Klió 2006/1.

15. évfolyam

Erdélyi emlékiratok angolul és románul

 

 

A 2004-es esztendőben két idegen nyelvre (angolra és románra) lefordítva jelent meg Bethlen Kata és Bethlen Miklós emlékirata. Rendkívül nagy jelentőségük van a fordításoknak, hiszen a lefordított szövegek a magyar irodalmi kánonon belül is kissé mellőzöttek, ráadásul az olvasói habitusok és preferenciák sem speciálisan az élettörténeti narratívát részesítik előnyben. Az egyetemi kötelező olvasmányok között szerepelnek ugyan, mégis inkább a kutatói érdeklődés tartja a figyelem egyfajta közép­pontjában a kancellár és unokahúga valóban klasszikusnak számító, értékes, sőt olvasmányos szövegét. Örvendetes és elgondolkodtató a tény, hogy két olyan kora újkori barokk szöveg, amely vélhetőleg régies, így nehezen érthető nyelv­használata miatt szorul háttérbe a magyar olvasók körében, sok népszerű, „fogyasztható” szöveg ellenében érdemelte ki a fordítás privilégiumát. Nemcsak az újkori, de a kortárs magyar irodalmi szövegek közt sem találunk túl sokat, amely két idegen nyelven olvasható. Anélkül, hogy túlbecsülnénk a fordítás jelentőségét, érdemes megjegyezni, hogy a szüntelenül alakuló olvasói elvárások, habitusok, sőt az irodalom és elbeszéléskultúra szüntelen változása ellenére is, vannak szövegek, narratívumok, amelyek időtállóak. Mindenkor, noha változó intenzitással, de érdeklődést keltenek, és figyelmet érdemelnek. Meggyőződésem, hogy a két Bethlen,  Kata és Miklós is ilyen szöveget hozott létre, legmeggyőzőbb argumentum emellett a két fordítás: az angol és a román nyelvű.

Árva Bethlen Kata a protestáns barokk legjelentősebb női képviselője. Irodalom­történeti megítélése a végletek közt ingadozott. Korai méltatói erdélyi Antigonét láttak benne, de olyanok is akadtak, akik eltűnődtek: szent vagy szörnyeteg? Rendkívül tanulságos lehet, hogy az angol fordítás, illetve maga a fordító (a magyar irodalom jó ismerője, több magyar szöveg fordítója) hogyan érzékeli alakját és művét. Makrancos hölgy vagy valóban tragikus fenségű nagyasszony?

Bernard Adams indirekt módon válaszolja meg ezt a kérdésünket. Válasza az a fordítás, amit elkészít, és ami szigorúan vett szakmai szempontok felől is helytálló. A fordító, igen inspiráltan, alapos bevezetővel, szakirodalmi jegyzék­kel,1 térképpel, sőt családfarészlettel igyekezett olyan kontextust teremteni a szöveg számára, amely az angol olvasók számára a szövegértést jelentősen megkönnyíti. Az ilyen szövegek esetében kihagy­hatatlan történeti és művelődéstörténeti áttekintést jól kiegészíti a Bethlen családra, illetve a családon belüli írásbeliségre szűkített nézőpont, végül pedig a szerzőnő élettörté­netének, életvitelének, vallásosságának és műveltségének az áttekintése. Az alapos felkészülést dicséri az is, hogy a fordítás előmunkála­taiban jelentős szerepet kapott nemcsak az emlékirat szakirodalmi méltatásának megismerése, hanem Bod Péter tevékenységének, illetve a grófnő könyv­tárának, olvasmá­nyainak irodalomtörténeti jelentősége is. A szigorúan szakmai szempontokból is helytálló fordítás elkészítésének szándékát világosan jelzi az is, hogy a szakirodalom és más kortárs szövegek ismeretén kívül a fordító a helyszínen is kikérte megbízható szakemberek (Sipos Gábor, Gyenge Gabriella) véleményét és segítségét, ami szövegfilológiai vonatko­zásban emelte meg a fordítás értékét.

A közzétett szöveg az 1762-es részleges kiadást és az 1970-ben megtalált részletet is tartalmazza, és a legelső angol nyelvű fordításnak számít. A szöveget, csekély számban, lábjegyzetek kísérik, illetve egy hely- és személy­neveket tartalmazó index egészíti ki. Itt találom megjegyzendőnek, hogy mindenképpen jó lett volna az explicit és a kevésbé explicit bibliai hivat­kozásokat rendszerező indexet és átfogóbb jegyzetapparátust is hozzáillesz­teni, ami az angol nyelvű olvasók számára a szövegértést könnyíthette volna meg.

A szakmai szempontoknál maradva, a bevezető igen tanulságosan szembesít azzal, hogy  külföld felé miként hat ez a számunkra oly otthonos erdélyi világ és irodalom, az általunk kánonba rendezett és ekként szemlélt, értékelt, oktatott korpusz milyennek hat a kulturális és nyelvi, mentalitásbeli  „kívülállóság” horizontjából. De ugyanakkor bizonyos hiányosság is megmutatkozik a kontextualizáló előszó diskurzusában, és ez annál is inkább furcsa, mert speciálisan az angol befogadók olvasatát segíthette volna érdemben. Adams alapos beszámolója erről az egyszerre nehéz sorsú, „árva”, de rendkívül erős és önálló, már-már férfias nőről nem mulasztja el szóvá tenni vallásosságát, erőteljes konfesszionalizmusát, amelyet gyakran az emlékirat magyar méltatói is félreértenek (pl. Szent vagy szörnyeteg?). Noha említi az imádságok ürügyén Árva Bethlen Kata erős hitét a predestinációban, a kiválasztottságban, elmulasztja felgöngyölíteni ezt a szálat, ami nemcsak a manapság furcsán ható vallásosságát, kegyes­ségét magyarázná, hanem az élettörténeti narráció koncepcióját, műfaji sajátosságait, kulturális mintáit és kontextusait tenné beláthatóvá. Ez azért furcsa, mert Árva Bethlen Kata, akárcsak a XVII. és XVIII. század sok más protestáns írástudója vallásossága és kegyességgyakorlása számára a mintákat, gyakran német közvetítéssel, de mégicsak Angliából, az angol puritanizmusból és a pietizmusból meríti. A magyar peregrináció XVII. századi irányváltása következtében a század harmincas éveitől megindul egy olyan angol–magyar kulturális kapcsolat­tartás, amelynek kézzelfogható eredményei elsősorban az angol nyelvű kegyességi munkák fordítása (angolból, latinból),2 beáramlása3 Magyarország és Erdély területére, illetve a vezető puritánus teológusok (Perkins,4 Ames) műveinek hallatlan népszerűsége, sőt magyarországi kiadása.5 Árva Bethlen Kata idejére már kialakult és működőképes az a kulturális mintáktól meghatározott kegyességgyakorlás, amely a kegyesség megélésének textuális (pl. emlékirat-írás, imádságoskönyv-írás)  és non-textuális (kegyeség­gyakor­lás, böjt, imádkozás, elmélkedés stb.) aktusait működtette.

Adams bevezetőjében megemlíti Árva Bethlen Kata  predestinációba vetett hitét. Többről van itt szó, mint a predestinációról, ráadásul Árva Bethlen Kata  sokkal inkább önnön üdvözülésébe vetett hitét (certitudo salutis) nyilvánítja ki. Az emlékirat paragrafusaiból töredékesen fel-feltörő fohászkodások összefüggő fogalmi rendszerre vezethetőek vissza. Ez pedig nem más, mint a Perkins és Ames által is hirdetett via salutis/gratia gradus folyamat, amelynek fázisain maga Árva Bethlen Kata is átmegy, illetve élettörténete ezek köré a lépések, állapotok tapasztalatai köré szerveződik, ez igényli az állandó átmenetet az imádságdiskurzusba. A magyar purita­nizmus képviselői a dicsőség grádicsá­nak nevezték ezt a folyamatot, amely a perkinsi és amesiánusi teológia fogal­maira alapozva a következőképpen állt össze: elválasztás/ praedestinatio, elhívás/ vocatio, megigazítás/ justificatio, fiúvá fogadás /adoptio, megszentelés/ sanctificatio, megdicsőítés/ glorificatio.6 Ez a folyamat implikálja és végső soron magyarázza a mai olvasatunk szerint legextrémebb megnyilvánulásait, pl. a halál állandó kívánását, amit a via salutis felőli erős üdvbizonyság magyaráz. Amikor kisfia halálán örvendezett, akkor megint ez a séma magyarázza magatartását, hiszen a kisfiú bizonyára üdvözül, mert nem volt alkalma megismerni ezt a bűnös világot és kísértéseit. Ráadásul a korszak protestáns mártiroló­giájában (pl. Szőnyi Nagy István) elfogadott nézet volt, hogy a fiatalon elhunyt gyerekek, akiknek még alkalmuk sem volt a világi bűnökkel, kísértésekkel szembesülni, Krisztus válogatott mártírjai közé kerülnek.

Továbbá a vőlegény (beloved bridegroom of my soul) eljövetelének emlegetése, amely a középkortól örökölt unio mysticara asszociál, újra a via salutis/ gratia gradushoz kötődik, amely, mint Krisztussal való egyesülés, a fiúvá fogadás/ adoptio része. Mindezek együttesen igazolják, hogy a szövegnek erőteljes teológiai meghatározottsága van, az elmesélt események, gesztusok számunkra kulturálisan és időben egyaránt távol eső, néha idegen mentalitás és erkölcsi minták, hiedelmek által kódoltak. Adams úgy készíti el kétségtelenül színvonalas fordítását, hogy kontextus gyanánt ezt nem vázolja, noha olvasói számára a puritanizmus és a hozzá tapadó életvitel, világszemlélet sokkal hozzáférhetőbbek, mint az átlag magyar olvasóknak. Mindez azonban lényegesen nem csökkenti a fordítás – ismétlem, szakmai szempontok felől is elismerésre méltó- színvonalát és jelentőségét.

Meglepő módon a  Bethlen Miklós emlékiratát ugyanannak a Bernard Adamsnek a fordításában közzétevő kötet szakmailag nem üti meg ugyanezt a szintet. (Talán a Paul Kegan kiadót terhelné a felelősség ezért?) Noha a fordítás nagyjából ugyanazt a színvonalas és inspirált szövegváltozatot hozza létre, amit már Árva Bethlen Kata esetében láthattunk és értékel­hettünk, a kötet maga kissé elsietettnek és dilettáns munkának hat. A címlapon ékeskedik egy hiba, ami megbocsátható lenne, ha a könyvborítón is nem díszelegne ott az elírás: Bethlen helyett Bethlan. Ennél is meghökkentőbb, hogy a könyv hátsó táblájára nyomtatott, fülszövegszerű rövid életrajzi összefoglaló fölött két kis arckép kap helyet. A női arc engem elsősorban Brandenburgi Katalinra emlékeztet (bár tévedhetek!), a férfit azonban határozottan felismerem (ez esetben nem tévedek!): Balassi Bálint néz vissza a meglepett, angolul is tudó magyar olvasóra, sőt a recenzensre is.

A vitathatatlanul jó nyelvi és írói érzékkel fordító Adams inspirálatlan címet ad a szövegnek: The Autobiography of Miklós Bethlen. Jelenlegi tudásunk szerint, és az Adams által is használt V. Windisch Éva szöveg­kiadásában a cím: Bethlen Miklós élete leírása magától, sőt a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban olyan szövegváltozat is létezik, amely a következő címet adja: Bethlen Miklós élete leírása magától, kit az Isten tud. Ez azért elgondolkodtató, mert a magyar cím egyértelműen olyan retorikai és homiletikai mintát és elbeszélő helyzetet sejtet, amit a narratio de vita sua tradíciója fémjelez, és ehhez képest az autobiography anakronizmusnak hat. Bethlen Miklós élettörténete, akárcsak Árva Bethlen Kata esetében erőtel­jesen a korszak retorikai és homiletikai, kegyességi kultúrája felől szövege­ződik, ám ennek fogalmi készletében, elbeszélés-repertoárjában aligha van jelen az autobiográfia(?!) Ez annál is furcsább, mivel Adams már Árva Bethlen Kata esetében is szembesül ezzel a kérdéssel, ám ott sokkal inspiráltabb, hiszen a by Herself szintagmával közelebb hozza fordítását prózapoétikai szempontból.

Sajnálatos módon a jó fordítást ezúttal nem egészíti ki alapos szakirodalmi áttekintés, sőt különösebb történeti és művelődéstörténeti vagy irodalomtör­téneti kontextust sem teremt e szöveg számára, ami azért is igen meglepő, mert a magyar irodalomtörténet mai állása szerint ez az emlékirat-irodalom legjelentősebb textusa. A fordító beéri azzal, hogy egy tömör előszóban, alapjában véve röviden elmeséli Bethlen „történetét”, valamivel részletesebb méltatást csak angliai peregrinációs útja, műveltsége (bibliais­meret, olvas­mányai), stúdiumainak bemutatása kap, illetve kálvinizmusáról beszél vala­mivel bővebben. Ám ez utóbbi kérdéskör körüljárása is nagyon felületes; akárcsak Árva Bethlen Kata esetében, nem korabeli angol és latin források alapján teszi meg, hanem Békési Andor, Mi kálvinisták című szövege alapján. Sem Bethlen személyének, sem élettörténetének és írásművészetének XVII. századi angliai tangenciáit nem érzékeli, következésképp nem is teheti szóvá. Csak megismételni lehet azt, amit már Árva Bethlen Kata esetében is jeleztem, ezáltal igen fontos kontextusról, az angol olvasók számára igencsak hozzáférhető háttérről mond le.

Továbbá az sem meggyőző, ahogy az emlékirat történetíráshoz való viszonyát tárgyalja.7 Természetesen nem a fordító feladata megválaszolni ezt a szakmában sem kellőképpen tisztázott kérdést, nevezetesen azt, hogy a XVII. századi emlékiratainkban a történeti reprezentáció hogyan kapcsolódik a kortárs, főként latin, esetleg magyar (ha nem túlzás ilyet állítani) historiog­ráfiai tradícióhoz, prózapoétikai, módszertani, történelemelméleti szempontból. Ezen túlmenően azonban Adams válasza e kérdésre semmit­mondó, a személyes beszámoló és kortörténeti beszámoló diskurzusának szerinte áttekinthetetlen következetlenségű átfedéseiről beszél. Ami persze igencsak vitatható, hiszen a publicus – privatus fogalomhasználat Bethlen Miklósnál narrációs eljártásokat is lehetővé tesz, a történeti reprezentáción belül a magánéleti események, történések számára, illetve a kortörténet számára külön diskurzus van fenntartva. 

Az sem tisztázott érdemben, hogy a fordítás, ami V. Windisch Éva megbízható kiadására megy vissza, milyen megfontolásokból mondott le az Imádságos könyvről. Újra ellentmondásos a magyarázat, hiszen miközben Adams a Sudores et Cruces...Bethlen Miklós  latin nyelven megírt élettörténetének fontosságát hangsúlyozza, ennek intertextuális kapcsolódásait hangoztatja a magyar szöveghez, nem reflektálja, hogy a szervesen egybetartozó Elöljáró beszéd, Imádságoskönyv, Élete leírása magától korpuszból milyen megfontolások alapján maradnak ki a Bethlen által írt és fogságában vélhetőleg gyakran elmondott imádságok.

A szöveget kevés magyarázó jegyzet kíséri, túlságosan is kevés egy ilyen nagyságrendű szöveg esetében. A szövegben előforduló bibliai locusokat a lap alján oldja fel, a hosszabb latin szövegeket utójegyzetek formájában mellékeli. Noha külön kitér a bevezetőben Bethlen magyar–latin nyelvezetének sajátosságaira, mégsem sikerül mindenütt helytállóan fordítani. Nézzünk egy példát: feleségének a temetésén 1685-ben Horti István püspök és az enyedi professzorok prédikáltak, oráltak. Bethlen mondatának utolsó két szava (prédikáltak, oráltak) retorikatörténetileg értelmezendőek, vagyis itt a prédikálás és az orálás nem feltétlenül szinonimák, hanem vélhetőleg az első (prédikálni) a magyar nyelven, a második (orálni) a latinul elhangzott búcsúztató beszédre utal. A főúri reprezentációban (gyász) igen fontos elem volt a két nyelven történő búcsúztatása a halottnak, ezeket az elhangzott beszédeket gyakran ki is adták. Adams viszont fordításában ezt nem érzékeli, de olyannyira nem, hogy a prédikálást összeköti az orálással: „Bishop István Horti and the professors from Enyed preached and spoke.”

A már említett, igen szerény szakirodalmi áttekintés arra redukálódik, hogy megemlíti a fennmaradt kéziratokat, és köszönetet mond mindazoknak, akik munkájában segítették. Mindezek ellenére, főként a szakmai szempontok elvárásrendszeréből kilépve, tagadhatatlan, hogy olvasható, használható angol változatot hozott létre Adams, ami így önmagában nem mindennapi teljesítmény, és feltétlen elismeréssel nyugtázandó.

Bethlen Miklós emlékiratának román nyelvű fordítása más fordítói és – implicit módon – más értelmezői pozícióból jött létre. Az angolhoz képest mutatkozó, látszólagos kulturális közelség nem feltétlenül jelent előnyt sem a fordító, sem román olvasói számára. Noha az erdélyiség mint regionális tudat látszólag olyan önszemléleti perspektíva, amely Bethlen Miklóst XXI. századi román olvasóihoz közelíthetné, sajnos a közös régió (Erdély) közös múltját érzelmi, etnikai, politikai tétek nehezítik, teszik feszültté. Kétségem nincs afelől, hogy ez olyan előítéletként is működhet, amely nemcsak a román nyelvre történő fordítás aktusát lényegítheti át gesztussá, hanem a fordítás teljesítmé­nyének, eredményének méltatását is befolyásolhatja. Magyarán, nemcsak a Bethlent románra fordító személyt, hanem ezt a fordítást méltató recenzenst is befolyásolják előítéletek, kulturális elfogultságok, vélhetőleg ugyanazok.

A kötet felépítése átgondolt és alapos munkára vall. A bevezetőt gyakorló történészre bízták (Camil Mureşan), a fordító beérte azzal, hogy alig pár mondatban foglalta össze főként filológiai szempontból a fordítás elvégzé­sének feladatát. A közzétett szöveg ezúttal is V. Windisch Éva kiadására megy vissza, itt is akárcsak Adams angol nyelvű fordításában, az Imádsá­goskönyv kimarad, csak az Elöljáró beszéd, és az élettörténet olvasható románul. A kötetnek a függeléke négyfajta mutatóval dolgozik (tárgyi magyarázatok – valójában a közzétett szöveg jegyzetanyaga –, történelmi magyarázatok, személymutató, helynevek), és bőséges és indokolt képanyag egészíti ki és kontextualizálja. A fordító még egy szakirodalmi listát is illesztett fordításához, amely – noha nem tartalmazza a legújabb, a 90-es évektől napjainkig megjelent  szakirodalmi tételeket – mégis jelzi a fordítás szakmai megalapozottságát.

Mivel a fordító eléggé szűkszavúan csak filológiai jellegű megjegyzéseket tesz, a kötethez bevezetőt a korszak szakembere, Camil Mureşan illeszt. Ennek a bevezetőnek a tanulságos voltát hosszan lehetne ecsetelni, itt érjük be néhány, a fordítás egészére vonatkozó szempont felvetésével. Az említett történész nem olvas magyarul, véleménye csak a román fordítás ismeretére épít. Előítéleteit, leleplezési szándékát nem is mindig rejti véka alá, mintha egyfajta frusztráció vetülne rá értelmezésére, hiszen egy olyan periódusról referál az emlékirat, ahol ellentétben a jelen politikai, hatalmi, kulturális berendezke­dettségével az erdélyi románság egyáltalán  nem vagy csak csekély politikai, hatalmi jelentőséggel bírt. Kár, hogy a fordítás teljesítményét ilyen felhangok árnyékolják be. Egy félreértést azonban feltétlenül szóvá kell tenni. Camil  Mureşan, noha többször is olyan szóhasználattal él, amely világossá teszi, hogy erőteljesen frankofón beállítottságú történész, és a francia mentalitás­történet rajongója, értelmezése a terminushasználat (pl. outillage mental) ellenére sokkal inkább arról győz meg, hogy mennyire nem érzékeli a más mentalitások felől szerveződő XVII. századi erdélyi világot vagy Bethlen Miklóst, a XVII. századi embert. Bethlen Miklós vallomásairól állítja, hogy személyesek, őszinték, néha a jóérzés határát érintően (confesiuni personale, căteodată sincere pînă la indecenţă). Vélhetőleg az emlékirat azon részeit érti ezen, amelyek az ifjúkori, főként testi bűnök megbánását és felsorolását tartalmazzák. Mureşan többszö­rösen téved, és ez annál is inkább meglepő, mivel, ismétlem, pontosan a francia mentalitástörténet az, amely akárcsak a történeti antropológia, a múltbeli eseményeket úgy szemléli, hogy próbálja megérteni és nem megítélni azokat a mentalitásokat, amelyek a cselekedeteket meghatározták és irányították. Mureşan, bár elsősorban csak elfogult, bizonyára – akárcsak sok román olvasó – itt egy fordítási problémával (is) szembesül, nem kizárólag nyelvi szinten, hanem főként kulturális vonatkozásban. Az ortodoxián és nem a kálvini reformáción, sőt az amesiánus teológián nevelkedett embernek nem lehet könnyű megérteni egy XVII. századi puritánus kegyeséggyakorláson iskolázott vallásosság bűnvalló gesztusait. Ez felismerés, amit azonban nem a meg- és elítélés kellene kövessen. Bethlen Miklós esetében a vallomás nemcsak Augustinus, Petrarca és Thuanus mintáit követi, hanem Amesius és Perkins tanításait, különös tekintettel a már említett módon a via salutis, conscientia, casus conscientiae kérdéseiben. A vallomás az őszinteségre (synceritas) épít, azonban ez nem modern értelemben vett szépírói magamutogatás, hanem a legkönyörtelenebb bűnvallás Isten előtt,8 amelynek során nem lehet semmit elhallgatni,9 főként szépírói megfontolásokból vagy tapintatból nem. Isten ugyanis a szívek és vesék vizsgálója (Deus est scrutator cordium, & renum), neki hazudni nemcsak nem kell, de nem is lehet. Követ­kezésképp a vallomás (confessio) a teljes kitárulkozást, a cenzurázatlan bűnbánati beszámolót implikálja, meztelenül, mindenféle elhallgatás nélkül kell vallani: Debet esse nuda, sine occultatione.

Ezen túlmenően, főként a jó fordításnak köszönhetően, csak elismerően szólhatunk erről a kötetről. Az értelmezési árnyalatok vitatható vagy előíté­letektől vezérelt voltán túl fontos, hogy román nyelven is olvasható ez a rendkívüli szöveg.

Mindhárom fordítást szemlélve igen tanulságos azt is meglátni, hogy ugyannak a szövegnek a fordítás által a különféle nyelvekben teremtett nyilvánossága a szöveget is megváltoztatja, a kulturális olvasatok és elfogultságok, sőt fordítási korlátok néha újrateremtik a szöveget, vagy lényegesen új értelmezési perspektívákat csillantanak fel. Bethlen Miklós és Árva Bethlen Kata esetében mindenekelőtt örvendetes, hogy angolul és románul, tehát két idegen nyelven is olvashatók, és ezáltal nemcsak potenci­ális, különféle nyelvű és kultúrájú olvasóik táborát növelték meg látványosan, hanem a szakma számára is másfajta kulturális előítéletektől irányított olvasatokat kínálnak fel. Következésképp nem mondhatunk le arról a reményről, sőt szakmai meggyőződésről, hogy akár ezen fordítások hatására, irodalomkritikai súlyára és értékére hagyatkozva (is), a kánoni szemlélet kövülete is módosul, és előkelőbb hely jut a Bethlen-család kiváló tollforgatói számára.

 

A Short Description of the Life of Countess Kata Bethlen by Herself. Written in Transylvania in the 1740’s (Bethlen Kata rövid önéletrajza. Írta 1740-ben, Erdélyben), Translated from the Original by Bernard Adams, Shaun Tyas, Donington, 2004, 110 p.; The Autobiography of Miklós Bethlen (Bethlen Miklós önéletrajza), Translated by Bernard Adams, Kegan Paul, London–New York–Bahrain, 2004, 583 p.; Nicolae Bethlen, Descrierea vieţii sale de către el însuşi, Traducere de Francisc PAP, prefaţă de Camil Mureşan, Casa Cărţii de Ştiinţă, Cluj-Napoca, 2004, 336 p.

 

Tóth Zsombor

 

1. Noha az áttekintett szakirodalom nem teljes, figyelemre méltó, hogy a fontosabb értelmezéseket és szövegkiadásokat mégiscsak tartalmazza.

2. Említsük meg a legjelentősebbet, Lewis Bailey Practice of Piety Medgyesi Pál-féle fordítása: Medgyesi Pál, Praxis Pietatis, Kolozsvár, 1657.

3. A kolozsvári Egyetemi Könyvtárban kb. 30 darab olyan angliai nyomtatványt őriznek, amelyeket peregrinusaink hozhattak haza angliai útjaikról. A klasszikusnak számító Ames, Perkins neve mellett olyan puritánus szerzők is előbukkannak, mint: Smith T., Harrice S., Fenner D., Bunting H., Marshall G., Cartwright T.,  Goadwin T., Colling S, Lightfootus , Barrow J. stb. De legalább ekkora állomány található a Debreceni Református Kollégium Könyvtárában is.

4. Csepregi Turkovitz Perkins-fordítása mellett (Tsepregi Turkovitz Mihály, G. Perkinsiusnak a lelki-ismeretnek akadékirol irott drága szép tanitása... Amszterdam, 1648.) igen elterjedt volt a genfi kiadás is: Gvilielmi, PERKINSI, Operum Omnium Theologicorum qvae extant, Genevae, apud Petrum & Jacobum CHOUET, MDCXVIII.

5. Guilielmi Amesii, Medulla Theologica, Editio Novissima, Debrecini, per Stephanum Töltési, 1685; Guilielmi Amesii, De COSCIENTIA et ejus jure, vel Casibus libri quinque, Debrecini, 1685.

6 Ezt a folyamatot természetesen Amesiusnál is láthatjuk: Guil., AMESII, Medulla Theologica illustrata, ed. SZENCI Paulus, Franequareae, 1670, 273(330. Perkinsnél pedig: Gvilielmi, Perkinsi, Operum Omnium Theologicorum qvae extant, Genevae, apud Petrum & Jacobum Chouet, MDCXVIII, 643(663.

7. „As Book 2 progresses it becomes ever harder to distinguish his work from history...” (Adams, 24).

8. Amesius jókora részt szentel ennek a kérdésnek, a harmadik könyv címe: De Humilitate Erga Deum.

9. Az őszinteség, synceritas tárgyalásakor Amesius félreérthetetlenül fogalmaz:  Ut nihil omittat, aut negligat, quod spectat ad perfectionem.