Klió 2006/3.

15. évfolyam

Vallás és hadviselés Kr. u. 300 és 1215 között

A főkiadó előszava

1. A vallás és háború a késő ókorban kb. 300--750

A késő ókor itt a római polgárháborúk s a Karoling dinasztia uralmának Franciaországban történt megszilárdulása között eltelt idő. 306-ban, amikor Konstantint augustusnak kiáltották ki atyja csapatai Britanniában, olyan sereget örökölt, melynek több évszázados vallási tradíciói voltak. Több száz évig a katonák a római istenekre esküdtek fel, azok segítségében bíztak. Tisztjeik szerint ez erősítette bátorságukat, harckészségüket. Konstantin megtérése után a római seregbe keresztény katonák is kerültek, a kereszténység hamarosan államvallássá változott, s meg kellett találni a modus vivendit a régi pacifista felfogás és a Római Birodalom védelme között. Konstantin és utódai figyelembe vették a keresztény felfogást, és fenntartották a régi katonai vallás lényeges formáit. A katonák hűséget esküdtek a császárnak, de az eskühöz hozzákapcsolták ai Istenre, Krisztusra és a Szentlélekre tett esküt. Maga Konstantin császár tartott keresztény jellegű buzdító beszédeket a katonáknak.

A római hadsereg kereszténnyé válása azonban fokozatos volt az egész IV. és V. században. A keresztény császárok idején is több pogány tisztről tudunk. A germán segédcsapatok közt sok volt az ariánus vallású katona, kiknek saját papjaik voltak. A hadsereg többvallású jellege nem volt előnyös, néha széthúzás, lázadás volt a következménye.

Az egyik legelterjedtebb vallási szertartás volt a katonák közt egy Istenhez intézett könyörgés, hogy segítse őket a csatában. Egy ilyen imát közölt Eusebius. Ezt Konstantin nem keresztény katonái is imádkozták, a keresztények keresztény szertartásokban vettek részt. Harci imádságokat ismerünk Eusebius, Lactantius, Rufínus és Orosius leírásaibó. A harci imádság legrészletesebb közlését s az ezzel kapcsolatos szertartások leírását Corippus írta le Troglyta Jánosnak észak-afrikai lázadó törzsek elleni háborújában, a VI. század közepéről. Leírja a lázadó törzsek pogány imáit is.

A késő római seregeknek papokra volt szükséguk, így a VI. században papokat is toboroznak. Ezt igazolja I. Pelagius pápa (555--560) Lőrinc civitavecchioi püspökhöz írott levele. Toboroztak szakadár és pogány papokat is, mivel a katonák vallása különböző volt.

A Rómát követő nyugati államok vallása háborúk idején

A keresztény vallás fokozatosan egységessé vált, a niceai zsinat tanait fogadta el a nagy többség. A vallási szertartásoknak nagy fontosságuk volt. Számos adatunk van a ^VII--VIII. századi Angliából a hadseregeket buzdító papokról, melyeket Bede Ecclesiastical History-jában közöl. Hasonlóan fontos volt a vallás a nyugati gót Spanyolországban. Tours-i Gergely részletesen leírja Zaragoza népének imáit, mikor I. Childebert és I. Chlothar Meroving frank királyok megtámadták a várost. Imájuk eredményes volt, mert a frankok visszavonultak. A vizigót királyok ídején a hadsereg parancsnokai vallási szertartásokon vettek részt a csata előtt. 754-ben a frank III. Pippin hadjáratot vezetett a longobárd Aistulf ellen - sokkal kisebb sereggel Isten és Szent Péter segítségét kérték és győztek.

A kereszténység eleinte bűnnek nevezete a háborúban való ölést is. IV. Hilarius pápa szerint a hadban való ölés is bűn, és akik elkövetik azoknak egyházi büntetés jár — néha a katona élete végéig ki van közösítve. Így volt ez a VII. századig.

2. Vallás és hadsereg a Karoling Impériumban 742--kb. 900

E korszak háborúinak kötelező szertartásai voltak. A háború előtt győzelemért imádkoztak. Keresztények közti háborúban a csata után a szertartások inkább bűnbánó, mint győzelmi jellegűek, így volt ez a 841-es fontenoy-i csata után. A háborúban résztvevő személyek a háború előtt vallási előkészületeket tettek, hogy javítsák a hadsereg erkölcsét. Csata előtt gyóntak, és bíztak abban, hogy Isten megsegíti őket a háborúban. Nem tudjuk mekkora volt a Karoling seregben a papok aránya.
(Megjegyzendő, hogy Ferdinand Lot nézetét (1946), mely szerint a Karoling seregek létszáma legfeljebb 5000 fő volt, a középkor-történészek általában elvetik. Az új álláspontra lásd: Bemard S. Bachrach: Early Medieval Military Demography: Some Observations on the Methods of Hans Delbrück in The Circle ofWar: Essays on Medieval and Naval History, ed. Donald J. Kagay and I. J. Andrevv Villalon / Woodbridge 1999, 3--20. o. - A karoling seregek nagyságára, melyek 100 000 főből is állhattak l. Karl Ferdinand Werner: Heeresorganisation und Kriegsführung im deutschen Königreich des 10. und 11.

Jahrhunderts, Ordinamenti Militari in Occidente nell’ Alto Medioevo 15. (Spoleto, 1968.) pp. 791--843. pp. 814--816. és Philippe Contamine: La guerre au moyen âge, 4. Kiadás. Paris. 1994. Angol fordítása Michael Jones-től War int he Middle Ages. Oxford 1984.

Ha a sereg csak 5000 főből állt, s egy gyónást átlagban 5 percesnek gondoljuk, akkor ez 400 óra alatt bonyolítható le, s ehhez több pap volt szükséges. A papok jelenlétét a hadseregekben mutatja, hogy szabályozták, mely napokon ehet a pap húst s melyeken nem. A Karoling hadseregben a papok feladata a gyóntatáson kívül a prédikálás volt. Több szentbeszéd szövegét is ismerjük. Az egyház nagy mértékben hozzájárult a Karoling-kori frank seregek
harcias moráljához.

3. Vallás és háború a Nyugat háborúiban 900--1095

A vallás és a háború igen szoros kapcsolata a Karoling Birodalom szétesése után is fennmaradt a keresztények között vívott háborúkban, s ez új problémákat vetett fel. Franciaországban úgy fogták fel, hogy a király feladata országa lakóinak megvédése bárki ellen, így más keresztények ellen is, de igyekeztek elnyerni az egyház segítségét háborúikhoz. 1066-ban Hódító Vilmos Anglia elleni inváziójához elnyerte a pápa erkölcsi segítségét, és ennek jeléül külön zászlót kapott a Szentszéktől, személy szerint II. Sándor pápától. Hasonló törekvéseik voltak háborúik igazolására III. Ottó német--római császárnak 999-ben és I. Henrik_császárnak 1004-ben. Azért is adtak birtokokat az egyes egyházaknak és kolostoroknak, hogy lakóik imádkozzanak az adományozó győzelméért. A különböző uralkodók fontosnak tartották, hogy háborúikban a „jó" oldalon álljanak. Egy uralkodó kiközösítése súlyos csapásnak számított, s az sem volt csekély jelentőségű, hogy az egyháznagyok imádkoznak-e valamely hadsereg elesett harcosainak lelki üdvéért.

Katonai győzelmek emlékére is alapítottak győztes uralkodók, hadvezérek kolostorokat, melynek szerzetesei imádkoztak az uralkodók bűneinek megbocsátásáért, és így lelki üdvösségéért. Ez volt a kolostorokban élő szerzetesek fő feladata, s nagyrészt ezért alapítottak uralkodók s más világi nagyurak kolostorokat. Tudták, hogy sok bűnük van, s a szerzeteseknek sok idejük, hogy értük imádkozzanak. ^/

Nagyobb csaták előtt szokás volt közösen imádkozni, sőt csata közben is. 955-bcn Augsburg ostroma alatt. Ulrik augsburgi püspök vallásos szertartásokkal erősítette a harcosok elszántságát. Nem volt páncélja, de stólája mutatta, hogy egyházi személy és a hajítódárdák és hajított kövek nem találták el. Egész éjjel imádkozott, jelenléte fontos volt a győzelem kivívása szempontjából. A magyarok elleni ellentámadásra készülő német csapatok Ottó király parancsára böjtöléssel, gyónással és áldozással készültek a csatára. Mikor Hódító Vilmos Anglia meghódítására készült, a hastingsi csata előtt, poitiers-i Vilmos szerint, az anglia megszállást megelőzően, az áthajózáshoz szükséges szélért imádkoztak, s mikor a szél fújni kezdett ezt Isten segítségének tartották.

I. Henrik német király is hosszasan imádkozott 933-ban a magyarok elleni győzelmet hozó riadei csata előtt. Hasonlóan imádkozással segítették győzelmüket - hitük szerint - a Dél-
Itáliát meghódító normannok is. A 955-ös Lech-mezei csata előtt Ottó király a pápától kapott szent lándzsát rázta, s így lelkesítette seregét. Szokás volt, hogy a fejedelmek felszentelt zászlókat hordoztattak csatáikban.

A Karolingok idején a csata előtti gyónás általános volt. Az angolszászok normann ellenes csatáik előtt is gyóntak. Így volt ez az egész XI. században is, s nem változott. Az áldozás viszont e korszakban erősen növekedett.

A harc közben történő emberölés problémája a XI. század végéig zavarta a keresztény harcosokat. 906-ban a trieri Szent Márton kolostor apátja átveszi Hrabanus Maurus nézetét, mely szerint, akik törvényes háborúban embert ölnek 40 napig kötelesek vezekelni. Odo cluny-i apát (924--944) 930-ban azt írja Gerald de Aurillacról, hogy igazságos és kegyes ember volt, mert gróf létére soha sem ontott vért. Ha harcra került sor, megparancsolta embereinek, hogy csak a kard lapjával sújtsanak az ellenségre. Így nem ontott vért és Istenre bízta elesik-e az ellenséges harcos vagy sem. Burchard, wormsi püspök szerint az ölés rendes háborúban (bellum publicum) is bűn, de különbséget tett az ilyen háború és egyéb háborúk között. Normandia püspökei különböző penitenciákat szabtak ki a hastingsi csatában harcoló és embert ölő vitézeknek.

II. Sándor (1061--1073) és VII. Gergely (1073--1085) pápák változtatták meg az egyházi felfogást e téren. II. Sándor levelet írt Volturno város papjainak 1063-ban, mely a Spanyolországba vonuló szaracénok ellen harcolni szándékozó harcosokról szól. Javasolja, hogy csata előtt gyónjanak és áldozzanak, s tartsanak penitenciát, ezzel előre megszabadnak a csatánan való emberölés bűnétől. II. Sándor olyan esetekben tartotta megengedhetőnek a csatában történő emberölést, ha ezzel bűnt büntetnek meg, vagy ha szaracénok ellen harcolnak. A következő lépést II. Anselm luccai püspök tette meg, aki Szent Ágostonra és Nagy Szent Gergely pápára hivatkozott. Eszerint minden erővel harcolni kell az egyház ellenségei ellen. II. Sándor pápa Wilfrid, narbonne-í érsekhez írott levelében támogatja a spanyolországi mozlimok elleni háborút, s nem tartotta bűnnek a szaracénok megölését e háborúban. Gratianus 1140 táján írott Decretumában már nincs szó arról, hogy csata után a harcos penitenciára köteles. Szerinte a jogos háborúban embert ölő harcos nem követ el bűnt.

4. A keresztesek vallásossága, 1095—1215

A keresztes ideológia kialakulása szempontjából döntő fontosságú volt II. Sándor pápa és II. Anselm, luccai püspök felfogása. De a keresztes háború más, több volt, mint csak igazságos háború. Fulcher de Chartres szemtanúja volt II. Orbán pápának a clermonti zsinaton mondott beszédének, ki Krisztus katonáinak nevezte a kereszteseket. Szerinte a Szentföldet védelmező harcosok olyan érdemeket szerezhetnek, mint a makkabeusok, kik a Templomot védték. Akik a háborúban elesnek mártíroknak számítanak. (Anselm püspök 10 évvel előbb még nem mondta ezt.)

Az első keresztes háború, 1095—1099.

Hogy új típusú háborúról van szó, mutatja a „szent lándzsa" megtalálása az antiochiai Szent Péter templomban 1098. június 2-án. E lándzsáról azt tartották, hogy ezzel szúrták át Jézust a feszületen. A Niceae ostrománál (1097. április) elesett kereszteseket a krónikás mártíroknak nevezte. A szent lándzsa megtalálását úgy magyarázták, hogy Isten jelet küldött a kereszteseknek, hogy velük van. Voltak, akik kételkedtek a szent lándzsa „hitelességében". Így Fulcher de Chartres, aki Baldwin de Boulogne katonai kíséretéhez tartozott, azt írta, hogy ura is a kételkedők között volt.

A Gesta Francorum ismeretlen szerzője szerint, három nappal a Kherboga elleni csata előtt, katonák, papok és más nem harcosok Antiochiában processiót tartottak, templomból templomba jártak. A keresztesek 3 napos böjtöt tartottak, s mindenki megáldozott. A csata előtt Adhemer püspök, pápai legátus szentbeszédet tartott. Biztosra vette a győzelmet, s azt hirdette, hogy akik elesnek örökké élnek Krisztus mellett, a többiek pedig élvezni fogják a győzelem gyümölcseit, a dicsőséget és a zsákmányt. Anselm de Ribemont - aki a keresztes hadjárat előtt Manasses, reimsi érsek szolgálatában állt, sok ezer társával együtt önként ment a keresztes hadjáratba - leírja, hogy a Kherboga elleni csata előtt a harcosok gyóntak és áldoztak. Adhemar püspök a kereszteseknek buzdító prédikációkat tartott.

1099. aug. 12-én, mikor harcrendbe álltak az egyiptomiak ellen indítandó támadásra, a harcosok letérdeltek, szemüket az ég felé fordították és imádkoztak, azután felemelték a szent kereszttel ellátott zászlót, és Jézus nevében bátran megtámadták az ellenséget.

Az otthon maradottak hazulról lelkesítették a harcosokat, s az elesettekért miséket mondtak, vagy böjtöltek.

A keresztesek hitték, hogy hadjáratuk szent háború, de féltek attól, hogy Isten segítségét elveszíthetik, ha bűnösök. A keresztesek nagy része hitt abban, hogy az örök boldogság lesz osztályrészük a másvilágon. Úgy vélték, hogy egyes csatákban a harcosoknak szentek is segítségükre siettek a másvilágról, és látni is vélték őket.

Vallás és háború az 1100--1215 között lezajlott keresztes háborúkban

Az e korszakra vonatkozó forrásadatok csekélyebbek. A II. keresztes hadjárattal (1147--1148) kevesebbet foglalkoztak a történészek. E keresztes háború harcosai 164 hajón közelítették meg a Szentföldet és minden hajón tartózkodott egy pap is. A harcosok minden héten részt vettek istentiszteleten, ahogyan otthon is megszokták, gyóntak és áldoztak. A krónikások leírása a vallási szertartásoknak a parancsnokok által történt megszervezéséről azt bizonyítja, hogy ezeket a hadi sikerek szempontjából fontosaknak tartották. Meggyőződésük szerint, Isten azért segíti őket, mert a kereszténység ügyét szolgálják.

Barbarossa Frigyes császár keresztes hadjárata, 1189--1190

A III. keresztes hadjáratban részt vett I. Richárd angol és II. Fülöp francia király is, de az angol és francia keresztesek vallásos életéről keveset tudunk. Más a helyzet a német keresztesek esetében. Amikor I. Frigyes császár (1153--1190) 1189-ben elindította keresztes hadjáratát, neki és katonai vezetőinek már majdnem négy évtizedes gyakorlatuk volt a hadvezetésben. Ezért nem meglepő, hogy számos pap volt Frigyes seregében - legalább 9 főpap: a liége-i, würzburgi, passaui, regensburgi, baseli, meisseni, osnabrücki, touli és tarentoi püspökök - püspöki famíliájukkal együtt. Számos püspök vett már részt a császár itáliai hadjárataiban is. Csata előtt a harcosok szentmisén vettek részt. Pünkösdkor böjtöltek a csata előtt, s amelyben győztek, úgy véltek, a fehér lovon ülő Szent György segítette őket a csatában. Frigyes császár üzenetet küldött haza fiának, Henriknek, hogy odahaza a papság imádkozzék a hadjárat sikeréért.

1190. május 13-án a császár megparancsolta, hogy a másnapi csata előtt gyónjanak meg, s végezzék el az elégtételt; másnap reggel sok harcos misét hallgatott és áldozott. A szentmisén részt vettek a sebesült harcosok is, kik a következő csatában már nem harcoltak. A csata előtti áldozás sok harcos számára a halálra való felkészülésnek számított.

A május 14-i csatában a papok már nem vállaltak aktív szerepet, de jelen voltak - egyházi ruhába öltözve - a csatában, s halálos veszedelemnek tették ki magukat. Eszerint az I. keresztes hadjáratban kialakult vallásos szokások a többi XII. századi keresztes hadjáratban is érvényesek voltak. A papok fehér stólában voltak jelen a csatában. A császár és a püspökök szervezték meg a hadjáratban a vallásos szertartásokat, mert ezek szükségesek voltak a harcosok morálja szempontjából. A harcosok szívesen részt vettek a szertartásokban, mert fontosnak tartották
Isten és a szentek segítségét a csatákban.

A IV. keresztes hadjárat, 1202—1204

E hadjárat és a kereszténység viszonya problematikus. Már útközben is kérdéses Zára meghódítása, mely keresztény város volt (a magyar király birtoka) és III. Ince pápa kiközösítette az ebben résztvevő francia harcosokat. Végül nem mentek a Szentföldre hanem Konstantinápolyt foglalták el, ami keresztény szempontból nem menthető.

Az albigensek elleni keresztes háború. Muret, 1213

Itt nem pogányok, hanem eretnekek ellen folyt a háború, kik szintén keresztényeknek tartották magukat.

5. A vallás a világi háborúkban (tehát nem keresztes háborúkban), 1095—1215

A Hódító Vilmos és utódai által meghódított és megszervezett normann Anglia háborúiban is van szerepe a vallásnak. Volt olyan háború, melyben a nemeseken kívül paraszti milíciák is harcoltak ezeket a falvak plébánosai vezették és ezek kereszteket, egyházi zászlókat, ereklyéket is hoztak magukkal, és fehér ruhába öltözve biztatták a falu harcosait. Csata előtt szokásos volt a gyónás és áldozás. A papok jelenléte a seregben nagy hatással volt a népre, különösen azért mert szentmiséket mondtak, s a falusi katonák úgy érezték, hogy igaz ügyért harcoltak.

Németországban megkülönböztették a császár által vezetett birodalmi háborúkat. Részletesen ismerjük Albero, trieri érsek (1131--1152) beszédét, melyet a Hermann, pfalzi palotagróf elleni hadjáratba induló seregnek mondott. I. Barbarossa Frigyes császár háborúiban is általános, hogy csata előtt misét hallgatnak, gyónnak, áldoznak, így a Milano elleni háború idején is — ugyanezt teszik a milánói vezetők is. Jól ismerjük egy, a Liége városa által indított háborúval kapcsolatos vallási tevékenységet is.

Franciaországban ismerjük VI. Lajos király (1108--1137) katonáinak vallásos magatartását a német Lothár elleni háborúban (1124), II. Fülöp Ágost király sikeres védekező háborújában, melyet IV. Ottó, német király (1209--1218) és János angol király ellen vívott a bouvines-i csatában (1214).

A középkori háborúkban, akár más háborúkban nagyon fontos volt a hadsereg jó szelleme (esprit de corps). Ezt pedig - mivel a korszak katonái általában vallásosak voltak - a papság tudta legjobban biztosítani.

David S. Bachrach: Religion and the Conduct of War c. 300--1215. (Vallás és a háború irányítása Kr. u. 300 és 1215 között). Woodbridge, 2003.

Borosy András