Klió 2006/3.

15. évfolyam

„Egység a sokféleségben?” Az Európa-gondolat 19-20. századi német, lengyel és magyar képviselői.

Option Europa. Deutsche, polnische und ungarische Europapläne des 19. und 20. Jahrhunderts. Band 1-3.

Herausgegeben von Włodzimierz Borodziej, Heinz Duchhardt, Małgorzata Morawiec und Ignác Romsics.

Vandenhoeck & Ruprecht, Göttingen, 2005.

Az európai integrációs folyamat történeti előzményeinek, gazdasági, társadalmi, eszmetörténeti motivációinak kutatása a hazai történettudományban és politológiában is egyre nagyobb teret nyer. Ismerve az Európa-tervek, Európa-gondolatok hátterét és tartalmát feltáró nemzetközi szakirodalmat ez egyáltalán nem tűnik meglepőnek. Nyugat-Európában - elsősorban francia és német nyelvterületen - akkor jelentek meg nagyobb számban az európai egységgondolattal foglalkozó művek, forráskiadványok, amikor az integrálódás folyamata újabb lendületet vett. Bár Magyarországon Mérei Gyula, Tokody Gyula, Irinyi Károly, Kövics Emma és mások írásaikban már a 90-es évek előtt is foglalkoztak az integrációs gondolat különböző megjelenési formáival, mind a történésztársadalom, mind a történeti kérdések iránt fogékony olvasóközönség érdeklődése a 90-es évek közepétől - Magyarország EU-integrációs folyamatának elindulásával - fordult az európaiság, Európa-tervek vizsgálatának irányába

Franciaországban és az NSZK-ban az 50-es évek közepétől jelenten meg nagyobb, a nyugat-európai integráció történeti hátterét elemző művek. Az előzmények feltárásában a Monarchia megítélése gyökeresen új formát öltött. Míg a 60-as, 70-es évek magyar történeti kutatásában a dualista rendszert elsősorban nemzetiségi, jogtörténeti vagy politikatörténeti aspektusból elemezték, számos nyugati történész számára viszont a kiformálódó európai integráció egyik történeti előképét jelentette. Felfogásuk szerint a római szerződésben célként megfogalmazott négy szabadság elve a Monarchia keretén belül már megvalósult, ráadásul egy olyan régióban, ahol a XX. században a gazdasági érintkezéseket, személyek mozgását számos tényező gátolta. Erre jó példa Kristina Maria Fink 1968-ban megjelent műve, amit Maygarországon is recenzáltak.

Amint több posztszocialista ország csatlakozása elérhető közelségbe került, náluk is egyre nagyobb hangsúlyt kapott az integrációs gondolat kutatása. Számos nemzetközi kutatócsoport is szerveződött. A címben jelzett háromkötetes mű egy 2001-ben elindult mainzi, budapesti, varsói intézményekre és történészekre kiterjedő hároméves kutatómunka eredményeit összegzi. Jelentős motivációt jelentett, hogy ekkora már elérhető közelségbe került Magyarország és Lengyelország EU-csatlakozása. Ez a körülmény tovább növelte az integrációval foglalkozó programok iránti figyelmet. A kutatómunka az „Egység a sokféleségben?” elnevezést kapott keretprogram részeként ment végbe, melyet a Volkswagen Alapítvány is támogatott.

Az első kötet összegző tanulmányokat tartalmaz. Ezek két részre tagolódnak. Az első három írás a német, a lengyel s a magyar Európa-tervek általános vonásait mutatják be a bécsi kongresszus és a második világháború vége közötti időszakban. Ez a két évszám nemcsak az európai történelemben, hanem az Európa-gondolatok megfogalmazásában is markáns korszakhatárt jelentenek. A bécsi kongresszus nem pusztán a napóleoni háborúkat zárta le, hanem jelentős átrendeződéseket is hozott, valamint kiformálta azt az európai hatalmi rendszert, ami többé-kevésbé 1914-ig fennállt. A kezdődátumot még az a körülmény is indokolja, hogy az Európa-tervek elsősorban akkor fogalmazódtak meg, amikor látszólag mutatkozott némi esély megvalósulásukra, azaz új hatalmi rendszerek, területi elrendeződések létrejöttekor. Erre a legnagyobb esélyt a békekonferenciák, nemzetközi kongresszusok adtak. Ez azonban csak elviekben létezett. Ennek ellenére 1814/15 környékén számos ismert, ill. mára teljesen elfeledett Európa-terv fogalmazódott meg, melyekről a második kötetet képező adattárból informálódhatunk. 1945-el lezárult az a világháború, ill. lassan kiformálódott az az új világrend, melynek tapasztalatai és kihívásai döntő lökést adtak a nyugat-európai integrálódás elindulásához. Gyakran idézett az az adat, hogy egy 1945 őszén Franciaországban elvégzett közvéleménykutatás alapján a válaszadók több mint kétharmada elkerülhetetlennek tartotta az integrációs intézmények létrehozását.

Heinz Duchhardt mainzi történészprofesszor a német Európa-tervek motivációit és általános vonásait vázolta fel. A 19. századi német történelemre is igaz az a megállapítás, hogy annak ellenére voltak folyamatosan jelen ezek az elképzelések, hogy a politika fejlődés fő iránya nem az európai összefogás irányába haladt, hanem a nemzetállamok kiformálódása felé. Ez nem német sajátosság, hanem az integrációs gondolatok általános vonása. Tanulmányából egyértelműen látszik az a másik általános jellegzetesség is, hogy aktív politikusok nem azonosultak ezekkel az elképzelésekkel. A XIX. század második felében azonban számos olyan mozgalom, eszmerendszer is felkarolta az Európa-eszmét, melyek eredetileg más célokra szerveződtek. Ilyen pl. a nemzetközi békemozgalom, progresszió, nőmozgalom, politikai katolicizmus. Ez utóbbi Németország esetében nagyobb szerepet játszott. A szerző utal az 1920-as német Európa-politikára. A korszak alapvető külpolitikai stratégiáját Stresemann határozta meg. A Páneurópa-mozgalom a német külpolitika egyik fontos eszközévé vált. A mozgalom anyagi hátterének megteremtésében is döntő szerepe volt bizonyos német pénzügyi köröknek. A húszas évek Európájában számos aktív politikus is azonosult a Páneurópa-mozgalommal. Nemcsak Stresemann, hanem Briand, Seipel és Beneš is. Bár a szerzőnek nem adatott elég lehetőség a húszas évek Európa-terveinek elemzésére, hangsúlyozni kell azt a lényeges körülményt, hogy olyan személyek vállalták fel a Páneurópa-mozgalom képviseletét, akiknek külpolitikai célkitűzéseik igen messze állt egymástól. Ez alapvetően meghatározta az Európa-tevek két világháború közötti sorsát. Jól látható ez a Briand-terv fogadtatása kapcsán. 1931 után a német külpolitikában jelentős átrendeződés ment végbe. Páneurópa-helyett Mitteleuropa lett a német diplomácia eszköztárának döntő eleme, ami még markánsabban jelentkezett a hitleri időszakban.

A második összegző tanulmányban három lengyel szerző hazájukban megfogalmazott Európa-terveket elemzik. Ebben az időszakban Lengyelországban sem az európai egység volt az alapvető nemzetpolitikai stratégia. Az 1795-1918 közötti korszak a nemzeti megosztottság, az önállóság és a nemzeti egység hiányának az időszaka. Ismert, hogy ebben a „hosszú” 19 században az első számú lengyel nemzeti cél az egység és függetlenség kivívása volt. Ennek legfőbb akadálya azonban az, hogy három nagyhatalom szorításában kellett ezt a programot megvalósítani. Az Európa-tervek több évszázados történetén végigtekintve megállapíthatjuk, hogy ezek az elképzelések sohasem öncélként jelentkeznek, hanem valamilyen egyéb törekvés elérésének eszközeként. Lehet ez az európai hatalmi egyensúly, az „örökbéke” megvalósulása. Lengyelország esetében ez az említett nemzeti függetlenség. Tisztában voltak a lengyel politikusok, hogy saját erőből, több nagyhatalommal szemben erre nincs esély. Adam Czartoryski herceg, nem pusztán az 1830/31-es felkelés vezető alakja, hanem annak bukása után kiformálódó lengyel emigráció központi alakja. A szent szövetségi korszakban meghatározó szerepe volt egy-egy emigráns mozgalomnak. Érvényes ez a lengyelek mellett az olaszokra, ill a húszas években a görögökre. A párizsi Hôtel Lambertben koncentrálódó lengyel emigráció nem pusztán jelentős elismerést vívott ki a párizsi szalonokban, hanem nem csekély hatással voltak más emigráns mozgalmakra. Ez érvényes a Czartoryski által megfogalmazott Európa-tervekre is. Ismert a témával foglalkozó szakirodalomban, hogy a szerb belügyminiszter Garaŝanin által 1844-ben megfogalmazott Tervezet is döntő mértékben a lengyel emigráció elképzeléseire támaszkodott. Érdemes itt azt is megemlíteni, hogy az egyes közép- és kelet-európai országok hazájuk EU-csatlakozási törekvéseiben nagy mértékben támaszkodtak, mintegy érvrendszerként használták a korábbi évszázadokban megfogalmazott tervezeteket „európaiságuk” hangsúlyozásaként. A lengyeleknél Czartoryski herceg nyújtott erre kiváló lehetőséget. A szerzők jelentős teret szánnak a lengyel munkásmozgalomban megfogalmazott Európa-elképzeléseknek. Olvasva a szerzők tanulmányát jól látható, hogy régiónkban az egyes népek történeti tudatában, történeti gondolkodásában milyen közös vonások vannak. A 19. században a lengyel egység és önállóság megfogalmazásában fontos hivatkozási alap volt a történelmi múlt, elsősorban a Jagelló-korszak. Náluk is érvként jelent meg a „három tengerpart mosta” Lengyelország hagyománya.

Romsics Ignác az Európa-gondolatok és a regionális egységtörekvések magyarországi képviselőt és azok elképzeléseit mutatta be a vizsgált időszakban. Ki kell itt emelni, hogy a kötet tartalma a címben jelzetthez képest több. Nemcsak az európai egységet felvázoló törekvésekre koncentráltak, hanem a regionális összefogást megfogalmazó, rendkívül változatos formákban megjelenő föderációs, konföderációs elképzelésekre is. Ezek is fontos eszmetörténeti előzményét jelentik az európai integrációnak. Az integrációs gondolat történeti kutatói mindig is hangsúlyozzák, hogy ezeknek a törekvéseknek jelentős historiográfiai értékük van, valamint az európai eszmetörténetben fellehetőek bizonyos konstans elemek. Ilyen többek között a különböző motivációkból - legyen vallási, politikai vagy gazdasági - megfogalmazott integráció gondolata. Romsics Ignác ebben a témában már magyar nyelven is számos publikációt tett közzé. A magyarországi tervek sajátosság az, hogy az Európa-koncepciók megfogalmazásánál mindig fontos szempont volt a helykeresés, a magyarság hovatartozásának felvetése. Ez a magyar eszmetörténet egyik konstans kérdése. Hasonlóan fontos eleme volt a magyar politikai gondolkodásnak az un. félelemeffektus. A 19. század közepe óta számos döntő politika kérdésben, a hovatartozás, a nemzetstratégia megfogalmazásában kulcskérdésnek számított a szláv és a német fenyegetettség érzése.

Az első kötet következő négy tanulmánya egy-egy részkérdésre koncentrál. Az egyik lengyel szerző a svájci berendezkedés példáját mutatja be a német föderációs tervek szempontjából. Számos korábbi szerző is foglalkozott már Svájccal - nyelvi, kulturális sokfélesége révén -, mint ez európai integráció egyfajta mintájával, ahol az „egység a sokféleségben” megvalósulni látszott. Egy másik lengyel szerző hazájának föderációs elképzeléseit nemzetiségi, néprajzi szempontból vizsgálja. Jellegzetes vonása a 19. század lengyel eszmerendszerének a russzofóbia, melynek alátámasztására számos érvet próbáltak megfogalmazni.

A résztanulmányok között szerepel egy magyar szerző Varga Gergely is, aki a huszadik század első harmadában publikáló Paikert Alajos művein keresztül mutatja be a magyarság hovatartozásának, eredetének és hivatásának problematikáját különös tekintettel a turáni eszmére.

A második kötet egy kutatásban rendkívül jól hasznosítható adattár. A bécsi kongresszustól 1945-ig megfogalmazott 292 német, lengyel és magyar Európa-tervezet adatait összegzi. Feltünteti - amennyiben ismert – a szerző rövid életrajzát, a tervezet eredeti címét, majd annak német fordítását, megjelenési helyét, évét, valamint levéltári, könyvtári elérhetőségét és rövid tartalmi kivonatolását. Mivel számos olyan tervezet is szerepel az adattárban, mely valóban teljesen ismeretlen egy átlagkutató számára, elérhetőségük valóban hasznos információt nyújt. A szerkesztők természetesen nem törekedhettek a teljességre, hiszen az integrációs gondolatot felvető szerzők teljes publikációs tevékenységének összegyűjtése csaknem lehetetlen vállalkozás. Számos magyar szerző is szerepel az adattárban. Mint pl. Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Táncsis Mihály, Hantos Elemér, Szabó Dezső stb. A teljességre való törekvés mennyire reménytelen vállalkozás, azt jól láthatjuk, ha összevetjük a magyarországi szerzők névsorát az 1986-ban megjelent Helyünk Európában c. könyv második kötetének végén feltüntetett bibliográfiával. Ez az adattár az 1918-82 között napvilágot látott hasonló tematikájú magyar művek jegyzékét sorolja fel, mely láthatóan gazdagabb a német kiadvány második köteténél, pedig a magyar kiadvány bibliográfiája sem nevezhető teljesnek. De ezt elvárni irreális lenn.

A harmadik kötet 18 tervezet részletes szövegét tartalmazza. A szerkesztők szándéka szerint a következő válogatási szempontokat vették alapul. Viszonylag rövidebb terjedelmű, a lengyel és a magyar szerzők esetében reprezentatívnak tekinthető, de német nyelven nem elérhető műről legyen szó, valamint modern kiadással ne rendelkezzenek, mely a hozzáférhetőséget egyébként jelentősen megnehezítené. Fontos szempont, hogy reprezentatív jellegűek legyenek. A válogatásban feltüntetett német és lengyel szerzők többsége a magyar kutatók számára valóban alig ismertek. Kivételt képez talán Władysław Czartoryski 1870-ben, Párizsban elmondott beszéde, de ő is apja, Adam Czartoryski révén vált ismerté.

A válogatásban négy magyar szerző szerepel. Táncsics Mihály 1857-es Hét nemzetiség szövetsége c. 1857-es tervezete, Kossuth Lajos 1862-es Dunai Szövetség c. javaslata, Pásztor József 1919-es Európai Egyesült Államok c. műve, valamint SzabóDezső 1935-ös Magyarország helye Európában: Keleteurópa c. írása. Azt a korábbi megállapítást, hogy az Európa-tervekben, az európai eszmetörténetben milyen határozott kapcsolódások, konstans gondolatok vannak igazolni látjuk Táncsics Mihály tervezetében is. Ő sem egyszerű öncélként gondolja a közeledést, hanem a háborúk, konfliktusok elkerülésének egyedüli lehetséges formájaként.

A kiadvány címében feltüntetett témához igazodik a borító ábrázolása is, amihez Rubens híres Európa elrablása c. festményének egyik részletét választották. Olyan kiadványt alkottak meg a szerzők, szerkesztők, mely nemcsak hasznos ismereteket nyújthat a téma iránt érdeklődő olvasónak - legyen az szakember, vagy egyszerű érdeklődő -, hanem az integrációs gondolat történeti előzményeiben elmélyülő kutató számára is kiindulási alapot jelenthet adatgazdagsága révén.