Klió 2005/2.

14. évfolyam

XX. SZÁZAD

A jugoszláv eset

 

 

Nened Dimitrijević könyve az elmúlt évek egyik legokosabb és legőszintébb műve. A szerző a budapesti CEU-n a politikatudományok tanszékén tanít, alkotmányelmélettel, és politikatörténettel foglalkozik.

Rendkívül érdekes, de teljesen indokolt, hogy a szerző a szocializmus analízisével kezdi fejtegetéseit, egyenesen Marxhoz visszanyúlva. Első pillan­tásra ennek nincs köze a nacionalizmus burjánzásához, de éleslátással fejti ki a szerző, hogy az egyik totalitarizmus a másikra épült. Véleménye szerint Marx legfontosabb jellemzője, hogy forradalmár. Marxot ezért nem a megismerés érdekelte, és elmélete sem erre fókuszál. Igaz, hogy gondolatkörének központja az ember emancipálódása, de az ehhez szükséges szabadság mindvégig megvalósíthatatlan távolságban lebeg. Marx elméletének másik alapja, hogy az újratermelés módját kezeli kitüntetett figyelemmel, eszköznek tekinti, amely az élet fenntartásához szükséges. A kapitalizmus akkor szűnik meg, amikor eléri rendszerben kódolt határait, azáltal, hogy a dominanciát, amelyben a szabadság nélküliség újratermelődését idézi elő, megszüntetik. Mindez úgy jelenik meg a marxista elméletben, hogy közben nincs kifejtve, milyen is lesz az a termelési mód, amely felváltja a kapitalizmust, és az sincs kifejtve, hogyan szünteti meg az igazságtalanságot. Ezt a kérdést a jövőben fel sem teszik igazán, és Lenin valamint Sztálin is lényegében véve államkapitalista rendszert működtet.

A marxizmus kritikája után a leninizmus kritikájára tér át a szerző. Úgy véli, hogy az lényegében véve nem más, mint idealista koncepció, amely azon alapul, hogy Marx elméletét rituálévá alakítva dogmává teszik. Lenin a krízis állapotában értelmezi Marx tanait, miközben akciókényszerben is van. Érdekes – és erre rámutat a szerző –, hogy Lenin a dialektikus materializmust nem mint módszert, hanem mint ideológiai kényszert alkalmazza. Nála a dialektikus materializmus koránt sem eszköze a valóság megértésének és magyarázásának, hanem kényszerítőeszköz a hatalom kezében. Ezzel Lenin lényegében véve elhagyta a történelem materialista értelmezését, ehelyett az elmélet használati eszköz lesz, ami egyben a rezsim kényszerítő eszköze is. Az idea a valóság magyarázásának eszköze volt, de nem pontosság, hanem a kényszer okán. Másrészt szerepe van a valóság alakításában, amely úgy történik, hogy az ideológiát erővel kényszerítik a társadalomra. Oroszország nem volt kapitalista állam, Lenin pedig egy olyan elméletet gyárt, amelyről csak hiszi, hogy Marxé. Végül a rítusszerűen gyakorolt elmélet a rendszer önlegiti­mációját is szolgálta. Világos az út a totalitarizmusba. A párt veszi kezébe a gondolkodás és moralitás feletti kontrollt is. A forradalmár erkölcsöt ideológiája ontológiai központjává teszi, a termelőerők ereje helyett a fenn vázolt idea hat a társadalomra. A munkásság még véletlenül sem cselekvő alanyként jelenik meg, mert számára a tárgy szerepe van kijelölve. A munkásság csak alapanyag, amelyet a forradalmi idea formál. Az elég összetett marxi szótár is leegyszerűsödik a szocializmusban. További kuszaságot idéz elő az is, hogy az alkotmányok és a programok összekeverednek. A keve­redés, és definiálatlanság vonatkozik az államra, a pártra, a kormányra, valamint a társadalomra is. Az állam eluralkodik a társadalmon, ez a népköztár­saság, pontosabban a „népi állam” terminusban is kifejezésre jut. Mindez a bürokratikus kollektivizmus formáját ölti. De ez még nem minden. A marxizmusban azt hirdették, hogy a magántulajdon megszüntetésével építhetik ki a szocialista társadalmat, valójában ezzel azt szüntették meg, hogy legitim módon lehessen bármit is képviselni. A szocializmus nem más, mint az „emberiség instrumentalizálása” (eszközként használása). A szocializmus egy feltételezésen alapuló általános eszme, és annak erőszak által történő materializálása. A sztálinizmusban ez még brutális cinizmussal is kiegészül.

A társadalmakon az elméletben definiált egység uralkodik, amely az egység helyett a társadalom atomizált állapotát eredményezi, kiradírozva minden identitást. Az azok alapján létrejövő közösséget is csirájában fojtja el. Minden alternatív elképzelés egyben bűntetté is lesz. Ez a terror, amely nemcsak a társadalom, és az egyének korlátozása, hanem a hatalom és a társadalom közötti kommunikáció formája is – ahogy ezt a szerző rendkívül éleslátóan kiemeli. A szocializmusban a gondolkodás önállótlansága nyert intézményes formát. A szocializmusban az értelmezés lehetőségét próbálták elvenni az egyéntől, a társadalomtól. Az értelmezési monopólium vonatkozott a jelenre, jövőre, és a múltra is. Mindez fokozatosan jelent meg, mintegy evolúciós láncolatként, amelynek a végén az el nem ért kommunizmus van. A sztálinizmus mindezt a korlátlan hatalommal valósította meg. A szerző könyvének első 50 oldalát, azaz majdnem egy harmadát, szánja elméleti kérdéseinek tisztázására. Mégis mindez szükséges, hiszen a titói Jugoszlávia ezen az alapon épült, hogy az önigazgatással valami újat próbáljon ki, ami lényegében nem is volt új.

A jugoszláv szocializmus – szögezi le a szerző – csupán egy válfaja volt a „reál- szocializmusnak”, a különbségek nem változtattak a lényegen. Ennek ellenére a jugoszláv szocializmusban folyamatosan ezeket a különbségeket emelték ki. Lényegében véve két új eleme volt a jugoszláv szocializmusnak: az önigazgatás és a nacionalizmus. Az önigazgatás célja a „bázis” megszerzése volt. Ez az egyéni szabadságjogok hiányának elfedése volt. A titóizmus hamis szabadságjogokat kínált, aminek semmi köze nem volt a valódi szabadsághoz. Ugyanez érvényes a politikai vélekedésekre is – noha a pluralizmusról beszéltek –, az önigazgatásban csak elvben valósult meg a termelőerők szabadsága és véleményszabadsága. Ez „oktrojált” pluralizmus volt, tehát lényegében véve nem volt pluralizmus. Szocialista szempontból mindennek az a legitimációja, hogy Marxhoz nyúltak vissza. Az önigazgatás nem más, mint egy utópia tökéletlen megvalósulása.

A szerző rendkívül élesen utasít el minden nacionalizmust, és a jugoszláviai helyzet kapcsán a nacionalizmusok pluralizmusának megvalósulásáról beszél. Ezzel nem tudunk egyetérteni, illetve csak azzal a kitétellel tudnánk egyetérteni, ha leszögeznék: a nacionalizmusok is oktrojáltak voltak, és közük nem volt az egyes népek valódi érdekeihez. A szerző nem bocsátkozik a nacionalizmusok ilyen értelmű elemzésébe, ennek ellenére érdekesek a nacionalizmusról szóló fejtegetései is. Fontos eleme a jugoszláv valóságnak, hogy noha a tagköztár­saságok nemzeti jellegének „pluralizmusa” valósul meg, a kormányzás marad sztálinista, vagyis a kormánynak nincs legitimálási kötelezettsége. A rendszerből teljesen hiányzik az egyén, a polgár érdekeinek megnyilvánulása. Az ország irányítási mechanizmusaiból teljesen hiányzik az érdekütközések kezelési mechanizmusa. Ehelyett az eleve azonos érdekekből indulnak ki. Ez a rendszer kitermelte azt az attitűdöt, hogy értelmiségiek, és a lakosság a nacionalizmus felé forduljanak. Így Jugoszláviában a nemzeti monizmusok pluralizmusa jött létre, nemzeti szocializmusok alakultak ki. A jugoszláv szocializmus tehát ezeknek a „mixtum composituma” lett. A nacionalizmusok és a sztálinizmus közötti összekötő kapocs az, hogy egyik sem enged szabad teret az egyéneknek. A politikai szubjektivitást továbbra is a párt sajátította ki, az ideológiai homogenizáció – legyen szó akár a szocializmusról, akár a naciona­lizmusról – fentről történik. A jugoszláv szocializmus végül elhagyta a szocialista ideológiát, mert letett a valóság forradalmi átalakításáról, és a nacionalizmus felé fordulva lényegében véve jobboldali lett. Mégis az egyéni szabadság, az alkotmányos mechanizmusok tekintetében mindvégig megtartotta eredeti formáját.

A jugoszláv valóság tehát jól elő volt készítve a 90-es évek eseményeire. A népirtások mégis a fejekben kezdődtek, azáltal, hogy a gyűlöletbeszéd elharapódzott. A szerb értelmiségieknek ebben döntő szerepe volt. Ők voltak azok, akik kitalálták azt az ideológiát, amit a majdani szerb rezsim megvalósított. Az akadémia szerepe botrányos. Az 1985-ös Memorandum a nacionalista program egyik alapeleme lett. A könyv egyik legjobb része a memorandum elemzése. A Memorandumban Szerbia elnyomott helyzetéről beszélnek, s a szerbekről, mint állandó fenyegetettségben élőkről. Cseppet sem tudományos, hanem érzelmi töltésű állításokat, és ítéleteket mondanak, miközben a mi, és az ellenség relációját állítja fel. A közbeszédben az akadémia nyomán a vérrel szerzett államról és hasonlókról beszéltek. 1986 és 1991 között a gyűlöletbeszéd szinte intézményesült formát nyert. A nyolcvanas évek második felében tehát a szerb politikai rendszer egyértelműen átfordult gyűlölködő nacionalizmusba. A kommunizmus és a nacionalizmus hasonlósága szembeötlő. A nacionalizmus is kisajátítja a múlt, jelen és jövő értelmezését. A nacionalizmus sem hagy teret az egyéniségnek, mindkettő kollektivista, és exkluzív – vagyis kizár maga közül mindenkit, aki nem szerb, a kommunizmusban csak az volt más, hogy ez ideológiai alapon működött. A szocializmus utópiát, a nacionalizmus misztikus jövőképet állít fogyasztói elé. A szerző a párt és a nacionalisták szövetségét egészen a hetvenes évekig vezeti vissza. A nacionalisták voltak azok, akik egy újajta identitással kínálták meg az identitásválsággal küzdő szocialista vezetést és az atomizált lakosságot.

A szerző 1987 és 1991 közé teszi az állam haláltáncát – a „dance macabret”. Kiemeli, hogy maga Milošević is úgy indult, mint a titói kommunizmus hagyatékának védelmezője. A kommunista frazeológiát mintegy állarcként használta, mert valóban az akadémia Memorandumát akarta megvalósítani. Ez a retorika ambivalens, hiszen a nacionalisták egyből felismerték Miloševićben az új nacionalista vezért. Milošević is jóban volt az értelmiségiekkel, ha azok hajlandók voltak háttérzörejt biztosítani politikájához. A nacionalista diskurzust a politika című napilapban „ápolták”, amíg Milošević a kommunista frazeológiát használta. A cél már nem a közvélemény informálása volt, hanem alakítása/átalakítása.

A rezsim olyan közbeszédet alakított ki, amely valóban – ahogy a szerző nevezi, Arendtra hivatkozva – pszeudomisztikus hülyeség volt, de amely racionális eszköz volt a tömegek irányítására. Ez is egy idealista sablon, a voluntarizmus rákényszerítése a társadalomra, a kényszert a rezsim materializálta. Az értelmiségiek, a történészek az ideológia igényei szerint re-kreálták újfent a múltat, hogy egyes régészek segítségével kialakítsák a „mennyei nemzet” koncepcióját. A néppel, pontosabban a népre hivatkozva mindenféle badarságot el lehetett adni: a nép egységes, dicső, amely kész elfogadni az áldozatok meghozatalának igényét, és a halált is. Az egyik történész azt a badarságot is megengedte magának, hogy azt mondja: Szerbia egésze egy konvent, egy spontán és állandóan ülésező népgyűlés, amely folyamatosan írja az alkotmányt (91. o.). A vezér a szerb patriarchális tradíció kliséi szerint lép elő. Az új kollektivista húrokat pengető rendszer vonzza az atomizáltságtól megcsömörlött lakosságot, csakhogy az nem hozza meg nekik az óhajtott szabadságot. Milošević kihasználta a szerb nacionalista értelmiség által hangoztatott tartal­makat. Ezek szerint Szerbia nem egyenrangú a többi nemzettel, Jugoszlávia a szerbek börtöne. Ebben a diskurzusban messzebbre is mentek, azt mondván, hogy vagy megváltozik Jugoszlávia, vagy nem is lesz. Ezzel a Nagy-Szerbia diskurzus belekerült a Jugoszlávia diskurzusba (ezzel a belső határok megváltoztatását szorgalmazták). Tovább bonyolítva a dolgot azt is kifejtették, hogy Szerbia kell, hogy legyen mindaz a terület, ahol szerbek élnek. A következő lépés a tiszta Szerbia koncepció volt. Az értelmiségiek nem fejtették ki, hogyan lehet elérni a célt, de a terepen ezen nem is sokat gondolkodtak – szóltak a fegyverek. A nemzeti őrület spiráljában a szerb írók szövetsége is részt vett, amint a tervek radikálisabb megvalósítást követeltek. A szerb politikai elit többszörösen önellentmondásba keveredett. Egyrészt centralizálta Szerbiát, másrészt a többi köztársaság decentralizációját követelte (autonómiát, és önrendelkezést akart a boszniai, és horvátországi szerbeknek). A háborús konfliktus folyamán a politikai hatalom azt üzente, hogy a mennyei nép azt cselekedheti, amit cselekedni akar – ez az a lelkület, ami a hallatlan gaztettekhez vezetett. Úgy vélem, hogy a probléma egészének megragadásában rendkívül messzire jutott a szerző, sőt munkája elolvasása után már inkább az a kérdés, illetve az lenne a feladat, hogy az egyes részletkérdésekkel foglalkozzanak a történészek, szociológusok, politológusok.

A könyv utolsó hatvan oldala a végletekig őszinte. Nagyon értékessé, és egyben izgalmassá teszi a könyvet az, hogy a szerző nem fél a kiútkereséstől. Történeti szempontból ebben az az érdekes, hogy mennyi valósul meg belőle (sajnos mindeddig nem sok). A kérdés megragadásának két formáját választotta a szerző. Egyrészt azt a kérdést tette fel, hogy lehetséges-e a szerbiai demokrácia, másrészt Hannah Arendt jeruzsálemi gondolatait hívta segítségül. Szerinte Szerbia óriási bajban van, amelyből a kivezető út annak az elérése, hogy a polgárok elhagyják az alattvalói státust – ahogy őket kezelték. A szerző Szerbiát, mint polgári társadalmat képzeli el, amelynek alapja az intézmény­rendszer szigorú legitimizmusa, és feltétlen tisztelete. Ez egyben szakítás is kell, hogy legyen az addigi identitásformákkal. Hasonlóképpen döntő fontosságúnak tartja a korlátozott hatalmú kormányzat létrehozását. A nyomásgyakorlás és a megfélemlítés eszközeit le kell építeni, szakítva azzal a cezarizmussal, ahogy az udvari gazdagok, és értelmiségiek a hatalommal összefonódva mindenféle társadalmi torzulást idéznek elő. A hamis egységet, a hamis demokráciát, és a spanyolfalszerű, a demokráciát csupán utánzó rendszert igazából demokratikussá kell tenni. Mindebben Szerbia óriási hátrányban van, hiszen még a startvonal is távol van tőle, mert az előfeltételek hiányoznak. A nemzeti bálványimádás hallatlanul visszavetette az országot.

Kiemeli a szerző, hogy morális reflexió nélkül nem lehet meghaladni azt a lelkületet, amely a szerbség nevében követett el dolgokat. Ennek a hordozója a civil társadalom lehet. Szerinte a „szerb eset” nem hasonlítható a többi közép-európai esethez. A civil társadalom nem korlátozhatja önmagát, hanem ellen­kezőleg, radikális demokratikus átalakulást kell előmozdítania. Szerbiában a nacionalista legitimáció ugyanúgy megroggyant, mint a választási, amelyet a pszeudo-demokratikus praxis kompromittált. A megoldást az alkotmányos patriotizmusban látja (a habermansi Verfassungspatriotizmus), amely szakítana az eddigi legitimációs formákkal, mert absztrakt argumentációs erőt jelentene, amely működhetne, és amelyet olyanná lehetne formálni, hogy azok is támogassák, akik nem tudtak azonosulni az addig alkalmazott ideológiákkal és identitásformákkal. A megújult Szerbiának a „mindenkinek egyforma szabadságot” moralitásán kell alapulnia. Az alkotmányos patriotizmus egyben önmagát igazolja és legitimálja.

Az utolsó fejezetben Hannah Arendt művét, az Eichmann Jeruzsálemben-t veszi alapul, példaként, ötlethalmazként. A morális felelősség újragondolását szorgalmazza. Szerinte ez az egyedüli módja a történtek meghaladásának. Kifejti, hogy nem hisz semmilyen kollektív katarzisban, minthogy nincs kollektív bűntett sem. Fontos gondolatmenet – noha nem igyekszik összekötni a miloševiçi rendszert a nácival –, ismét Arendttal szólva kiemeli, hogy a rendszer jónak tekintette a gonoszat és viszont, és hogy ebben a helyzetben az emberen csak a józan ész és morális értékrend segíthetett. A miloševići rendszernek azonban volt még egy hosszan tartó hatása is, mégpedig az, hogy a szerbek nevében cselekedett, így azokat is belerángatta undorító dolgaiba, akiknek valóban semmi más közük nincs az egészhez, csak az, hogy ahhoz a közösséghez tartoznak, akikre hivatkozott. Mindezért érdemes többszörösen átgondolni az eseményeket, sőt egyenesen a morális felelősséget. Ez nem kényszer, hanem lehetőség, ami arra is jó, hogy a „társadalomtervezők” ne adhassák el ismét ugyan ezt a folyamatot. Mindennek nincs köze ahhoz, hogy a másik oldalon tesznek-e valami hasonlót. A jogi felelősséghez sincs köze – amivel az igazságszolgáltatás kell, hogy foglalkozzon. Magának a szerb/szerbiai társadalomnak van szüksége arra, hogy szakítson az eddigi identifikációs képletekkel, mert azok egyben megalázták, és lealacsonyították – elvették az önállóságot, szabadságot. A kommunizmus, és a nacionalizmus is attól fosztotta meg az embereket, hogy azok lehessenek, amik, hogy az arról szóló döntést maguk hozzák meg.

 

Nened Dimitrijević: Slučaj Jugoslavija (Socijalizan, nacionalizam i posledice) (???), B92, edicija Reč, 2001. Beograd, 160 o.

 

Mészáros Zoltán