Klió 2006/1.

15. évfolyam

Történelem, földrajz, irodalom

A címben jelzett tudományágak szoros összetartozását, az ókor és a középkor egyetemes literatura-fogalmát illusztrálja kitűnően két rövid tanulmány a Byzantion 2004. évi 2. számában. Jennifer Nimmo Smith (School of History and Classics, University of Edinburgh, Skócia): The River Alpheus in Greek, Christian and Byzantine Thought és Zhang Xu-Shan (Department of History, School of Humanities and Social Sciences, Peking, Kína): The Name of China and its Geography in Cosmas Indicopleustes című írásai, melyek közül az első az irodalmi művekben hagyományozott mitológiai anyag értelmezési variánsainak a számbavételével és áttekintésével, a második pedig a Kína nevével kapcsolatos koraközépkori hagyomány polemikus újragondolásával tűnik ki.

A jelentős erőket képviselő folyók az ókori görögök számára fontos szerepet játszottak nemcsak a mindennapi életben, hanem a mítoszban, irodalomban, vallásban, ikonográfiában egyaránt: a vallási kultuszoktól a pénzérmékig, a genealógiáktól a sportjátékokig számtalan példával illusztrálhatjuk mindezt. Tanulmányában Smith az Alpheiosz folyó irodalmi említéseit hozza Homérosztól a bizánci korig, nagyjából a XII–XIII. századig. A szerző szándéka nem elsősorban az ismert helyek felsorakoztatása – áttekintésével azt kívánja illusztrálni, hogy a mitológiai alapszövegekben benne lévő különböző hangsúlyok hogyan helyeződnek át az irodalmi értelmezések során. A vizsgált időszak nagysága miatt az írás értelemszerűen adatgazdaggá válik, ugyanakkor talán éppen ebből adódóan Smith nem is vállalkozik semmilyen következtetés levonására.

A cikk írója nem véletlenül állítja áttekintésének középpontjába az Alpheiosz folyót, amely a görög mitológia és vallás több epizódjában is szerepet játszott, olykor emberi formában is megszemélyesítve. A Hésziodosz Theogóniájában Ókeanosz és Téthüsz fiai között említett Alpheioszról (338. sor) úgy tartották a görögök, hogy Árkádiából eredt, és keresztül folyva Olümpián beletorkollott az Ión-tengerbe, de nem egyesült azzal, hanem megtartva „függetlenségét” Szicíliában ért földet, miközben sok istennel, istennővel, mindenekelőtt Artemisszel és Arethuszával is kapcsolatba került. Ez a mitológiai történet már Homérosztól kezdődően számtalan értelmezésre adott alkalmat.

Homérosz és Hésziodosz szöveghelyeinek említése után a szerző Pindarosz ódáira hivatkozik, és ezzel megkezdi azoknak a jól és kevésbé jól ismert helyeknek, töredékeknek a számbavételét, amelyekben az Alpheiosz szerelme előli menekülés motívuma válik fontossá, közelebbről Artemisz és Arethusza menekülése a folyóisten elől. Alpheiosz mint vadász szerelmével üldözte a szintén vadászó Arethusza nimfát (egy másik változatban Artemiszt), aki a Szirakuza melletti Ortügia szigetére menekült előle és ott forrássá változott. Alpheiosz viszont folyóvá változva vette üldözőbe, és a tenger alatt az említett szigetig folyt, ott egyesült Arethuszával (Pauszaniasz, Vergilius, Ovidius). Smith úgy látja, hogy a római szerzők műveiben (Vergilius, Ovidius, Sztrabón, Seneca, idősebb Plinius, Pauszaniasz) a folyó Szicíliába való átkelése szintén megtalálható, vagy éppen hangsúlyossá is válik. További példái (Lukianosz, Akhilleusz Tatiosz, Menandrosz rétor, Libaniosz) a szerelmi motívum háttérbe szorulását mutatják, és a történet visszakanyarodását az eredeti verzióhoz, amelyben a természeti jelenség volt a fontos, hogy tudniillik a folyó olyan módon tudott átkelni a sós tengeren, hogy édesvize nem keveredett azzal. A példaként felsorakoztatott, különböző időben és műfajban keletkezett művek filológiai összehasonlításra is alkalmat adnak a cikk írójának: milyen korábbi változatokat használtak fel a mítoszt idéző és használó egyes szerzők.

A cikk terjedelmi keretein belül hosszabban foglalkozik Smith a kappadókiai atya, Nazianzoszi Szent Gergely szöveghelyeivel. Gergely számára az Alpheiosz-mítosz annak a példája is volt, hogy a pogány irodalom alsóbbrendű a keresztényhez képest, más alkalommal a folyót a keresztények erényes életútjának a szimbólumává, vagy a nőtlenség vágyának a kifejezőjévé tette: a tengerrel nem keveredő, tiszta, édesvízű folyó megtestesíti a bűntelen állapotot. A IV. század utáni pogány és keresztény példákban (Hészükhiosz, Ióannész Lüdosz, Fulgentius, Panopolitész Nonnosz, Gázai Prokopiosz) továbbfolytatódik és az egyes szerzők használata szerint változik a folyó mítoszának értelmezése (vagy csak egyszerűen nevének etimologizálása), olykor egyesítve a szerelmi történetet a természeti jelenséggel: Alpheiosz az Arethusza iránti szenvedélyében keresztül megy a tengeren, és feljön Szicíliában anélkül, hogy összekeverednék a tenger sós vizével, azért, hogy önmagát tisztán megőrizze szerelme számára (pl. Pszeudo-Nonnosz). A cikk írója a Nazianzoszi Szent Gergelyt követő évszázadok keresztény szerzőinél még azt a változást is észreveszi, hogy csökken a pogány mítosszal szembeni fenntartás, és a történetet szívesen alkalmazzák annak kifejezésére, hogy az igaz módon élő emberek lelkük nemességét az élet tengerének elemeitől tisztán megtartják. Ugyanakkor – zárja Smith a cikkét – a bizánci keresztény világ mégiscsak jobban kedvelte a szerető mítoszát, mint a természeti jelenségről szóló beszámolót.

Zhang Xu-Shan tanulmánya Kína elnevezésének és ehhez kapcsolódóan földrajzi elhelyezkedésének kérdését egy korabizánci keresztény szerző, Koszmasz Indikopleusztész Keresztény topográfiájának leírásain keresztül vizsgálja. A VI. század elején élt görög Koszmasz, akiről azt tartották, hogy elvitorlázott Indiába és Ceylonba is, az utazásairól szóló beszámolójának II. és XI. könyvében Tzinitza és Tzinista néven említést tesz „a selyem orszá-gáról”, illetve ezen ország földrajzáról. A cikk szerzője szerint egyetértés van abban a tekintetben, hogy a Tzinitza és Tzinista közös szótöve (Tzini) mint Sinae előfordul a korábbi görög-római szerzőknél, és mindegyik név ugyanazon országra, Kínára vonatkozik, az elnevezések eredetét illetően azonban különböző vélemények léteznek a kutatók körében. Néhányan azt gondolják, hogy mindkettő a szanszkrit Cinasthana átírása, mások szerint viszont a Tzinista név perzsa eredetű.

Xu-Shan véleménye szerint a két név valószínűleg különböző eredetű; az elsőt nem tekinti a szanszkrit név átírásának (ennek alátámasztására a Keresztény topográfia XVIII. század eleji bencés kiadásához írott megjegyzéseket hozza fel), a második esetében viszont ő maga is hajlik a perzsa eredet elfogadására, amelyet a perzsa és szanszkrit névváltozatok etimologizálásával igyekszik bizonyítani, következtetése pedig az, hogy a Tzinista megnevezés a perzsa Činistanból vagy a szír Tzinistanból ered. A szerző úgy véli, hogy a névváltozatok eredetére vonatkozó javaslatát néhány történelmi tény is megerősíti. Koszmasz, akinek művét tanulmányában vizsgálja, kereskedő volt, és jól ismert olyan perzsa embereket, akik selyemmel kereskedtek, sőt monopolizálták ezt mind a selyemúton, mind Indiában és Ceylonban. Másrészt Koszmasz nesztoriánus keresztény volt, így kapcsolatot tartott számtalan nesztoriánussal, akik főképpen szírül beszéltek, és Kína nevét vagy perzsául, vagy szír dialektusban hallhatták. Emiatt a két körülmény miatt Koszmasz Kína nevét a Tzinista változatban ismerhette.

Ami a másik névváltozatot illeti, Xu-Shan idézi azt a véleményt, miszerint Koszmasz a Tzinitza névvel Malájföldre vagy Kokinkínára utalt volna, amivel szerzőnk nem ért egyet, mivel maga Koszmasz is úgy tekintette Tzinitzát mint „a selyem országát”. Név szerint is hivatkozik M. Kordosisra, aki szerint Tzinitza Assammal egyenlő, Koszmasz pedig nem ismerte a központi selyemutat. Xu-Shan tanulmányának hátralévő részében ezt a megállapítást igyekszik cáfolni, ókori kínai és indiai forrásokra is hivatkozva. Véleménye szerint, amikor Koszmasz összehasonlítja Tzinitzát Perzsiával és a Római Birodalommal, akkor nagyságban és fontosságban mindhármat egyenértékűnek tekinti, és ezt nem tenné, ha Assamra gondolna, habár ennek is fontos szerepe volt az India és Kína közötti forgalomban. A görög szerző azzal is tisztában volt, hogy a selyemkereskedelem útja rövidebb a szárazföldön, mint a tengeren, és Xu-Shan elképzelhetetlennek tartja, hogy Koszmasznak tájékozott kereskedő létére ne lett volna tudomása a központi selyemútról. További érveit Koszmasznak a föld alakjára és népeire vonatkozó leírásából hozza, amely szerint Tzinitza a legkeletibb terület, és ezen túl nincs sem hajózás, sem lakható föld.

A tanulmány szerzője más, görög–római forrásokat is bevon, hogy kialakítsa Tzinitza földrajzi eszméjét. Két korai görög–római íróra is hivatkozik, egy I. század végi ismeretlen szerzőre és a II. századi Ptolemaioszra, akik emlegettek egy bizonyos Thinaet vagy Sinaet, amelyet a Gangesztől Dél-Kínáig kiterjedő területként lehet lokalizálni, ahonnan selymet vittek ki, de nem a központi selyemúton (amelyről egyébként szintén tudomásuk volt a kereskedőknek), hanem Délnyugat-Kínán, a modern Jünnan tartományon keresztül. Mindezekből Xu-Shan azt a következtetést vonja le, hogy Koszmasz is nagyobb területet ért Tzinitza alatt, mint Assam (tulajdonképpen ugyanazt, amit a Tzinista név alatt is, azaz Kínát).

Írása végén a szerző reflektál Kordosisnak arra a megállapítására is, amely Koszmasznak a Kína keleti határaira vonatkozó ismereteire vonatkozik. Kordosis szerint a görög kereskedő hallomásból tudhatott arról, hogy Kína keleti határát az óceán mossa, és a felfogása is az volt, hogy a lakott világot az óceán veszi körül, ezek azonban nem szükségszerűen jelentik azt, hogy Kína határáról pontos tudása lett volna. A tanulmány írója szerint ennek a nézőpontnak a cáfolására vagy igazolására a Koszmasz által említett „fokhagyma ország” pontos elhelyezkedését kell tisztázni. Kordosis ezt valahol India keleti partjainál lokalizálja, Xu-Shan szerint Ceylon szigetét kell alatta értenünk.

Xu-Shan végső következtetése a Koszmasz topográfiájában említett leírásokkal, megjegyzésekkel kapcsolatban az, hogy a görög szerzőnek többé-kevésbé fontos elképzelése volt Kína elhelyezkedéséről, és ilyen módon feltételezhető, hogy ő az első a görög és római szerzők között, aki Kínáról nem mint félig mitikus homályba burkolózott országról beszél.

J. N. Smith: The River Alpheus in Greek, Christian and Byzantine Thought (Az Alpheiosz-folyó a görög, keresztény és bizánci gondolkodásban), Byzantion. Revue Internationale des Études Byzantines, Tom. LXXIV (2004) Fasc. 2 pp. 416–432.

Zhang Xu-Shan: The Name of China and its Geography in Cosmas Indicopleustes (Kína neve és földrajza Koszmasz Indikopleusztésznél), Byzantion. Revue Internationale des études Byzantines, Tom. LXXIV (2004) Fasc. 2 pp. 452–462.

D. Tóth Judit