Klió 2006/1.

15. évfolyam

Az európai identitás ókori értékei

 

 

Az európai egységgondolat fejlődését vizsgálva a zsidó nép történetével foglalkozó ókorkutatási eredmények összegzése (i. e. 586 és i. sz. 210 közötti események), valamint ezek tömör és markáns elemzése elengedhetetlen feltétele annak, hogy az európai identitás lényegét, az egység és szeparatizmus egymást erősítő tendenciáját világosan láthassuk. Az, aki a klasszikus ókori gyökerek bemutatására vállalkozik, át kell hogy tekintse azt a folyamatot, mely a nemzeti politikának a vallási tevékenységgel való egybeesésével jellemezhető, illetve a hellenizmus növekvő befolyásával magyarázható. Az ókori Izrael politikai önállóságra való törekvését ugyanis nem lehet elválasztani a Palesztinában megjelenő különféle politikai, vallási és kulturális folyamat sokszínűségre törekvő, szinkretizáló hatásától.

A judaizmus történetére nézve a legjelentősebb következményekkel járó eseményt, a hellenizmussal való találkozást a kötet két, szembenálló irányzat, a konzervatív vallási körök és a kozmopolita, liberális politika közti feszültség érzékeltetésével vezeti be.

A görögöknek a késő bronzkortól kezdődő palesztinai kapcsolatát, valamint a babiloni galutot, mely i. e. 586. Áv hó 9-én vette kezdetét, mint történelmi előzményt vizsgálva elengedhetetlenül fontos a zsidó társadalom kapcsolatában tapasztalható változások tendenciáinak bemutatása. Elemzését azonban feltétlenül ki kell egészíteni a beilleszkedés hatására lejátszódó belső polarizálódási folyamatok demográfiai változásaihoz kapcsolódó tendenciák értékelésével is.

A hellenisztikus kultúra hatására bekövetkezett változások, melyek különösen Nagy Sándor győzelmeinek hatására alakultak ki, valamint a fogalomhasználat megalapozása érdekében a kötet visszatekint a korábbi évszázadok társadalmi folyamataira is. Pontosabban arra az eseménysorozatra, mely az első évezred folyamán a görögök kiáramlásával fokozatosan erősödött és a perzsa uralom alatt is folytatódott. A görög nyelv, a műveltség, valamint intézményeik (gümnaszionok, iskolák stb.) nemcsak a diaszpórában, hanem Palesztinában is elterjedtek.

A zsidó népet megosztó különféle ideológiai vagy vallási irányzatok, melyek Nagy Sándor hódításától (i. e. 332) Palesztina római tartománnyá válásáig létrejöttek, valamint a korszellem, a különféle szellemi áramlatok olyan átütő erejűek voltak, hogy azok nyomait még a hellenisztikus eszméket bíráló és elutasító művek szövegeiben is megtaláljuk.

A görög filozófia hatását egyébként a korszak egyik legeredetibb vallási alkotásának tartott Bölcsesség (hokmá) megszemélyesítésével is érzékeltették, melyet mint az isteni kinyilatkoztatás közvetítőjét tiszteltek és a legfőbb tekintély rangjára emeltek.

A judaizmus arculatát alapvetően változtatta meg az a válság, mely a Bölcsesség eltérő, egymásnak ellentmondó értelmezése körül az egyes bölcseleti iskolák között robbant ki, mély válságot hagyva maga után. Azonban a hokmá előzményeiként megemlített irányzatok közül is ki kell emelnünk azokat, amelyek nem más istenségek (pl. Ízisz, Astarte) kultuszában, hanem a görög hatásokat is megelőző, sémi párhuzamokat felmutató hermetikus írásokban jelennek meg (pl. Ahikar Bölcsessége).

A görögpártiak, akik a biblikus judaizmust a korszak szinkretista vallásaihoz akarták hasonlóvá tenni, szinte törvényszerűen ütköztek össze a hellenizmussal, mely tetőfokát az i.e. 175-164 között uralkodó IV. Antiokhosz Epiphanesz uralkodása alatt érte el.

A Tobias és Oniad nevével fémjelzett két párt között kirobbanó ellentét erőszakhoz vezetett, melyet az i.e. 167-ben kiadott uralkodói rendelet még fokozott azáltal, hogy kötelezte a zsidókat a pogányok isteneinek emelt oltárok előtti áldozatra, valamint megtiltotta a Szombatot. Továbbá eltörölte a hagyományos ünnepeket, halálbüntetés terhe mellett megtiltotta a bibliai könyvek birtoklását és a körülmetélést. A jeruzsálemi Templomot pedig Zeusz Olümpiosz szentélyévé tette, akit szinkretista alapon a főniciai Baállal azonosított. Természetesen az izraeliták a vallási szinkretizmus kísértésével és veszélyével nem most találkoztak először, elkeseredetten harcoltak a görög és római írókkal is, akik Jahve-t Zeuszhoz hasonlították.

A zsidó nép vallására és történelmére nézve meghatározó jelentőségű évszázad volt a IV. Antiokhosz Epiphanesz és a Pompeius uralkodása között eltelt időszak.

A korszak vallási alkotásai egy sajátos történelemszemléletbe illesztve átalakultak, majd apokaliptikus történelemfelfogásba torkolltak.

A Hasmoneusok családjából származó pap, Mattathias (Matitja), majd pedig egyik fia, Judás Makkabeus által vezetett harc után néhány évvel visszaállították a kultuszt és elfoglalták a jeruzsálemi Templomot, már a zélóták egy csoportjának, a haszidoknak a támogatását is elnyerve. Ők, akik a Törvény abszolút tiszteletét, valamint a bűnbánat sürgősségét hangsú­lyozták, ennek az apokaliptikus történelemszemléletnek köszönhetően a kortárs eseményeket évszázadokkal korábbi próféciák köntösébe burkolva jelenítették meg, mely kétségtelenül segített elviselni a jelen megpróbálta­tásait. Az a mitológiai képanyag, melynek alkalmazása a hitsorsosok bátorításául és erősítéséül szolgált, határozott céllal mutatta be az egykori katonai birodalmakat elpusztító katasztrófák sorozatát is.

Az újbabiloni királyság, a médek, a perzsák, valamint Nagy Sándor birodalma a hanyatlás egyre gyorsuló folyamatát jelzik. Különösen IV. Antiokhosz Epiphanesz uralma, akinek intézkedései, illetve törvényalkotása a hagyományok őrzőinek szemében szentséggyalázás volt (pl. nevet akart adni egy, a pogányok számára lényegében névtelen istennek).

A makkabeusok győzelme, melynek karizmatikus alakja Judás Makkabeus volt, meglepő módon, először a zsidó történelemben az egyetemes történelem általuk egységes felfogását is kifejezi: azok az események, amelyek az egységes történelmet alkotják, már nem a kozmikus ciklus örök ritmusának függvényei, hanem Isten tervei szerint alakulnak. A zsidó apokaliptikának ez az eleme más hagyományokban teljesen ismeretlen.

A makkabeus királyok hódításai megváltoztatták Erec Jiszrael egész életmódját, az ország területével párhuzamosan növekedett a lakosság létszáma is. A gazdasági helyzet megszilárdult, az ipar fejlődésnek indult. Palesztina fél évezred tespedése után bekapcsolódott a világgazdaság vérkeringésébe. A fejlődő gazdasági élet, valamint a politikai önállóság, az ország társadalmi szerkezetét is megváltoztatta. A hivatali és katonai nemesség mellett megjelent a pénzarisztokrácia, a vagyonos kereskedők, nagybirtokosok rétege.

Az a hellenisztikus szellem, amely ellen a makkabeus hősök két generációval korábban még harcoltak, most a hasmoneus királyok udvarában talajra talált, de úgy, hogy a görög szellem most már erős zsidó nemzeti érzéssel párosult. Judás Makkabeust, mint szellemi ősüket tisztelték, aki a legnemesebb célokért küzdött: hitéért és népéért, a gondolat és lelkiismeret szabadságáért, egy kis nép jogaiért.

Az állam szervezete az elmúlt századok hagyományai alapján épült ki. A király, aki egyszemélyben viselte a főpapi méltóságot is, vallási és világi vezetője volt népének. Az egykori nagygyülekezet szerepét, mely törvényeket hozott és létfontosságú ügyekben döntött, a 70 tagú szinhedrion vette át, mely testület az ország demokratikus fejlődésének az eszközévé vált.

A kialakulóban lévő szellemi csoportosulások később politikai párttá szerveződtek. A különböző felfogások állandó vitája élénk szellemi életet idézett elő, melyből a Tóra magyarázatán túl, önálló történelmi érzékről tanúskodó alkotások is születtek (Makkabeusok könyvei, Jubileumok könyve, Henoch könyve). Az irodalom felvirágzásán túl az építészet is fellendült.

Az udvari körökből és a papságból kerültek ki a szadduceusok, akik önmagukat az egykori főpaptól, Cádoktól eredeztették. Ők, akik szárma­zásuknál fogva arisztokraták voltak, mindenfajta újítást elvetettek, s mivel az újítások a Tóra magyarázatának keretében jelentkeztek, ragaszkodtak annak szószerinti értelmezéséhez. Mivel a társadalmi és vallási életben is csak annak a gondolatnak volt létjogosultsága, amelyet megtaláltak a Tórában, ezért annak mindenfajta szabadabb értelmezése ellen tiltakoztak, megakadályozva ezzel a szabad fejlődést is.

Velük ellentétben, a szabad fejlődés jogát a farizeusok képviselték. Ennek a pártnak a képviselői a szóférok, írástudók köréből kerültek ki, és demok­ratikus elveket képviseltek. Sokat foglalkoztak az emberi élet nagy kérdéseivel, tóramagyarázatuk során mindazt, amit szépnek és helyesnek tartottak, igyekeztek abban megtalálni. A vallási szertartásoknak igen nagy jelentőséget tulajdonítottak.

A harmadik párt, mely mindezeket a vitákat feleslegesnek tartotta, az esszénusok csoportja volt, akik a bűn és a társadalmi bajok forrását a világi érdekek szolgálatában, illetve a vagyonkeresésében látta. Ezért a társadalomból kivonulva, zárt közösségben éltek.

A pártharcok során a társadalom természetesen megoszlott. Alexander Jannaj uralma alatt már véres felkelésekre is sor került, melynek az vetett véget, hogy özvegye, Salome Alexandra (i. e. 76–67) a közvélemény nyomására átadta a hatalmat a farizeusoknak.

A történelmi események okozta szenvedések vallásos értékelése azonban nemcsak a zsidó kultúrkörben van jelen, átveszi ezt később az ókori keresz­ténység is. A judaizmusban jelentkező apokaliptikus látomások nem a törté­nelem nyomása előli menekvésről tanúskodnak, de nem is biztatnak alaptalan optimizmusra. Megjelenik egy új szellemi irányzat, a szinkretizmus táplálta vallási kreativitás, mely elárulja, hogy az apokaliptika, mint a zsidó gondol­kodás egyik irányzata, mennyi hellenisztikus és keleti eszmét olvasztott magába.

A nemzeti önazonosságtudat, melynek védelmében a Törvény meghatá­rozó szerepet játszott, megakadályozta, hogy az egyetemes küldetés tudata egy népszerű nacionalista mozgalom oldalán fejlődhessen ki. Fokozatosan kimutatható, hogy a Tóra rögzülése, a viták során kikristályo­sodott törvénytisztelet hogyan sorvasztotta el fokozatosan az apokaliptikus irodalmat, átadva helyét a zsidó misztikának. A „választott nép” fogalma, mely köré egyfajta teológia is felépült, már nem esett egybe egyfajta nacionalizmussal, hanem a zsidó nép történeti folytonossága, mint Isten akarata által megszentelt történeti realitás jelentkezett.

A világpolitikában végbemenő jelentős változások, pontosabban annak a római politikának a megjelenése következtében, miszerint a Közel-Kelet kisállamaival stratégiai szempontból le kell számolni, Róma ürügyet keresett arra, hogy a zsidó ügyekbe beavatkozhasson. Így jelentek meg Erec Jiszraelben az első légiók, amelyek Pompeius vezetésével i. e. 63-ban, három havi ostrom után elfoglalták Jeruzsálemet. A zsidó nép elsődleges kötelességének érezte, hogy önazonos­ságát érintetlenül őrizze továbbra is, mely megmutatkozott abban, hogy a szentély papjai a városszerte dúló harcok közepette áldozati szertartásokat végeztek.

Figyelemreméltó, hogy miért viselte a zsidó nép nehezebben a római megszállást, mint a környező kisállamok: ők az uralkodó néppel egyenran­gúnak, de tőlük idegen kultúrával rendelkezőnek érezték magukat.

A judaizmusra nézve döntő fontosságú következményekkel járt, hogy a kettészakított ország déli részében, Judeában, Jabne városában Vespasianus engedélyével Jóhánán ben Zakkai rabbi iskolát alapított. Nemzettudatuk megőrzésében döntő fontosságú volt az a hit, hogy amíg a Tórát tanul­mányozzák, Izrael népe, ha katonailag szétzúzzák is, mégsem veszhet el.

A kötet a zsidóság ókori történetét összefoglaló művek sorából azzal emelkedik ki, ahogyan a több, mint fél ezredév történetét rögzítő zsidó „jegyzőkönyvek”,a Talmud és a Midrások anyagát kezeli. Különösen a Flavius-dinasztiáról, a Vespasianus, Titus és Domitianus császárokról szóló elbeszélések érdekesek, melyeknek a történelmi vonatkozású részét azok a személyekhez fűződő mesék is kiegészítik, melyeknek párhuzamos meséit ismerte az egész művelt Kelet.

A kötet bemutatja, hogy a számtalan nyelven és sokféle műfajban megnyilvánuló zsidó irodalom több mint háromezer esztendő eseményeit foglalja magába. Különösen is értékesek azok a művek, melyek a zsidók európai szétszóródása előtt keletkeztek. Arra a hosszú időszakra gondolunk, amely attól kezdve, hogy Nagy Sándor elfoglalta Kis-Ázsiát (i. e. 332) és a Makedón Birodalom tovább terjeszkedett Keletre, a második jeruzsálemi templom Titus parancsára történő lerombolásáig (i. sz. 70) tartott. Ponto­sabban addig az időszakig, amíg Júdea királyságában a hellenisztikus és a római világpolitikai és egyben kulturális uralom alatt a zsidóság szétszóródott Európában. Földrajzi meghatározás szerint az Ibériai-félszigettől egészen Dél-Oroszországig.

A zsidó irodalom kategóriájába sorolt, több mint három évezred során folyamatosan és igen tekintélyes mennyiségben született alkotásokban nyomon követhetjük a zsidó nép egész történetét, s így túlzás nélkül állíthatjuk, hogy az évezredek során az írás, a könyv a zsidóság életének legfontosabb tartozékává lett. A nemzetté válás pillanatától kezdve a független államiság elvesztéséig, illetve a napjainkig terjedő időszakban is talaj, a (hordozható) szülőföld szerepét betöltő valóság, mely abszolút értelemben gondolkodva, időállóbb, mint a kőből, márványból, bronzból létrehozott, évszázadokra visszatekintő alkotások és egyéb történelmi emlékek sora!

A nemzeti irodalmak jellemző sajátosságai tekintetében az ún. zsidó irodalom fogalmát is egyedi jelenségként kell szemlélnünk és éppen ezért fontos meghatároznunk. Az ok, amely erre kényszerít az, hogy a nemzeti otthont, az állami létet közel két évezreden át nélkülözni kényszerülő zsidóság, illetve az őket illtő, koronként, országokként, politikai és ideológiai nézeten­ként oly különbözőképpen változó megítélés, melyhez Európában még a nyelvi sokféleség is hozzátartozott, kikerülhetetlenné tette mindenkor a differenciált vizsgálódást.

Továbbá témánk értelmezése szempontjából nélkülözhetetlen azoknak a szaktekintélyeknek az állásfoglalása is, akik véleményük megfogalmazásakor mindenkor a zsidó nép történelmének sajátos fordulatait tartották szem előtt. A szabadságra sóvárgó és pusztuló népet, melynek történelme során szinte minden kor visszatérő refrénje a „levágták, legyilkolták, lemészárolták” kifejezések sora. Éppen ezért a zsidóságnak az ezreket és százezreket elpusztító kataklizmák utáni fennmaradásának törvény-, sőt szükségszerű velejárója volt mindenkor, hogy az ún. zsidó irodalom meghatározásakor az irodalom fogalmát a szokásosnál jóval tágabb jelentéskörben használták. Így nemcsak a szorosan vett szépirodalmi műfajok (versek, novellák, regények), hanem a történetírás, jogi szövegek, nyelvészeti értekezések, sőt az ún. teológiai irodalom minden megnyilvánulási formája is részét képezte a meghatározásnak.

Az antik humanizmus méltó és értékes alkotásainak sorából azonban nem hiányozhatnak azok az életrajzok és emlékiratok sem, amelyek a mai történelmi realizmus elvárásainak is megfelelve, nem egy személy dicséretével foglal­koznak, akinek ideális figurája esetleg az erkölcsi tanítás eszköze lehet. A személy karaktere, mely minden esetben kisebb-nagyobb történelmi esemé­nyekbe ágyazva rajzolódik ki az olvasó előtt, túlmutat önmagán és a zsidóság magasrendű értékeire kívánja irányítani a figyelmet.

A szerző nem titkolja el azt a felismerését sem, miszerint minden irodalmi műfajnak megvannak a maga nehézségei. Különösen akkor, ha annak írója egy olyan korban szentelte szinte az egész életét a zsidó nép irodalmi védelmezésének, amikor a saját környezetéül szolgáló (esetünkben a Római Birodalom) területet át-meg átszőtték a furcsa és titokzatos kultuszok. Ott, ahol nem volt izgalmasabb és érdekesebb jelenség a zsidóknál, akikről éppen ezért bőségesen terjedtek téves fogalmak és hamis eszmék a hellenisztikus világban, a szerzőknek műveikben a forrásokra való hivatkozásokkal kellett a történelmi igazság szolgálatának mindenek felett álló kötelességét hangsúlyozni.

A hellenisztikus-zsidó irodalom hosszú korszakából az egyik legérdekesebb személy az a Josephus Flaviusként ismert tudós rabbi, teológus és történetíró, akit hittestvérei még életében római zsidónak és renegátnak tituláltak, és így képletesen és a valóságban is holta napjáig vergődött Jeruzsálem és Róma között. Vajúdó századának, mely a világtörténelem egyik legvéresebb és legfájdalmasabb korszakváltási folyamatának is tanúja volt, Josephus élete és munkássága szinte a kor szimbólumává lett: szemtanúként rendkívül hitelesen, és szemléletesen mutatja be a Római Birodalom vonzó és riasztó sajátosságait és szükségét érzi annak, hogy a hellenisztikus kor stílusesz­ményéhez és filozófiai műveltségéhez méltó alkotásokban igazolja a zsidóság magatartását és művelt olvasóiban rokonszenvet ébresszen iránta.

A kötet lebilincselően izgalmas, színes egysége az, melyben a szerző ókori források között kutatva kelti fel az olvasó érdeklődését egy olyan személy iránt, aki jóllehet ellentmondásos módon, de mégis páratlan politikai érzékkel és tehetséggel a zsidók és a rómaiak vallási, politikai ellentéteinek kiegyenlítésén munkálkodva, szüntelenül kereste a kiegyezés útját.

Joszéf ben Matitjáhu, akit Joseppos, Josephus, majd pedig Josephus Flavius néven ismert meg a művelt, hellenisztikus világ, i. sz. 37/38 táján, Caligula uralkodásának első évében született. Anyai ágon a Hasmoneus királyi családdal is rokonságban álló, előkelő jeruzsálemi papi családból. Fiatal korában nagy igyekezettel tanulmányozta a zsidó írásmagyarázat különböző (farizeus, szadduceus és esszénus) irányzatait, mely – saját elbeszélése szerint – nem elégítette ki tudásvágyát. Személyes adottságai már 14 esztendős korában kivívták a város előkelőinek elismerését, melynek köszönhetően i. sz. 64-ben, 27 esztendősen hittestvérei Rómába küldték, hogy az ott bebörtönzött zsidó papok szabadonbocsátását kieszközölje. Ehhez segítséget Nero feleségétől, a zsidó Poppaeatól kapott. Miután küldetése sikerrel járt, még két évet töltött Rómában, ahol kapcsolatba került a császár környezetével, megismerkedett Senecaval, Lucanusszal és barátságba került a sztoikus filozófusok vezéralakjaival. Minden bizonnyal itt érhették azok a hatások, melyek következtében a Római Birodalom lelkes híveként tért vissza övéihez. Környezete, melyet leginkább a minden idegen hatalommal szembeni harag, a zsidó kiváltságok megnyirbálása miatti keserűség, valamint az elveszített függetlenség emléke jellemzett, értetlenül állt szemben vele, aki a forrongó nyugtalanság légkörében is képes volt a hellenizmus formáit, még ha azok lelki és szellemi tartalma nélkül is, követni.

A Római Birodalom Josephus korában etnikumok és nemzetek sokaságát, részben egymástól nagyon is eltérő kultúrákat foglalt magába. Fejlődése azonban a kulturális egységesülés irányába mutatott, mert a Birodalom politikai szervezete, a római jog általános érvényesülése, valamint a hadse­rege révén mindinkább egyfajta egységgé formálódott. A gazdasági élet és a kereskedelem a kitűnő úthálózatnak köszönhetően fellendült, melyet a Mediterráneum országaiban az Augustus császár óta uralkodó római béke, a Pax Romana is elősegített. A kereskedelemmel együtt járó forgalom, a rabszolga-kereskedelem, a légiók és a magas rangú római tisztviselők gyakori áthelyezése a lakosság intenzív keveredését, a nemzeti különbségek fokozatos elmosódását eredményezte.

Mindennek ellenére a Római Birodalomban erős akadályai is voltak annak, hogy a kultúra teljesen egységessé váljék. Nemcsak az Impérium két eltérő jellegű fele, a keleti görög és a nyugati latin álltak egymással szemben, de e két részen belül is voltak olyan magas színvonalon álló hellenista-római kultúrájú országok, amelyek azért megőrizték a maguk kultúráját is. Ilyenek voltak a palesztinai zsidók, akik sikeresen szálltak szembe a hellenizmus befolyásával.

A Római Birodalom vallási szerkezete az i. sz. I. századában meglehetősen összetett volt. Megszámlálhatatlanul sok kultusz élt egymás mellett: őshonosak és idegen eredetűek, kezdetlegesek és kifinomultak, haldoklók és életképesek egyaránt.

Azok a kultúrák, melyek a Birodalmon belül egymásra kölcsönösen nagy hatást gyakoroltak, bizonyos kultuszok bámulatos mértékű elterjedését eredményezték, Róma pedig a leigázott népek kultuszait eleinte követke­zetesen átvette, támogatta, és csak kevés olyan kultúra akadt, amelyet ne tűrt volna meg. Természetesen, az olyan vallás-erkölcsi alapon álló kultuszo­kat, mint az emberáldozatot követelő gall nemzeti kultuszt, a vad orgiáiról híres Ízisz és Ozirisz imádatát tiltottak vagy csak a nyilvánosság teljes kizárásával engedték gyakorolni.

A vallások egybeolvadásának folyamata, a szinkretizmus a római Impérium létrejöttével természetesen tovább folytatódott. A görögöket és a különböző keleti népeket leigázó győzelmeik után előfordult az is, hogy a római győzők saját alávetettjeik kulturális befolyása alá kerültek.

Azonban az i. sz. I. százada aránylag szűk művelt rétegének körében a vallás nem játszott akkora szerepet, mint az erős vallási igénnyel áthatott alsóbb néprétegek életében, melynek többek között az is oka volt, hogy a hangját egyre erőteljesebben hallató filozófiai kritika erőteljesen megingatta a vallás tekintélyét. Így a műveltek számára a vallás helyébe a filozófia lépett, mely a későbbi (III–IV.) századokban komoly változáson ment át: a néphittel szembeni polémia visszaszorult, sőt idővel maga a filozófia is vallásosabb színezetűvé vált.

Azonban a Római Birodalom vallásai között a judaizmus különleges helyet foglalt el. A kívülállókat vonzotta a zsidóknak más népektől való szigorú elkülönülése, a monoteizmus hangsúlyozása, a zsidóság magas erkölcsisége, bálványkép nélküli istentisztelete, a kultusz visszafogottsága, valamint a Szentírás titokzatos, varázslatos világa, kifejezésformáinak egyedi­sége. Ezen jellemzők összességében az ókor embere, talán a keleti kultuszok iránti fogékonyságától is hajtva, a diszpóra zsidóságával eleinte nagyobb súrlódások nélkül tudott együtt élni.

Más volt a helyzet a palesztinai zsidóság körében, melynek közösségei vallási szempontból nem képeztek zárt egységet. A zsidók többsége számára ezekben az évtizedekben a passzív Róma-ellenesség, a Megváltó várásának lelki reménye és a Törvény betűjéhez való szigorú igazodás szolgált támpontul. A század derekától azonban a Birodalom elleni indulatok egyre hevesebbé váltak, és végül oda vezettek, hogy i. sz. 66-ban Gessius Florus prokurátor kegyetlenkedései és kapzsisága miatt nagyszabású felkelés robbant ki Róma palesztinai uralma ellen, melynek lázas hangulata magával ragadta Josephust is. Szívében ősei hitének és fiatal rómaiságának tragikus kettősségével Galilea védelmében a felkelők csapatának élére állt. És megkezdődött a hét éven (i. sz. 66–73) át tartó küzdelem, melyben a makacs és harcias zsidók maroknyi csapata dacolt egy világbirodalommal, a pompásan felszerelt római légiókkal. Az egyenlőtlen küzdelem eseményeit lihegő izgalommal figyelő „művelt” világ számára azonban érthetetlen volt, hogy a Birodalom határán „berzenkedő, rakoncátlan” zsidókat miért nem tudja a légiók lándzsája egy-kettőre észre téríteni?

Josephus maroknyi seregével beszorul Jotapata várába, ahol a sorozatos kudarcok után még életben maradt negyven társával közösen elhatározták, hogy nem adják magukat a rómaiak kezére. Kisorsolták, hogy milyen sorrendben haljanak meg, s mindenkit a társa öljön meg. Josephus lett az utolsó, s így élve került a római vezér, Vespasianus kezére, akinek rokonszenvét azzal nyerte el, hogy megjósolta: hamarosan elnyeri a császári méltóságot. A továbbiakban már a rómaiak fogságából követte az esemé­nyeket, akik felhasználták a zsidó rab szónoki képességeit arra, hogy lecsillapítsa a felkelőket. Előttünk a kép: Josephus sírástól és zokogástól megszaggatott hangon beszédet intéz honfitársaihoz, akik mint árulót szidalmazzák, kövekkel dobálják, miközben a rómaiak csodálják a szónok retorikai képességeit, sőt még sajnálkoznak is rajta. Josephusban pedig tudatosodik az a tény, mely egész további életét minden sikere ellenére is árnyékba borítja: saját népe kivetette, új környezetével pedig ő nem tud teljes szívvel-lélekkel azonosulni!

Vespasianus i. sz. 69-ben valóban megszerezte a császári hatalmat és Josephusnak szabadságával együtt római polgárjogot is adományozott, sőt elhalmozta kegyeivel. Lakást kapott a császári palotában, felmentették az adók fizetése alól. Patrónusai, akik a Flavius dinasztiából származtak, családnevükkel ajándékozták meg. Ettől kezdődően viselte a Josephus Flavius nevet, és mint a császári udvar kegyence hivatalos történetírója ezen a néven vált híressé.

I. sz. 70-ben a római légiók bevették és lerombolták Jeruzsálemet. A harcok hevében tűz martalékává vált a Heródes által alig néhány évtizeddel korábban nagy pompával újjáépített szentély is, amelynek megsemmisülése a templomi áldozatok végét, a zsidó vallás gyökeres átalakulását hozta. Az áldozat szerepét a bibliaolvasó istentisztelet, a templomét a zsinagóga vette át, és ezekben az évtizedekben fejeződött be a Héber Biblia kanonizálása is. A történelmi megpróbáltatások azonban még nem értek véget; már az első zsidó háború idején pogromokra, zsidóüldözésekre került sor a Birodalom számos vidékén.

Állásfoglalása a későbbiekben is népszerűtlen, miszerint a zsidóság, mint nép csak úgy őrizheti meg viszonylagos függetlenségét, ha Róma „szárnyai” alá húzódik, pontosabban: beleilleszkedik a Pax Romana (római béke) rendszerébe. Írói munkásságának bevallott célja, hogy a zsidó nép és Róma kölcsönös megértésén munkálkodva megértesse hittestvéreivel, hogy Judea újjáépítéséhez az út a zsidóság kiegyenlítő és békéltető politikáján keresztül vezet. Ugyanakkor a hellén-római olvasóközönségben megértést kívánt kelteni népe ősi története és vallása iránt. Ezért írásai a hellenisztikus retorika páratlan remekművei is.

Sorsa a mindenkori korforduló emberének sorsa: egyik kezével még a múltba kapaszkodik, másikkal pedig már a jövőbe mutat. Hősi, szinte regényes az élete, melynek gyökerei mélyen lenyúlnak rendületlenül vallott zsidósá­gába, a templomi, rabbinisztikus hagyományokba. Ugyanakkor minden ideg­szálával meggyőződéses római is, aki jellegzetesen képviseli a Római Biroda­lom eszméihez és eszményeihez hű polgár típusát.

A kötet vázlatosan ismerteti Josephus Flavius híres munkáit, elsősorban a zsidó történelmi sorsot tudatosan ábrázoló Zsidó háború-t, melyben az események szinte maguk beszélnek, érthetően szimbolizálva a zsidók és a rómaiak viszonyának történelmi megoldatlanságát, a látszólag vallási és függetlenségi jelszavakkal indult felkelés társadalmi rugóit. Olyan szemtanúként ír, mint aki nemcsak az eseményeket látja, hanem az életet is. Leírja gyötrő fájdalmát, hiszen látta népe halomra gyilkolását, hittestvérei rabszolgaságba hurcolását, a Templom kifosztását, égését, a nyomorúságot és a pusztulást.

Másik nagy, történelmi munkája a Zsidók története címet viseli, melynek első mondata azonos a Teremtés Könyvének első szavaival. A tudatosan görögöknek és rómaiaknak írt anyag egyszerre jelkép és vallomás, Mózes törvényeire alapozva hangsúlyozza a zsidók államának teokratikus, illetve erősen szociális jellegét, mely az autokrata, rabszolgamunkára erőteljesen építő Róma figyelmét a zsidóság magasrendű etikai értékeire irányította. Művének legjellemzőbb tulajdonsága és egyben fő erénye is az a tárgyilagosság, mely a zsidóság történelmével és hagyományaival, a vallással és kultúrával kapcsolatos tévedéseket, gyanúsítgatásokat próbálta meg eloszlatni. Ennek érdekében alakítja a Szentírás ősi elbeszélésit lélektanilag motivált, hellenisztikus novellákká, mely által a görög sorstragédiák szintjén gondolkodó, hellenisztikus műveltségű olvasó számára is érthetőbbek a bibliai elbeszélések. Ezek nélkül a művelt ókori olvasó félredobta volna Josephus munkáját, szükséges volt, hogy finomveretű hellenisztikus stílus szépségeinek ötvözőjeként is megismerjék őt.

Önéletrajza, mely tulajdonképpen egy kortárs történetírónak, a tiberiási Justusnak (Justus Tiberiensis) a vádjaival szemben próbálja meg igazolni saját szerepét a zsidó szabadságharcban úgy, mint aki a rómaiakkal való együttműködés híveként és a galileai felkelés egyik értelmi szerzőjeként jelenik meg a műben.

Legkésőbbi műve vitairat (Contra Apionem), mely Apion, Egyiptomban élő görög író munkájára ad feleletet. Ebben apologetikus céllal védelmezi a görög-római megítélésekkel szemben a zsidóság erkölcs- és törvényrend­szerének örökérvényű igazságait.

Josephus Flavius munkássága a zsidóság történeti, igaz megismerésének egyik legfontosabb ókori forrása. Egyéniségének, irodalmi működésének eszme- és társadalomtörténeti jelentőségét bizonyítja, hogy műveiből az ókorban és a középkor folyamán különböző nyelveken születtek fordítások és átdolgozások.

David Bickermann hangsúlyozza, hogy amikor úgy tűnik, az ókor fénye, ragyogása, élete visszavonhatatlanul eltűnt a múltban, Josephus írásain keresztül is szemlélhetjük a zsidóságnak azokat az értékeit, melyek a modern Európa kialakulásához vezettek és napjainkban is bekapcsolják a műveltség élő, európai áramlatába.

A kötet értékeli a Bar Kochba által a rómaiak ellen indított második háborút (i. sz. 135), mely katonailag teljes vereséggel végződött, végveszélybe sodorva a zsidó nép vallási identitását, létezését is. A múlthoz kapcsolódó folyamatosságot a zsidók ekkor (is) az Írás tanulmányozásával és a rituális tisztaságra vonatkozó előírásokkal biztosították. Ebben az időszakban dolgozták ki a szabálykövető judaizmus alapvető struktúráit, mely újításként arra törekedett, hogy a zarándoklatokat és a Templomban bemutatott áldozatokat a Törvény tanulmányozásával, valamint olyan vallásos cseleke­detekkel helyettesítse, amelyeket a világ bármely pontján lévő zsinagógákban el lehet végezni.

A kötet szerint a zsidó nép ókori történetének ez a viszonylag rövid korszaka hatalmas történelmi fejlődést tekint át, mely a későbbi korok számára is meghatározó. Európa vallás- és kultúrtörténete szerves részeként a zsidóság ókori eseményeinek láncolata is igazolja: a nagy egység nem zárja ki a részek, népek és nyelvek, országok sokféleségét. A politikai fogalommá vált Európa történelmileg soha nem volt homogén, melybe a görög–római, illetve a zsidó és keresztény elemek egyaránt beépültek. A későbbi egységet, melyet az ebből kifejlődő keresztény univerzalizmussal azonosítottak, nem lehetne értelmezni a zsidók által „kitalált” lineáris történelemszemlélet nélkül, melyben a személyes elkötelezettség és áldozathozatal, mint erkölcsi értékmérő, ma is kiemelt szerepet játszik. Így volt ez az ókorban, és így van ez napjainkban is: ezek nélkül az értékek nélkül nincs Európa!

 

David Bickermann: Social and Religious History of the Ancient Jews (586 B. C. – A. D. 210) (Az ókori zsidóság társadalom- és vallástörténete, i. e. 568–i. sz. 210) Cambridge, Cambridge University Press, 2004. 354 p.

 

Csukás Judit