Klió 2006/1.

15. évfolyam

A szövetségtől a konfrontációig: a magyar püspöki kar és a Habsburg Monarchia

 

 

A Lipcsei Egyetemen működő Kelet-Közép-Európa Kutatóközpont (Geistes­wissenschaftliches Zentrum, Geschichte und Kultur Ostmitteleuropas an der Universität Leipzig) impozáns méretű könyvsorozatot indított útjára 1995-ben a régió politikai történetére és kulturális múltjára vonatkozó kutatási eredményeinek közzétételére. A Winfried Eberhard professzor vezetésével létrehozott kutatócsoport azóta is évente két vagy három kötetet publikált, ezek mindegyike jelentősen hozzájárult a térség történelmének alaposabb és árnyaltabb megismeréséhez. A csoportnak kezdettől fogva egyik legaktívabb tagja volt Joachim Bahlcke, aki most nagyívű monográfiát tett közzé a magyarországi főpapság és a Habsburg Monarchia XVIII. századi, meglehe­tősen bonyolult kapcsolati rendszeréről.

A vizsgálódás indokoltan indul az ország török uralom alóli felszaba­dításának évétől, 1686-tól, s ugyancsak evidens a végpont kijelölése is: II. József halálával lezárult egy korszak, új stratégiai megfontolások és egyházügyi elképzelések kerültek a dinasztikus politika érdeklődési körébe. Ilyen módon a „hosszú XVIII. század” jelenti Bahlcke professzor kutatásainak korszakát, ennek az időszaknak a forrásanyagát tekintette át Közép-Európa legfontosabb levéltáraiban és könyvtáraiban. Azonnal hozzátehetjük: a szerző nem csupán a latin és német nyelvű eredeti forrásokat ismeri, hanem a téma olasz, magyar, horvát, szlovák, román nyelvű szakirodalmát is érdemben hasznosítja, így monográfiája már csak ebből a szempontból is fokozott figyelemre méltó.

A monográfia célkitűzése világos: be kívánja mutatni politikai jelentőségét egy olyan tradicionális európai társadalmi elitnek, amelyik rendi testületként működve egyben vallási, kulturális és politikai szerepeket is vállalt és ilyen jellegű feladatokat oldott meg. A bemutatott dokumentumokból és elemzé­sekből kiderül, hogy a magyar főpapi réteg társadalmi funkciója és tevékeny­sége nem modellértékű, hanem inkább kuriózumnak számít az európai egyháztörténetben. Az abszolutizmusra törekvő Habsburg-uralkodók és a rendiség hagyományára támaszkodó és hivatkozó klérus ellentéte csak az ország területének a török hódítás alól történő felszabadítása után bontakoz­hatott ki, akkor sem azonnal, hanem csak a Monarchia megerősödésének folyamatával párhuzamosan, annak expanzív törekvései nyomán. Az alapkérdés tehát így hangzik: milyen szerepe volt az osztrák államalakulatban a magyar főpapi elitnek, miképpen vált az uralkodó partneréből, támogatójából annak ellenzékévé, sőt politikai ellenfelévé a Horvátországgal és Erdéllyel egyházkormányzat szempontjából többnyire egységet alkotó klérus?

A második fejezet a magyarországi főpapi réteg etnikai, nyelvi, társadalmi tagozódását, történelmi hagyományrendszerét veszi górcső alá. Ennek során bemutatja azokat a karrierlehetőségeket, amelyek a multietnikus és  multikonfesszionális Regnum Hungariae területén a főpapi kinevezésekhez, majd többnyire a bíborosi méltóság elnyeréséhez vezettek. Példaként öt főpapi karriert mutat be a szerző, származásukat tekintve ők öt különböző etnikum képviselői. Esterházy Imre (1663–1745) az ismert magyar arisztokrata családból származott, Habsburg-hűsége töretlen volt, esztergomi érsekként ő koronázta meg Mária Teréziát 1741-ben. Adam Aleksandar Patačić (1716–1784) horvát főnemesi család sarjaként emelkedett a kalocsai érseki székbe, ő íróként, költőként, könyvtáralapítóként, valamint a művészetek nagy mecénásaként is jelentős hírnévre tett szert. Velük szemben viszont Klimó György (Juraj Klimo, 1710–1777) volt a kivétel, ő nem volt nemesi származású, Nyitra környéki szlovák kézművescsalád fiából lett pécsi püspök. Az ő karrierjében Joachim Bahlcke annak példáját látja, hogy az udvarhűséget Bécsben igen nagyra értékelték, s mivel a püspökök egyben az adott vármegye főispáni tisztségét is betöltötték, fontos szempont volt lojalitásuk, Klimó pedig ilyennek számított. A sziléziai Glatz grófságból származó Michael Friedrich von Althann (1680–1734) életútja talán a legváltozatosabb a magyarországi főpapi méltóságot elnyert személyek közül. Római teológiai tanulmányai után prágai kanonok lett, majd a császári udvar kiemelkedő tehetségű diplomatájaként szerzett hímevet, elnyerte az Aranygyapjas Rendet, bíborossá nevezték ki, 1725-ben pedig már nápolyi alkirály lett. Miután azonban udvari intrikák és személyes konfliktusok aláásták tekintélyét, az uralkodó a váci püspökséget juttatta neki, ezzel mintegy eltávolította őt a politika közeléből. Halála után unokaöccse, Michael Karl von Althann kapta meg a váci püspöki méltóságot. Végül az ötödik főpap, akinek karrierjét a szerző részletezi, Pius Manzador (1706–1774), a bécsi születésű, de olasz nemesi családból származó barnabita szerzetes, aki később a horvátországi Zengg-Modrus, majd pedig Erdély püspöke lett. A bécsi udvar vallásügyi bizottságának (Wiener Religionshofkomission) igen aktív tagjaként szerezte meg Márai Terézia bizalmát, így nyerte el a főpapi tisztségeket, annak ellenére, hogy Magyarországon semmiféle kapcsolatrend­szerrel nem rendelkezett.

Mi a tanulság mindezeknek a főpapi pályáknak az áttekintéséből? Az mindenképp kiviláglik a szerző fejtegetéseiből, hogy a Habsburg egyház­politika különös gondot fordított arra, hogy a magyar főpapság udvarhűsége szilárd legyen, a rendi érdekek ne keresztezzék az abszolutizmus irányába mutató állami törekvéseket. Az anyanyelvi, nemzetiségi hovatar­tozás ekkor nem játszott még meghatározó szerepet a méltóságok elnyerésében. A rendek a pozsonyi országgyűlésen ugyan elérték 1741-ben, hogy az uralkodó megígérte: a főpapi javadalmak magyar honosságú személyek kezére fognak kerülni, ez alól azonban mégis volt kivétel. A rendi szemléletű magyarországi főpapság és a dinasztia hatalmi kettőssége a középkor óta hagyomány volt, a török veszély elmúltával azonban Bécs expanzív törekvései kiváltották az érdekek szembekerülésének lehetőségét.

Az első konfliktusok a Rákóczi-szabadságharc idején mutatkoztak meg, amikor Telekesy István egri püspök, valamint számos más katolikus pap is nyíltan a felkelők oldalára állt. Bahlcke is utal arra, hogy a vezérlő fejedelem visszaemlékezéseiben nagy elismeréssel és szeretettel emlegeti Telekesyt, aki azután csak nagy nehézségek árán tudta magát tisztázni a szatmári béke után ellene emelt vádak alól. Innentől kezdve a szerző kronológiai rendben tárgyalja a bécsi udvar és a magyar klérus kisebb-nagyobb konfliktusainak történetét. A század közepétől vált egyre nyíltabbá az ellentét, amely végül is a magyar klérus részéről a jozefinista politika teljes elutasításához vezetett. Ezzel szemben a horvát püspökök udvarhűek maradtak, ott hiányzott a rendi érdekeltség, s a homogén katolikus közeg is erősebb támaszt látott a dinasz­tiában, mint a multikonfesszionális magyar királyságban. A Bánátot a szerző az államegyházi reformpolitika laboratóriumának nevezi, a török hódoltságból visszafoglalt terület bizonytalan egyházjogi helyzete tette lehetővé az állami érdekek itteni érvényesítését.

A monográfia negyedik fejezete a legterjedelmesebb, itt kerül sorra a század közepétől kibontakozó konfliktus elemzése. Bécs minden eszközzel törekedett teljes körű hatalmának (absoluta potestas) érvényesítésére, minden­­nemű privilégiumot korlátozni kívánt, s a felekezetek között is egyensúlyi helyzet kialakítására törekedett, emellett új bevételi forrásokat óhajtott megnyitni. Mindez mélyen sértette a katolikus klérus érdekeit mind anyagilag, mind felekezeti dominanciáját tekintve, mind pedig alkotmányos rendjének és kiváltságainak megnyirbálását illetően. Ezzel párhuzamosan növekedett intoleranciája (pl. Padányi Bíró Márton veszprémi püspök tevékenysége esetében), s a nemzeti érzelmeket is fel tudta vonultatni a németesítő jozefinista elképzelésekkel szemben. Mindez odáig vezetett, hogy II. József rendelkezéseit a püspökök törvénytelennek minősítették, s az alkotmányos­ság nevében utasították vissza mindazt, amit az uralkodó rájuk akart kényszeríteni. Mint Bahlcke megállapítja: a magyar püspöki kar ekkoriban olyan politikai aktivitást fejtett ki, amilyenre alig van példa az európai történelemben (legfeljebb a belgiumi példa állítható mellé a szerző szerint).

A levéltári adatokkal és a szakirodalom alapos ismeretével kísért fejtege­tések végül is nagyon szemléletesen mutatják be azt a folyamatot, amelynek során a szövetségesekből politikai ellenfelek lesznek, a dinasztiával való szövetség és együttműködés konfrontációvá válik. A terjeszkedő államhata­lommal szemben a Rómában tanult, művelt főpapság autonóm álláspontot foglalt el, s a nemzeti alkotmány sáncai mögé húzódva védte érdekeit.

Joachim Bahlcke monográfiája a korszak minden történésze számára fontos fejtegetéseket tartalmaz, a XVIII. századi Közép-Európa meghatározó társadalmi folyamatairól ad sok tekintetben új képet. A kötet használhatóságát növeli a rendkívül alapos bibliográfia, a hely- és névmutató, az illusztrációk sora s nem utolsó sorban a magyar, horvát és szlovák nyelvű tömör összefoglalás is. Szeretnénk reménykedni abban, hogy az ilyen monográfiák nem csupán Magyarországon, hanem a környező országokban is visszhangra találnak, s elősegítik egyfelől a régió nemzeti történetírásainak egymáshoz való közeledését, másfelől a Kárpát-medence múltbeli eseményeinek az európai kontextusban történő autentikus elhelyezését és számontartását.

 

Joachim Bahlcke: Ungarischer Episkopat und österreichische Monarchie. Von einer Partnerschaft zur Konfrontation (1686–1790) (A magyar püspöki kar és az osztrák Monarchia. A szövetségtől a konfrontációig, 1686–1790) Franz Steiner Verlag, Stuttgart, 2005, 516. Forschungen zur Geschichte und Kultur des östlichen Mitteleuropa, Bd. 23.

 

Bitskey István