Klió 2006/3.

15. évfolyam

Fordulópontok a jelenkor történelmében

Meghatározás: jelenkori történelmünk két legfontosabb jelensége a tömegtársadalom kialakulása és a gazdasági élet átformálódása, ezeket kísérik a politikai ideológiák és rendszerek változásai, a nemzetközi politika új fejlődési irányai, az elvilágiasodás, a feminista mozgalmak s a tömegtájékoztatási eszközök elterjedése. Mindezek a XIX-–XX. századot jellemzik, vagyis ez a legújabb kori történelem időbeni helye. Kicsit visszább menve az időben, a francia forradalom és a napoleoni háborúk a modern korban zajlottak, s az államrendszerek létezésének végét eredményezték. A francia forradalom a politikai egyenlőséget az egyetemesség szintjére emelte, a szavazások létjogosultságát a politikai rendszerek tömegek általi törvényre emelése igazolta. Az ipari forradalom velejárója a munkásosztály létrejötte volt, amely munkásosztály egyre inkább a nagyvárosokban tömörült, hogy azután mint elsőrendű politikai probléma jelenjen meg. Maga a gazdaság mind politikai, mind társadalmi téren egész Európában a jelenkori történelem középpontjává vált; főszereplői – a munkások – roppant nehéz és egészségtelen körülmények között éltek és dolgoztak az egész XIX. század folyamán, különösen Északnyugat-Európában, az állam pedig nem segítette őket. Ugyanekkor Dél-Európában még a hagyományos agrártársadalmak élték életüket, s hagyományosak voltak kereskedelmi kapcsolataik is a Kelettel és a Nyugattal.

A XIX. század végétől a nyugat-európai gazdaság egyre inkább a verseny légkörében és a hatalom megszerzésére irányuló harc lázában működött, az államok idegen földrészeken új piacokat próbáltak maguknak szerezni, ami nem ment mindig békésen, ezért fejlesztették a haditechnikát. Az európai dolgozók életkörülményei még a XX. század elején sem érték el az USA-polgárok életszínvonalát, amit az autó, a telefon vagy a jól felszerelt konyha jelképezett; Európa csak a II. világháború után tapasztalhatta meg a – relatív – jómód áldásait, előtte azonban még túl kellett élnie egy súlyos gazdasági válságot és a II. világháborút! Az 1929-es gazdasági válság bizonyítani látszott, nem lehet csak a szabadpiacra bízni a gazdaság biztonságát, az államnak is szerepet kell vállalnia a kapitalizmusban is, sőt még az USA-ban is, ahol a New Deal jóvoltából azután az emberek nagyobb társadalmi biztonsághoz juthattak. A fentebb említett, II. világháború utáni gazdasági fellendülést az 1970-es évek energiaválsága törte meg, utána elmélyült a szakadék a hatalmas multinacionális cégek gazdagsága és az elszegényedett-elszegényedő országok között.

A gyors történelmi áttekintést a részletesebb, mélyebb elemzések követik több szerző tollából. Nem túl szerencsés az idő ilyen formában történő megtörése, de a szerzők így látták jónak, s tiszteletben tartva koncepciójukat, mi is követjük azt, tehát a jelenkori történelemből most mi is visszatérünk a modern korba.

1688: Nagy-Britannia: a glorious revolution a liberális alkotmányosság megteremtője; 1789: a francia forradalom a régi rend megsemmisítője; 1871: a Német Birodalom létrehozása, amelynek sikerült összebékítenie a liberális és a demokratikus eszméket egy alapvetően autoritárius rendszerrel; I. világháború és az 1917-es bolsevik forradalom: mind a nemzetközi, mind az egyes államokon belüli kapcsolatok átszervezői; Weimari Köztársaság: a demokrácia és a pártrendszer megújítója; 1929: Mussolini, a fasiszta Nagy Tanács megalapítója; 1933: Hitler hatalomra jutása.

A két világháború közötti antidemokratikus irányzatokat csak a II. világháború semmisíti meg és csak Nyugat-Európában; Kelet-Európában kommunista autoritárius rendszer válik uralkodóvá.. A nyugat-európai demokráciák II. világháború utáni legjelentősebb társadalmi változása a szociális háló létrehozása volt, azaz az állam igyekezett gondoskodni a legszegényebbekről. A francia forradalom által elindított szekularizációs folyamat tovább erősödött, bár a vallásosság teljesen sehol és soha nem szűnt meg, néhol pedig olyan méreteket öltött, hogy – az iszlám területeken – fundamentalizmusba csapott át, másutt a zsidóság értékrendje tört – tör erőszakosan előre. A több évszázados zsidó kérdésnek Izrael állam 1948-as létrehozásával kellett volna megoldódnia – ez azonban, amint tudjuk, nem így történt. A katolikus egyház is nehéz helyzeteket élt át, ezekbe beletartoznak az 1920 – 1930-as évek is, amikor a totalitariánus rendszerek (értsd az elfasizálódott nyugat-európai kormányokat és tömegeket!) a kommunista veszély lobogtatásával próbálták maguknak megnyerni. A mohamedán vallás radikalizálódását az 1979-es, Khomeini által vezetett iráni iszlám forradalom indította el, szélsőséges formája iszlám fundamentalizmus elnevezéssel vonult be a nyugati terminológiába.

1848: az európai forradalmak az intézmények liberalizálását és a nacionalizmusok megerősödését hozták, mely folyamat a bismarcki korszak lezárulása után az egyes nemzetállamok hatalmi politikájának, az imperialista és kolonialista törekvések egyre nyilvánvalóbbá válásához vezetett, a kolonializmus elsődlegesen Afrikábna terjeszkedett, míg Európában a Balkán mint „lőporoshordó”, az I. világháború földrajzi kiindulópontja lett, mely háború során az USA nem csak haderejét, de ideológiáját is bevetette. A wilsoni elképzelések a háború után az európaiak ellenállásába ütköztek, akik a legyőzött Németországra diktátumot kényszerítettek a wilsoni „demokratikus béketerv” helyett. Az 1919-ben létrehozott Nemzetek Szövetsége – amelybe sem az USA, sem Oroszország nem lépett be – hamarosan bebizonyította gyöngeségét és tehetetlenségét a nemzetközi politikában: a Szovjetunió az elszigetelődést választotta, Olaszországban győzött a fasizmus, Németországban a nemzeti szocializmus, mely politikai irányzatok katonailag is beavatkoztak a spanyol polgárháborúba. A II. világháború után a világ bipolarizálódott, a két „szuperhatalom” (USA és Szovjetunió) hamarosan szembekerült egymással, s ezt a szembenállást az USA anyagi-gazdasági fölénye sem enyhítette. Az 1950-es évek hidegháborúja elsősorban Európán kívüli területeket és népeket sújtott (Korea, Vietnam, Afrika), hogy az 1960-nal kezdődő időszak végülis a dekolonizációhoz, az USA katonai-politikai fölényének gyengüléséhez, a szovjet sztálini diktatúra megszűnéséhez vezessen. A hidegháború szerencsére békésen ért véget az 1990-es években a szovjet blokk szétesésével, aminek következménye az USA egyeduralmának kiterjedése lett mind katonai, mind gazdasági, mind kulturális téren. Az információs forradalom még a XIX. század első felében kezdődött a sajtóval, tovább fejlődött a rádióval és a televízióval; ez utóbbi eszközt a politika is nagy mértékben kihasználta-használja propagandisztikus céljaira.

Jelenkorunk egyik legizgalmasabb fejezete az USA történelmének alakulása: „a sikertörténelmek prototípusa: távoli, homályos gyarmatok egy csoportja politikai és gazdasági modellé, a világ első hatalmává válik.” Sajnos, ezt a nemzeti történelmi folyamatot beárnyékolta a polgárháború (1861 – 65), amely az USA déli és északi államai között dúlt, s érintette a politikai, a gazdasági, a kulturális és a társadalmi fejlődést egyaránt, különös tekintettel a fehérek és a feketék közötti viszonyra. 1898-ban az USA a spanyolokkal került háborús konfliktusba; ez „csak” négy hónapig tartott, s a független Kuba 1902-ig tartó amerikai megszállásával ért véget. De Európa sem volt békésebb a XIX. század végén: lakói szorongással teli reménykedéssel figyelték az intézményi rendszerek működési zavarait. Olaszországban a kormány az erősödő agrárproletariátus tiltakozó mozgalmait próbálta megfékezni, Franciaországot a Dreyfus-ügy kavarta föl, Nagy-Britannia az USA és Németország kihívásaira próbált reagálni, Spanyolországban helyreállt a stabil monarchia, bár Kuba és a Fülöp-szigetek mint gyarmatok elvesztése érzékenyen érintette a spanyolokat.

Milyen események és helyzetek előzték meg az I. világháborút, amelynek befejezéséhez – mint már említettük volt – az USA nagy mértékben hozzájárult?

Bosznia hozzácsatolása az Osztrák-Magyar Monarchiához, a német-angol tengeri haderők kapcsán folytatott tárgyalások bukása, a második marokkói válság, Líbia olasz megszállása, a két balkáni háború. A világháború politikai befejezése szerencsétlen módon történt: Wilson amerikai elnök béketerveit az európaiak – elsősorban Franciaország – meghiúsították; a németekkel kötött békeszerződésről már szóltunk. Az oroszországi események, a bolsevik forradalom győzelme „brutális polgárháborúhoz” vezetett: a szovjet történetírás pedig, meghamisítva a tényeket, a forradalmat a tömegek forradalmának nevezte – ami nem volt igaz. Viszont ez a forradalom hivatkozási pontul szolgált a gyarmatosított népek számára a gyarmatosítók ellen vívott harcukban, Nyugat-Európában pedig a kommunista pártok létrejöttében. Az orosz forradalmi eszmék nyugati elterjedését más is segítette: a nyugati társadalmak krízise, s főleg az 1929-es világgazdasági válság kirobbanása, valamint a már szintén említett spanyol polgárháború, amelyet részben szintén a spanyol gazdaság kritikus helyzete kényszerített ki, s melynek lefolyását a harcokban részt vevő valamennyi fél különös kegyetlensége kísért.

A II. világháború az egész világ berendezkedését megváltoztatta, súlyos következményeket vonva maga után elsősorban Európa számára: megszűnt ugyanis addigi világelső helye, melyet a két győztes hatalom, az USA és a Szovjetunió vett át. A háború előzményei még az 1919-ben Versailles-ban kötött békeszerződésig és a háborút megelőző húsz év történéseiig nyúlnak vissza, melyekben Hitler vezető szerepet játszott, kihasználva a nyugati demokratikus hatalmak és a Sztálin vezette Szovjetunió közötti ellentéteket; ezen ellentétek magát Sztálint arra kényszerítették, hogy bizalmatlanul viszonyuljon Franciaországhoz és Angliához. Különös szerepe volt a vizsgált időszakban – a II. világháború előtt és után – Kínának, ahol a Mao Ce-tung vezette parasztság játszotta a főszerepet; 1949 után a hatalomra jutott kínai kommunistákra óriási feladatok vártak: újjáépíteni az országot, megerősíteni a függetlenségét és nemzeti jellegét, visszaverni a külső támadásokat. Mao támogatta a szovjet rezsimet, még Sztálin halála után is; így pl. beleegyezését adta az 1956. november 4-i szovjet csapatok magyarországi bevonulásához. A szoros szovjet-kínai együttműködés azonban megszakadt, s Kína saját útját kezdte járni. A nyugati és keleti politikai ellentéteket a koreai háború is tüzelte, ami azonban végülis ráébresztette a két nagyhatalmat (USA és SZU), hogy egyikük sem képes katonailag felülkerekedni a másikon; ezek után a két ellentétes világ az imperializmus alól felszabadulni kívánó területekre helyezte át tevékenységét; azonban itt sem boldogultak, ugyanis az 1956-os szuezi válság, ha különböző szempontok szerint is, de mindkét nagyhatalom belső válságát tükrözte, s a dekolonizáció előrehaladását igazolta és segítette.

1956 a Szovjetunióban és a többi, szocializmust-kommunizmust építő szövetséges államban is mélyreható változásokat hozott Hruscsovnak az SZKP XX. Kongresszusán elhangzott, a sztálini rendszer embertelenségeit leleplező beszéde után. Lengyelország, Magyarország – a két ország népe fellázadt a kommunizmus ellen, s csak a szovjet csapatok tudták megakadályozni a szovjet szövetségi rendszer széthullását; a feladat azonban a Szovjetunió belső vezetését is megosztotta. Nálunk végülis a Kádár-vezette munkáspárt, egy kemény megtorló szakasza után enyhített a szorításon. Érdekes és érdemes tudni, hogy a magyarországi felkelés leverésében Jugoszláviának és – mint már ezt is említettük – Kínának is szerepe volt, valamint az USA moszkvai nagykövetének, aki biztosította a Szovjetunió vezetését az USA be nem avatkozásáról Magyarország szovjet megszállása esetére. A szuezi események pedig a francia és a brit imperialista – kolonialista politikájának „végső válságát” illetve az arab nacionalizmus megerősödését jelezték. A dekolonizáció a II. világháború utáni amerikai szerepvállalásnak, a szovjetek harmadik világ iránti érdeklődésének, más nemzetközi átalakulásoknak és maguknak a gyarmattartó országok politikai irányváltoztatásának az eredménye, amihez persze hozzájárultak a nemzeti felszabadító mozgalmak és az ENSZ is. A gyarmatosító országok közül Franciaország ragaszkodott „legcsökönyösebben” gyarmataihoz, azonban indokínai veresége és az algériai szabadságharc győzelme bebizonyították nézeteinek tarthatatlanságát. Sajnos, a gyarmati tehertől megszabadult országok gazdasági és társadalmi fejlődése nem ment végbe, sőt, magukban a gyarmatosított országokban is gyakran véres és kegyetlen harcokban született meg a függetlenség vagy annak utánzata. Különösen súlyos helyzetet teremtett a volt Belga Kongó és Belgium viszálya, majd az első, szabadon választott kongói kormányfő, Lumumba meggyilkolása.

Európában ezalatt virágozni látszott a gazdaság, a dolgozók fölött gyakorolt ellenőrzés lazult, a szociális biztonság javult, nőtt a magánfogyasztások aránya, ami az egyedi jólét bizonyítéka volt. Mindezek mellett csökkent a szuperhatalmak közötti feszültség is. A fogyasztóinak nevezett társadalomra az első csapást az 1968-as, az USA-ból elindult és hamarosan Európára is átterjedt diáklázadások mérték, amelyeknek legsúlyosabbika és leglátványosabbika Európában ugyanennek az évnek május-júniusában Franciaországban, pontosabban Párizsban zajlott. E lázadások kiindulópontja az USA-ban a faji megkülönböztetés és az amerikaiak Vietnam ellen viselt háborúja volt, de hamarosan a hagyományok és a fogyasztói társadalom ellen fordultak a fiatalok, akiket a rendőri brutalitás különösen felbőszített Párizsban, olyannyira, hogy a kommunisták és a munkások is a diákok mellé álltak. Vérbe fojtották 1968 októberében a mexikói diáklázadásokat is. A diákmegmozdulások ugyan nem borították fel az intézményi rendszereket sehol sem, de alaposan megváltoztatták az emberek – a felnőttek! –mentalitását, forradalmasítottak szokásokat, nyelvezeteket, családi értékrendeket, vallási érzületeket. 1973-tól újabb, ezúttal az egész világra kiterjedő és a nemzetközi kapcsolatokat is mélyen megrázó gazdasági válság tört ki: az olajár-robbanás, valamint az USA-val és Hollandiával szemben az olajtermelő országok által bevezetett embargó. Ezek az intézkedések csak fokozták a Nyugaton már 1970-től szorongató gazdasági nehézségeket, amelyek a teljes foglalkoztatottságot és a társadalmi békét ásták alá. Úgy tűnt, a keynesi gazdaságpolitika csődöt mondott, ezért a fejlett nyugati ipari országok -–elsősorban az USA Reagan és Nagy-Britannia Thatcher asszony vezetése alatt -–visszatértek a neoliberalizmushoz. Ez azonban nem hozott egyértelműen pozitív gazdasági és társadalmi fejlődést, mivel elmélyítette az amúgy is mély szakadékot gazdagok és szegények között, és tágabbra nyitotta az ollót a közepes/alacsony valamint a magas jövedelmek között. Már az 1960-as években Latin-Amerikában megfigyelhető volt ez utóbbi jelenség, azaz a szegénység egyre nagyobb tömegek életét nyomorította meg, katonai puccsok és forradalmi mozgalmak váltották egymást. Európában az 1970-es években Spanyolországban mentek végbe a társadalmi fejlődést segítő események, elsősorban Franco halála után.

Új helyzet állt elő az 1980-as években a Reagan-kormányzat vezette USA-ban: az új amerikai elnök az erő helyzetéből irányította hazája külpolitikáját; ideológiájában a szabad világ és a totalitariánus kommunizmus közötti harcot helyezte előtérbe, igyekezett visszaadni az USA-nak nemzetközi tekintélyét, amiből Carter elnöksége alatt sokat veszített. Az új szovjet vezetőben, Gorbacsovban, méltó ellenfélre akadt, ugyanis ez utóbbi roppant realisztikusan nézte és kezelte a két szuperhatalom közötti viszonyt, amelyen a lenini eszmék alapján kívánt változtatni; visszafordíthatatlan történelmi folyamatokat indított el mind a többi szocialista ország, mind a Nyugat viszonylatában. Tevékenységét szabadon, a kapitalista világ beavatkozása nélkül folytatta, ugyanis a Nyugat teljesen megbízott benne. A német újraegyesítés viszont ijedelmet keltett a világban: Kohl kancellár keménykezű bel- és külpolitikája azonban még idejében megnyugtatta a világot az erős, új Németország intencióit illetően. Nem így az 1989 áprilisi grúziai véres események, amelyek miatt Gorbacsovnak meg kellett válnia hatalmától.

Nyugat-Európában az 1950-es években megindult egyesülési folyamat az 1990-es években teljesedett ki, amikor megalakult az Európai Unió, hogy mint a Föld legnagyobb összefüggő piaca szerepeljen, s alapvető változásokat hozzon most már nem csak gazdasági, de társadalmi téren is az ún. „harmadik generációs” jogok biztosításával, úgymint az egészséghez és a szociális szolgáltatásokhoz való jogok terén. Az Unió kidolgozta saját alkotmányát is, amelynek elfogadásához és életbe léptetéséhez valamennyi tagországnak hozzájárulását kell adnia. A könyv végén még kérdésként merül fel: életbe lép-e ez az alkotmány? (Ma már tudjuk, egyelőre nem…)

Paolo Pombeni (szerk.): Cesure e tornanti della storia contemporanea (A jelenkori történelem választóvonalai és fordulópontjai). Bologna, Il Mulino, 2005. 303 o.

Kun Tibor