Klió 2006/1.

15. évfolyam

Az iszlám és a modernitás összeütközése a Közel-Keleten

 

 

2001. szeptember 11. után a nyugati világban, az Egyesült Államokban csakúgy, mint Magyarországon, megnőtt az érdeklődés az iszlám iránt. Egymás után jelentek és jelennek meg az Afganisztánnal, Irakkal, az iszlám történetével, a nyugati világhoz való viszonyával, vagy a muszlim társadalommal foglalkozó könyvek, melyek közül nem egy – a térség iránt korábban megnyilvánuló csekély érdeklődést figyelembe véve óriási meg­lepetésre – nemzetközi bestseller lett. Ezek között találhatunk tudományosan értéktelen, csupán az olvasói érdeklődést meglovagoló irományokat éppúgy, ahogy elismert kutatók munkáit is. Az utóbbi csoportba tartozik a brit vallástörténész, Karen Armstrong: Islam: A Short History című, eredetileg 2000-ben kiadott, majd 2002-ben egy rövid epilógussal kiegészítve újranyomott műve, valamint Bernard Lewis 2003-ban publíkált The Crisis of Islam című könyve. Ezek a rövid, a nagyközönség számára íródott, ugyanakkor a szakma igényeit is kielégítő munkák a közelmúltban az Európa Könyvkiadó gondozásában magyarul is megjelentek (Karen Armstrong: Az iszlám rövid története. Budapest, 2005. Bernard Lewis: Az iszlám válsága. Budapest, 2004). Viszont – még (?) – nem olvasható magyar nyelven Lewis professzor hasonló témában íródott másik, brit nyelvterületen ugyancsak nagy sikerű könyve, a What Went Wrong? (melynek alcímét, érdekes módon, második kiadásában – Phoenix, London, 2003 – átfogalmazták: Western impact and Middle Eastern response).

Bernard Lewis a Közel-Kelet és az iszlám történetének talán legelismertebb élő nyugati kutatója. Neve minden történész számára ismert, aki ezzel a területtel akár csak érintőlegesen is kapcsolatba került. Az 1916-ban született angol tudós előbb a londoni, majd a New York-i Princeton Egyetem professzora volt, és 1986-os nyugállományba vonulása után is rendkívül aktív maradt, hisz több mint 30 könyvének jelentős részét az elmúlt két évtizedben publikálta. Művei nemcsak angolul, hanem több mint 20 nyelven, s nem is csak nyugati nyelveken, hanem arab, török, perzsa és indonéz fordításban is megjelentek. Ennek fényében elgondolkodtató, hogy magyarul csak két rövid könyve olvasható: a hazai turkológusok által is sokszor hivatkozott Isztambul és az oszmán civilizáció – bár ez is csak 1981-ben, 18 évvel első angol nyelvű kiadása után jelent meg magyar fordításban – és a már említett Az iszlám válsága.

A már címéből is láthatóan szélesebb olvasóközönség számára íródott What Went Wrong? magja három előadás, melyeket Lewis 1999 szeptem­berében tartott Bécsben. Ezek 2001-ben németül, Kultur und Modernisierung im Nahen Osten címmel írott formában is megjelentek, s ennek angol nyelvű eredetije képezi a könyv első három fejezetét. A további négy fejezet sem teljesen eredeti munka, hiszen Lewis korábbi publikációit dolgozta át és össze egységes művé. A könyv arra próbál választ adni, hogy mi okozta az iszlám világ XVIII. századtól tapasztalható lemaradását a Nyugathoz képest, hogyan élték meg maguk a muszlimok ezt a mind több megaláztatással járó időszakot, mit tettek annak érdekében, hogy megpróbálják megszüntetni az egyre növekvő szakadékot a nyugati és az iszlám államok hatékonysága között, s miért nem sikerülhettek ezek a korlátozott modernizációs kísérletek. A mű a Nyugat felemelkedése előtti, diadalmas iszlám bemutatásával indul. Első évezredében az iszlám minden téren a legfejlettebb civilizációk közé tartozott. Univerzálisabb volt a hasonló fejlettségű, de sokkal kevésbé kisugárzó Kínánál, uralma alá hajtotta a fejlettségben sok tekintetben vele egy szinten álló India jelentős részét, s messze megelőzte a barbár, elmaradott keresztény világot. Összegyűjtötte, szintetizálta és továbbfejlesztette az antik, az indiai és a kínai tudásanyag jelentős részét, uralta a világkereske­delmet, a világon legerősebbnek számító hadseregei révén folyamatosan terjeszkedett. A kereszténységgel szemben ugyan némely periférikus területén – az Ibériai-félszigeten, Szicíliában és a Kelet-európai-síkságon – visszaszorult, de az iszlám központi területein élők érdeklődésére számot tartó csatatereken – a keresztesek kiűzésével, Konstantinápoly elfoglalásával és az oszmánok Bécsig vezetett hadjárataival – a XVI. századig folyamatos győzelmeket aratott. Bár egyre sokasodtak a figyelmeztető jelek, a XVIII. századig a muszlimok mit sem törődtek a távoli, lenézett Európával. Hiába szerezték meg az Indiai-óceán feletti hatalmat a portugálok, majd a hollandok, törtek előre Ázsia északi részén az oroszok, termelték a korábban keleti cikkekként ismert cukrot és kávét immár saját amerikai gyarmataikon a közben ugyanott hatalmas arany- és ezüstkészletekhez jutó európaiak, a legjelentősebb szunnita hatalom, az Oszmán Birodalom nem akadályozta meg sikereiket. A síita Perzsia elleni, valamint európai háborúi kötötték le, a sorozatos győzelmek pedig elhallgattatták a vészjósló hangokat. Jól mutatja a korabeli közvélemény álláspontját az erőviszonyokat illetően, hogy míg szerte Európában hatalmas diadalként ünnepelték a lepantói ütközetet, addig az iszlám világban csak apró megtorpanásnak fogták föl. A száz évvel később, 1683-ban Bécs alatt elszenvedett óriási vereség, majd a karlócai béke azonban rádöbbentette a Portát, hogy változtatnia kell.

A karlócai béke teljesen új korszak kezdete volt az iszlám történetében, hiszen a központi iszlám területek egy nagyhatalma most először kötött vesztesként békét keresztény ellenséggel. Ebből azt a következtetést szűrték le, hogy tanulniuk kell a nyugatiaktól katonai és diplomáciai téren. Az oszmánok, történetük során először, európai segítséget kerestek hadseregük fegyverzetének és taktikájának fejlesztéséhez, valamint keresztény szövetségeseket európai ellenségeik ellen. A pusztán katonai modernizáció azonban a nyugati szakértők jetenléte ellenére is kudarcra volt ítélve, amit – néhány korábbi vereség után – az 1768–1774 közötti Oroszországgal vívott háború is bizo­nyított. A kücsük-kajnardzsi béke, majd a Krím 1783-as orosz annektálása azzal az újabb, keserű újdonsággal járt, hogy most először került muszlim lakosságú terület keresztény uralom alá. 1798-ban az egész iszlám világ szembesült kormányzatai gyengeségével, amikor Napóleon egy kicsiny expedíciós sereg élén rövid idő alatt elfoglalt egy olyan ősi iszlám területet, mint Egyiptom. A muszlimok megalázottságát csak fokozta, hogy a franciákat innen nem egy iszlám, hanem egy másik keresztény hadsereg, a brit űzte ki. A XIX. század első évtizedeiben az európai nagyha­talmak között már felmerültek az első tervek az Oszmán Birodalom balkáni területeinek felosztására. A francia forradalom eszméinek hatására pedig a birodalom keresztény alattvalói közül a szerbek és a görögök is sikeres felkelést robbantottak ki. Ugyanekkor az iszlám másik nagyhatalma, Perzsia is szembesült a keresztények katonai fölényével, miután 1813-ban és 1828-ban is megalázó békére kényszerült Oroszországgal szemben. A területi veszteségek és a nyilvánvaló gyengeség hatására pedig egyre több muszlim tette fel az azóta is elhangzó kérdéseket: Ki tette ezt velünk? Mit rontottunk el? Mit csinálnak ők jobban?

Hogy utolérjék a nyugatiakat, láthatóan több kellett, mint a fegyvereik átvétele: meg kellett ismerniük a Nyugatot. Ez azonban nem ment egyszerűen. Míg onnét kereskedők, katonák, állandó követek érkeztek a Közel-Keletre, addig az iszlám világból elvétve jutottak csak el Európába. Korábban okuk sem volt Nyugatra utazni, hiszen semmire sem volt szükségük onnan. A keresztények sem szívesen látták fő ellenségük, a török szultán alattvalóit. Ráadásul a jogtudósok is ellenezték, hogy egy muszlim a hitetlenek földjén éljen. Miközben az európai egyetemeken már a XVI–XVII. században arab, majd perzsa tanszékek alakultak, a muszlimok nem beszéltek nyugati nyelveken, rászorultak görög, örmény és zsidó alattvalóik közül kikerülő tolmácsaik segítségére. A többi keleti kultúrával szemben az iszlám külön problémája volt a nyugati expanzió idején, hogy míg a hinduk, buddhisták vagy konfuciánusok számára a kereszténység teljesen új jelenség volt, amelynek követőitől fenntartások nélkül tanulhattak, addig a muszlimok számára jól ismert, de elutasított vallás volt, s a gyanú árnyéka vetült mindenre, amit híveitől átvettek. Ugyanúgy, a két vallás közös gyökere és az ezeréves védekező harcok miatt, a keresztények is sokkal ellenségesebben viszonyultak az iszlámhoz és követőihez, mint a többi ázsiai civilizációhoz. Mindezen nehézségek ellenére, a XVIII. századi első, sikertelen kísérletek után, az 1830-as évektől muszlim ifjak tanultak Európában, akik nyugati műveket fordítottak és nyugati találmányokkal ismertették meg a Közel-Keletet. Azonban nemcsak ezeket hozták magukkal, hanem olyan, az iszlám számára addig teljesen ismeretlen, sőt, idegen fogalmakat és eszméket is, mint a média, a szekularizált jog és oktatás, a hazaszeretet és a nacionalizmus.

A modernizáció azonban a muszlim tömegek számára továbbra is távoli és érthetetlen volt, eredményei pedig elérhetetlenek maradtak. Éppen ezért a nyugati mintájú, alkotmányos demokrácia létrehozására tett kísérletek sorra elbuktak, a modernizáció hatására csak az autokrácia erősödött. A keresztények fölényét sem sikerült csökkenteni, 1920-ra az európai hatalmak szinte az egész iszlám világot uralmuk alá hajtották. Ellenük Nyugaton tanult értelmiségiek vették fel a küzdelmet, olyan nyugati eszmék jegyében, mint a nacionalizmus, a nemzeti függetlenség és a politikai szabadságjogok. Országaik politikai önállóságát el is érték, de hiába csodálták az olasz fasizmust vagy a német nemzetiszocializmust, próbálták ki a szovjet szocializmust, a kívülről importált eszmék egyikével sem sikerült csökkenteni a Nyugattal szembeni lemaradásukat.

A könyv második felében Lewis azt elemzi, hogy ez miért történt így, s melyek azok az alapvető különbségek az európai, valamint az iszlám társadalomban és mentalitásban, melyek megnehezítik, sőt, sok esetben lehetetlenné teszik a nyugati struktúrák adaptációját a Közel-Keleten. Kitér a nők és a rabszolgák helyzetére, a természettudományok eltérő megítélésére, az időhöz és a térhez való merőben más viszonyulásra, és bizonyítja, hogy miért eleve lehetetlen vállalkozás a nyugati típusú társadalmi egyenlőség megteremtése vagy a szekularizáció az iszlám világban.

A mű végkövetkeztetése egyértelmű. Az iszlám világ ma szegény, frusztrált és híján van a szabadságnak – zsarnokok nyomják el polgárait, férfiak asszonyait, korrupció és zűrzavar uralkodik gazdaságában, tudatlanság tartja béklyóban gondolatait. Összehasonlítva a dicső múlttal, siralmas a jelen. Hogy ez miért alakult így, arra két eltérő válasz és megoldási javaslat kristályosodott ki. Az egyik szerint mindenért az igazi iszlámtól való elkanyarodás, a hitetlenek és kiszolgálóik a hibásak. Modernizáció és idegen eszmék helyett a dicső múlt – az iszlám fundamentalisták által emlegetett formában talán soha sem létezett – struktúráihoz és értékeihez kell visszatérni. A másik szerint újra kell kezdeni, mélyebben és tökéletesebben kell megvalósítani a modernizációt, végig kell menni a demokrácia létrehozásának nehéz és fájdalmas útján, s akkor nem újabb idegen alávetettség korszaka következik, hanem a Közel-Kelet újra a civilizáció egyik nagy központja lehet. Ugyan a döntést a muszlimok kezében hagyja, a szerző nem rejti véka alá, hogy melyik megoldást tartja egyedül követhetőnek.

Bár a mű inkább rövid összefoglalás, mint minden részletre kiterjedő monográfia, lenyűgöző, hogy Lewís professzor milyen hatalmas tényanyaggal dolgozik benne. Hatvan év kutatói és publikációs gyakorlatával a lehető legjobb példákkal támasztja alá mondanivalóját, és ezek a gyakran felbukkanó betoldások nemcsak érdekesebbé teszik az olvasást és színesítik a könyvet, de meggyőzően bizonyítják következtetéseit is. Arról nem is beszélve, hogy olyan kevéssé ismert történelmi eseményeket is megismerhet belőlük az olvasó, mint Aceh muszlim uralkodójának portugálok elleni segélykérése Szülejmán szultánnál 1563-ban, ami két oszmán hajó Szumátrára érkezését eredményezte, vagy az észak-afrikai kalózok sikeres Izland elleni rabszolga­szerző támadása 1627-ben. Azt is megtudhatjuk, hogy az Újvilágból származó szifilisz alig néhány évvel Amerika felfedezése után, még a XV. század vége előtt eljutott Azerbajdzsánig, így nem is olyan meglepő, hogy a XVIII. század végéig közel-keleti nyelvre lefordított egyetlen európai mű egy szifilisszel foglalkozó orvosi könyv. Az eltérő időszemléletet mutatja az az érdekes információ, mely szerint a XIX. század közepéig az iszlám világ egyetlen köztéri órája Iszfahánban működött, igaz, az is csak Nagy Abbász sah uralkodása alatt egy rövid ideig. Különösen elgondolkodtató az a betoldás, amely azt magyarázza el, hogy Verdi Egyiptomban bemutatott Aidája, amely a keresztény közönség számára tragikus mű, a muszlim közönség számára egyszerűen értelmezhetetlen – hiszen számukra egy szerelem­ből és egy érdekből kötött házasság egymást nem kizáró fogalmak. Az ezekhez hasonló adalékok kész tárháza a könyv.

A példákban szereplő tényanyagot már csak azért ís elégedetten olvashatja az érdeklődő, mert eltérően a hasonló, a nagyközönség igényeit is kielégítő, összefoglaló munkák jelentős részétől, kifejezetten kevés tárgyi tévedés vagy elírás található a könyvben. Ezek is kimerülnek olyan apró elírásokban, mint, hogy Kara Musztafa Köprülü Mehmed sógora volt – a valóságban Köprülü Ahmednek volt a sógora, Köprülü Mehmednek pedig a veje. A munkát végjegyzet formájában igényes jegyzetapparátus és az angol nyelvű szakkönyvek esetében már évtizedek óta elmaradhatatlan, egyesített betűrendes név-, hely- és tárgymutató zárja le. Bibliográfia viszont nem egészíti ki.

Bernard Lewis két legújabb, egyaránt nagy sikerű könyvét összehason­lítva megállapítható, hogy bár tartalmilag, a felhozott példákat tekintve nem kevés átfedés fedezhető fel a két műben, alapvető különbségek is vannak közöttük. Míg Az iszlám válsága elsősorban a Közel-Kelet XX. századi történelmével, a nyugati és az iszlám világ jelenlegi konfrontációjának közvetlen okaival foglalkozik, igyekezve megvilágítani a híradásokat megtöltő események valódi okait és mozgatórugóit, addig a What Went Wrong? a távolabbi múltba kalauzol. Mélyebben merít, nem csak az elmúlt száz, inkább az elmúlt ötszáz év eseményeit vizsgálja, és elsősorban nem is az iszlám világ nyugatellenességének okait kutatja, hanem eddigi modernizációs kísérleteinek kudarcát veszi górcső alá. Sokkal inkább történeti munka, amelynek sikeréhez azonban tudományos igényességénél és közérthető stílusánál is jobban hozzájárult az éppen nyomdába kerülése előtt lezajlott 2001. szeptember 11-i terrorakció, amelynek köszönhetően témája hirtelen a széles olvasóközönség érdeklődésének homlokterébe került. Ezt az érdeklő­dést igyekezett azután – ugyancsak tudományos igénnyel – kielégíteni következő könyvével a neves keletkutató. Csak elismerés illetheti mindkét munkájáért.

 

Bernard Lewis: What Went Wrong? The Clash Between Islam and Modernity in The Middle East (Mi romlott el? Az iszlám és a modernitás összeütközése a Közel-Keleten). Weidenfeld & Nicolson, London, 2002. 180 o.

 

Bán Róbert