Klió 2005/3.

14. évfolyam

A vietnami háború megnyerésének stratégiája Irakban

A XXI. század elején sokak számára tűnhet úgy, hogy a történelem megismétli önmagát. Az Amerikai Egyesült Államok terrorizmus elleni küzdelme, melyen jelen esetben az afganisztáni és iraki beavatkozás értendő, kísértetiesen hasonlít az 1973-ban lezárult vietnami háborúra. A világ elsőszámú szuperhatalma a jelek szerint csak nagy nehézségek és veszteségek árán tudja helyreállítani a rendet a Közel-Keleten és Ázsiában, ha egyáltalán képes lesz rá. Nem kizárt, hogy esetleg kudarcba fulladnak a próbálkozások ezekben a fejlődő országokban is, mint ahogy az a hidegháború idején Délkelet-Ázsiában történt. Három évtizeddel ezelőtt az USA-nak ugyanis fel kellett adnia Vietnamot, s az Egyesült Államok történetében ez volt az első alkalom, amikor „vesztesként” fejezett be egy háborút. Sokan a mai napig nem hajlandók ezt tényként elfogadni, hiszen nem beszélhetünk teljes fizikai vereségről. Az akkori amerikai vezetés felismerte, hogy ezt a háborút nem nyerhetik meg, vagy ha mégis, az olyan óriási emberáldozattal járna, melyet az ország közvéleménye már nem tartana elfogadhatónak. (Az amerikai társadalom nyomása így is döntően befolyásolta a háború kimenetelét.) Több, mint harminc év elteltével ismét nagy a feszültség Amerika polgárai között, és a harcok kimenetele is mintha egy már ismerős forgatókönyv szerint zajlana. Ez valószínűleg annak is köszönhető, hogy az afganisztáni és iraki beavatkozások terve gyakorlatilag már 1965-ben megszületett. (Elmondhatjuk tehát, hogy egy már kipróbált, és „kudarcot vallott” metódust alkalmaznak jelenleg is!) Williams Childs Westmoreland tábornok és vezérkara két teóriát dolgozott ki a 60-as évek közepén. Az egyik Vietnam katonai megszállásának, a kommunista vietkong1 felszámolásának, valamint az ország újjáépítésének a terve, míg a másik az amerikai szárazföldi csapatok kritikája. Ezt a két teóriát vették alapul Afganisztán és Irak megtámadásakor is, mint ahogy kiindulási pontot jelentenek a mindennapi élet újjászervezésében is. Westmoreland célja az volt, hogy világossá tegye beosztottjai számára, hogyan kell cselekedniük a siker érdekében, és milyen hozzáállásra van szükség céljaik eléréséhez. Habár a szóban forgó két dokumentum közül egyiket sem a tábornok írta, és csak az egyiket látta el saját kézjegyével, elmondhatjuk, hogy a bennük foglaltak Westmoreland elképzeléseinek manifesztációi.

Az 1965. szeptember 17-én megalkotott Taktikák és módszerek az Egyesült Államok Haderejének foglalkoztatására a Vietnami Köztársaságban című dokumentum igen alaposan és aprólékosan átgondolt „forgatókönyv” a győzelemre, mely részletesen kifejti az amerikai hadsereg egységeinek céljait és feladatait, éppúgy, mint a vidék helyreállításának fontosságát.2 Az Amerikai Egyesült Államoknak korábban még soha nem kellett szembenéznie hasonló helyzettel, hiszen Vietnam nemcsak katonai, hanem politikai beavatkozást is jelentett. A háború megnyerése nem volt egyenlő a katonai sikerrel – ahogyan nem egyenlő Afganisztánban és Irakban sem. A végső célt az ország politikai, gazdasági és társadalmi életének az újjáépítése, illetve újjászervezése jelentette. A kettő nem különíthető el, hanem szerves kiegészítői egymásnak. Az USA erőfeszítéseinek tehát alapvető célja volt, hogy békét teremtsen a (Dél-) Vietnami Köztársaságban oly módon, hogy felszámolja a vietkong haderejét, szervezeteit, terroristáit, ügynökeit és propagandistáit, miközben újraalapítja a kormányzatot, megerősíti a vietnami kormány hadseregét, újjáépíti az adminisztrációs gépezetet és megújítja a kormány-nyújtotta szolgáltatásokat. Ezen folyamatok közben pedig folyamatos védelmet kell biztosítani az egész nép számára.

Maga a dokumentum hat külön egységre bontható. Az első és utolsó rész egyfajta bevezetésnek, illetve összegzésnek tekinthető. Az első rész a direktíva célját foglalja össze igen röviden. A második egység általánosan szól a végrehajtandó feladatokról és a kitűzött célokról: fontos, hogy a parancsnokok megértsék a küldetések lényegét, és azt, hogy milyen fontos a siker eléréséhez a Vietnami Köztársaság Fegyveres Erőivel való együttműködés. Szó esik az amerikai csapatok mindenkori pontos és óvatos irányításáról, valamint az újjáépítés fontosságáról. Ezt követi a stratégia három lépésben való ismertetése: 1. a vietkong offenzíváinak megállítása; 2. ellentámadások indítása, valamint a nagy fontossággal bíró területek biztosítása; 3. az irányítás fokozatos átadása a vietnami kormánynak. A negyedik és egyben leghosszabb rész a végrehajtandó hadműveleteket ismerteti. Ezek között szerepel a kiemelt fontosságú létesítmények védelme, a vietkong bázisok és csapatok elleni támadások végrehajtása, tisztogató és biztosító hadműveletek, tartalék és reakciós csapatok biztosítása, támadó és logisztikai légi támogatás, illetve haditengerészeti műveletek. A katonai küldetések célja, a dokumentum ötödik pontja alapján, a vidék teljes újjáépítése, melyhez elengedhetetlen a vietkong tevékenységének felszámolása. A végső győzelmet tehát csak az jelentheti, ha a vidék teljesen biztonságos, és a kormány képes az irányításra. Ez azonban rendkívül nehéz feladat, és nagyon sok időt igényel. Nagy fontosságú az amerikaiak és vietnamiak közötti együttműködés is.

A dokumentum tehát részletes terv a vietnami háború megnyerésére, mind katonai, mind pedig civil területen. Egy ország gondjait nem lehet egy háború megnyerésével megoldani, az igazi problémák rendszerint csak ezt követően jelentkeznek. Éppen ezért Westmoreland és vezérkara tudatosan alkotta meg ezt a programot. A gondot azonban az jelentette, hogy hasonló helyzettel korábban még nem kellett az Egyesült Államoknak szembenéznie, ezért nem lehetett tudni, hogy a terv beválik-e, vagy kudarcba fullad. Az elmélet azonban a gyakorlatban gyakran olyan nehézségekbe ütközik, amelyekre nem lehet felkészülni. Ez történt Vietnamban is. A terv, mely papíron biztos győzelmet jelentett, Délkelet-Ázsiában nem volt életképes, mint ahogy Afganisztánban és Irakban sem tűnik annak.

Az már a háború elején bebizonyosodott, hogy az erőfeszítések nem elég intenzívek, és nem elég hatékonyak. Ennek hatására született meg Westmoreland Értékelése az amerikai hadműveleti teljesítményről, amelyet a tábornok maga írt alá 1965. december 10-én. A dokumentumot a Vietnamban állomásozó amerikai szárazföldi csapatoknak szánta, melyben kritizálja teljesítményüket, és tanácsokat ad, hogyan kellene fokozni hatékonyságukat. Westmoreland szerint nincs szükség nagyobb számú haderőre a siker eléréséhez, hiszen technikában, valamint anyagiakban egyaránt felülmúlják a vietkongot. Szükség van azonban a hadműveletek számának és összehangoltságának a növelésére, és javítására, illetve jobban kell felhasználni a hírszerzés által begyűjtött információkat, melyek nagyon sokszor igen fontosak az ellenséges csapatok pontos helyzetének meghatározásához. Létfontosságú az is, hogy az amerikai katonák hasznosítani tudják sokrétű harcászati tudásukat, és ezáltal különféle hadműveletekben is részt vegyenek. A tábornok hitt abban, hogy a hadműveletek számának emelésével egyenes arányban nő a csapatok hatékonysága is, mely várhatóan ösztönzően hat majd más egységekre is. Fontosnak tartotta, hogy a katonák 100 százalékos teljesítményt nyújtsanak. Westmoreland célja tehát az volt, hogy a lehető legkevesebb emberrel, kihasználva hadseregük fölényét, a lehető leghatékonyabban lépjenek föl az észak-vietnami hadsereggel szemben.

Westmoreland erőfeszítései azonban nem hozták meg a várt sikert. Tíz év után az Amerikai Egyesült Államok kénytelen volt kivonulni Vietnamból. Egy évtizedre volt szükség ahhoz, hogy felismerje az amerikai vezetés, hogy ezt a háborút nem nyerhetik meg. A stratégiák csupán elméletben működtek, a gyakorlatban viszont olyan nehézségekbe ütköztek, melyeket a tervezéskor előre nem lehetett megjósolni. Ennek ellenére harminc évvel később ismét elővették és leporolták a dossziét, melynek segítségével úgy gondolták, háborút lehet nyerni.

Az iraki stratégia szinte teljesen megegyezik a vietnamival. Elsődleges cél: az ellenség nagy erőkkel való gyors lerohanása és megsemmisítése, vagy megadásra kényszerítése. Második lépés: a helyi fegyveres erőkkel (iraki rendőrség) együttműködve a térség biztosítása. Harmadik lépcső: ideiglenes kormány létrehozása, melynek központi feladata egy önálló iraki kormány létrehozása. Negyedik szakasz: az új kormány megalakulása, az amerikai csapatok kivonása. Ez a terv azonban csak a második lépcsőig működött zökkenőmentesen. Az iraki csapatok legyőzése óta Szaddam hívei gerillaharcokat folytatnak, melyekben mindkét oldalon egyre nő a halálos áldozatok száma. Irakot úgy is említhetjük, mint „második Vietnam”, csak itt a dzsungel helyett a sivatagi és a városi hadviselés áll a középpontban. Jelen állás szerint a harcok akár évekig is elhúzódhatnak, és megbecsülni is nehéz, hogy mekkora anyagi és emberáldozatot követelnek a jövőben.

John M. Carland: „Winning the Vietnam War: Westmoreland’s Approach in Two Documents” (A vietnami háború megnyerése: Westmoreland megközelítése két dokumentum alapján). In The Journal of Military History. 2004. április, 553–574. o.

Rózsa István

1. A vietkong (vietnami kommunista) utalhat észak-vietnami gerilla csapatokra, és a Nép Felszabadítási Fegyveres Erőinek reguláris egységeire is.

2. A dokumentumot Williams B. Rosson vezérőrnagy, Westmoreland vezérkari főnöke írta alá.