Klió 2006/1.

15. évfolyam

A múlt változó artikulálása

 

 

Fontos és a maga területén túlmutatóan tanulságos és gondolatébresztő kérdést vizsgál Sofia Voutsaki,1 a Cambridge-i és a Groningeni Egyetem tanára, az utóbbi helyen rendezett konferencia keretében. A konferencia anyaga a „múlt konstruálása”, valamint a történelmi tudat és identitás vizsgálata az antikvitástól napjainkig. Voutsaki a modern görög politikai gondol­ko­dók felfogását, illetve a kontinuitás és diszkontinuitás dimenzióját és hatását elemzi a XIX. századi közélet alakításában. A tanulmány két részre oszlik: a múlttal való szembesülés; a régészet kezdetei, amelyeket a Konklúziók zárnak le.

Elöljáróban a „görög felvilágosodás” fogalmával ismerkedhetünk meg. A klasszikus múlt iránti érdeklődést az Ottomán Birodalom görög ajkú alattvalói körében részben a diaszpóra kereskedéssel foglalkozó tagjai terjesztették, akik jobban ki voltak téve a nyugati hatásoknak, mint a lakosság más rétegei. A klasszikus ideált állandó érvényűnek és univerzálisnak gondolták ugyan az eszme megfogalmazói, a valóságban azonban a XVIII. és a XIX. század folyamán a tartalom sokat változott. Az antikvitást egyaránt magáénak tekintette  a forradalmi Franciaország, a megosztott Németország és a viktori­ánus Anglia, aminek az lett a következménye, hogy a „görög csoda” ugyan­úgy tápot adhatott az erőszakos változtatások gondolatának, mint az ezeket elnyomó konzervatív értékeknek a napóleoni háborúkat követően. Az 1750 és 1820 közöttre datálható eszmerendszert (angolul Greek Enlighten­ment)2 olyan komplex ideológiai mozgalomként definiálhatjuk, amely – változatos egyéni interpretációkon keresztül – nyugati racionalizmust és liberális értékeket terjesztett, egyúttal a művelődés és a nemzeti öntudat gondolatát erősítette, s ezzel az 1821-es felkelést készítette elő. Otthoni közegben a klasszikus látásmód elveszítette absztrakt és univerzális jellegét. A bécsi Ermisz o Lojiosz folyóirat körül tömörülő értelmiségiek3 gondolko­dásában, Herder hatására, a romantikus Volksgeist beleolvadt az új ideoló­giába és a „nemzet” (G¡now) fogalmában definiálódott újjá.4 A szerző nem tudja angolra fordítani ez utóbbit: az erős kulturális és érzelmi töltetre hivatkozik és arra, hogy ez a szó fejezte ki a görögök egységét a nemzetállam létrejötte előtti viszonyok között. A bizonyos fokig módosított és aktualizált tartalmú megjelölés világosan az ősi dicsőség újraéledésének a reményét hordozta (232. o.).5

A múlt megtétele a jelen ideáljának pontosan előre nem látható kockázatokkal volt terhes, amire I. Moisiodax,6 a Felvilágosodás kezdeti szaka­szának a fő képviselője, már 1761-ben rámutatott. A kor optimizmusa azonban erősebb volt, és a figyelmeztetés eredménytelennek bizonyult. A szerző szerint azonban e vonatkoztatási pont kijelölésében észrevétlen maradt egy másik, fontosabb ellentmondás is: az európai gondolkodás addigra már definiálta és idealizálta a klasszikus múltat. Hellasznak csak adoptálnia kellett saját nemzeti mítoszát, megalkotnia nem. Az a furcsaság állt elő, hogy identitását idegen intellektuális közegben fogalmazták meg: önmaga definiálása, ha úgy tetszik, behatárolás, integrálódás függvénye volt. Az eredmény elkerülhetetlenül az lett, hogy saját múltját térben eltolt, „európai” olvasatú, nehezen beilleszthető dimenzióként kapta vissza: az ideális cél, a kontinuitás elve csorbát szenvedett. Moisiodaxéhoz hasonló sors várta D. Katartzis (1730–1807) fanarióta entellektüell7 próbálkozását, aki hiába hangsú­lyozta nyomatékosan, hogy más dolog a klasszikus múltban találni meg a gyökereket és megint más az azzal való azonosulás, munkája a maga korában kiadatlan maradt. A múlt és jelen viszonya a „nyelvkérdés” problé­máját is érintette. A két szélsőséges nézet közötti összeütközések (az ógörög újjáélesztése, illetve teljes szakítás és új, fonetikus alapú helyesírási reform), nagyszámú variáción keresztül, egy több mint kétszáz éves, még napjainkban sem teljesen lezárt igen kiterjedt harcot eredményeztek, amelybe egyébként néha még magyar filológusok is beleszóltak.8

A szerző a nyelvkérdés után a balkáni dimenziót és az Egyház szerepét veszi szemügyre. Az előbbit illetően különösen komplikált tünetegyüttessel van dolgunk. Egyrészt az a tény, hogy a feltörekvő idegen származású középosztály a görögöt beszélte és annak megfelelő műveltséget szerzett,9 a konvergenciát erősítette; további összetartó erő volt a szembenállás a törökkel. Másrészt viszont a klasszikus ókori orientáció a görög populációt nemzeti büszkeséggel töltötte el, és ez leválasztotta a balkáni háttérről. Az utóbbival párhuzamosan hatott privilegizált európai viszonyrendszere is. Az Egyház – egy az identitás hordozói közül – tartózkodása, illetve konzervati­vizmusa ismert. A szerző azonban hangsúlyozza, hogy nem volna igazságos obskurantizmussal vádolni. Sokkal inkább kezdeti toleranciától leplezetlen üldözésig módosuló folyamatról van szó, amely a francia forradalom után felerősödött és a XIX. század első két évtizedében elérte a csúcspontját. A klerikális reakció elsősorban az egyházra veszélyesnek ítélt liberális francia eszmék ellen irányult. A jelen kontextusban azonban érdekesebb a viszonyu­lása a klasszikus múlthoz. A szerző megállapítja, hogy a klasszikus antikvitásnak nem volt helye az ortodoxiában.10 A ráció és a haladás, amit a Felvilágosodás hirdetett, világosan a vallásos eschatologia ellen hatott. Ennél is veszélyesebbnek érezték azonban a „nemzeti ébredést”: az ottomán birodalmon belül az ortodoxia minden keresztény alattvalót egyesített. A XVIII. század végéig a vallás volt az identitás záloga; most az derült ki, hogy a felvilágosodás nemcsak az ottomán uralmat, hanem az ortodox egységet is aláássa.

Szintén bonyolult a fanarióta arisztokrácia viszonya a klasszikus múlthoz, amit legjobban talán a már említett Katartzis esetével lehet érzékeltetni: ő következetesen támogatta a felvilágosodás eszméit, egyúttal a nemzeti érzésre is hangsúlyt helyezett. A művelődés hordozójának a köznyelvet javasolta (Voutsaki a „vernacular” szót használja), ugyanakkor az antik örökséget a bizáncival azonos fontosságúnak tartotta. Politikai síkon elfogadta a felvilá­gosult abszolutizmust. A francia forradalom azonban kijelöli a fanarióta liberalizmus határait: Katartzis ekkor visszavonta nézeteit, a többi fanarióta pedig, lehet mondani, testületileg, fokozatosan szembefordult a Felvilágoso­dással. Ellenkezésük a szabadságharcot közvetlenül megelőző években kulminált.

A szerző ezután a folklórt veszi szemügyre, amelynek talán nem ismeri fel a valóságos súlyát a különböző kulturális tényezők sorában. Tény, hogy az egyház nem nézte jó szemmel a népi tradíciót annak „pogány” vonatkozásai miatt. A szájhagyomány pl. nemcsak Nagy Sándor történetét őrizte meg, hanem még homéroszi hősök halvány emlékét is. Érdekes adalék, hogy a nép hitében az antik márványszobrok kővé dermedt lelkek voltak, amelyek majd új életre kelnek, mihelyt a rabságban levő területek újra szabadok lesznek (236. o.).

A Felvilágosodásról szóló fejezet Adamantios Korais (1748–1833) filológiai és pedagógiai munkásságának az ismertetésével zárul.11 Voutsaki szerint olyan személyről van szó, aki „eszmei tengely”, írásai hatottak a szabadság­harc előtt, alatt és után, munkássága tükrözi azt a „kettős artikulációt”, amely Görögország és a Nyugat viszonyát jellemezte egyfelől, a múltét és a jelenét másfelől. A cikk kulcsfontosságúként emel ki két fogalmat: metakenoszisz (‘áttöltés’, „vérátömlesztés”), és „középút”. Az előbbi, Korais felfogásában, az ismeretek átplántálása és a folytonosság biztosítása hazája és Európa között,12 az utóbbi a múlt és a jelen közötti harmóniát célozza meg, valamint, nyelvújító szerzőről is lévén szó, természetesen az antik és a korabeli nyelv közötti szerves egységet, ha úgy tetszik, kompromisszumot.

Ami a politikatörténetet illeti, az 1830-ban alapított királyság13 számára ideális célnak a centralizált európai nemzetállam megvalósítása látszott. A céllal gyakorlatilag mindenki egyetértett. A megörökölt ellentmondások azonban feszültséget keltettek a Nemzet (G¡now) és az Állam (Kr‹tow) között. A kivívott szabadság azt is jelentette, hogy többé már nem a törökkel való szembenállás volt az identitás legfőbb összetevője. A probléma most úgy jelentkezett, hogy miként kell a diffúz etnikai tudatot homogén nemzeti identitássá alakítani. A kérdés annyival is komplikáltabb volt, írja Voutsaki, hogy a balkáni mozaikban mind a „nemzet” (azaz nation) mind az „állam” (state) idegen fogalmaknak számítottak a különböző etnikai csoportok számára (237. o.). Az új állam határait mesterségesen húzták meg, amelyek inkább megosztották, mint egységesítették a görög populációt. Az elkerülhetetlen hatalmi harc első konkrét formája az „autochthonok” és a „heterochthonok” ellentétében öltött testet. Az előbbiek azok voltak, akik a létrejött új állam területén éltek és következésképpen tevékenyen részt vettek a szabadság­harcban. Az utóbbiak viszont a határokon kívüliek, akik többsége ugyanakkor a jómódú, művelt és kozmopolita diaszpórához tartozott. Logikus, hogy az előbbiek részt követeltek az új állam irányításából – ennek azonban határt szabott kulturális elmaradottságuk; gyakran egyenesen analfabéta rétegekről volt szó. A hatalomból szintén részt kérő „heterochthonoknak” viszont azt rótták fel, hogy a felszabadító harcoktól távol tartották magukat.

Könnyű elképzelni az ország kezdeti nehézségeit, ahol gyakorlatilag mindent elölről kellett kezdeni. A bajor neoklasszicizmus táplálta mind a klasszikus mind az európai orientációt, de, Voutsaki szerint, azt is észre kellett venni, hogy az általános filhellénizmus nem a mindennapok jelenségei közé tartozott. A „Fallmerayer-incidens” a legérzékenyebb pontján érintette az országot: a német történész azt állította, hogy a bizánci időktől kezdődően betelepülő szlávok teljesen megváltoztatták a félsziget etnikai összetételét és az akkori lakosság az előbbiek leszármazottja volt. Az egyébként téves nézet a klasszikus múlt iránti fokozott, sőt megszállott érdeklődést váltott ki: minden módon igazolni akarták az ókor és a jelen közötti kapcsolatok valódiságát és szerves voltát. Az új államnak homogén közegre, belső összetartásra volt szüksége. Mindez elkerülhetetlennek mutatta a nyelvi reformot, a népnyelv és a nyelvjárások, de a korábbi nyelvi viták, egyáltalán, a Felvilágosodás eszméinek a háttérbe szorítását is. A fokozódó archaizálás új, szigorúan purista nyelvet, az ógörögöt imitáló, ún. katharevuszát hívta életre, amely ellen csak a Korais-féle „középút” hívei éltek némi kritikával. A purista nyelv hívei igyekeztek a barbárnak vagy idegennek ítélt nyelvi elemeket kiküszöbölni, és komoly erőfeszítéseket tettek az ógörög újjá­élesztésére. Logikus velejáróként hellenizálták a földrajzi és egyéb neveket. A katharevusza egyfelől presztízst biztosított és a társadalmi felemelkedés záloga lett, másfelől azonban megfelelő tárgya volt a szatírának és általában alkalmat adott az ironizálásra.

A szerző úgy látja, hogy a nyelvi archaizálás párhuzamosan haladt egyéb retrográd folyamatokkal. Egy tanulmányból idéz, amely összehasonlítja az 1823 és 1864 között a nemzetgyűlésben elhangzott állampolgári eskük szövegét. Ezekben a „szabadság” szó fokozatosan eltűnik, a jogok kötelessé­gekké válnak. Az esküket először az országra mondják, majd a nemzetre, az államra, végül a királyra. A hatalom központosítása érintette a hagyományos közösségi autonómiákat, sőt még a vallási türelmet is. Ugyanilyen meggondo­lásból tették át a fővárost Nafplionból az akkor romhalmaz Athénba. A várost azután gyors ütemben, neoklasszicista stílusban építették újjá. Voutsaki elismeri, hogy a XIX. század végén Athén már 125 ezer lakosú, királyi palo­tával, parlamenttel, katedrálissal, egyetemmel, akadémiával, nemzeti könyvtárral és stadionnal rendelkező elegáns főváros volt, ahol a sugárutakat fasorok, impozáns háztömbök és kúriák szegélyezték. Mindez azonban nem volt szerves olyan értelemben, hogy az építkezéseket főként a diaszpóra iparosai és kereskedői adományaiból finanszírozták, és a további fejlődésre hiányzott a garancia.

Az állam kezdeti korszakának megszállott antikizálása vákuumot eredményezett a múlt és a jelen között, sőt – a mai olvasó számára meglepő módon – averziót a középkorral, a bizánci hagyománnyal szemben. Ez jellemezte a felszabadulás első évtizedeit. Az általános hangulatot fejezte ki az újjászületés (paliggenesÛa) szimbólumává tett főnixmadár; megjelené­sével párhuzamosan eltűnt a Felvilágosodás hidat építeni próbáló, kritikai szelleme. Bizáncot, mondhatnánk, „európai módra”, a sötétség, az intrikák és a hanyatlás megtestesítőjének tekintették. A felfogás ellen az 1830-as, 40-es években csak tétova kísérletek voltak. Az eredmény nemcsak az lett, hogy a jelent elvágták közvetlen előzményeitől, hanem az is, hogy a szabadságharcot kiragadták balkáni kontextusából utat nyitva „1821 mítoszának”. Az 1838-tól nemzeti ünnepként beiktatott esemény – a szerző szerint – túlhangsúlyozta a függetlenségi harc nemzeti jellegét.

Az athéni városrendezés során, bár sikeres tiltakozások mindig voltak, több középkori templomot leromboltak. 1834-ben törvényt hoztak a műemlékek védelmére, amely azonban teljes hatállyal soha nem lépett életbe. Bizánci emlékek eltüntetése és újak emelése ugyanilyen stílusban, pl. a szemklinika épületéé, amely ma is áll a város központjában, párhuzamosan haladt. A középkor iránti érdeklődés visszaállítása bizonyos fokig mégis Ottó környeze­tének köszönhető: a bizantinológia önálló tudománnyá történő fejlődése Németországban és Európában általában éppen erre az időszakra esett. Voutsaki úgy látja, hogy a közel- és távoli múltat, a török elleni szabadság­harcot és a klasszikus antikvitást központosító célokkal didaktikusan redeter­minálták, és olyan hagyományt hoztak létre, amely egy a múltjával dicsekvő, a jelenkorral elégedetlen nemzet önazonosságának törékeny alapja lett.

Az eddig felvázolt ideológiai körképet még egy fontos mozgalom megemlítésével kell kiegészíteni. Ez a Megali Idea (a Nagy Eszme) diffúz nézetegyüttese, egyfajta apokaliptikus látomások összessége, amely egyszer­re volt szellemi reakció a centralizáló politikai törekvések ellen és a birodalmi főváros, Konstantinápoly felszabadítását célul tűző vízió; egyidejűleg az újjáépített fővárost ideiglenesnek tekintő irredenta törekvés, és annak keserű, be nem vallott tudata, hogy a terv mégis megvalósíthatatlan. Hatása óriási, definiálatlansága lehetővé tette, hogy különböző retorikák és törekvések felhasználják, áthatotta az egész társadalmat, kormányok kisajátították és manipulálták, idővel a nemzet összes megvalósulatlan vágyának, de főként az egység akarásának a metaforájává alakult.

Az 1850-es években nemzeti és vallásos érzések kíséretében újra hatni kezdett a bizánci örökség tudata. A jelenség párhuzamos ugyan a nemzetközi érdeklődés bizonyos változásaival, hazai földön mégis reakcióként élték meg a klasszikus antikvitás iránti, megszállottságnak érzett vonzódással és a Bizáncot megvető nyugati érzésekkel szemben. A rehabilitálás Spyridhon Zambelios,14 és különösen a nemzeti történésznek tekintett Konstantinos Paparrigopoulos15 nevéhez köthető. Paparrigopoulos már 1853-ban megjelen­tette a Görög nemzet történetét rövidített formában, majd művét többször átdolgozta. Ő megadta népének a hőn óhajtott idő- és térbeli kontinuitást, kiegyensúlyozott képet rajzolt a két fővárosról, elhelyezve mindegyiket a maga kontextusában, kohéziót teremtett az államon belül azzal, hogy bizánci előképekre utalva legitimálta a monarchiát. Dicsőítette a múltat és ugyanígy tett a jelennel. Kisebbítette a nagyhatalmak szerepét a felszabadító harcokban, kevesebb figyelmet fordított a belső széthúzásra, a szabadságharc győzelmét népe hősiessége, függetlenségi vágya és vitalitása sikereként ábrázolta. A mű gyakran használja a „mi” névmást és a görögség fogalmát a „hellén”16 szóból alkotja meg létrehozva a modern állam hellén-keresztény ideológiáját.

A herderi folklorizmus ismét népszerű lett: ezúttal nem idegen szerzők gyűjtötték a népdalokat, és a cél speciális volt: Fallmerayer nézeteinek a cáfolása. A XIX. század végére Paparrigopoulos konstrukciója általánosan elfogadottá vált az athéni értelmiség és a Felvilágosodás utolsó képviselői által hangoztatott fenntartások ellenére. A viták most a „nyelvi kérdés” területére helyeződtek át. A „népnyelv” hordozója az egyszerű nép (lañw, laosz) volt, amelynek korábban a költészetét vizsgálták. A nyelvi viták a XX. század elejéig folytatódtak, majd 1922, az expanzionista törekvések vége után újrafogalmazódtak. Ebben a formában – a szerző szerint – még az ország EU- csatlakozását követően is bizonyos komplikált összefüggések kerültek a felszínre. Végső soron – állítja a szerző – a hosszú folyamatban a korokat átívelő kontinuitás inkább vált axiómává mint bizonyítandó tétellé (243. o.).

A címmel ellentétben, Voutsaki az utolsó fejezetnek szánja a régészetet, és annak kontextusába ágyazva az epigrafikát, amelyről megállapítja, hogy azt is, csakúgy mint az előbbit, a központosító törekvések részeként művelték. Rögtön elárulhatjuk: a régészet bevonása annak a ténynek a következménye, hogy elválaszthatatlan volt a mindenkori politikától.

A görögök részéről hellyel-közzel már a XVIII. század elején megnyilvánult érdeklődés az antik emlékek iránt, ami a Felvilágosodás hatására erősödött. Korais 1807-ben javasolta a műemlékek védelmét, majd létrehozták Athén–Bécs székhelyekkel a Philomousos Hetaireiat 1813–14-ben. A társaság céljainak egyike az antik műemlékek védelme volt.17 Az antik műtárgyak védelmét már a szabadságharc alatt célul tűzték ki: 1826-ban egy heves sajtókampány hatására minden műtárgyat állami tulajdonnak nyilvánítottak, a következő évben pedig a Harmadik Troizéni Nemzetgyűlés megtiltotta az exportjukat. 1829-ben azonban a Negyedik Argoszi Nemzetgyűlés, Kapodistrias kormányának a nyomása alatt engedményt tett francia érdekek javára. A szerző szerint ez az egyik első példa arra, hogy a belpolitika és a diplomácia összefüggött az archeológiával.

A régészetet a bajor adminisztráció szervezte meg, és az 1837-ben alapított egyetemen Ludwig Ross kapta meg a tanszék vezetését. Ugyanekkor hozták létre a Régészeti Társaságot is a Felvilágosodás utolsó képviselői, a fanarióta I. Rizos Neroulos és A. Rizos Rangavis vezetésével, valamint a művelt közép­osztályból kikerülő tagokkal. A fanarióta arisztokrácia és a középosztály alkotta az athéni establishmentet. A szabadállam első két évtizedében ők voltak az elitista archaizáló tendenciák szószólói. A Társaságon belül a politika hatalmi harcait lehet tanulmányozni kicsiben: az autodidakta K. Pittakis alacsony sorból verekedte fel magát és vált az egyik első régészeti főfelügyelővé. Konfliktusát Ludwig Ross-szal nemcsak a származásából adódó felfogásbeli különbségek táplálták, hanem egyúttal tükröződtek benne a bajorok és a görögök közötti politikai és ideológiai feszültségek. Ennél azonban sokkal komolyabb volt Pittakis ellentéte a kozmopolita, művelt, befolyásos Rangavis-szal: valójában az „autochthonok” és a „heteroch­thonok” ütköztek meg a kultúra terén.

A régészet annyiban is hozzájárult az állami centralizációhoz, hogy aktivi­tása kizárólag Athénra irányult, és ott is elsősorban az Akropoliszra mint a par excellence nemzeti szimbólumra. Az első múzeumot Athénon kívül pl. csak 1874-ben nyitották meg Spártában. Az első két évtizedben – megfelelve az antikizáló törekvéseknek – az antik emlékeket és a modern várost két külön egységként próbálták kezelni. Klenze tervét, amely a királyi palotát a Nimfák Dombjára helyezte volna, majd Schinkelét, aki a palotát az Akropoliszra képzelte, azzal utasították el, hogy az antik műemlékeket el kell választani a mindennapi élet egyéb szféráitól. A szétválasztás, amely építke­zési korlátozásokkal volt egyenlő, természetesen már az 1830-as években különböző konfliktusokhoz vezetett, és ironikus sajtómegnyilvánulásokat tett lehetővé. Itt ismét azt látjuk, hogy a múltat haladásellenesnek tartó felfogás és az ősi dicsőség iránti megszállott tisztelet párhuzamosan haladtak. A szerző azt bizonyítja, hogy az utóbbi nem volt csak a privilegi­záltak jellemzője vagy előjoga. Így pl. amikor Ottó 1834-ben hivatalosan megkez­detteknek nyilvánította a Parthenón restaurálási munkálatait, az ünnepségen hatalmas tömeg vett részt. Sőt, amikor 1846–47-ben a British Museum gesztusaként az ún. Parthenón-szobrokat szabadon meg lehetett tekinteni, a kiállítás zarándokhellyé változott. Úgy látszik, a jelenség megmagya­rázásához kevés a nemzeti érzés feltételezése: az antik emlékek tisztelete a felszabadulás előtti időkre ment vissza, szerepet játszott benne mind a Felvilágosodás oktató tevékenysége, mind a folklór: egyfajta meghatá­rozatlan, amorf hit a műemlékek mágikus erejében. Ha pedig a fanarióta I. Rizos Neroulos, a Régészeti Társaság első titkára a kezdeti időkben látványo­san az „autochthonokkal” azonosult – egy beszédében a makedón Nagy Sándort idegennek minősítette –, azt a következtetést kell levonni, hogy a görög nemzetté válás folyamatában diszparát tényezők kötöttek nemritkán váratlan szövetségeket.

A klasszikus múlt és a mindenkori jelen közötti űr még hosszú ideig tátongott. Amikor az Akropoliszra épített középkori ún. Frank Tornyot lebon­tották, heves viták robbantak ki.18 A viták azonban a purista antikizálók és a romantikus festőiség hívei között folytak! Az adott korszak ellentmon­dásosságát és az ellentmondások lassú feloldódását a legjobban talán a filológus, régész, epigrafista és szótáríró Stephanos Koumanudhis pályáján keresztül lehet bemutatni, aki a Régészeti Társaság elnöke is volt 1858 és 1894 között. Ő kritizálta Zambeliost és Paparrigopoulost Bizánc rehabili­tálásáért, mégis a központosító törekvésekkel szembefeszülő centrifugális Nagy Eszme híve volt. Az Eszme híveként bizonyos fokig következetlen és ingadozó, bár ez az előbbi definiálatlanságából is adódott. Nem szerette Bizáncot, és mégis pártolta bizánci szövegek publikálását. Nyelvi szem­pontból, noha katharevusziánus, érdeklődést mutatott a népnyelv, annak tájszólásai és helyi változatai iránt. Az antikvitást kedvelte, de a fokozódó nyelvi archaizálást elvetette. Kritizálta a romanticizmust, de tevékenyen érdeklődött a népdalok, a tündérmesék és a közmondások iránt, amelyeket éppenséggel a modern hazai identitás fontos alkotórészeinek tekintett. Általában Koumanoudhist tartják a Felvilágosodás utolsó képviselőjének. Tevékenysége az eszmerendszer komplexitását és fokozatos erodálódását tükrözi, amely azután a XIX. század végére tökéletesen anakronisztikussá is vált.

A XIX. század második felében már más idők jártak. A szerző szűkszavúan emlékezik meg Schliemannról, akit nem tud vagy nem akar összefüggésekben látni, ehelyett Chrestos Tsountast helyezi előtérbe.19 Az adott esetben a lényeges az, hogy Tsountas időben visszamenve, kiterjesztette Paparrigo­poulos rendszerét. Tevékenyen hozzájárult azoknak a még jó ideig fenn­maradó a nézeteknek az eloszlatásához, amelyek szerint a mükénéiek egzotikus, netán barbár, esetleg kisázsiai eredetű populáció voltak. Érdekes, hogy már 1893-ban egy előszóban analógiát vont a Homérosznál meglévő mükénéi vívmányok és Bizáncnak a modern görög kultúra szempontjából vizsgált jelentősége között. Paparrigopoulos történeti konstrukciója a régészeti gondolkodásban és kutatásban is polgárjogot nyert.20

A tanulmány az Athénban működő régészeti intézetek paradigmájával zárul. Az alapítások sorrendjében a francia (ÉFA) volt az első 1843-ban. Koletis21 személyes befolyását vetette latba, hogy így legyen. Ezzel a német kulturális és az angol politikai befolyásnak próbált gátat vetni. Jóval később, 1874-ben hozták létre a Német Régészeti Intézetet (DAI), majd az amerikait (ASCSA, 1882), és a britet (BSA, 1886). Az osztrákot 1898-ban, míg számos kisebb intézetet pl. csak a XX. század elején. Az intézmények között erős volt a rivalizálás az olyan klasszikus területek megszerzésének a jogáért, mint pl. Olympia és Delphoi. Voutsaki azzal fejezi be az írását, hogy minden tudományosság ellenére, a politika a régészetben ma is jelen van.

A recenzió lezárásaként talán szabad kritikával is élni. Fontosság tekinte­tében az elemzés magáért beszél. Bibliográfiájában azonban feltűnik, hogy az idegen nyelveket csak az angol és a francia szakirodalom képvi­seli, a szerző itt is gyakran honfitárs, német forrás nincs. Bár a riválisok adott esetben jobban rá tudnak mutatni egymás hiányosságaira, itt nem is annyira az audiatur et altera pars elve sérül, mint egyszerűen az a követelmény, hogy egy nagyon fontos tényező a modern kori görög államiság létrejöttében szóhoz jusson. Ennyiben, úgy gondoljuk, Voutsaki tanulmánya is „konstru­álása” a múltnak. Német szemmel nézve hatalmas káoszban kellett rendet teremteni, és ez bizonyos fokig sikerült is. El lehet fogadni azt a nézetet, hogy Ottó és adminisztrációja ügyetlenül akart jót, de azt kevésbé, hogy ki se derüljön, hogy jót is akart, és hogy a király körül – valóban – filhellének is léteztek. Az se szerencsés, hogy nem tudjuk meg: a fiatal uralkodó különböző nagyhatalmi intrikák szorításában irányította az országát. Ezen a területen senki sem angyal, valószínűleg mások is Ottóhoz hasonlóan jártak volna.

Lábjegyzetben már felhívtuk a figyelmet a DNP recepciós kötetében a „Griechenland” című cikkre, amely a régészettel is foglalkozik,22 valamint a „Bayern” cikkre egy másik kötetben. A téma kimeríthetetlen: Hamilakis ugyanebben az évben írt a Voutsakiéval több ponton érintkező hasonló tanulmányt, amely azonban kitekint a XX. századra is. Ennyiben hasznos kiegészítés.23 Magyar szempontból felhívhatjuk a figyelmet a DNP „Ungarn” cikkére, amely nemcsak az ókortudomány magyarországi recepciójához hasznos, hanem tanulságos olyan tekintetben is, hogy összehasonlítást tesz lehetővé: mennyire másként lehet vélekedni ugyanazokról a dolgokról, egyáltalán, a hasonlóságok és különbségek összjátéka milyen eltérő interpre­tációkat tesz lehetővé.24

Voutsaki tanulmánya a fenntartások ellenére is jelentős, és továbbgondol­kodásra ösztönöz. Érdekes volna megvizsgálni pl., hogy az ókor más nagy művelődései helyén létrejött mai alakulatokban – így Indiában, ahol a fejlődés szervesebbnek tűnik, vagy a szomszédos Olaszországban – hogyan fogják fel a kontinuitást és az önazonosságot; mik a hasonlóságok, ha vannak, mik a különbözőségek.

 

Sofia Voutsaki: Archaeology and the Construction of the Past in Nineteenth Century Greece (Régészet és a múlt konstruálása a XIX. századi Görögországban). In: Hero Hokwerda (ed), Constructions of Greek Past. Identity and Historical Consciousness from Antiquity to the Present. Groningen: Egbert Forsten 2003, 231–255.

 

Katona L. Endre

 

1. Nevek és szavak átírása tekintetében, mivel a következetesség megvalósíthatatlan (ld. az idevágó megjegyzést a History of the Hellenic World I. kötetében, Athens 1970, 15. o., Editor-in-Chief: G.A. Christopoulos), a jelen recenzióban többnyire a – szintén nem következetes – angol eredeti átírási gyakorlatát követjük.

2. Hazai munkákban, pl. K. Dimarasznál a „Neoellhnixñw Diafvtismñw” kifejezést találjuk. Kiegészítésül utalhatunk a Der Neue Pauli (DNP) lexikon 14. kötetére (2000), ahol J. Niehoff ad áttekintést az antikvitás görögországi recepciója keretében a Felvilágosodás és a nacionalizmus problémáiról (270–271. hasáb). A következőkben a jelen cikkben nagy kezdőbetűvel írjuk a „felvilágosodás” szót, ha a G. F.-ról, és kicsivel, ha erről az áramlatról általában esik szó.

3. Vö. Klió 13, 2004(3): 112–113.

4. Hogy egészen pontosak legyünk, a Volksgeist szót mint szakkifejezést Hegel vezette be szélesebb kontextusokat is adva (ld. Weltgeist), míg Herder a Geist des Volkes/der Nation, Nationalgeist és hasonló kifejezéseket használta.

5. A kérdéses terminus, etimológiai szempontból a latin genus rokona, szemantikailag az ősöket és a leszármazást helyezi előtérbe, derivátuma a modern genetika szó. Rokonságban áll a latin és a görög alakokkal az angol kin és a német Kind is. A szinoním ethnosz (vö. az ethosz és éthosz derivátumokkal) jelentéstanilag a közös szokásokra és az erkölcsre helyezi a hangsúlyt.

6. 1725–1800, lelkész, gondolkodó, pedagógus. Vö. A. Tsakmakis megjegyzését a fentebb említett recepciós kötetben (DNP 14: 276).

7. A fanarióták az isztambuli Fanari kerületben levő Patriarchátus körül tömörült szellemi és gazdasági elit tagjai voltak. A kerület az ottani világítótoronyról kapta a nevét, amelynek az eredete a Konstantinápoly elestét megelőző időkre megy vissza. Az akkor Fanarionnak (Phanarionnak) nevezett létesítmény a kikötőt a császári palotával összekötő út bejáratánál állt. A fanarióta elit jelentősége a szabadságharc kitörése után – az elköltözések következtében – csökkent. A XIX. század második felében már háttérbe szorultak az új athéni értelmiség mögött, és korábbi önmagukkal is meghasonlottak (vö. Tsakmakis, i. m. 281. 284–285).

8. Pl. Pecz Vilmos, aki nemcsak konkrét véleményt, sőt programot fogalmazott meg, hanem Magyarországon is publikált, a német mellett, görög nyelven.

9. Ld. Tsakmakis, i. m. 278. Igen helyesen mutatott rá erre Pecz Vilmos, aki ezt a tényt a saját korában is hatónak érezte (Újgörög nyelvtan olvasmányokkal és bevezetéssel az újgörög nyelvtudományba, Budapest, Franklin, 1894: 41).

10. Voutsaki itt árnyaltabban is kifejezhette volna magát: az, hogy ma auctorokat, illetve azokat értelmező, néha szintén klasszikusnak számító kommentárokat és más antik segédeszközöket olvashatunk, nem kis részben az adott területen működő iskoláknak és a kolostorok másoló tevékenységének köszönhető. Vö. pl. Moravcsik, Gy., Einführung in die Byzantinologie, Budapest–Darmstadt 1976: 158. 160. 183–184.

11. Korais „Atakta” címmel öt kötetben adta ki Párizsban filológiai megfigyeléseit, illetve korára és a kultúrára vonatkozó nézeteit 1828 és 1835 között. A Felvilágosodás e legkiemelkedőbb alakjával, természetesen mind Niehoff mind Tsakmakis foglalkozik: ld. DNP 14: 270. 277. Jelentőségét jól mutatja, hogy a Korzenszky–Vári-féle Onasandros kritikai kiadás (Budapest 1935) előszava két oldalon méltatja az általa megállapított szöveget. Korzenszky megjegyzi ugyan, hogy Korais szövege elmarad a későbbi kiadók teljesítménye mögött, mégis több javítását jobbnak találja az utána következőkénél: „sed in corruptelis quibusdam sanandis superior tamen evasit” (XV. o.). Magyar szempontból fel lehet hívni a figyelmet arra, hogy Korais nemcsak Kazinczy kortársa, hanem sokban eszmei útitársa is volt: egymástól függetlenül, de hasonló célokat követtek. Alakja a háború előtti filológusokat is foglalkoztatta. Horváth E. Magyar-görög bibliográfiáj a (1940: 94) négy szerzőről tud, köztük Moravcsik Gyuláról (ld. 83. o., 150. sz.).

12. A szó (metax¡nvsiw), amelynek az igei megfelelője előfordul papirológiai anyagban, főnévként Korais újításának ténik. Különböző források szerint először 1805-ben jelenik meg az írásaiban.

13. Az első uralkodó a bajor származású Ottó (teljes nevén Friedrich-Ludwig Otto von Wittelsbach, 1815-1867) lett. Mint I. Ottó görög király 1832 és 1862 között volt hatalmon. Pontosabban: 1833 jan. 25.-én szállt partra Nafplionban már az ország uralkodójaként, és 1862 okt. 12-én hagyta el a fővárost, hogy onnan először Triesztbe vegye az útját. Távozása – általános elégedetlenség közepette – kiűzetés­sel volt azonos. Bambergben halt meg 52 éves korában.

14. 1815–1881, novellista, költő, történész, 1857-ben könyvet jelentetett meg „Bizánci tanulmányok” címmel.

15. Az utóbbival kapcsolatban ld. Klió 14, 2005(1): 3.

16. Érdemes emlékeztetni arra, hogy a „bizánciak” önmagukat „rómaiaknak” nevezték. A régi megjelölés különböző névvariánsokban és derivátumokban, eltérő stílusértékekkel, a mai napig használatos. Ilyen pl. a „rumi” név és az oszmán millet-rendszerben szereplő Rum milleti elnevezés az ortodox vallási közösségre (ld. Niehoff, i. m. 269–270). Úgy tűnik, végső soron a ‘cigány’ jelentésű roma szó is Róma fenti értelemben vett nevéből ered (a folklórt és az újgörög nyelvet meglepően jól ismerő néhai Vujicsics Tihamér szóbeli közlése 1973 táján).

17. A szerző állítása az „Athén–Bécs székhelyről” és az alapítás időpontjáról valószínűleg pontatlan. Talán forrásai és annak a mai felfogásnak a hatása alatt, amely a királyságot idegen és negatív tényezőnek tekinti, Vontsaki általában szűkszavú, amikor Ottót, az őt körülvevőket, illetve az őt megelőző és követő korszakok idegen szereplőit méltatni kellene. Német források nem egészen így látják a helyzetet. A DNP szerint pl. a Hetairie der Philomuse alapításához köze volt Fr. Thierschnek. Az egyesület ösztöndíjakkal támogatta görög kutatók németországi tanulmányait. Ugyanekkor, 1814-ben alapította meg Thiersch Bécsben a Musenvereint, amelynek a célja a görög kultúra és a szabadságharc támogatása volt, Münchenben pedig az Atheneumot, amely fiatal görögök számára biztosított kutatási lehetőségeket. 1821-ben a Münchner Griechenvereint vezette. Levelezett Korais-szal és Kapodistrias-szal, a későbbi államfővel, 1831-ben és 32-ben pedig személyes befolyását vetette latba, hogy Ottót királlyá válasszák. Ő volt az első neogrecista: megkísérelte az újgörög irodalmat és kultúrát tudományos alapokra helyezni. A DNP szerint a filhellénizmus megszületése is tulajdonképpen Thiersch tevékenységének köszönhető (Sotera Fornaro, Bayern, DNP 13, 1999: 431–447, az itt említettek: 442. hasáb). Th. nevét – teljesen más kontextusban – egyszer említi Voutsaki a 250. oldalon.

18. A tornyot a burgund származású Otto/Othon de la Roche építtette, aki 1205 és 1225 között az Akropoliszon rendezte be főhadiszállását. A város és az ország történetében ez a periódus a „frankokrácia” ideje. A tornyot a Larousse-Britannica enciklopédia görög kiadása szerint Schliemann bontatta le 1875-ben (3. k., (c)1981, 1997, 356.o.). A cikk szerzője V. Fidasz (B. Feid‹w), az Egyházi és a Bizánci Történelem tanára az Athéni Egyetem Teológiai Fakultásán.

19. 1857–1934, az egyik legjelentősebb ősrégész. 1886-tól Mükénében dolgozott, 1894 után a Kiklaszokon (tőle származik a „kykladikus kultúra” elnevezés), majd 1901-től 1903-ig a thesszáliai Szeszklo és Dimini lelőhelyeken. Legfontosabb műve az utóbbi kettő fellegvárairól írt 1908-ban megjelentetett munkája.

20. A szerző közvetett forrásból merít, és nem közöl adatokat. A kérdéses könyv Tsountas 1893-ban Athénban megjelentetett műve Mükénéről és a mükénéi kultúráról. A Bevezetés 4. oldalán pontosan azt olvashatjuk, amit Voutsaki említ. Tsountas Konstantinápoly „szeretetteljes emlékéről” ír, és nem hagy semmi kétséget afelől, hogy nézete szerint a Mükéné-kor a homéroszinak szerves előzménye volt, következésképp a mükénéiek és a későbbi görögök között rokonság áll fenn. A bekezdést „isteni elrendelésre” való hivatkozással és a 6. pindaroszi Olümpiai óda 4–5. sorából vett idézettel zárja, amely szerint valamely mű megkezdését messze sugárzóan kell jelezni. Megjegyzendő, hogy az 1950-es évek közepéig, a Lineáris B írás megfejtésééig, nem lehetett bizonyítottnak tekinteni, hogy a Mükéné-kor szereplői, vagy legalább a birodalmat megszervező harci arisztokrácia, görög volt. Tsountas még két ízben jelentette meg munkáját angolul, 1897-ben és 1903-ban, mindkét esetben J. Irving Manatt társszerzővel és W. Dörpfeld Bevezetésével. Az 1897-es kiadás Előszavában Manatt melegen méltatja a szerzőt, és megindokolja a két könyv közötti különbségeket.

21. I. Koletis, 1774–1847, szabadságharcos, politikus, miniszter, a francia orientáció híve.

22. A harmadik szerző W. Rudolph a 288–293. hasábokon.

23. Yannis Hamilakis, Lives in Ruins: Antiquities and National Imagination in Modern Greece. In: Susan Kane (ed), The Politics of Achaeology and Identity in a Global Context, Boston, Massachusetts, Archaeological Institute of America 2003: 3–78.

24. I. Borzsák–Ágnes Ritoók-Szalay–Zs. Ritoók, Ungarn, DNP 15(3), 2003: 748–759.