Klió 2006/3.

15. évfolyam

Kétszáz év lengyel alkotmányai

Talán nem veszi rossznéven Andrzej Ajnenkiel, hogy könyve ismertetését két a könyv bevezetőjében szereplő idézettel kezdem, az első, lengyel szerző Zygmunt Gloger tollából: „… Az 1791-es május 3-i alkotmány, a fenti napon aláirt parlamenti határozat (Uchwała sejmowa), rendkívűli jelentőséggel bírt, mivel nem volt a történelemben ezt megelőzően példa arra, hogy a nemzet uralkodó rendje, anélkül, hogy erre erőszakkal rákényszerítenék, önként lemondjon előjogairól, mint azt a lengyel nemesség tette 1791-ben.” (idézi Ajnenkiel, 7. old.)

A másik nem kevésbé érdekes. Karl Marx hátramaradt kéziratában következőképpen fogalmaz: „Minden gyengesége ellenére, ez az alkotmány egyedüli szabadság-műként ragyog ki az orosz--porosz--osztrák barbarizmus hátteréből, amit Európa Kelete valaha is önállóan alkotott. És kizárólag a nemességtől, a kiváltságos osztálytól jött. A világ történelme nem ismer példát a nemesség hasonló nemességére.” (idézi Ajnenkiel, 8. old)

Ehhez tudni kell, hogy a lengyel nemesi köztársaság, a Lengyelországot és Litvániát egyesítő soknemzetiségű, a XVII--XVIII. század fordulójától, hivatalos néven „Rzeczypospolita” (nemesi köztársaság), talán az egyik legérdekesebb államalakulat volt térségünkben. A lakosság 10 százalékát (sőt a lengyelül beszélők arányát nézve 25 százalékát) tette ki a nemesség. Előjogaik, a szabad királyválasztás, a mindent eldöntő nemesi gyűlések, a „nihil nowi”, a nemesi, majd egyre inkább mágnás domináció, az uralkodó pozíciójának fokozódó gyengülése azonban ugyanakkor mind mélyebb válságba is sodorta az országot.

Kétszáztizenegynehány éve ebben a soknemzetiségű lengyel Rzeczpospolitában alaptörvény született, Európában az első, az amerikai után a második a világon. Kormányzó Törvény volt a hivatalos neve, amely megszabta az államrendet, szervezeti kérdéseit, és lakosainak jogait és kötelességeit. Az ún. ”Négyéves Szejm” utolsó kísérlete volt, hogy az országárulókkal szemben megvédje országát az idegen behatolók ellen. S ugyanakkor felzárkózzon a polgárosodó Európa mellé, amit ekkor elsősorban a francia forradalom eszméi képviseltek (Az alaptörvény szerint „Az emberi társadalom minden hatalma kezdetét a nemzet akarata képezi”, itt a nemzet fogalmát már modern rousseau-i szellemben értik, s nem a hagyományos nemesi nemzet értelmében. Sőt a hatalom hármas felosztása is megfogalmazódott: a törvényhozó hatalom, a végrehajtó hatalom és a bírósági hatalom formájában.) Abban az elkeseredett küzdelemben, amit a lengyel nemzet az elkövetkező évszázadokban létéért és függetlenségéért vívott ez az alaptörvény nemcsak ösztönzésül szolgált minden későbbi alkotmányos kísérlet számára, de biztatást is a lengyel nemzet legjobbjainak az összefogására. Vagy, mint ahogy Andrzej Ajnenkiel fogalmaz, „A Május 3 Alkotmány a hanyatlás időszakában a nagyság bizonyítékaként vált a nemzeti tradíció részévé, s lett a függetlenségért, az állam megszilárdításáért és polgárai jogainak kiszélesítésért folytatott küzdelmek szimbóluma”.

1795-ben Oroszország, Poroszország és Ausztria végérvényesen felosztották egymás között Közép-Európának ezt a valaha egyik legtekintélyesebb országát. Az ezt követő 128 évben, 1918-ig többféle államalakulat formálódott, egyike-másika, így pl. a Varsói Hercegség (1807--1812), vagy a Lengyel Királyság (1815--1831), a Krakkói Köztársaság sajátos jelensége (1815--1846), a félfüggetlenség bizonyos kritériumait is magán viselte. Ennek megfelelően több önmeghatározó, rendszermeghatározó kísérlet is született. Az alkotmány mint intézmény jellege, mibenléte, a mögötte felsorakozó erők szerepvállalása talán szorosabban épült bele a lengyel nemzettudat, nemzeti érzelmek mélységeibe, mint az alkotmányosság kérdésében térségünk többi népeinél általában tapasztalható volt. Nem csupán jogi kérdés lett, nem csak a jogrendszert rögzítő okirat, hanem érzelmi kérdés, a lengyel történelmi legitimitás, s tegyük hozzá, hogy a lengyelek egy része küldetéstudatának bizonyos megtestesítője.

Talán ezzel is magyarázható, hogy az alkotmányosság problematikája, a három legfontosabb alkotmányos okirat az 1791-es, 1807-es és 1815-ös megítélése a XIX--XX. századi történész viták központi kérdései közé tartozott. S erre a lengyel történeti irodalom rendkívüli gazdagsága is bizonyítékul szolgál. Andrzej Ajnenkiel könyvében ennek számtalan példájával találkozunk. De igy volt ez a XX. század alkotmányai kapcsán is. Ami talán még érdekesebb, napjaink politikai vitái, mint azt a könyvben is olvashatjuk, a jelenlegi alkotmányos folyamatokat sem kímélik és rendkívül megoszlanak Lengyelország jelenlegi alkotmányával kapcsolatos kortárs megítélések is.

Andrzej Ajnenkiel könyve közel háromszáz év rendkívül izgalmas történelmi és jogi folyamatait mutatja be és elemzi. Mint a szerző hangsúlyozza, elsősorban joghallgatók számára íródott. A gazdag történelmi háttér megrajzolása mellett részletesen bemutatja és értékeli mind azokat a kül- és belpolitikai tényezőket, amelyek a lengyel történelem folyamatát befolyásolták. Talán éppen ezért izgalmas olvasmány mindenki számára, aki a történelem iránt érdeklődik, s ez vonatkozik nemcsak a lengyel, de a közép-európai történelem iránt érdeklődő külföldi olvasókra is. A könyv szerzője természetesen nem takarékoskodik saját véleményével, a megfogalmazott jogrendek bírálatával, ami feltehetően kiindulópontul szolgálhat további történész viták számára is..

Nehéz dolga van annak, aki a könyv részletes bemutatására vállalkozik. Rendkívül szétágazó az az eseménysor, a lengyel területek jogi és függőségi rendszerének állandó változásai, a szétszakítottság által befolyásolt körülmények, változó jogrendszerek sajátságos szövevénye, amivel az olvasó az első százötven oldalon megismerkedhet. Ezek nélkül pedig szinte érthetetlen a lengyel társadalom mai valósága is, a lengyelek eltérő mentalitása. Erre ennek ellenére egy rövid ismertetésben nem vállalkozhatok. A 128 éves rabság, felosztottság időszakának gazdag történeti és jogtörténeti anyagából csupán egy momentumot szeretnék kiemelni, az 1814/15-ös bécsi döntés kérdését. Az európai nagyhatalmak döntőbíróként léptek fel itt többek között a lengyel területek hovatartozásának kérdéseiben is. Joggal nevezik sokan ezt a döntést „Lengyelország negyedik felosztásának” mutat rá Ajnenkiel. Mert miközben a résztvevő hatalmak képviselői elvben elismerték Lengyelország 1772 előtti területi egységét, a jövőre vonatkozó javaslataik csupán bizonyos kereskedelmi szabadság biztosítására, és az egyes megszálló hatalmak részéről biztosítandó jogokra vonatkozó ajánlásokban merült ki, no és a Krakkói Köztársaság rövid életű furcsa alakulatának a kialakításában.

Az elkövetkező közel kétszáz esztendőben nem ez volt az egyetlen olyan nemzetközi döntőbíráskodás, amely így vagy úgy, de meghatározóan befolyásolta a lengyel társadalom életét. Érdemes talán még azt is hozzátenni, hogy a bécsi döntés hatására a cári fennhatóság alá került területeken az un. „Lengyel Királyságban”(1815-1831) sajátos „alkotmányos” függőség alakult ki, amelyre, mint azt Ajnenkiel idézi, egy korabeli megfogalmazás szerint az volt a jellemző: „Az alkotmány az asztalon feküdt, a bot az asztal alatt.” Majd a mondás úgy módosult „Most a bot van az asztalon, az alkotmány az asztal alatt.” (Nem véletlen, hogy ez, a térségünkben a II. világháború után kialakult viszonyokra kísértetiesen hasonlító jelenség a magyar írókat is foglalkoztatta (Lásd Spíró György: Az Ikszek. - Sz. K. megjegyzése).

1918 novemberében Lengyelország visszanyerte függetlenségét. „Ez, a megszálló hatalmak elnemzetlenítő politikája következtében létében halálosan fenyegetett nemzetnek a hatalmas sikere volt” - írja a könyv szerzője. Azoknak a viharos változásoknak közepette, amelyek Európát ezekben az években átalakították, rendkívül bonyolult gazdasági, jogi stb. körülmények között, indult meg az új állam, a lengyel köztársaság „Rzeczypospolita” államhatalmának, jogrendszerének a kiépitése. 1921. március 17-én született meg az uj alkotmány, amely ettől kezdve a „márciusi Alkotmány” nevet viseli, amelyről a szerző azt írja „Számos modern, demokratikus határozatot képviselt. A képviseleti kormányzati rendszer demokratikus elveire épült, kétségtelen pozitívumai közé tartoztak a parlament szerepe az államban, a modern közigazgatási apparátus szervezeti elvei, a bíráskodás, az állampolgári szabadságjogok és törvények kiépítése. Fontos szerepet játszott a lengyel területek saját állam keretei közötti integrálásában, a II. Rzeczypospolita (ez volt a két világháború közötti Lengyelország közkeletű elnevezése - Sz. K.) rendszerbeli, politikai stabilizációjában”.

A feldolgozás során a szerző részletesen elemzi az egyes alkotmányok, alkotmányos törvények döntéseit, azok funkcionális szerepét az államban, felvázolja azt a társadalmi hátteret, amely létrejöttüket befolyásolta, végső összegezésképpen értékeli az alaptörvényeket mint egészet, azok pozitív és negatív vonásait. De nem elégszik meg ezzel, részletesen kitér az egyes részelemek szerepére, pl. az adott esetben a parlament sokak által eltúlzottnak vélt szerepére, az ún. szejmokrácia problémájára, a köztársasági elnöki funkció hatásköre körül kialakult vitákra, vagy a nemzetiségi jogok kiváltotta viharokra, stb. Külön-külön részletesen elemzi az egyes alkotmányos törvények gyakorlati hatását. Ez jelentősen hozzásegíti az olvasót a tájékozódáshoz, történetesen az márciusi alkotmány esetében annak megértéséhez, hogy melyek lehettek azok a tényezők, hibás döntések, amelyek nehezítették az uj állam belső konszolidációját, és erősítették fel 1923--24-ben az autoritárius törekvéseket.

1926. május 12-én Piłsudski marsall a hozzá hű csoportok élén fellépett a legális lengyel kormány ellen. A hatalom átvétele, és az azt követő alkotmánymódosítások következtében az addigi parlamenti-kabinet rendszer megszűnt funkcionálni Lengyelországban. A lengyel alkotmányosság történetében új korszak következett, amelynek végkifejlete az 1935-ös, ún. áprilisi alkotmány lett Ez az alkotmány, amely ellen sokan antidemokratikus, totalitárius elemeket tartalmazó mivolta miatt éles küzdelmet folytattak, egészen a második világháboru kirobbanásáig érvényben volt, illetve jogi alapot biztosított a II világháború alatti lengyel emigráns kormány tevékenysége számára is.

Ajnenkiel, szemben az eddigi eltérő, sokszor szélsőséges értékelésekkel, megpróbálja finomítani az erről az alaptörvényről kialakított képet, főleg ami annak funkcionálását illeti: „Összegezve, le kell szögezni – irja -, hogy … a II. Rzeczypospolita, az áprilisi alkotmány funkcionálása idején a proklamált és megvalósított állampolgári szabadságjogok tekintetében inkább a demokratikus államokhoz állt közelebb”. Véleménye szerint jelentősek voltak az eltérések, Lengyelország javára az olyan totalitarius államokhoz képest, mint a hitleri Németország, vagy Olaszország, különösen pedig mint az ekkor tömeges népgyilkosság gyakorlatát folytató Szovjetunió, de a jugoszláv, litván ,lett és észt, osztrák, román diktatórikus rezsimekkel sem tartja összehasonlíthatónak.

A könyv további fejezeteiből világosan bontakozik ki az a tragikus folyamat, ahogy a II világháború áldoztául esett, a németek ellen a háborút végig harcoló Lengyelország hogyan lesz kiszolgáltatottja, térségünk többi népeihez hasonlóan, a Szovjetunió nagyhatalmi politikájának. S ebben történetesen milyen szerepet játszottak a szövetséges nagyhatalmak. Részletesen megismerteti az olvasókat azokkal a tragikus eseményekkel, amelyek a az un, Sztálini Alkotmány létrejöttét megelőzték, kisérték, azokkal az alkotmányos kísérletekkel, amelyek 1956 után, különösen pedig a 70-es években történtek. Bár ez a korszak, s ezek az elemzések szintén igen tanulságosak, ezekre részletesen nem térhetek ki, talán nem is szükséges, hiszen sajnos a negativ jelenségek legtöbbje ez időszakban országaink életében is tapasztalható volt..

A könyv utolsó fejezetei, a rendszerváltás felemelő időszaka, állnak talán a legközelebb napjaink olvasójához. Elég talán csak a fejezetcímeket felsorolni: A kerekasztal-körül, A független építése, A kisalkotmány, A Rzeczypospolita 1997. április 2-i alkotmánya, A második áprilisi alkotmány. A lengyel alkotmányozási folyamatnak érdekességei közé tartoznak az ún. kisalkotmányok. Minden jelentősebb új alkotmány kidolgozása során először kisalkotmány kialakítására került sor, amelyek jellegükben eltértek ugyan egymástól, attól függően, hogy milyen időszakban születtek, de általában a hatalmi rendszer főbb meghatározóit tartalmazták. Így történt ez 1919-ben, 1947-ben és 1992-ben. A rendszerváltást követő új alaptörvényt, több évi vita után csak 1997-ben fogadták el.

A III. Lengyel Rzeczypospolita új alkotmányának megszületését éles viták, közel nyolc év összeütközései, politikai harcai előzték meg. Nyolc év kellett ahhoz, hogy a kétféle alkotmányos normarendszer, az 1952-es a kerekasztal-tárgyalások döntései alapján erősen módosult alkotmány alapelvei és az ún kisalkotmányban rögzített elvek koegzisztenciája megszűnjön és létrejöjjön a most már teljes mértékig szabad, független Lengyelország új alaptörvénye. Az egyik ilyen vitapont a preambulum körül bontakozott ki. A fő vita az alkotmányban rögzítendő értékrend kérdése volt. Nagyrészt Tadeusz Mazowiecki kompromisszumkészségének köszönhetően jött létre a megegyezés. A második áprilisi alkotmány bevezetője a következőképpen fogalmaz: „… mi a Lengyel Nemzet – a Rzeczypospolita minden állampolgára, mind az Istenhivők, akik benne látják az igazság, az igazságosság, a jóság és a szépség forrását, mind pedig azok akik nem osztják ezt a hitet és más forrásokból származtatják az univerzális értékeket…” A preambulum és az alkotmány néhány más megállapítása persze napjainkig viták tárgyát képezi. S újra és újra kísérletek történnek az alkotmányos változtatásokra, sőt bizonyos körökben új alkotmány létrehozásának gondolta is megfogalmazódott. Adrej Ajnenkiel könyve befejező részében részletesen kitér azokra a tervekre, amelyek az alkotmány módosítását célozzák, az alkotmány egyes elemeit veszik bonckés alá. Mindez bizonyos mértékig azoknak a politikai belharcoknak a függvénye, amely ma Lengyelországban zajlik.

Andrzej Ajnenkiel műve hatalmas történelmi és jogtörténeti anyagot ölel fel, igen érdekes olvasmány, hasznos lenne magyar nyelvre is lefordítani.

Andrzej Ajnenkiel: Konstytucje POLSKI w rozwoju dziejowym 1791—1997 (Kétszáz év lengyel alkotmányai, 1791—1997) Oficyna Wydawnicza RYTM. Warszawa, 2001. 415 o.

Szokolay Katalin.