Klió 2006/3.

15. évfolyam

„Bolgár-magyar két jóbarát ...” ?
Önzetlenség a tudományban, érdekközösség a politikában

Az itt ismertetett munka minden Balkán-kutató számára alapmű és etalon lehet, nemcsak tartalma, de megszerkesztettsége, íve és rendkívül gazdag forrásbázisa miatt - egy könyv, mely a szerző már-már megszégyenítően részletes szakirodalmi tájékozottságát és ismeretanyagát bizonyítja, ami különösen annak fényében dicséretre méltó, hogy írója nem Magyarországon él és alkot, s nem is magyar anyanyelvű.

Öt tudomány száz évének összefoglalására tesz kísérletet a szerző, mindezt sajátos - bolgár - nézőpontból. Penka Pejkovszka, a Bolgár Tudományos Akadémia tudományos munkatársának bolgár-magyar tudományos kapcsolatokat feldolgozó műve éppen ezért már-már kultúr- és tudománytörténeti kézikönyv jellegű: a citált irodalom és a műben előforduló személyek számát és bolgár kapcsolatrendszerük szerteágazóságát illetően mindenképpen. Ugyanakkor friss, adatgazdag, gördülékeny, dinamikus és terjedelmileg az egyes részek is arányosak. Ezen még az sem változtat, hogy a munka a bolgár tudósok magyarságkutatásaira kevésbé fókuszál (az ismertetésben igyekszünk erre is példát hozni), a fő hangsúly a magyar tudósok bolgárokat érintő kutatásain van.

Penka Pejkovszka Budapesten tanult, az ELTE-n szerzett történelem-néprajz szakos diplomát és kiváló magyar nyelvtudást, majd a szófiai Centralen Darzsaven Arhiv (Központi Állami Levéltár) munkatársa lett. Ezt egy újabb budapesti tanulmányút követte (CEU), majd 2000-től a szófiai „Szveti Kliment Ohridszki” egyetemen oktat. Fő művének e kötet tekinthető.

A bolgár-magyar tudományos (és egyéb vonatkozású) kapcsolatok megélénkülését és a viszony fontosságát illetően a szerző nem hagyja illúziókba ringatni magát: a bolgár föld, illetve Bulgária a függetlenség elnyerése után vált fontossá a magyar (nemcsak osztrák-magyar!) külpolitika számára: részben a történelmi előzmények miatt fordult a Balkán felé a Monarchia politikája, részben azért, mert mindenünnen kiszorult. Így az időkeretek megválasztása is teljesen érthető.

A szerbek és az oroszok befolyásnövekedésének megtörésére ideálisnak látszott egy formálódó - ráadásul jellegében szláv - államalakulat támogatása, amely számos törökös vonást is hordozott, így lehetővé tette a közös történelmi gyökerek révén a „közös nevezőre jutást“. A szerző megkockáztatja, hogy a politika kívánalmainak alárendelt kapcsolaterősítés „termékenyen hatott“ egyes elméletekre is, így a turáni rokonság előtérbe kerülése is szorosan korrelál azzal a periódussal, amikor Magyarország számára Bulgária (és Törökország) nagy jelentőséggel bírt. Ez nemcsak a német-osztrák-magyar kereskedelmi rivalizálással jellemzhető századvégre igaz, de egészen a második világháborúig érvényes, hiszen - mint Penka is megállapítja, - a versailles-i rendezés után ez a két ország saját „véreivel“ volt határos és szigetként emelkedett ki a kisantant és a balkáni antant gyűrűjéből, s a cél az volt, hogy kulturálisan és politikailag is hidat alkossanak. A szerző által vizsgált periódusban a kölcsönös udvariasságon túlmenően is baráti volt a két ország viszonya, hiszen mindkettő támaszt látott a másikban törekvései eléréséhez. Megállapítása szerint a két világháború között Bulgária külpolitikája hazánk felé - érthetően - kissé bátortalan, határozatlan volt, szemben a korábbi periódussal, hiszen az nem váltotta be a bolgárok által táplált reményeket.

Nem véletlen tehát a Hunfalvy/Budenz - Vámbéry vita felerősödése, az ugor-török háború első felvonása, miként nem véletlen a Keleti Magyar Kereskedelmi Akadémia létesítése sem, és az sem, hogy a máig legjobb török nyelvkönyvet produkáló Kúnos Ignác (1903) itt oktatott - és hogy azóta sincs igazán komoly török nyelvtan magyarul. Jól látható, hogy a turkológia, a bizantinológia (Darkó Jenő) és a szláv filológia erősen összefonódott nemcsak egymással, de a magyar őstörténet-kutatással is. A szófiai egyetem rektora egészen odáig ment 1917-ben, hogy a bolgárokat és a magyarokat rokonnak nyilvánította és ez nyilvánult meg az onogurokat érintő kutatásokban is.

A szerző a kötet bevezető fejezetét - a forráskezelés és forráskritika után, melyben részletező alapossággal ír a párhuzamosan vezetett naplók és utólagos visszaemlékezések eltérő látásmódjában rejlő veszélyekről, mi több, Thallóczy Lajos példáján ezt szemlélteti is, valószínűleg elsőként idézve őt Bulgáriában - éppen ennek az ideológiai-politikai háttérnek a felvázolásával kezdi, megnevezve a „rendszer fő ideológusait“: Kállay Benjámint, Burián Istvánt és Thallóczy Lajost. Penka Peykovszka interpretációjában Kállay a balkáni politikát „nemzeti külpolitikaként“ aposztrofálta, s célja az volt, hogy a kultúra és a tudomány - jól képzett tudósok kiküldése révén, akik majd meglelik a párhuzamokat, és a bolgár kultúrát felfedezve megerősítik a fiatal nemzetet öntudatában és magyarbarátságában - érje el a magyar termékek kereskedelmi pozíciójának javulását.

Tulajdonképpen ez nem sokban különbözött a - szerző által bolgár szemszögből szintén elemzett - klebelsbergi kultúrfölény elméletétől, jóllehet azt leszögezi, hogy a magyar tudósok mindig egyenrangú félként viszonyultak a bolgárokhoz, s a figyelem elsősorban pozitív érzelmi viszonyulásokon alapult, mintsem politikain. Ezt Melich János és Thallóczy is felismerték, akik elsősorban rokonszenvet kívántak ébreszteni a bolgárokban és magyarokban egymás iránt. A politikai ideológiát főleg Burián szolgáltatta, aki Bulgáriát erőssé kívánta tenni, hogy kiélezve a szerb-bolgár ellentétet az országot a magyar érdekeket szolgálatába állítsa a Balkánon, miközben Nagy-Bulgária elérése is reálissá válhat a bolgár politika számára (jóllehet ez utóbbi nem elsődleges célja volt a Monarchiának), írja a szerző. Bulgária tehát potenciális szövetséges volt, s ennek eszközévé vált a dinamikus kultúrpolitika.

Thallóczy széles frontot kívánt megnyitni: tervezte egy szerb-bolgár-vlah-görög-albán-magyar-német szótár elkészítését, egy Balkán-enciklopédia megszerkesztését és több intézmény bevonását illetve létesítését a Balkán-kutatásba (statisztikai hivatal, néprajzi intézet, geológiai intézet). A korszak szürke eminenciása titkos belső tanácsosként komoly befolyással bírt a Monarchia politikájára az 1912-1913-as Balkán-háborúk idején is.Erről s fenti terveiről levelezése és számos memoranduma tanúskodik, melyet Penka Pejkovszka szintén tanulmányozott az OSZK kézirattárában. A kapcsolattartáshoz szükséges intézményi háttér részben létezett, említettük már a kerekedelmi akadémiát és ilyen volt Darkó Jenő rövid életű kísérlete is egy kutatóközpont létrehozására Debrecenben a szlavisztika, turkológia, bizantinológia és őstörténetkutatás-régészet kombinálásával. A lapok közül említést érdemel a Keleti Szemle. (Az intézményi keretekről kevesebb szó esik, elsősorban a személyes kapcsolatokra fókuszál Penka - részben azért, mert utóbbi gyümölcsözőbbnek tűnik és talán gördülékenyebben működött).

A világháborút követően Temesvár, Szeged és Debrecen igyekezett regionális Balkán-kutató központtá válni kormányzati támogatással, míg a diplomácia oldaláról Nemeskéri-Kiss Sándor szolgáltatta a lehetőségeket a kapcsolat erősítésére, az elszigeteltségből való kitörésre (memoárjait szintén felhasználja a szerző, miként korábban Széchenyi, Thallóczy, Egressy útleírásait is). A korszakot Fehér Géza, Pekár Gyula és Domanovszky Sándor tevékenysége dominálta Bulgária szemszögéből nézve.

A kötet további öt tematikus egységre tagolódik, ahol rendre a történelem, a néprajz, a nyelvészet (szláv filológia), a régészet és a biológia témakörében kialakuló bolgár-magyar kapcsolatokra világít rá a szerző. Aligha valószínű, hogy köztudott lenne a tény, hogy Bartók és Kodály zenei világa megteremtésekor a bánáti és balkáni bolgár népdalok aszimmetrikus ritmusához nyúlt vissza, hogy a madarai lovas, a thrák lovasisten történeti-művészeti kapcsolatainak feltárásában magyar tudósok is közreműködtek, hogy a nyelvészek között (Asbóth Oszkár, Munkácsi Bernát, Melich János, Gombocz Zoltán, bolgár oldalról Ljubomir Miletics) nagy vita volt a szláv jövevényszavak északi (cseh) és déli (bolgár) eredetét illetően, melynek eredményeként végül a bolgárokat egy fejlett kultúrális közeg részeként definiálták. Ugyanígy jelentős volt a bolgár tudósok közreműködése a magyar nyelv török elemeinek eredetét illetően, s a magyar kutatók szerepe a szerb és bolgár nyelvjárások egymástól való elkülönítésében. Szintén központi szerepet játszott a várnai csata rekonstruálása; a nagyszentmiklósi kincs és a protobolgár régészeti emlékek (Ivan Sismanov); a magyar honfoglalás, Bizánc és Simeon bolgár cár viszonya; a kun és vlah népek vándorlása és összeolvadása (Hampel J.): a modern román nép etnogenezise (a második Bolgár Cárság vezetői, az Aszenidák vlachok voltak). Czirbusz Géza és Miletics a bánáti bolgárok életmódját vizsgálták, s a magyar botanikusok és zoológusok is kivették részüket Bulgária élővilágának elemzéséből.

A két nemzet viszonyát illetően a szerző olyannyira aprólékos, hogy még a bánáti (Vinga) bolgár közösség számára írt első nyelvtankönyvek (Josef Rill) tartalmára és „szerb“ jellegére is kitér, ugyanúgy mint az első „bolgár nép“-történetekre (Jirecsek 1889, Hilferding 1890), a nagybecskereki kiadóra és a már kissé elfeledett Strausz Adolf diplomata-tudós tevékenységére. Moravcsik Gyula és Fehér Géza olyan kutatókra hatottak, mint Petar Nikov (a magyar Szent Korona görög feliratai), Vaszil Zlatarszki (bolgár-magyar-bizánci kapcsolatok a XI-XIII. században) és Petar Mutafcsiev (Várna, Ulászló és Hunyadi János korának vizsgálata).

A szerző egyaránt használta a Bolgár Tudományos Akadémia Archívumait és az OSZK illetve a MOL, továbbá a napilapok anyagát, s művét illusztrációkkal is alátámasztja. A magyar anyagok mellett francia, angol és német nyelvű dokumentumok és tanulmányok is gyakoriak. A főként illusztrációként szolgáló forrásközlések, Thallóczy naplórészlete, az 1941-es bolgár-magyar kultúrális egyezmény, Strausz és Sztambolov kormányfő levélváltása, Ecsedi István (Déri Múzeum, Debrecen) műveinek fedőlapja, Györffy István és Hriszto Vakarelszki, továbbá Bartók és Kacarova levelezése mind-mind kuriózumok. Sajnálatos, hogy a nyomdatechnika miatt az arcképek közel fele élvezhetetlen.

A szerző tisztában van a magyar historiográfia vonulataival és otthonosan mozog a módszertani kérdésekben is, éppen ezért az a hiányérzet, amit magyar témával foglalkozó külföldi szerzők esetében - akár az értelmezéseket, akár a forráskezelést illetően - gyakran érzünk, most teljességgel elmarad. A mű magyar nyelvű megjelenése támogatandó, mind szemléletmódja, mind összefoglaló jellege miatt gazdagítaná a hazai történettudományt (és tudománytörténetet). Addig kénytelenek vagyunk beérni a bolgár változattal.

Penka Pejkovszka: Bălgaro-ungarszki vzaimootnosenija (XIX - szredata na XX. v.). (Bolgár-magyar tudományos kapcsolatok a XIX. századtól a XX. század közepéig). Akademicsno Izdatelsztvo Marin Drinov, 2006. 288. p

Demeter Gábor