Klió 2006/1.

15. évfolyam

A gyapottermelés világhálózatának helyreállítása az amerikai polgárháború korában

A The American Historical Review 2004. decemberi számában megjelent tanulmány szerzője Sven Beckert, a Harvard Egyetem professzora. Amerika XIX. századi történelmével foglalkozik, 2001-ben megjelent könyvének címe: The Monied Metropolis: New York City and the Consolidation of the American Bourgeoisie, közelesen megjelenő két könyvében pedig a gyapottermelés újvilágbeli és egyetemes történetét, valamint a világgazdaság 1760-1880 közötti történetét dolgozza fel.

Beckert professzor legfontosabb megállapítása az, hogy az amerikai polgárháború nemcsak az amerikai nemzet történetében volt politikai, társadalmi szempontból fordulópont, hanem hatására jelentősen átformálódott a gyapotfeldolgozás korábban kialakult rendszere, s ezzel együtt megváltozott, átrendeződött, terjeszkedett a kapitalizmus hálózata az egész világon is. A gyapotipar már a XIX. század közepén is a világ legnagyobb iparágai közé tartozott. 1861 előtt a világ legnagyobb gyapot-nyersanyag ellátói az amerikai Dél rabszolgákkal művelt ültetvényei voltak, feldolgozói pedig a lancashire-i textilmunkások. A polgárháború után mindez megváltozott: a gyapot világra kiterjedő birodalmát India, Egyiptom, Nyugat-Afrika, Turkesztán és Brazília jelentették; többé már nem rabszolgamunkán, hanem részes művelők, bérlők és parasztok, kereskedők munkáján nyugodott; és az állam beavatkozásával működött.

Az amerikai polgárháború nyomán közel 4 millió rabszolga szabadult fel, s ezzel a textilipari tömegtermelés fontos feltétele szűnt meg. A háború következményeképp kibontakozott a világ első nyersanyag-ellátási válsága. Ki termeli meg most már a gyapotot és hol? Mi legyen az állam szerepe; és hogyan illeszkedjék be az Egyesült Államok a világ gyapottermelésébe ezután? Az értelmiség és a politikusok, köztük Richard Cobden, II. Sándor cár, Edward Atkinson, III. Napóleon és Marx Károly jól látták, hogy a gyapottermelés és -feldolgozás nem helyi jelentőségű gazdasági tevékenység, hanem a világgazdasági rendszer része.

Új megoldásra volt szükség. A rabszolgamunkáról át kellett állni a szabad paraszti munkára, s ezzel döntően megváltozott a kényszermunka és a szabad munka aránya. Ugyanakkor új termelőhelyeket kellett keresni, s ezzel a világ hatalmas területei kerültek be – a szerző szavával – „katapultáltak” a világgazdaságba. A munkavégzés új formái alakultak ki, a tőke és a tőkések szerepe megnőtt a nemzetállamokban, és a kapitalista társadalmi viszonyok földrajzilag is gyorsan terjedtek. Új munka-, tőke- és államhatalmi világhálózat jött létre, Ez volt a helyzet egészen „a nagy háborúig”, az első világháború idejéig.

A lényegében belső, nemzeti eseményként induló amerikai polgárháborúnak óriási nemzetközi hatása volt, mely hatás azután visszafordulva az amerikai ültetvények és rabszolgák életét is megváltoztatta. A helybeli eredmények – az amerikai nemzetállam konszolidálása, a rabszolga-felszabadítás, az új politikai gazdaság elfogadása az északi kereskedő elit részéről, és a kapitalista társadalmi viszonyok elterjedése Délen – párhuzamosan hasonló változásokat hoztak Európában, Latin-Amerikában, Ázsiában és Afrikában is.

A szerző három részre tagolta a tanulmányt. Az elsőben a gyapotipar polgárháború előtti állapotát mutatja be; a másodikban a háború által szétzilált helyzetről, és a gyapothiány megoldását szolgáló próbálkozásokról ad képet; végül a harmadik részben a bekövetkezett változásokat elemzi.

Az amerikai polgárháború kitörését megelőző években a gyapot- és textilipar a világ legnagyobb iparága volt. Egy becslés szerint 1862-ben 20 millió ember dolgozott benne világszerte. Massachusetts, Elzász, Szászország, Moszkva külterületei és mindenekelőtt Lancashire üzemei mind a gyapotra épültek. Csak magában Angliában a lakosság egyötöde-egynegyede ebből élt, a brit tőkének egy tizedét ebbe fektették, és az exportnak közel a felét a pamutfonal és -szövet tette ki. Amikor 1793-ban feltalálták a gyapottisztító gépet, még sokkal nagyobb mennyiségben áramlott Európa gyárai felé az amerikai gyapot. Az 1850-es évek végén Britannia 800 millió font gyapotszükségletének 77 százalékát az Egyesült Államok szállította, a franciák esetében ez 192 millió font 90 százaléka, a németeknél 115 millió font 60 százaléka, az oroszoknál 102 millió font gyapot 92 százaléka volt. És úgyszólván mindet rabszolgamunkával állították elő, ahogyan a kortárs John Marshman megjegyezte 1863-ban, a Dél felvirágzása három vagy négy millió emberi lény rabszolga állapotban tartásának „gigantikus bűnén” nyugszik.

A polgárháború kitörésekor a konföderációs kormány megtiltott minden exportot, hogy így kikényszerítse a britektől a diplomáciai elismerést. Amikor azonban rájöttek, hogy ez hiba volt, már az északiak blokádja tette lehetetlenné a kivitelt. Ennek következtében az Európába irányuló gyapotkivitel az 1860. évi 3.8 millió báláról 1862-re nullára olvadt. Ezzel az addig körvonalazódott világgazdaság összeomlott. Óriásivá vált a „gyapot-éhség”, a gyárak bezártak, tízezrek váltak munkanélkülivé. Lancashire lakosságának negyede, több mint fél millió ember már csak segélyekből élt. Elzászban a plakátok azt hirdették: kenyeret vagy meghalunk.

Az érintett kormányok rémülten kerestek megoldást. Voltak, akik elismerték volna a Konföderációt, és megtörték volna az északiak blokádját. Mások új gyapottermelő helyek után néztek volna. III. Napóleon az Egyesült Államok nagykövetével tárgyalt, és a gyapotkérdést vitatták több alkalommal a brit alsó- és felsőházban, a francia szenátusban. De mely területeken és hogyan lehet mozgósítani a munkaerőt? Azt tapasztalták, hogy a szabad munkaerőt nem tudják rávenni, hogy bérmunkásként dolgozzék a gyapotföldeken. Hogy miért? – erre nem kapunk magyarázatot a tanulmányból. Vajon nem volt kifizetődő, vagy nem volt a közelben elég fizetésért dolgozni hajlandó munkás, esetleg az elszállásolásuk, körülményeik miatt túlságosan emlékeztetett volna a helyzet a rabszolgaságra? A szerző csupán annyit mond, hogy míg a cukortermelésben szerződtetett munkásokkal dolgoztak, a gyapotnál ez nem vált be. Kiderült, hogy csak a vidéki farmerekre lehetett számítani, akik saját vagy bérelt földeken, családi munkaerővel, részes művelőkkel és városi tőkével termeltek. Ők névleg szabadok voltak, egyszersmind kiszolgáltatottak, hamar eladósodtak, gazdaságon kívüli kényszer, a piac mozgásai és az új vándorlási törvények mind őket sújtották. Mégis ők voltak az amerikai polgárháború után kialakult gyapotbirodalom egyik új tartóoszlopa.

A másik pillért az új földrajzi területeknek a gyapottermelésbe való bevonása jelentette. A komoly erőfeszítések és a szállítás és a hírközlés technológiájának drámai fejlődése igen hamar meghozták az eredményt: megindult és gyorsan nőtt a gyapottermelés Indiában, Brazíliában, Egyiptomban és Közép-Ázsiában, s ezzel együtt terjedtek a világon a kapitalista társadalmi viszonyok, és kezdetét vette a globális gazdasági integráció. A legnagyobb fejlődést az indiai gyapottermelés mutatta, a hagyományos vevőkön, a briteken és a kínaiakon kívül már Európának is szállítottak. Az ide irányuló kivitelük 1860–1890 között a hatvankétszeresére nőtt. Indiában az új viszonyok négy osztályt hoztak létre: a nagy földbirtokosok, a közép- és kisparaszti földtulajdonosok és a földnélküliek osztályát. 1907-ben egy becslés szerint a mezőgazdasággal foglalkozók 37 százaléka az utóbbiak közé tartozott. Jelentős lett az egyiptomi és brazíliai gyapottermelés és -kivitel is. Az amerikai Dél mezőgazdasága és társadalma szintén gyökeresen megváltozott: vidéken új ültetvényes réteg alakult ki, de a kereskedők sokkal inkább a fővárosi tőkésektől függtek, mintsem tőlük. A gyapottermelés hatalmas növekedését a fehér bérlő farmerek munkája eredményezte. Az amerikai termelés egyébként már 1870-ben utolérte saját, polgárháború előtti eredményeit, majd igen hamar meg is haladta: 1891-ben már 81 százalékát adta a brit, 66 százalékát a francia és 61 százalékát a német piaci szükségletnek. Összességükben a világ gyapottermelői az amerikai polgárháború előtti 48 millió helyett 1900-ban megközelítőleg 105 millió gyári orsót láttak el nyersanyaggal.

Az új rendszer nem működött volna az állam beavatkozása nélkül. Eddig az ültetvényesek, gyárosok, arisztokraták kényszerítették alárendeltjeiket a munkára, most többnyire az állam biztosította a földet, munkaerőt és a piacot a gyapot számára. S ez nemcsak az Egyesült Államokban történt így, hanem más államokban is, vagyis a helyi urak szerepét most a birodalmak vették át. Ez az új gyapotbirodalom harmadik új pillére. Ebben az új imperializmusban az államok konszolidált birodalmi kormányzással, az infrastruktúra kiépítésével, és a földmagántulajdon biztosításával segítették elő a gyapot-nyersanyag megtermelését. A gyárosok, kereskedők kérték is kormányaikat, ne hagyják, hogy biztos gyapotforrásaik kiapadjanak. Számos gyapottermelő társaság, szövetség, bizottság alakult az érintett országokban.

Az orosz birodalomban például a Kaukázuson túli területeket, Közép-Ázsiát tekintették a gyapot fő termőhelyének, éppen ezért a gyártulajdonosok sürgették a kormányt, szerezze meg ezeket a területeket –, mely gondolat nem állt távol az orosz vezetéstől. Végül, az 1860–70-es években, amikor e régiók orosz uralom alá kerültek, a birodalmi kormányzat vasutat épített, s az eddigi, tevékkel végzett gyapotszállítás, amely 6 hónapba is telt, most két napra rövidült. Az 1880-as évekre Turkesztán „az orosz kapitalizmus gyapotgyarmata” lett, és Oroszország ötödik lett a világ nagy gyapottermelői, az Egyesült Államok, India, Kína és Egyiptom mögött.

Ahogy a világ gyapotiparának irányítása átkerült az egyes tőkések kezéből az imperialista államok kezébe, sok fontos változás következett be. Például az állam beavatkozott azzal, hogy megemelte a gyapotra kivetett vámot. Ennek következtében mind fontosabbá váltak az egyes államok számára a saját gyarmataik nemcsak mint termőterületek, hanem mint piacok is. Pl. Nagy-Britannia 1896-ban gyapot textíliáinak már 76 százalékát a saját gyarmataira, vagy a befolyása alá került területekre szállította. A japán textil számára fontossá vált a koreai piac, a németek Német-Kelet-Afrikában növelték a termelést, a franciák szintén sürgették gyarmati gyapotültetvények létesítését. Főleg a gyárosok emelték fel a szavukat az ügyben, míg a XIX. században még a kereskedők voltak a főszereplők a gyapot világában.

Ellentmondásnak érzékelték már a kortársak is, hogy miközben pl. a The Economist és mások a szabadkereskedelmet, a laissez-faire kapitalizmust hirdetik, az állam beavatkozik a gyapotiparba. Végül kitalálták az indoklást: India körülményei között nem érvényesülnek a politikai gazdaságtan szabályai, ezért van szükség állami erőszakra.

A kormányok és bíróságok beleszóltak a falvak megszokott rendjébe pl. megszüntették az ősi legeltetési és vadászati jogokat, a legelők, erdők helyén gyapotföldeket létesítettek. AJelzálogtörvények következtében gyakran föld nélkül maradtak az eredeti tulajdonosok, eladósodtak, és kénytelenek voltak a gyapotföldekre menni dolgozni, s a világpiacra termelni. A korábbi szabadkereskedelmi viszonyok helyett most a kereskedők is kénytelenek voltak az állam diktálta szabályok szerint működni. A tőkés és az állam egyesítette hatalmi törekvéseit és a felhalmozás új módjait, és ez a kapitalista globalizáció új formáját hozta létre.

Maguknak a termelőknek az új tőkés világpiacba illeszkedés előnyökkel is járt – hiszen a gyapot ára 1860–64 között a négyszeresére emelkedett –, de hatalmas kockázatot is jelentett. Az amerikai polgárháború után, majd az 1873. évi általános depresszió idején jócskán csökkentek az árak, ezért sokan nem tudták fizetni a tartozásaikat. Mindenesetre a piaci integráció a világ legtávolabbi részein élő emberek számára is gazdasági bizonytalanságot hozott. A világpiaci árak ingadozásaihoz kapcsolódtak, és tehetetlenek voltak ez ingadozásokkal szemben. Sokan kerültek a létfenntartás peremére, különösen Indiában, Brazíliában. Közben ugyanitt a szárazság miatt az élelem ára folyton emelkedett. Ez tovább növelte a létbizonytalanságot. 1877-ben, majd az 1890-es évek vége felé a gyapottermelők tízezrei éheztek, az 1899–1900-as nagy éhínség idején pl. Indiában, Berarban a lakosság 8.5 százaléka halt éhen főleg a gyapottermelő vidékeken, és Brazíliában félmillióan éheztek vagy pusztultak éhen. Nem tudták megfizetni az élelmiszer árát, miközben Berarból a gabonát exportálták. Az elkeseredés mindenfelé lázadásokat robbantott ki az 1870-es és a 80-as évek elején: Brazíliában a Quebra Quilos-lázadást, Indiában a Deccan-felkelést, Egyiptomban az urabi lázadást.

A polgárháború után az ellenállás ellenére a gyapotbirodalom nagyon hamar helyreállt, sőt tovább fejlődött. Az Egyesült Államok különösen nagy változást produkált, egyre nagyobb mértékben maga dolgozta fel a gyapotot: 1890-ben már a világ összes orsójának 17 százaléka itt működött, míg ez az arány a háború előtt csak 11 százalék volt. A feldolgozásban a második helyre lépett az Egyesült Királyság mögött, a harmadik pedig Németország volt. Az Egyesült Államok előretörése mellett jelentős fejlemény volt, hogy a kontinentális ipari fejlődés megelőzte az atlanti kereskedelmet. Átütő gyarapodást mutatott a gyapotipar Európában is, különösen Német- és Oroszországban, továbbá Japánban és Indiában, és az egyre nagyobb mértékű gyapotszükséglet eszeveszett területszerzési törekvéseket ébresztett számos államban.

Sven Beckert tanulmányában azt az utat követi végig, amelynek kezdetét a rabszolgákra, ültetvényesekre alapuló gyapottermelés, az amerikai termelés és a Nagy-Britanniában való feldolgozás jelentette, s amelyet az amerikai polgárháború megszakított; ekkor alakult ki a világ első nyersanyag-válsága. A gyapotéhség következtében új megoldásokat kerestek: új, nagy területeket kapcsoltak be a termelésbe, szabad parasztokkal, részesbérlőkkel termeltették meg a gyapotot, óriásit fejlődött a fonal- és szövetgyártás, mindez az államok beavatkozásával történt, és a folyamat újabb és újabb területek gyarmatosítására ösztönözte az államokat. Új, globális gazdaság alakult ki a világon. Beckert rámutat. hogy az amerikai polgárháborút és az utána előállt nyersanyaghiányt valami egészen nagy, a világ gazdaságát átformáló változások elindítójaként kell látnunk.

Sven Beckert: Emancipation and Empire: Reconstructing the Worldwide Web of Cotton Production in the Age of the American Civil War (Rabszolga-felszabadítás és birodalom – a gyapottermelés világhálózatának helyreállítása az amerikai polgárháború idején). The American Historical Review, 109. kötet, 5. szám, 2004. december, 1405–1438 o.

Fodor Mihályné