Klió 2006/1.

15. évfolyam

Az áldozat volt a tettes

Az 1456. évi nándorfehérvári merénylet – Cillei (II.) Ulrich haláltusája és halála

A magyar történetírásban a Hunyadi-kortól kezdve (Piccolomini, Thuróczy) teljes az egyetértés Cillei Ulrich negatív megítélésével kapcsolatban. A humanista történetírók a Cilleieket nem a reneszánsz emberideál megtestesítőinek, hanem a balkáni potentátok prototípusának tartották, Ulrichot pedig – különösen az utókor – szinte démonizálta.

Johannes Grabmayer¹ tanulmányában rávilágít arra, hogy az osztrák történetírásban sincs ez másként. A témával kapcsolatban az elmúlt évtizedekben tudományos igénnyel megjelent könyvek, tanulmányok forrásbázisa hiányos, a szerzők sommásan és tendenciózusan fogalmaznak. Cillei Ulrich értékeléséhez az osztrák történészek egy olyan 1974/75-ben megjelent tanulmányt tartanak alapvető jelentőségűnek, amelyet a szerzője is csupán nagyobb kutatást megelőző munkahipotézisnek szánt, a tervezett kutatómunka azonban soha sem kezdődött el.

Az utóbbi években ugyanakkor Szlovéniában és Horvátországban egyre növekedett a kutatói érdeklődés a Cilleiek iránt, amelynek következtében a közelmúltban számtalan értékes publikáció született. Aktuálissá vált, hogy egy széles szakmai fórum előtt is megmérettessenek az új eredmények, ezért 1998-ban osztrák, horvát, magyar, lengyel kutatók, és természetesen a rendező ország, Szlovénia történészeinek részvételével konferenciát tartottak Cilliben. A tudományos ülésszaknak igen kifejező címet választottak – „A Cillei grófok, régi téma – új ismeretek”. Erre az alkalomra készítette el Grabmayer az általam ismertetendő dolgozatát, amely Szlovéniában, egy konferenciakötetben még 1999-ben megjelent, osztrák történelmi szakfolyóiratban viszont csak 2003-ban publikálták.

Grabmayer tanulmánya egy nagyszabású kutatómunka egyik állomása, amely éppen ezért joggal tarthat számot a magyar történészek érdeklődésére is. Az igazán alapos kutatást máig akadályozza a források rendkívül szórt volta. A tanulmány szerzője, a Die Quellen zur Geschichte der Grafen Cilli nevű projekt vezetőjeként arra vállalkozott, hogy munkatársaival összegyűjti valamennyi, 1341 és 1456 között keletkezett, Cilleiekre vonatkozó forrást. A munkálatok során 63 osztrák, szlavón, horvát, magyar, olasz, cseh, szlovák, lengyel és német levéltárban lévő anyagról készítettek átiratot azzal a céllal, hogy végül egy adatbankot hozzanak létre.²

A szerző tanulmányában vázlatosan ismerteti a nándorfehérvári csata előtti időszak eseménytörténetét. Úgy látja, hogy Magyarország közvetlen török fenyegetettsége a belpolitikai feszültségek (amelyek közül a Hunyadiak és a Cilleiek szembenállása volt a legmarkánsabb) következménye, mert az előző években miattuk hiúsultak meg a tervezett török ellenes hadjáratok.

Grabmayer tárgyilagosan ismerteti és elemzi Magyarország korabeli politikai légkörét. Nem hallgatja el, hogy a török fenyegetettség ellenére az uralkodó és Cillei Bécs környékére mentek vadászni, amit a hazai közvélemény érthető módon menekülésnek tekintett. Elismeri Hunyadi János érdemeit is, aki saját fegyveres kíséretéből – amelyet a szerző félreérthetően „Fekete sereg” néven említ –, továbbá bandériumokból, zsoldosokból, és jelentős számú, de harci tapasztalatokkal nem rendelkező, kiképzetlen parasztokból körülbelül 60–70 ezer fős sereget gyűjtött. Beszámol a hadvezér győzelmének rendkívül pozitív európai visszhangjáról. Vizsgálja a Hunyadi és a Cillei família antagonisztikus ellentétének okait és következményeit, bemutatja a két család felemelkedésének körülményeit.

A Cillei család befolyásának megnövekedésében jelentős szerepet játszott egyes tagjainak rendkívül kiterjedt kapcsolatrendszere. Az első lépéseket a két zsoldosvezér, I. Hermann és testvére, I. Ulrich tette meg. Utóbbi különösen jó kapcsolatot tartott fenn Habsburg IV. Rudolffal, Bádeni Lajosnál végzett szolgálatainak köszönhetően pedig a család 1341-ben grófi címet kapott. Nagy Lajoshoz fűződő kapcsolatukat házasságkötéssel is megpecsételték. I. Hermann feleségül vette a bosnyák bán lányát, Katalint, aki Lajos feleségének, Erzsébetnek volt a testvére. II. Hermann szoros kapcsolatban állt Luxemburgi Zsigmonddal, s testvérével együtt követte őt a török elleni keresztes hadjáratba. Mivel a nikápolyi csata legkritikusabb pillanataiban saját testükkel védték az uralkodót, nem csoda, hogy a Luxemburgiak tanácsosuknak, sőt barátjuknak tekintették, és jelentős birtokadományokkal jutalmazták a Cilleieket. Az uralkodó bizalmát az is növelte, hogy belpolitikai konfliktusaiban támaszkodhatott a famíliára. Nem volt véletlen, hogy Zsigmond 1408-ban Hermann Borbála nevű lányát vette feleségül.

A Cilleiek felemelkedése nem volt egyedülálló, hiszen hasonlóan érvényesültek a Frangepánok, a Rozgonyiak, és az Újlakiak. Grabmayer mégis példaértékűnek találja, hiszen a XIV. század második fele nehéz időszak volt a vidéki nemesség számára. Az 1348–52-es nagy pestist követően jelentős mértékben csökkent ugyanis a hatalom alapját jelentő föld értéke. Éppen ezért sokan választották a zsoldos életformát, amely veszélyei mellett magában hordozta a birtokszerzést, szerencsés esetben jogokhoz, címekhez jutást, esetleg az uralkodócsaládba való beházasodás lehetőségét.

Az ország délnyugati részében birtokos Cilleiek keleti irányban is szerették volna növelni befolyásukat. Ezért választottak Hermann fiának jegyest a horvát mágnás Frangepán családból, amely Zsigmond halálakor a legelőkelőbb nemzetségek egyikének számított. A szerző ennek kapcsán hangsúlyozza, hogy az országhatárok a korszakban kevésbé voltak fontosak, így a Cillei birtokkomplexum széttagoltságának nem voltak negatív következményei. Természetesen – mint a korban mindenki – földjeiket különböző jogcímeken (ajándék, vásárlás, zálog, bérlet, stb.) bírták. Céltudatos birtokszerzésük eredményeként a mai Szlovénia területén szinte valamennyi közlekedési útvonalat a Cillei család ellenőrzött, amelyek vámbevételeiből, valamint az adókból és a felső-magyarországi regálékból hatalmas jövedelemre tettek szert. A Cilleiek Délkelet-Európa leggazdagabb famíliái közé tartoztak, akiknek valós hatalma nem maradt el a Habsburg-uralkodó mögött. Amikor Zsigmond 1436-ban hercegesített gróffá nevezte ki őket, formálisan is elismerte kitüntetett helyzetüket.

A család befolyását növelte, hogy tagjai Magyarországon magas méltóságokat viseltek. Közülük került ki a szlavón, horvát, dalmát bán, sőt 1456-ban a família adta a magyarországi főkapitányt. A magyarországi tekintélyüket legpregnánsabban az mutatja, hogy a Sárkány-rend alapítólevelében Hermann és Fridrich neve közvetlenül az uralkodó pár, Stejpan Lazarevic szerb despota és Garai Miklós neve után szerepel. A kortársak már a XIV. század elejétől előkelő magyar nemzetségnek tekintették a Cilleit. A szerző a krónikairodalom ide vonatkozó megjegyzéseit is citálja, amely szintén azt igazolja, hogy korabeli megítélésük pozitív volt.

A család történetében a fiúörökös nélkül elhunyt Zsigmond halála új fejezet nyitott. Zsigmondot veje, Albert követte a magyar, a cseh és a birodalmi trónon, aki Ulrichot kinevezte cseh kormányzóvá.

Az Albert hirtelen halálával előállt helyzetben is kulcsszerep jutott a Cilleieknek, hiszen – Garai Miklóssal és az özvegy királynéval egyetértésben – az elhunyt király három hónapos utószülött fiának Lászlónak a feje fölé Ulrich tartotta a koronát, és vitte a kardot, amellyel a csecsemő királyt formálisan lovaggá ütötték.

Ezzel párhuzamosan egy másik nemesi frakció – élén Hédervári Lőrinc nádorral és Hunyadi Jánossal – a 16 éves lengyel királyt, Jagelló Ulászlót hívta a magyar trónra. Szintén ezt a pártot támogatta az időközben családi okok miatt a Cilleiek ellenségévé vált Frangepán família. Elkeseredett örökösödési háború kezdődött, melynek csak a két kulcsfigura, Erzsébet 1443-ban, majd Ulászló 1444-ben bekövetkezett halála, végül László hivatalos elismerése vetett véget. Ezekben az években vált a Hunyadi-Cillei család közötti ellentét kibékíthetetlenné.

Az utódlási harcokban képviselt álláspontjuk mellett a jelentős bányakincsekkel rendelkező Boszniában is ütköztek a két család – és a körülöttük szerveződő holdudvar – érdekei. Bár mind Hunyadi, mind Cillei főkapitány lett, Grabmayer szerint inkább Hunyadi került helyzetbe, jórészt annak köszönhetően, hogy megszerezte Brankovics magyarországi birtokait, s hogy ő lett a hadsereg főparancsnoka. A szerző ugyanakkor téved a kormányzó mozgásterének megítélésével kapcsolatban, hiszen – álláspontjával ellentétben – Hunyadi nem rendelkezett a király valamennyi hatalmi jogosítványával.

A törökkel szembeni kudarcok ugyan meggyengítették Hunyadit (talán ezért is próbálkozott házassági kapcsolatokkal tompítani a két família közötti ellentétet) de vezető szerepét meg tudta őrizni. Pozícióját a nándorfehérvári csata tovább erősítette, de személyesen már nem profitálhatott a világra szóló győzelemből, mert egy hónap múlva meghalt. Fiaira 4,2 millió katasztrális hold területű birtokot, 25 várat, 50 mezővárost, valamint kb. 1000 falvat hagyott.

Részletesen ismerteti, elemzi Grabmayer a Cillei ellen Nándorfehérváron elkövetett merényletet. Úgy véli, a nándorfehérvári merényletre azért került sor, mert Hunyadi halálával az ambíciózus Cillei elérkezettnek látta az időt, hogy régi riválisa helyére lépjen. Kormányzóvá való kinevezése alkalmas volt terve megvalósítására, amelyet a Hunyadi-párt, s főleg Hunyadi László minden eszközzel meg akart akadályozni. A szerző tárgyilagosan megállapítja, hogy a merénylet konkrét körülményeit – forráshiány miatt – pillanatnyilag nem lehet egyértelműen rekonstruálni. Azt azonban biztosan tudjuk, hogy a Hunyadiak fogságában maradt uralkodó kénytelen volt megbocsátani Hunyadi Lászlónak, mint ahogyan az is logikus, hogy később bosszút állt rajta.

A szerző részletesen megismerteti az olvasót Cillei Ulrich temetésével, amelynek kapcsán bepillantást nyerhetünk a korszak gyászszertartásaiba. A családfő fakoporsóban érkező holttestét felesége, Katalin, a család és a teljes udvartartás várta, és a korabeli szokásokkal ellentétben nagyon gyorsan eltemették az általa alapított minorita kolostor főoltára elé. Ott helyezték végső nyugalomra két évvel korábban apját, Frigyest is. A hivatalos gyászszertartásra harminc nappal később került sor, ami szinte teljes mértékben a királyi temetések mintájára zajlott, számtalan követ és méltóságviselő részvételével, olyan pompával, amely méltó volt a Cillei grófok gazdagságához.

Hogy hogyan zajlott ez a „kettős temetés” a Cilleiek krónikásától ismerjük. A sírhely kiválasztásának szimbolikus jelentősége volt. Egyrészt meg kellett felelnie az elhunyt tekintélyének, hogy társadalmi rangjához méltó helyen várja az utolsó ítéletet. Ebből a szempontból a főoltár környéke volt a legmegfelelőbb, hiszen ott mutatták be a miseáldozatot, és ott voltak elhelyezve a szentek ereklyéi. Szerepet játszott a kiválasztásban a túlvilágtól, az Isten haragjától való félelem is. A szent sírhely kiválasztása lehetővé tette a kommunikációt a földöntúli hatalmakkal és megkönnyítette a túlvilágra való átkelést.

A két gyászszertartás közötti időre azért volt szükség, hogy legyen idő megszervezni az elhunyt rangjához méltó temetést. Közben rendszeresen tartottak gyászmiséket a gróf lelki üdvéért.

A rítus meglehetősen eklektikus volt, hiszen elsősorban pogány-keresztény gyökerekből táplálkozott, amelyekre nagy hatást gyakorolt a humanizmus, és igazodott a kortársak elvárásaihoz is. A rendkívül látványos szertartás során megmutatkozott, hogy az elhunyt harcos volt, és – mivel a família utolsó férfisarja feküdt a ravatalon – igyekeztek kifejezni a Cillei-ház tragédiáját, ezért különösen nagy hangsúlyt kaptak az egyébként is szokásos világvége motívumok.

A drága fekete anyaggal borított ravatalt a cillei minorita templomban középen, az oltár előtt állították fel, arra helyezték a koporsót, amelyet – a korabeli szokásoknak megfelelően – sok-sok gyertyával szegélyeztek. Ezek egyrészt az elhunyt nagyságát és gazdagságát szimbolizálták, másrészt a fény, vallásos összefüggésben a jót, a transzcendenst, az anyagtalant, míg a keresztény hitben az élő Istent jelképezi, a néphit démonűző szerepet tulajdonított neki. A ravatalnál 12 fekete ruhába öltözött szegény ember állt, mindegyik egy-egy gyertyát tartott a kezében, és imájukkal segítették a purgatóriumban vezeklő lelket. Felolvasták Máté evangéliumából azt a példabeszédet, amikor Jézus azt tanácsolja a gazdag ifjúnak, hogy mindenét adja a szegényeknek és bizonyos lesz az égi gazdagsága.

A szertartás – mint látjuk – tele volt szimbólumokkal. A germán világban a drága ruhák és a sírmellékletek az elhunyt társadalmi rangját mutatták, és a túlvilágra való átutazást szolgálták. Ez a hagyomány a vagyonos rétegeknél az egyház tilalma ellenére szokásban maradt. Állandó mellékleteknek számítottak a család zászlói, a címerpajzs, valamint az aranyozott sisak, amelyek a hatalmat jelképezték. A jelvények megsemmisítésével azt kívánták egyértelművé tenni, hogy az elhunyt elveszítette hatalmát és valamennyi emberrel egyenlő lett.

A kor felfogása szerint a miseáldozat különösen jó szolgálatot tett a harcos bűnös embereknek a túlvilágon. Az áldozatok – így az állatáldozatok is – többnyire jelképesek voltak. Fekete feldíszített paripákon 12 fekete ruhás apród lovagolt be a templomba a ravatalhoz, egy teljes fegyverzetbe öltözött férfi kíséretében, s közben az ajándékokat a földre tették. A gyászünnepség után a lovakat eladták, és a bevételt a sírtemplomnak ajándékozták. Mindez pogány-germán hagyomány, de éppúgy hatott rá a lovagi kultúra, mint ahogyan a humanizmus is visszanyúlt az antik hagyományokhoz. Cillei temetésén – a későközépkori lovagi kultuszt idézve – egy, az elhunytat jelképező páncélos lovag is részt vett. Ez Európa szerte francia minta alapján elterjedt hagyomány volt. Így temették el a családdal rokonságban álló két uralkodót, Károly Róbertet és III. Kázmért is. Különös a lovagi hagyományok őrzése, mert a család sorsa, életvitele már nem ezt tükrözte. A zsoldos lét – amelynek a família tulajdonképpen a felemelkedését köszönhette – valójában a lovagi ideáltól való búcsút jelentette.

A gyászszertartás során egyértelművé kellett tenni, hogy a família kihalt. Éppen ezért a királyokhoz hasonlóan, meg kellett semmisíteni a családi szimbólumokat is. Ezért a grófi zászlót vivő személy a feje felett széttépte a zászlót, az említett páncélos lovag pedig a földön fekve előadta Cillei Ulrich halálát. Mindezek előtt hangosan ismételték, hogy: „Kihalt a Cillei família”. Ezeket természetesen a gyászoló gyülekezet jajgatása övezte, akik sírva meghajoltak a halál mindenhatósága előtt.

A témával foglalkozó kutatók rendkívül sok hasonlóságot fedeztek fel Ulrich és Mátyás temetési szertartása között. Ennek az a magyarázata, hogy a francia-magyar uralkodói temetkezési szertartás ötvözése igen elterjedt volt a XV. századi Magyarországon.

A ceremónia mutatja, hogy Cilleivel Európa egyik jelentős főnemese, tehetséges politikus, harcos, tudósok és művészek mecénása szállt sírba. Halálából legtöbbet talán III. Frigyes császár profitált, aki a Cilleiek birtokkomplexumát az osztrák örökös tartományokhoz csatolta. De ennek a helyzetnek köszönhette Újlaki Miklós is kormányzói székét, és ez teremtette meg Hunyadi Mátyás számára is a királlyá koronázás lehetőségét.

Johannes Grabmayer: Das Opfer war der Täter – Das Attentat von Belgrad – über Sterben und Tod Ulrichs II. von Cilli (Az áldozat volt a tettes – Az 1456. évi nándorfehérvári merénylet – Cillei (II.) Ulrich haláltusája és halála). In: Mitteilungen des Instituts für österreichische Geschichtsforschung. 111. évf., 2003. 3–4. füzet, 286–316 o.

Fazekas Zoltán

1. Prof. Mag. Dr. Johannes Grabmayer a Klagenfurti Egyetem Történelmi Intézetének igazgatója, valamint a Középkori és Történelmi Segédtudományok Tanszék vezetője.

2. Bár a feldolgozás még folyamatban van, és a tanulmányban megadott internet elérhetőség nem működik, a www.uni-klu.ac.at/cilli címen az érdeklődő megszerezheti az alapinformációkat a munkálatok pillanatnyi állásáról, és megismerheti az adatbázis felhasználói felületét.