Klió 2006/3.

15. évfolyam

Lengyel művelődéstörténet külföldieknek

Witold Gombrowicz, az 1930-as években hazájában kibontakozott, majd a világháború kirobbanását követően Argentínában rekedt, számos országban regény- és drámaíró a kultúra tanítását kórbonctanon vagy anatómiai műhelyben tett látogatáshoz hasonlította. Leszek S. Kolek így kezdi könyvét, ám nyomban cáfolja is, hogy a múlt kulturális tényei és tárgyai valóban halottak lennének, hiszen például a lengyel irodalom említett fenegyereke által aposztrofált nagy romantikus költő, Juliusz Słowacki életműve nélkül elképzelhetetlenek az egy évszázaddal későbbi Krzysztof Baczyński háború alatt született versei, amelyeket megzenésített formában 20–30 évvel később Ewa Demarczyk keltett új életre hazájukban, hogy az 1990-es évek közepén ismét közkinccsé legyenek.

A címével és alcímével a lengyel kultúra történetébe való bevezetést ígérő angol nyelvű, nagy formátumú, mintegy 250 illusztrációval, színes képpel, valamint térképekkel illusztrált kötet szerzője nem fogalmazza meg, mit ért kultúrán. (A mű első változata más összefoglaló tanulmányokkal együtt 1997-ben jelent meg.) Kis részben az anyagi kultúra is vizsgálódásai tárgyát képezi, és vázlatot kapunk a lengyel társadalom- és politikatörténetről. Az előszóból megtudjuk, hogy könyve különböző előképzettségű külföldi hallgatóknak tartott előadásainak tapasztalataiból született és hogy a lengyel kultúra eredetiségét, nemzeti jellegét igyekszik hangsúlyozni. Nem tekinti magát hivatásos művelődéstörténésznek. A népi kultúrával nem foglalkozik.

A nyolc fejezet közül az első a kereszténység felvétele előtt lengyel földön virágzó kultúráról szól. Van mire támaszkodnia, hiszen a nyugat-lengyelországi Biskupinnak a Krisztus előtti VI–V. századból való bőséges régészeti leletanyaga ismert. Joggal beszél a Szláv Európa itteni születéséről és állapítja meg, hogy már a hagyományosan emlegetett 966-os év előtt kialakult a lengyel államszervezet elődje, amely élénk kapcsolatokat tartott fenn a nyugati kereszténységgel. Kitér az első írásos információkra és a legendákban élő múltra, majd nagy figyelmet szentel a Gall Anonim valószínűleg XII. századi latin nyelvű krónikájában közölteknek, a még pogány lengyelek életéről adott információinak. (Magyar kutatók feltételezték, hogy azonos a mi Anonymusunkkal.)

A X–XIII. századi koraközépkort tárgyaló fejezetben a szerző nagy teret juttat a román stílusú, többségében egyházi jellegű építészetnek, amely korántsem csak nagyvárosoké volt. Egyik példája a régi főváros, Gniezno. Az egyházi kultúrát a nyugati kereszténységen kívül a hazai (azaz pogány) és a bizánci hagyományok alakították. Elemzi – terjedelmes idézetek segítségével – a latin nyelvű krónikákat mint történeti forrásokat és egyben irodalmi műveket, a feltehetően XIII. századi, magyarul Istenszülő címen olvasható első nemzeti nyelven írt verset. Itt jegyezzük meg: recenziónkban olyan írókat emlegetünk, akiknek a műveit lefordították magyarra. Kolek hangsúlyozza, hogy – a keleti szlávoktól eltérően – a latin ábécé és nyelv elterjedése a nyugati civilizáció gyors terjedését eredményezte.

A szerző számára a XIV–XV. századi későközépkor a konszolidálódástól az érettségig tart. Benne kiemeli a Litván Nagyfejedelemséggel valójában már ekkortól létező uniót, a terjeszkedő német keresztesek elleni nagy győztes csatát (Grunwald, 1410), Kopernikusz egyeteme, a krakkói alapítását (1364) és annak Európa-hírű intézménnyé fejlődését. A gótikus stílusban kifejeződő világnézet elemeiként jellemzi az egyházi épületeket, például a máig leghíresebb, Krakkó fő piacterén és a királyi várban álló templomokat. A festészetről szólva érthetően még ugyancsak főleg vallási tárgyú alkotásokat (mint a híres zarándokhely, Częstochowa Fekete Madonnáját) említi. E fejezetből már sokat megtudhatunk az udvari kultúráról, valamint – a nagy iramú városfejlődésnek köszönhetően – a magas számú fennmaradt világi épületről. Már ekkor nyugati mércével mérhető nagyváros volt Poznań, Gdańsk, Wilno, Lublin és Lwów is, nem számítva az elvesztett Wrocławot. Indokoltan szól külön alfejezet a még latinul alkotó krónikaíróról, Jan Długoszról.

A következő rész címe Az aranykor, amely kifejezés egyaránt vonatkozik a XVI. századi városfejlődésre, az európai nagyhatalmi rangú nemesi Köztársaság Báthori István királynak is köszönhető erősödésére és keleti terjeszkedésére, valamint a szellemi életre. A szerző egyszerre, bár csak röviden beszél a reformációról és a nemzeti identitásról. Jó, hogy igyekszik megismertetni az olvasót a lengyel világi szépirodalom atyjaként aposztrofált Mikołaj Rej nézeteivel és alkotásaival, valamint – részletesebben – a lengyelországi humanizmussal, főleg legkiválóbb művészi kifejezőjével, az Európa-hírű Jan Kochanowski költői életművével. Az itáliaiakkal színvonalukat és bőségüket tekintve összemérhető reneszánsz emlékeket méltatva Kolek ismét visszatér Krakkóra, elsősorban királyi várára, Poznańra és Lublinra, de joggal említi indokolatlanul kevéssé ismert nagyobb és kisebb városok (Zamość, Tarnów, Kazimierz Dolny) és a gyorsan előretörő Varsó építményeit. A képzőművészetben és zenében szintén emlegethetünk aranykort. Vonatkozik ez a manierizmusra is, amelynek kifejezőjeként részletesen tárgyalja a költő Mikołaj Sęp Szarzyńskit. Vallási kérdések egyébként a továbbiakban szinte egyáltalán nem képezik Kolek vizsgálódásainak tárgyát.

Az 5. fejezet találó címe: Az elkülönülés csapdája. Az ellenreformáció XVII. század eleji győzelme után egészen a következő évszázad közepéig a dicső nemzeti és keresztényvédő múltjára büszke nemesség konzervatív és másoktól elzárkózó ideológiát kreált magának, a szarmatizmust. A mágnások ekkor barokk kulturális központokat hoztak létre, támogatva a művészeteket, köztük a színjátszást. A Varsó melletti Wilanów Sobieski János király által építtetett kastélya például nem marad el a hasonló nyugati építmények mögött. Az írók közül sok szó esik a könyvben Jan Chryzostom Pasek Emlékiratok c., a katonanemesi életet bemutató művéről, aki szerint a lengyel nemes csak római katolikus lehet. Kolek a latinul író Maciej Kazimierz Sarbiewskit nyilván azért említi, mert Nyugaton sokáig híres költő-teoretikus volt, de a szintézisből kiolvasható, hogy a lengyel barokk irodalom kiemelkedő alkotói között nem csak buzgó katolikusok voltak. Indokoltan szentel nagy teret a manierista és barokk építészetnek és képzőművészetnek, például Gdańsk különböző etnikumú művészeinek. Itt olvasunk a rokokóról is, bár az később hódított.

A felvilágosodás és a romantika korszaka (1750–1850) egy fejezetbe került. Ennek egyik oka nyilván az, hogy korszakolási viták vannak a romantikus kor kezdetét illetően. A záró dátumnak 1963–64-nek, az utolsó nemzeti függetlenségi harc idejének kellene lennie még akkor is, ha a realizmus jegyei korábban jelentkeztek. Meggyőző a művészetpártoló és stílusteremtő utolsó király (1764-től) szerepéről szóló rész. Itt számos írót említ, valamint hangsúlyozza a Nemzeti Oktatási Bizottság (1773–94) – földünk első oktatási minisztériuma – és más tanító-nevelő és tudományos intézményeknek a jelentőségét. Ez annál nagyobbnak számít, ha figyelembe vesszük azt, amiről a szerző megfeledkezni látszik: az előző évtizedekben a meggyengült Lengyelország egyre nagyobb részét foglalták el a szomszédos nagyhatalmak, sőt az 1795-ben több mint egy évszázadra megszűnt létezni. Igaz, a lengyel romantikus ideológia alapkomponenseinek tartja a patriotizmust, a nemzeti identitást és „a megszállás drámáját”. Részletesen foglalkozik Puławyval, a második számú kulturális központtal, a rokokó, szentimentalizmus és preromantika fellegvárával, és ugyancsak sok írót és képzőművészt hoz szóba. A romantikus győzelmek közé sorolja a festő Piotr Michałowski és – a franciaországi emigrációjának köszönhetően is – Európa-szerte ismert költő-drámaíró, Adam Mickiewicz életművét. Ő, a már említett Słowacki és Zygmunt Krasiński, valamint a korán jött formaújító, Cyprian Norwid hozták létre „az európai irodalom páratlan jelenségét”, „a műfajok különbözőségének keverékét”, a lengyel romantikus drámát – írja Kolek. Ekkor már a lengyel zene is európai közkincs: nemcsak a Chopiné, akinek polonézeiről Liszt Ferencet idézi, hanem a nemzeti opera megalkotója, Stanisław Moniuszko is.

Ez utóbbit – a romantika korának korai zárása miatt – már a pozitivizmusról és a modernizmusról szóló fejezetben (1850–1918) tárgyalja. Aleksander Gierymski festészetét úgy ismerteti, mint a világhírű író, Bolesław Prus regényeinek megfelelőit. Mindezek a lengyeleknél francia és angol források nyomán pozitivizmusnak nevezett új ideológia kifejezői, amely szerint az 1864-es vereség után nem időszerű a függetlenség kivívásának ügye, hanem az alapoknál elkezdett gazdasági és szellemi munkával kell előbbre vinni a nemzetet. Kiemeli a lengyel tudomány ekkori eredményeit, különös tekintettel különböző kiadványokra. A mégis továbbélő romantikus hagyományokat A hazafias-nemzeti irányzat címen elemzi. Legismertebb képviselője a festő Jan Matejko és a Nobel-díjas Henryk Sienkiewicz. Munkássága a szerző számára az ún. pozitivista irodalom szerves része, mi pedig úgy véljük, a dicső múltat megelevenítő regényíró „a szívek erősítésére” nevelte és tanította az először sokmilliós lengyel olvasóközönséget, ami teljes mértékben megfelelt ezen ideológiának. Kolek számos festő munkásságát jellemzi, akik legalább életük végén az impresszionizmus képviselői voltak. Méltán kap megkülönböztetett figyelmet az újromantikus és szimbolista Stanisław Wyspiański, a lengyel színház és – színpadkép megújítója. Ő, úgy is, mint a szecesszió elterjesztője, a XIX. század utolsó évtizedétől számított Ifjú Lengyelország mozgalom, valójában egy modernizáló kulturális korszak egyik vezéralakja. A szerző nem feledkezik meg az építészet új jelenségeiről sem, hiszen benne mind nagyvárosokban, pl. a ma második legnépesebb Łódźban, mind kisebbekben jelentős szerephez jutott a szecesszió, illetve – mint Zakopanéban – a népi elemek. Ugyanekkor bontakozott ki a nemzetközi hírnevet később szerzett zeneszerző, Karol Szymanowski. Az írók népes seregéből kiemelkedik a második lengyel Nobel-díjas Władysław Reymont és a honfitársai szemében hasonló rangú Stefan Żeromski. Életművének romanticizmusát, naturalisztikus ábrázolását és szimbolizmusát, brutális szókimondását és líraiságát, érzékenységét és esztétizálását Kolek joggal veti össze a festő Jacek Malczewski művészetével.

A könyv legterjedelmesebb utolsó részének címe: XX. századi változások – 1918, a lengyel állam újjászületése után, nagyjából az 1990-es évek közepéig. A szerző elkülöníthetett volna néhány korszakot. Elöljáróban a lengyel szellemi élet két meghatározó és reprezentatív egyéniségét említi: az avantgárd drámaíró, festő és filozófus Stanisław Ignacy Witkiewiczet, aki a II. világháború kitörésekor lett öngyilkos és a harmadik lengyel Nobel-díjas írót, Czesław Miłoszt, aki a sztálinizmus elől menekülve évtizedekig Nyugaton élt. Kolek A régi rend összeomlása címen sok írót és festőt sorol fel, különös tekintettel az újító törekvésekre, a kísérletező írókra, Bruno Schulzra vagy a már említett Gombrowiczra. Az időben előrehaladva egyre nehezebb rangsorolni. Nem feledkezik meg a hagyományosabb, a pszichikumot elemző alkotókról sem.

A Háborúk évszázada alfejezetből az érdeklődő külföldi megtudja, hogy az 1939–45 közötti német és részben a szovjet megszállásnak több mint 6 millió lengyel állampolgár, köztük csaknem fele arányban zsidó esett áldozatul, míg a britek mintegy félmillió embert vesztettek. A Szovjetunió lágereibe legalább másfél millió lengyelt deportáltak. A fasiszta német vezetés a lengyel kultúra gyors megsemmisítésére törekedett. Mindezeknek, valamint az 1944-ben a londoni emigráns kormány által kirobbantott varsói felkelésnek számos művészeti dokumentuma van, pl. az író Tadeusz Borowski vagy a festő és színházi rendező Józef Szajna alkotásai. „A háborús tapasztalatok traumája” – mint a szintén nemzetközi hírű Tadeusz Kantornál – évtizedekig hatott a képzőművészetben és a színházban, hasonlóan az irodalomhoz, pl. Tadeusz Różewicz munkásságában. Kolek lényeglátóan ismerteti az ideológiai kényszert, amelyet a háború után a Szovjetunió alkalmazott. Ennek hatására került bele egy 1949-es programnyilatkozatba: „A haladó művészet csak és kizárólag … szocialista realista művészet lehet. Minden más művészi magatartás csupán tudatos és nem tudatos sodródás a pusztuló világ degenerálódása felé.” Az emigrációban élő írók – mint Miłosz, A rabul ejtett értelem szerzője – nyíltan, az otthoniak – Jerzy Andrzejewski, Zbigniew Herbert, Tadeusz Konwicki – az 1956 körüli évektől a lehetséges eszközökkel tiltakoztak a diktatórikus hatalom irányította szellemi élet ellen. Ugyanezt tette világhírűvé vált filmjeivel Andrzej Wajda, a „lengyel iskola” szellemi atyja. A „látványos film” alkotói évtizedeken át nálunk irigylésre méltó érdemeket szereztek több tucatnyi klasszikus irodalmi alkotás (Sienkiewicz-, Prus-, Reymont- és Iwaszkiewicz-regények) megfilmesítésével.

Az állampárt és a társadalom közötti első, 1956-os tömeges konfliktus után a másodikat 1968-ban kulturális esemény, Mickiewicz drámájának Kazimierz Dejmek rendezte színházi bemutatója robbantotta ki. A diktatórikus hatalomgyakorlás ellen ettől kezdve a legnevesebb filmrendezők (Krzysztof Zanussi, Krzysztof Kieślowski) próbáltak tiltakozni műveikkel, de az igazi csapást az 1976-os tömeges tiltakozási hullám, majd a Szolidaritás szervezett megalakulása és legalizálása nyomán Wajda mérte a szocializmusnak nevezett rendszerre (A márványember, a Cannes-ban nagydíjat nyert A vasember). A szerző hangsúlyozza az illegális kiadványok, a különböző értelmiségi ellenzéki körök és a katolikus egyház, valamint annak szerepét, hogy a Vatikánban lengyel pápát választottak (1978), akinek szülőföldjén tett látogatásai bátorították a nemzetet. A könyvből egyértelműen kiolvasható: ezek után könnyen megérthető, hogy az 1980-as években a politikai hatalom annyira legyengült, hogy az évtized végén beleegyezett a kerekasztal-megbeszélésekbe, amelyek a rendszerváltozásba torkollottak.

A szerző indokoltan adta a Globális kultúra címet a következő alfejezetnek, hiszen a nemzeti „misztérium” háttérbe szorulóban van. Igaz, a legnagyobbak, mint az emigrációból hazatért Miłosz az általános emberi problémák mellett nem feledkeztek meg a lengyel hagyományokról és a különböző népek együttélésének kérdéseiről. Kolek még Konwicki, Kuśniewicz és Herbert munkásságát méltatja részletesen, míg fiatal írókat csak felsorol. Sok mondanivalója van a képzőművészet olyan nemzetközi hírű művelőjéről, mint Magdalena Abakanowicz és pályatársai, de a kísérletező színház nagy alakjáról, Jerzy Grotowskiról, valamint több külföldön is elismert zeneszerzőről, köztük Krzysztof Pendereckiről is.

Kolek igen rövid, a világhírű sci-fi író és filozófus Stanisław Lem gondolataiból kiindulva korunk kultúrájának átmeneti jellegéről szóló összegzését válogatott bibliográfia követi, amely többségükben történelmi, másodsorban irodalmi tárgyú, nagyobbrészt műveket tartalmaz. Szerencsés, hogy néhány oldalon bizonyos terminusokat magyaráz.

A könyvből hiányzik olyan témakörök bővebb kifejtése, amelyek más művelődéstörténészek számára fontosak (az ember és természet viszonya, életmód és mentalitás, egyházak és vallások, a népi kultúra). Ez részben nyilván koncepció kérdése, és a terjedelmet figyelembe véve érthető. Így is például szolgálhat azok számára, akik arra hivatottak, hogy nemzeti kultúrájukat más országok lakóival igényesen megismertessék.

Leszek S. Kolek: Polish Culture. An Historical Introduction. (Lengyel kultúra. Történeti bevezetés). Second edition. Maria Curie Skłodowska University Press, Lublin, 2002. 336 l.+16 színes tábla.

D. Molnár István