Klió 2006/3.

15. évfolyam

Richard Pipes, Az orosz konzervativizmus és kritikusai. Tanulmány a politikai kultúra köréből.

Richard Pipes harvardi professzor neve ismerősen cseng a magyar olvasók fülében, hiszen az Orosz forradalom története (Bp. 1997) című könyve igen hamar, mindössze két évvel annak angol nyelven történt megjelentetése után hozzáférhető vált magyarul is. Bár Pipes fő kutatási területe a 20. századi orosz történelem, népszerűségét igazán azzal az 1974-ben megjelent (azóta újabb kiadást megért és orosz nyelvre is lefordított) könyvével alapozta meg, amely az Oroszország a régi rend idején címet viseli. Ez az írása számos angol-szász egyetemen kézikönyvvé vált az orosz történelem bevezető kurzusain.

Jelen könyv azt mutatja, hogy Pipes akkoriban kifejtett koncepciója az orosz történelem „alkatának” alakulásáról nem változott, ehelyütt azonban egy szűkebb területre, a politikai kultúrára koncentrált. A mű megírására az inspirációt Pipes számára Oroszország politikai rendszerének az utóbbi másfél évtizedben végbemenő változása adta: nevezetesen az, hogy a kommunista rendszer bukása utáni kezdeti demokratizálódást követően miért történhetett egy határozott elmozdulás Putyin alatt egy tekintélyuralmi kormányzati rendszerbe, amely ugyanakkor népszerű Oroszország polgárainak körében.

Erre a válasz szerinte az lehet, hogy mindez Oroszország politikai tradíciójából következik – az oroszok mintegy „elkötelezettek” a tekintélyuralmi kormányzás iránt, melyet Pipes úgy definiál, hogy ebben az „állampolgárok lemondanak politikai és polgári jogaikról cserébe a stabilitásért és rendért”.

A szerző fontosnak tartja kiindulásként leszögezni, hogy a konzervativizmus jelentése Oroszországban más, mint Nyugaton: ott „a felvilágosodás túlzásaival” (a francia forradalommal) szembeni ellenállás hívta életre (magát a szót a Conservateur nevet viselő, 1818-ban Párizsban alapított újság népszerűsítette), míg Oroszországban „kormányzati alapteória volt, amit következetesen fenntartott a korona és a domináns közvélemény”. Továbbá, míg az USÁ-ban a konzervativizmus „kevesebb államot” jelent, Oroszországban éppen ennek az ellenkezőjét.

Az orosz konzervativizmus lényegi eleme Pipes értelmezésében az autokrácia, s a könyv az autokrácia ideológiájára koncentrál, annak 16. századi kialakulásától egészen a 20. század elejéig, amikor az 1905-ös forradalom nyomán a cár korlátlan uralmát egy rövid ideig tartó alkotmányos monarchia váltotta fel. Pipes szerint az orosz konzervativizmus tanulmányozása igazából csak a Szovjetunió bukása után kapott nagy lendületet és tett szert olyan jelentőségre, mint amilyen az orosz intellektualizmuson belül valóban megilleti.

Amint a könyv címe mutatja, Pipes az orosz konzervativizmust, mint domináns irányzatot az orosz eszmetörténet egészén belül szemléli, annak történeti kontextusában.

Ugyanakkor a politikai eszmék tanulmányozása szerinte nem korlátozódhat a klasszikus értelemben vett politikai gondolkodók körére, hanem ki kell terjednie olyan kormányzati szerepet betöltő személyek nézeteire is, akik „a napi kormányzati feladatokon túl” elvi szempontból is foglalkoztak a jó kormányzat mibenlétének kérdésével. Így egyes uralkodóknak, államférfiaknak (Witte, Sztolipin) a hatalomról vallott eszméi is helyet kapnak a műben. Sőt, a politikai eszmék irodalmi vetületére is kitekint, olyan nagy hatású szerzők, mint Puskin, vagy Dosztojevszkij kapcsán.

Pipes az eszmetörténet különleges jelentőségére hívja fel a figyelmet Oroszország esetében, mégpedig azért, mert az autokratikus kormányzat „súlyos büntetés terhe alatt tiltott mindenféle nyilvános beavatkozást a politikába”, s ezáltal az eszmék területére száműzte és korlátozta a politikával való foglalkozást. Pipes szerint az oroszok ezt nevezték közvéleménynek, ami közvetett módon azért befolyásolta a kormányzást – akár az uralkodói engedmények, akár a megtorlás révén. Általában véve az „orosz közvélemény” három fő vonulatát különbözteti meg: a konzervatívot, amely a 16. században keletkezett, a liberálist, amelyik a 18. században, valamint a 19. században megjelenő radikálist. A radikális irányzatot azonban nagyrészt mellőzi, mivel az nem az autokrácia reformjára vagy valamilyen korlátozására törekedett (ez a fajta szemlélet jelenti a címben az autokrácia „kritikusait”), hanem annak megsemmisítésre.

Természetesen az eszmetörténet nem érthető meg igazán a politikai valóság, a létező politikai intézmények és módszerek ismerete nélkül, amelyek közepette az eszmék megfogalmazódtak – ezért e kérdésnek, joggal, nagy jelentőséget tulajdonít. Az eszmék és intézmények, sőt, a mentalitás bemutatása által válik Pipes könyve olyan széles értelemben vett „eszmetörténeti esszévé” (ahogy ő nevezi), amely az orosz politikai kultúrába ad betekintést.

A szerző, bár használ illusztrációként primér forrásokat, alapvetően feldolgozásokra hagyatkozik. Ennek során azonban szembetűnő és szinte érthetetlen, hogy egy-két kivételtől eltekintve (ilyen pl. M. Poe 2000-ben megjelent könyve – erről lásd a Klióban megjelent ismertetésünket, 2003/1) éppen az angol-szász, főként amerikai ruszisztika olyan jeles képviselőinek alapvető könyvei illetve tanulmányai maradnak ki, akik nagyrészt megújították az utóbbi két évtizedben a 16-18. századi orosz eszmetörténet és politikai kultúra tanulmányozását. A 16-17. század vonatkozásában mindenek előtt D. Rowland, míg a 18. század vonatkozásában C. Whittaker neve említendő meg, a britek közül, pedig M. Perrie-é, A. Lentiné (akire utal ugyan Pipes Scserbatov kapcsán, de nem említi Nagy Péter új ideológiájáról írt alapművét), vagy S. Dixoné, aki igen jó összefoglalót írt a 17-19. századi orosz ideológia tárgykörében (Oroszország modernizációja, 1676-1825 c. könyvének Ideológia fejezetében – a könyv ismertetését lásd a Klió 2002/3. számában).

Ennek ellenére, ahogy az már Pipes korábbi, fent említett könyve kapcsán is tapasztalható volt, a 19. század előtti időszak vonatkozásában jó érzékkel tapint rá olyan dolgokra, amelyek terén maga nem végzett kutatásokat. Így az általa adott szintézis jelen esetben is nemcsak jó bevezetést nyújt a témába, hanem egyúttal számos ponton továbbgondolásra készteti az olvasót. Különleges jelentőséggel bír ebből a szempontból az első fejezet, amelyet a könyv legfontosabb részének tartunk, s ezért ismertetésünkben erre koncentrálunk. Már a cím is ilyen szerepre predesztinálja a fejezetet: Az orosz autokrácia definiálása.

Mint említettük, Pipes alapkoncepciója ugyan nem változott 1974-es könyvéhez képest, de a téma ehelyütt lehetővé tette számára, hogy részletesebben tárgyalja és bővebb nyugati „kontrasztanyagba” ágyazza a „patrimoniális monarchia” tételét. Korábbi könyvének fő célja az volt, hogy megmagyarázza, miért nem jöttek létre Oroszországban „hatékony korlátok” a politikai hatalommal szemben. Ennek során kiemelt jelentőséget tulajdonított „a tulajdon és a politikai hatalom kapcsolatának”, ugyanis „a nem-nyugati típusú kormányzatok” jellemzője szerinte az, hogy a „tulajdont a szuverenitástól elválasztó vonalak vagy nem léteznek, vagy olyannyira bizonytalanok, hogy jelentéktelenek”. Könyvének központi tétele az volt, hogy (szemben a nyugati monarchiákkal) „Oroszországban ez a szétválasztás nagyon későn és nagyon tökéletlenül ment végbe”, ezért az állam fogalma csak későn (Nagy Pétertől kezdve) és igen korlátozottan nyert teret: domináns maradt az a meggyőződés, amely szerint az uralkodó azonos az állammal. Oroszország tehát „azon államok a kategóriájába tartozik, amelyeket a politikai és szociológiai irodalom hagyományosan »patrimoniálisnak« nevez” – hangzott Pipes konklúziója.

A „patrimoniális monarchia” tételének bizonyítását Pipes most a politikai eszmék és intézmények kölcsönhatásának összefüggésébe ágyazza, és érvelése meggyőzőbb, mint korábbi művében. A fejezet első részében azt taglalja, hogy a politikai hatalom és a tulajdonlás közti szétválasztás római jogi elvének, valamint a hűbériségnek, továbbá a nyugati egyház hatalomfelfogásának hatására miként realizálódott a késő középkorra a latin kereszténység országaiban a köz- és magánszféra közti megkülönböztetés. Ez olyan „partneri viszonyt eredményezett az uralkodó és a kormányzottak közt”, amely „soha nem tűnt el Európában”. Az uralkodók hatalma „eszmék és intézmények által korlátozott volt”: tehát az uralkodónak a közjót kellett szolgálnia, „tiszteletben kellett tartania a szokásokat, nem hozhatott önkényesen törvényt, az országot érintő dolgokban ki kellett kérnie a nép véleményét, és mindenek előtt tiszteletben kellett tartania alattvalóinak tulajdonát”, ami többek közt az adómegajánlást is alattvalói jóváhagyáshoz kötötte. Nyugaton egyfajta szerződéses viszony jött létre az uralkodó és az alattvalók közt, ami a rendi gyűlésekben intézményesült, és ez idővel az alkotmányossághoz vezetett el.

Pipes szerint az „európai történelem folyamán a magántulajdon szentsége jelentette leghatékonyabb korlátot a korlátlan királyi hatalommal szemben”. Ennek alátámasztásra középkori szerzők mellett McIlwain konklúzióját idézi, aki a középkori politikai gondolkodásról írt (1932) klasszikus munkájában úgy nyilatkozik, hogy ha egy mondatban kellene összesűrítenie a késő-középkori nyugati politikai gondolkodás legfontosabb élő fogalmait, akkor az Seneca egyik aforizmája lenne: „A királyokat a mindenki felett való hatalom (potestas) illeti meg, míg az egyéneket a tulajdon (proprietas).” A partneri viszonyt pedig (a törvényhozás és adóztatás kisajátítása ellenére) még az abszolutizmus sem forgatta fel teljesen, mivel meghagyta az alattvalók számára az „alapvető személyi és tulajdonosi jogokat”. Az abszolutizmust Pipes, helyesen, nem azonosítja a despotikus vagy zsarnoki kormányzattal, ugyanakkor Franciaországot, mint az „egyik leginkább abszolutista monarchiát” említi.

A fejezet második, terjedelmileg azonos részében az elmondottak tükrében vizsgálja meg az orosz viszonyokat, kijelentve, hogy az ortodox egyház nem olyan normák szerint definiálta az uralkodót, mint a nyugati egyház: a közjó szolgálatának elve ugyanis hiányzott mind a bizánci, mind az orosz ortodox egyház gondolkodásából. (Ugyancsak hiányzott az orosz történelemből a hűbériség is.) M. Poe véleményét viszonylag részletesen idézve rámutat, hogy az ember bűnös mivoltát, következésképp az uralkodónak való alárendelődést és annak szolgálatát hangsúlyozó moszkvai „világnézet” kizárta a szerződéses gondolatot. (Erre bővebben lásd a már említett ismertetést!)

A köz-és magánszféra közti elvi és gyakorlati szétválasztás Oroszországban (számos ok, pl. a római jog hiánya miatt) nem valósult meg, amit Pipes szerint a moszkvai fejedelmek végrendeletei is tükröznek: ezek ugyanolyan végrendeletek voltak, mint bármely magánemberé, és teljességgel hiányzott belőlük a nép és az ország, mint önállóan létező entitás gondolata, valamint a velük szemben fennálló kötelezettség elve.

Pipes röviden foglalkozik a bojár duma és az ún. zemszkij szobor (országos gyűlés) kérdésével, nem említve azonban, hogy egyik kifejezés sem kortárs terminus, hanem a 19. századi orosz történetírás alkotása – bár a bojár duma kapcsán azt írja, hogy a kortárs forrásokban egyszerűen csak „bojárok” szerepelnek. Jó érzékkel vonja le konklúzióként, hogy a duma „csak de facto, de nem de iure gyakorolt hatalmat”, viszont (ezért is) helytelen azt állítani, hogy „jelentéktelen szerepet játszott az ország kormányzásában”. Az országos gyűléseket nem tartja intézményes és a cári hatalmat korlátozó szervnek, hanem a szolgálat, és nem az alattvalói jogok kifejeződését látja bennük: ez utóbbi ugyanis „teljességgel ellentmondott volna a patrimoniális abszolutizmus szellemének”.

Miközben tehát Pipes rámutat egy-egy fontos különbségre az autokrácia és az abszolutizmus közt, mind az eszmerendszer, mind a politikai gyakorlat vonatkozásában, az orosz politikai rendszert (a moszkvai időktől egészen a 20. század elejéig!) mégis az abszolutizmus speciális változataként („patrimoniális abszolutizmus”) határozza meg, melyről úgy nyilatkozik, hogy inkább a keleti politikai rendszerekkel mutat hasonlóságot.

Pipes végkövetkeztetése az, hogy a közvetítetlen, intézményhiányos politikai struktúra, az ország tulajdonlásának elve nem hagyott helyet az államfogalom befogadásának – ehelyett a „jó cár” eszméje vált domináns politikai meggyőződéssé, amint azt a könyv mottója (a történész Kavelintől vett idézet, 1866) is kiemeli. Az igazságot osztó, mindenki felé jóindulatot mutató, ám félelmetes cár imázsa pedig egészen máig ható érvénnyel ivódott bele az orosz mentalitásba.

Pipes könyvének 2. fejezete A konzervatív ideológia születése címet viseli és Joszif Volickijtól az 1730-as hatalmi krízisig tárgyalja a hatalomra vonatkozó nézetek alakulását.

A 3. fejezet A konzervatív-liberális ellentét beköszöntése cím alatt szerepel és Nagy Katalin korától indulva a dekabristák és Puskin nézetein, valamint a hivatalos népiesség doktrínáján át egészen a szlavofilizmusig, Gogolig tart.

A 4. fejezet, A reform utáni Oroszország címmel az 1855 utáni konzervativizmus változását fejti ki és Wittéig terjed, míg az utolsó fejezet, A liberalizmus rövid-életű győzelme címmel, II. Sándor reformjaitól Sztolipinig vizsgálja a politikai eszmetörténetet.

A könyvet nemcsak a történelem, hanem a politológia iránt érdeklődő olvasók is haszonnal forgathatják.

Richard Pipes, Russian Conservatism and its Critics. A Study in Political Culture. Yale University Press, New Haven - London, 2005. 216 o.

Sashalmi Endre