Klió 2006/1.

15. évfolyam

A Finn Irodalmi Társaság története, hegemóniaharcok tükrében   

 

 

Irma Sulkunen, a Helsinki Egyetem történelem docense 2004-ben megjelent könyvében egy érdekes történetet porolt le. A Finn Irodalmi Társaság  (Suomalainen Kirjallisuuden Seura) történetét már többször megírták, elsősorban a finn nemzeti eszme szempontjából, nem kevés patetikus felhanggal, a XIX. század kulturális, irodalmi és politikai alakjainak, s talán az egész finn értelmiségnek a nemzeti ébredésben betöltött szerepét bemuta­tandó. Ezúttal a szerzőnő olyan célt tűzött ki maga elé, amely a Társaság történetét nem egyszerűen kronologikus egymásutánban tárja fel, hanem generációk, a társaság életében meghatározó szerepet vállaló és – talán mondhatjuk – a korszak nagy eszméit is megtestesítő, eltérő tudományos és kulturális irányzatokat képviselő személyekhez, hatalmi pozíciókhoz és versengésekhez kapcsolódó ciklusokban ismerteti. Ehhez egyrészt a mikrotörténet módszereit alkalmazza, másrészt a Társaság és a hozzá kapcsolódó személyes és hivatalos archívumok anyagainak alapos, részben újraértelmezését vállalja fel. A munka ezért jórészt az egyéni viszonyokat, személyes ellentéteket hangsúlyozza, kiemelve a Társaság belső köriben lezajló hegemóniaharcokat, amelyeken keresztül Sulkunen bemutatja a finn kulturális elit belső ellentéteit is. Mindezt úgy teszi, hogy nem vész el a századot meghatározó nemzetté válás folyamatának közvetítése. A könyv ezzel olyan színes képet mutat be, amely eddig lényegileg hiányzott a Finn Irodalmi Társaságról írott munkákból. A szerzőnő a korszak fontos eszmeáramlatait letisztultan, némileg talán egyszerűsítve tárja az olvasó elé, amit viszont igazán hangsúlyosnak vél, egy fokozatosan kialakuló társaság élete egészen apró rezdüléseinek rekonstru­álását, amelyeken keresztül szemlélve sok, talán korábban egyértelműnek hitt esemény, személyes sors válik értelmezhetővé.

A könyv öt fejezetre tagolódik, kronologikusan követve a Társaság történetét: A Társaság megalakulása (I.), A működés megindulása (II.), A kultúrfennománia megszületése (III.), A nyelv, mint politikai kérdés (IV.) és A koskineni hegemónia (V.).

Az első fejezetben Sulkunen a Társaság alapításának hátterét igyekszik tisztázni. A korábban megjelent munkák közül Matti Klinge álláspontját veszi kritika alá, miszerint a Társaság kezdetben baráti jellegű összejöve­teleknél nem volt több, amit az első elnök, Carl Niklas Keckman a finn nyelvet és saját kutatásait érintő problémák megbeszélésére hívott össze. Klinge a későbbi elnök, E. G. Melartin személyének és politikai befolyásának tulajdonítja a Társaság tényleges megerősödését, amikor már a kormány­zathoz is közelebb álló, a cárhoz feltétlen lojalitású személyek irányítása alá került. Sulkunen azt a hitet is igyekszik cáfolni, amely Elias Lönnrot személyes kezdeményezését, illetve a Kalevala és a Kanteletár ilyen korai terveinek megvalósítását adta volna a Társaság alapításának alapul, amely szintén Klinge nevéhez fűződik. Bár Lönnrot, mint jegyző jelen volt az első össze­jövetelen, fontosabb, személyét érintő döntés, vagy terv nem született. Sulkunen a Társaság korai tevékeny­ségének jellegét a nép körében fellelhető versek, szokások és hagyományok összegyűjtésében látja, ami alapvetően az akadémiai értelmiség munkájára épült. Fontos szerepet kaptak a szervezetbe meghívott vidéki papok (ekkor az új tagok jelentős része közülük került ki), viszont a néppel való kapcsolatot egyoldalúnak, közvetítő jellegűnek tekintették.

A Társaság működésének megindulásában (II. fejezet) fontos volt a Kalevala szerkesztése és az ahhoz kapcsolódó gyűjtőmunkák. S bár az értelmiség mellett jelentős szerepet játszottak a vidéki papok a népi kultúra és az akadémiai műveltség egymásra találásában, a kalevalai pogány kultusz és a protestáns etika egymással ellentétes világot képviseltek, ami a kezdeti munkát erősen hátráltatta. Lönnrot gyűjtő- és rendező munkája önmagában is rendkívül értékes volt, még ha az értelmiség körében határozott ellenvélemények is megfogalmazódtak, ami a szervezet tagjainak korán megjelenő nézetkülönbségeire utalt. E probléma felvetése mögött a korszak „nagy embereinek” korábbi egyoldalú megközelítésének újragondolása áll. Sulkunen már Keckman személyében is a társaság működésében meghatározó alakot mutatott be, és a kulturális élet egy másik alakját is fókuszába veszi: C. A. Gottlundot. Gottlund, aki már korán a népi versek összerendezésén dolgozott, és a Kalevalához hasonló epikus gyűjteményt akart összeállítani, a korszak egyik jelentős, de a történeti irodalomban talán méltatlanul mellőzött figurája. Ehhez hozzájárult, hogy Lönnrot hamarabb elvégezte e gyűjtemény egybe rendezését. Ennek volt a következménye, hogy Gottlund határozott kritikát fogalmazott meg a Kalevalával kapcsolatban, elsősorban a korábbi gyűjtések eredményeinek Lönnrot által „elfelejtett” megemlítését rótta fel. Személye és munkássága a Társaság számára egyre kényelmetlenebb lett, ami abból adódott, hogy a verseket elsősorban a nyugati finn területekről (Svédország, Norvégia) gyűjtötte, és a svéd kultúrához továbbra is lojális maradt. Az általa képviselt nyugati orientáció a Társaság létét és működését is veszélyeztette. A nemzet és a nemzeti identitás építését ekkor a keleti finn, elsősorban savói és karjalai népi hagyományokra alapozva képzelték el, amelybe a Gottlund és az általa képviselt irányzat nem illett bele. Ehhez további ellentétek kiéleződését adta a finn nyelv standardizálását adó elképzelések összeegyeztethetetlensége. Gottlund a savói nyelvjárást akarta a nyelvújítás alapjává tenni, és az írott nyelvet a beszélt változatra alapozni, ami „nyelvi anarchiához” vezethetett volna – utal a szerzőnő az ellentét tudományos aspektusára. Gottlund eltávolításában jelentős szerepe volt Lönnrotnak, aki a fiatal M. A. Castrént támogatta a finn nyelv rektori állásának megszerzésében. A belső ellentétek kiéleződésében a nyelvi és politikai érdekellentétek mellett a személyes és tudományos féltékenység egyaránt szerepet játszottak. S a pozíciók megszerzése/kiosztása a tudomá­nyos életben egyesek felemelkedését, mások alámerülését okozhatták.

A kulturális fennománia megszületését tárgyaló harmadik fejezetben a szerző a Társaság tevékenységének megindulását követő évtizedeket mutatja be. C. N. Keckman, az első elnök halálát követően új generáció jutott szóhoz. Az ifjú Castrén, aki 1851-ben elnyerte a finn nyelv professzori állá­sát, a Lönnrot személye köré szerveződő fiatal csoport vezetője volt. A Kalevala-kultusz mellett saját karrierje tudatos egyengetését emeli ki a szerző. Sulkunen Castrén személyében a korszak egyik jeles tudósát értékeli, hangsúlyozva, hogy érdemei mellett egyéni nagyravágyás is jellemezte. Keckman hagyatékának kezelőjévé nevezték ki, amelyből az utókor keveset ismert meg, vagy csak azt Castrén neve alatt jelent meg. A társaság Keckman által képviselt herderi, a nyugat felé orientálódó irányzata, amelynek a Kalevala és J. L. Runeberg nagyszerű Szarvasvadászának (Hirvenhiihtäjä) mielőbbi svédre, illetve finnre fordítása volt a célja, átértékelődött. Az ázsiai eredet, a fínn-ugor népekkel való rokonság bizonygatása és a nyelvi naciona­lizmus vált a Társaság hivatalos eszmei irányzatává.

A fennomán eszme mozgalommá szervezésében fontos szerepet játszottak a Sándor Egyetem fiatal, Savóból (Kelet-Finnország) érkező diákjai, akik között az elkövetkező korszak publicistája, Paavo Tikkanen, irodalmár-nyelvészei, August Ahlqvist, Fredrik Polén, D. E. D. Europaeus kerültek ki, mind a társadalom alsó rétegéből származott. Tudományos munkájuk mellett a kultúrában és politikai életben egyaránt határozott fennomán eszmeiséggel léptek fel. Az absztrakt ideák helyett viszont – származásuknak megfelelően – tevékenységük súlypontját a felvilágosító, népnevelő munkára helyezték át, amelyben első helyre a könyvtárak működtetését, második helyre egy új, finn nyelvű folyóirat alapítását, harmadiknak pedig finn nyelvkönyv kiadását tervezték. Ennek lett eredménye az 1845-ben megjelent Olvasmányok a finn nép épülésére (Lukemisia Suomen Kansan Hyödyksi), majd a Suometar című lap kiadása (1847). A közélet nyitását azonban megakadályozta az 1850-ben kiadott cenzúrarendelet.

Sulkunen elemzésében D. C. D. Europaeus személye és a hozzá kapcso­lódó vita kibontása igen érdekes részt ad. A fiatal kozmopolita szellemiségű, fennomán, „csavargó-értelmiségi” a nagy példaképpel Lönnrottal együtt dolgozhatott, majd hamar a tudományos életből és a baráti társaságából is kirekesztetett. Europaeus fontos munkát végzett az új Kalevala és a készülődő svéd-finn nagyszótár összeállításában. Az új Kalevala gyűjtésekor Europaeus Inkeriből hozott verseket (Kis vers-faragó címmel adta ki), és újabb területek bevonását tervezte egy, a Kalevalához hasonló munka összeállításához. Közben a finn-ugor népek eredetével is lázasan foglalkozott a helynév-kutatás módszerével. Lönnrot számára a fiatal segítő személye egyre kellemetlenebbé vált, ami végül az anyagi és baráti támogatás megvonásához vezetett. Europaeus víziója a finnek őstörténetéről, amelyben a finn nép baráti közösségben élt a többi népekkel, a Társaság és a hatalmon lévők számára nem volt elég harcos. A fennomán értelmiség nyelvi nacionalizmusa egyre markánsabban elválasztotta a finn népet és kultúrát más (elsősorban a svéd) kultúráktól. Europaeus kirekesztése hasonló volt a korábban lejátszódott Gottlund ellen irányuló indulatokhoz, azzal a különbséggel, hogy előbbi nem tudta kiheverni félreállítását, és Szent Péterváron halt meg szegényen, zavarodott elmével.

A negyedik fejezet a nyelv átpolitizálódását, azaz a finn nyelv politikai kérdésként való megjelenését tárgyalja. A fennomán mozgalom belső ellentéteinek mind határozottabb kiéleződése elsősorban a finn nyelvhez, annak hivatali elismeréséhez, emancipációjához kapcsolódott. A Suomi sorozat kiadásával a J. V. Snellman által képviselt eszmeiség lett meghatározó a társaság irányzatában. A nyugati irodalom finn nyelven való kiadása, a hazai tárgyú kutatások, a társaság működésével kapcsolatos összes hivatalos okmány kiadása révén a sorozat információs csatornaként működhetett. Ehhez viszont tisztázni kellett az értelmiség viszonyát magához a finn nyelvhez. Nem kevesebbről volt itt szó, mint az értelmiség önmagáról és a néphez való viszonyáról kialakított képzetekről. Sulkunen a nyelvben és a nyelvhez való viszonyulást nagyon pontosan kapcsolja össze a finn értelmiség köréiben ekkor felszínre törő politikai nézetek elágazásával. A néphez való viszonyban az értelmiségi szerepkör és az identitás kérdésével kerültek szembe. A finn nyelv a politikában a lojális magatartással kapcsolódott össze, ami természetesen a nyelvi emancipációval. 1861-ben a finn nyelvet is hivatalossá tették a Társaság irataiban.

A finn nyelvű szépirodalom ekkor kezdett kibontakozni, amit regény- és drámairodalmi pályázatokkal igyekezett a Társaság ösztönözni. Az első finn nyelvű regény, Aleksis Kivi Hét testvére volt. Kivi munkáját A. Ahlqvist élesen bírálta, elsősorban nyelvezete miatt. A fiatal író személye és munkái körül kialakult újabb feszültség a politikai életben is egyre aktívabb szerepet játszó Yrjö-Koskinen és Ahlqvist ellentétéhez vezetett. Lönnrot után Ahlqvist töltötte be a finn nyelv professzori állását, ami további tekintélyt kölcsönzött neki. Kettejük vitáját Sulkunen egy újabb fontos fordulópontnak tekinti a Társaság életében. Nemcsak a finn nyelvvel kapcsolatban voltak eltérő állásponton, hanem politikai nézetüket tekintve is. Koskinen a Társaságot olyan fórumnak tekintette (és akarta felhasználni), amelyben az értelmiség, illetve a szervezet társadalmi nyitásával, a népet is a politikai harcba be lehet vonni. Ehhez a Társaság korábbi keleti irányultsága, nagy­részt a rokon­népek és az ázsiai eredet dominanciája és a kalevalai mítosz határozott elhagyását célozta meg, elsősorban a tudományos kapcsolatok nyugati irányba való bővítésével. A Történelmi Intézet (kezdetben csak a Társaság keretein belül), majd az önálló Finn Történelmi Társaság létrehozásával. Ezzel visszatért a korábban Gottlund által képviselt, de „száműzött” vonalhoz. Sulkunen kiválóan érzékelteti a Társaság belső köreiben lezajló feszültségek, viták mögötti tudományos diszciplína-váltást is. Koskinen a Történelmi Intézet kiválásával elsősorban saját törekvéseinek teremtette meg az intézményes kereteit, ami további támadásra teremtett lehetőséget. A Koskinen által megcélzott hatalom és vezető szerep a Társaságon belül mindinkább Ahlqvist személyének eltávolítására irányult, ami végül megtörtént.

A finn irodalom tragikus sorsú alakjának, Aleksis Kivinek életére is kitér a szerzőnő, akit a Koskinen–Ahlqvist ellentét szenvedő áldozataként mutat be. Ahlqvistot szigorú szabálykövetése és bírálata, hogy regényében Kivi a finn népet „barbárokként” ábrázolta, az ifjú író engesztelhetetlen ellenfelévé tette, ezt még az akkori elnök J. V. Snellman sem tudta megakadályozni. Kivi személyes tragédiájában is a vezetők eszmei és hatalmi harcát villantja meg a szerző. J. V. Snellman elnöki posztról való lemondása és Ahlqvist eltávolí­tása után, a társaság korábbi kulturális fennomán irányzata elhalni látszott, helyébe a Koskinen és az ifjú-fennománok által képviselt politikai eszmeként meghatározható nacionalista fennomán ideológia lépett. A koskineni csoport a korábbi savó-karjalai (keleti) egyetemi társaság helyett a nyugati pohjanmmaa-i csoportra támaszkodott, ahonnan nagyrészt vezetői is kikerültek. Ez az egyetemi diákcsoport az elkövetkező évtized meghatározó közössége lett, radikális nézeteit pedig a politikában és a közéletben is nyilvánosságra hozta. Lauri Kivekäs, Juhani Aho, Arvid Järnefelt fellépése a fennománok csoportját tovább polarizálta.

Az utolsó fejezet (IV.) a „koskineni hegemónia” korszakát tárgyalja, amelyben a fennomán eszme politikai, közéleti és kulturális túlsúlyát, a Társaságban való egyoldalú megjelenését tárja fel. A néprajz, a történetírás és az antropológia tudományos eredményeinek felhasználásával Koskinen a korábbi kalevalai hagyományokat vette kritika alá. Julius Krohn munkássága ebben a folyamatban kiemelkedő helyet foglalt el. A őstörténet kutatása az 1870-es években is új irányt vett, amelyben a finn-ugor rokonság mellett a skandináv forrásokra is támaszkodtak. Jelentős előrelépést tett Eliel Aspelin és E. P. Palmén, akik független nézőpontból vizsgálták a finn múltat. A Társaság profiljába elsősorban a szépirodalom terjesztése és támogatása került, de szükségessé vált az önképének megrajzolása. Ezt a párizsi világkiállítás és a Társaság 50 éves fennállása is időszerűvé tette. A Társaság történetét E. G. Palmén foglalta össze. Munkájában a fiatal generáció törekvése jelent meg, amely az alapítók idealizált törekvéseit elevenítette fel. A nyelv és a kultúra felkarolása viszont a Koskinen által dirigált Társaságban a pártpolitikai érdekeknek alárendelt nemzeti ügy eszközévé vált. Sulkunen elemzése a népi versekhez (kansallisrunot’) és a Kalevalához való közelítés és a nemzeti politika átalakulását is érinti. A hegemónia, amely a Társaság e korszakát jellemezte, Koskinen személyéből és irányzatából adódott. A politikában a „kiegyező” párt vezetése, a kultúrában a fennomán gondolat dominanciáját takarta. Ennek megnyilvánulása az 1892-ben átadott új, saját épület, amely Koskinen számára szintén presztízs-kérdés volt. Ezzel a Társaság belső ellentéteinek elemzését a szerzőnő lezártnak tekinti, bár megjegyzi, hogy a Koskinent követő generáció ismét egy másik irányzatot követett.

Sulkunen munkájának számos érdeme mellett a legfőbb érték a nemzeti eszme és a finn nemzeti mozgalom korábbiakhoz képest árnyaltabb bemu­tatásában rejlik. Gondolatmenetének meghatározó fonala a Társaság életében felmerülő ellentétek eszmeiségének és személyes jellegének megragadása, amely nem csorbítja a század fontos nemzeti identitását és társadalmi változását megadó kereteket. Az viszont világosan megjelenik a munkában, hogy a finn értelmi­ség, és annak legfontosabb fórumát, intézményét adó Finn Irodalmi Társaság belső ellentétei végig zárt falak között maradtak.

A könyv egyes fejezetei arányosan elosztva tárgyalják az egymást követő, fontos korszakokat, személyeket, a szerző egyedül a koskineni hegemónia tárgyalásának szánt terjedelmesebb részt, nem indokolatlanul. A munka további érdeme, hogy a legfontosabb személyekről Ilona Pikkanen különálló keretekben ad rövid, tömör jellemzéseket. Emellett számos korabeli rajz, karcolat, fotó, dokumentum (a könyv borítója a Társaság első, Elias Lönnrot által írt jegyzőkönyve) egészíti ki, teszi élvezetesebbé az olvasmányt. A függelék tartalmazza a Társaság összes tagjának (a nőket külön tárgyalva), elnökének, titkárának névsorát, a tagfelvétel éve és a lakóhely szerint, valamint hét grafikont a tagság társadalmi státusza és származási helye szerint.

Az előszóban Maria-Liisa Nevala, a Finn Irodalmi Társaság jelenlegi elnöke, a munka eredetiségét és a későbbi érdeklődők, kutatók számára új nézőpontját hangsúlyozza, amit csak megerősíteni tudok.

 

Irma Sulkunen: Suomalainen Kirjallisuuden Seura 1831–1892 (A Finn Irodalmi Társaság története, hegemóniaharcok tükrében).SKS, Hämeenlinna, 2004. 310 o.

 

Nagy Vince Róbert