártával az érdekelt hatalmak szűk körű csoportját alkotó résztvevők mindegyike új felfedezésekre és új eljárások kidolgozására számított. A nyolc évvel későbbi békekonferencia ismételt tilalmi dokumentumát néhány nagyhatalom, nem akarván megkötni a saját kezét, már langyosan fogadta, álláspontjukban a tilalmak tudatosítására vonatkozó, részben a harcászati újdonságoktól való kölcsönös félelem fékező erővel hat majd a katasztrófákat előrevetítő víziókra és a katonai tervezőkre. H. G. Wells 1908-ban kiadott sci-fi jellegű alkotásban (Háború a levegőben) borzalmas leírással jelenítette meg New York bombázással megvaló­sítható lerombolását, figyelmeztetve, hogy a veszedelem Londont is fenyeget­heti.

Fiocco felteszi a kérdést: mindez csak az ügyes írói fantázia terméke? Kutatásaival bizonyítja, hogy másról van szó, mégpedig a háborúk tervezőinek elképzelése, mintegy tudatos munkájuk nyomán előállítható szituációk sorozatáról, amelyben a légiháború adok-kapokja korábban nem tapasztalt pusztításokhoz vezethet. Tudatos tevékenységük az új és újabb hadviselési és haditechnikai eljárások kidolgozására irányult, miközben maguk alá gyűrték a műszaki tudományokat. Tudva tudták azt is, hogy a békeidők államközi partneri kapcsolatai ellenségeskedésbe, háborúkba fúlhatnak és a háborúkat a győzele­mért szokás megvívni. A győztes azután megszabhatja a politikai és erkölcsi normákat, következésképp a légiháború veszélyei, etikai problémái a polgári lakosság tekintetében sem képezhettek akadályt az új haditechnikák kifejlesz­tésében.

Az I. világháború előtti években több nemzetközi jogi fórumon vitatták meg a „légügy” keretébe foglalható problémákat: a polgári lakosság és a hátországi struktúrák védelmét, általában a légvédelem kérdéseit vagy éppenséggel a vegyi fegyverekkel kapcsolatos fenyegetéseket. Jeles közéleti szereplők, politikusok és tudósok – közülük kiemelhető a belga katolikus, egy időben miniszterelnök-politikus Auguste Beernahert személye, akit 1909-ben Nobel-békedíjjal tüntettek ki – szót emeltek a háborúk „humanizálásáért” vagyis a láthatáron levő rémségek hatásainak korlátozásáért, végső fokon a háború elkerü­léséért, hivatkozva a levegőből indítható fegyverek egyre riasztóbb fenyegetésére. A háború tervezői azonban a lakosság légi terrorizálásában és a hátországi haditermelés légi támadásával új és rendkívül célravezető katonai megoldásokat láttak. A tudomány világában is felmerültek olyan vélemények, melyek a műszaki haladás lendületének visszafogását vélték abban, ha egyedül a repülőgépet ítélik el, mint olyan eszközt, amelynek veszélyessége túlmegy a megengedhető határokon. Szerintük a tengeralattjáróval vagy a vegyipari termékekkel (mérges gázok) ugyanezek a kérdések vetődnek fel. De ott van még az automobil, a drótnélküli távíró, az elektromosság, melyek mind kockázatot jelentenek a háború résztvevőire. A politikai, gazdasági és tudományos ellenérvek özöne hiúsított meg ésszerű elgondolásokat és a figyelmeztető szavak pusztaságba hullottak.

A vegyi fegyverekkel kapcsolatosan folyt le egyébként ennek a probléma­körnek egy mellékágú, de igen jellegzetes vitája. Már Hágában, majd Versailles-ban 1919-ben, később Washingtonban 1922-ben tiltó határozatot hoztak a vegyi fegyverekkel szemben. 1925-ben a nemzetközi Vöröskereszt szervezete fújt riadót. Katonai körökben mégis arról értekeztek, hogy az első világháborús tapasztalatokból levonható a következtetés, mely szerint egy gáztámadásban megsérült katona túlélési esélye tizenkétszerese a fronton más módon megsérült társainál. Fritz Haber, a vegyi fegyverek alkalmazásának szaktekintélye (1919-ben háborús bűnössé nyilvánították, egy év múlva viszont kitüntették a kémiai Nobel-díjjal; életrajzának további paradoxona, hogy bizonyított német hazafisá­ga ellenére a fasiszta rendszer megfosztotta egyetemi állásától, mivel zsidó volt), az 1920-as évek vitáiban megállapította, hogy rendkívül nehéz széles felületeken halálos gázkoncentrációt előidézni, és a mérges gázok hatását különben is erősen csökkenti az esős, szeles időjárás. Az idegölő gázok kikísér­letezése azután rácáfolt a professzorra. De ettől függetlenül az 1920-as és 1930-as évek vitáinak eredménytelensége, a különböző kiskapukon való előremene­külés az új fegyverek felé tulajdonképpen kikövezte az utat Hiroshimához.

Feltéve mindazonáltal, hogy a két világháború között a katonai hatalmassá­goknak sikerült volna megegyezniök az egymás iránti „légügyi” lovagiasság szabályaiban, akkor is nyitva maradt volna az az eshetőség, amelynek precedensét az 1911–12-es olasz–török háború teremtette meg, nevezetesen szabadkezűen rendelkezni a légi eszközökkel a gyarmati területek légtere felett, ahol állandóan „rendészeti” gondok merültek fel. Az olasz királyi légierő első alkalommal a hadviselés történetében Líbiában 1911-ben polgári célpontokat bombázott. A dicstelen momentum angol, francia, német és újfent olasz gyakorlatban megismétlődött afroázsiai gyarmati országok (Kína, India, Szíria, Etiópia stb.) kiszolgáltatott polgári lakosainak sérelmére, illetve a spanyol polgárháborúban, letarolva Guernicát. A példák a légi hadviselés laboratóriumai, melyekből kifejlődtek a második világháborús gigantikus bombázások, dacára annak, hogy az 1939-ig tartó periódusban, mint ismert, a politika és a diplomácia nem szűkölködött a háború elhárítása és a veszélyes fegyverzetek korlátozása érdekében tett kezdeményezésekben. Ezek csődje szintén ismeretes, amint köztudott az, hogy a felelősségben osztoznak, ha nem is egyenlő arányban, a nagyhatalmak.

A szerző kitér ezek ismertetésére és bizonyos figyelmet szentel a Szovjetunió, a nemzetközi kommunista mozgalom, valamint a háború és béke kérdésében természetes szövetségek, egyes pacifista mozgalmak felelősségének elemzésére is. Különösképpen érdekes viszonylat ebben a vonatkozásban a Szovjetuni­óban és Franciaországban intézményesített „légügyi”, pontosabban légvédelmi gyakorlatok kezelésének összehasonlítása, miután az előbbi vezetése ideológiai, az utóbbié földrajzi, és a német revans-szellemiségből fakadó okoknál fogva számolt a németekkel valós újabb konfliktussal. A Szovjetunióban a polgári lakosság védelmére rendszeresített „passzív védekezés” kiterjedt és hatékony formái készítették fel a polgári lakosságot (gázálarcok használata, óvóhelyek igénybevétele, stb.), míg Franciaországban mind a kommunista párt, mind a pacifista mozgalmak a hasonló védekezési gyakorlatok bojkottjára szólítottak fel; Toulonban a párt lapjában arra buzdították a lakosokat, hogy törjék össze a gázálarcokat. Maurice Thorez arról cikkezett, hogy a burzsoáziának „engedel­mes és beidomított” munkásosztályra van szüksége, amely képes kibírni a totális háború terhét. S amikor a kommunisták politikai ellenfelei a szovjet védelmi gyakorlatozásokkal példálóztak, a francia kommunisták ellenérvei arra szorítkoztak, hogy a szocializmus országának védekezése nem vethető össze a burzsoá államéval, amelynek egy adandó háború esetén meg kell semmisülnie, amivel a proletariátus csak jól járhat.

Hogy mennyire defetista zsákutcába tévedtek a francia kommunisták, arra jellemző, hogy a Pierre Laval és Sztálin 1935. május 14-i moszkvai találkozójáról kiadott közös közlemény hangsúlyozta a francia nemzeti védelem politikájának szükségességét, nem különben a Kommunista Internacionálé VII. kongresszu­sán Togliatti is állást foglalt a „passzív védekezésben” való kommunista részvétel mellett. Amennyire a moszkvai szovjet-állami és nemzetközi kommunista mozgalmi vezetők irányvonala elfogadható és összhangba hozható volt a nemzeti védelem ügyében az egyes nemzeti mozgalmak antifasiszta háború­ellenes pozíciójával, annyira megosztotta a munkás- és kommunista mozgalom sorait az 1939-es szovjet-német megnemtámadási szerződés ügye. A szovjet állam érthető, ám pillanatnyi biztonsági szempontjai ütköztek a nemzetközi kommunista mozgalom egyes szekcióinak, mint a francia kommunista pártnak az érdekeivel, ugyanúgy mindössze csak szovjet állami érdekből magyarázható – az egyébként még Hitler hatalomrajutása előtt megkezdett, majd azután időnként folyatott – szovjet–német katonapolitikai és haditechnikai, valamint repülés­technikai titkos együttműködés, ami hozzájárult a Luftwaffe megszü­letéséhez.

A II. világháború előtti „légügyi” labirintusban nem könnyű eligazodni Fiocco kitűnő könyvének segítségével sem, nagyobb baj mégis az, hogy voltak, akik kitalálva a labirintus útvesztőjéből, föl tudtak emelkedni a levegőbe, és pusztító terhüket áldozataikra szórták.

 

Gianluca Fiocco: Dai fratelli Wright a Hiroshima Breve storia della questione aerea (1903-1945) (A Wright testvérektől Hirosimáig. A repülés kérdésének rövid története). Carocci editore, Roma, 2002. 318. o.

 

Pankovits József