Klió 2006/3.

15. évfolyam

Sz. Ju. Witte pénzreformjának előzményei: I. A. Visnyegradszkij pénzügyminiszter politikája, 1887–1892

V. L. Sztyepanov tanulmányának bevezetőjében a jelzett tematika forrásait, szakirodalmát és annak értékelését vázolja fel. A primér kutfők közül a jegyzetekben is feltűnnek az Oroszországi Törvénytár (Polnoje Szobranyije Zakonov) kötetei és az Oroszországi Állami Történeti Levéltár (RGIA) különböző fondjai. A történeti monográfiák és tanulmányok közül megemlítenénk P. P. Milugin, P. R. Gregory, T. M. Kitanyina, a legújabb irodalomból pedig A. P. Korelin, Sz. A. Sztyepanov, B. V. Ananyics, E. S. Ganyelin, Sz. D. Martinov és a szerző, V. L. Sztyepanov írásait.

A tanulmány írója hiányolja, hogy Witte pénzreformjának a korábbi pénzügyminiszterek, Reitern, Bunge és Visnyegradszkij által történt előkészítése a szakirodalomban eddig nem kapott megfelelő hangsúlyt. A szerző kifejti, hogy Krankrin 1839--43-as pénzreformja és a krími háború (1853-56) után a kedvezőtlen bel- és külgazdasági hatások miatt krónikus kö1tségvetési deficit alakult ki. Az 1861. évi jobbágyfelszabadítást követően, különösen a kincstárnak az Állami Bank felé növekvő tartozásai révén, a pénzforgalom szétzilálódott, és nem sikerült valóra váltani a monometallizmusra történő áttérés tervét. Reitern szerint az 1870-es évek derekán elkerülhetetlenné vált az orosz pénzügyi rendszer átalakítása. Az 1877–78-as orosz--török háború és a mezőgazdasági világválság nyomán azonban a rubel árfolyamának esése, a forgalomban lévő papírpénz mennyiségének növekedése és az állami pénzalapok csökkenése miatt Reitern elképzeléseit nem valósíthatta meg. Az új pénzügyminiszter, Bunge irányítása alatt további lépések történtek a büdzsé egyensúlyának helyreállítására, sőt, aktívum képzésére és a monometallizmus érdekében. Sztyepanov kifejti, hogy az 1886 és 1895 közötti évtizedet az arany- és ezüst-bimetallizmus jellemezte, és az 1885-ös pénzügyi szabályzat csak formálisan tartotta fenn az ezüst-monometallizmust.

Bunge politikája a Katkov és Mescserszkij vezette konzervatív fóruma bírálatát váltotta ki. A nyugati "tőzsdekapitalizmussal szemben fellépő", a protekcionizmust érvényesítő, "nemzeti" gazdaságpolitikát követeltek. Itt jegyeznénk meg, hogy a XIX. század második fele–XX. század eleje kormányzati gazdaságpolitikájáról, az orosz büdzséről, a külső államadósságról és a külföldi tőke szerepéről, statisztikai adatokkal alátámasztott, új szemléletű műveket jelentetett meg, pl. V. I. Bovikin és A. P. Korelin. Visszatérve az előbbiekre, megállapítható, hogy Visnyegradszkij az 1880-as évek közepén az említett konzervatív elvárások légkörében kezdte miniszteri tevékenységét. Sztyepanov ugyanakkor leszögezi, hogy a pragmatikus-technokrata elöljáró a fokozatos átalakítás híve volt, és Katkov halála után (1887 júliusától) ezt jobban érvényesíthette. Visnyegradszkij úgy vélte, hogy a pénzforgalom konszolidálása érdekében stabilizálni kell a rubel árfolyamát, fel kell tölteni a váltópénzalapot, és rendezni a kincstárnak az Állami Bankkal szemben fennálló tartozásait. Az utóbbi két területen valóban sikerrel jártak erőfeszítései. Így a Pénzügyi Bizottság és III. Sándor jóváhagyásaval 1887 augusztusában hozzákezdhetett a távlatban nemesfémalapú pénzrendszer kimunkálásához.

Visnyegradszkij cselekvési tervében a következő elemek szerepeltek: az érmében kötött ügyletek bevezetésével a hitelrubel árfolyamától való függés kiküszöbölése, a banki műveletekben a letéti jegy birtokosa pénzéhez fémérmében juthasson hozzá, és végül külföldi kölcsönök segítségével 340 millió fémrubel értékben (1,6 hitelrubel = l fémrubel) a váltópénz-állomány 550 millió rubelig történő feltöltése. A részletes műveleti tervekben nagy hangsúlyt kapott a rubel paritásával kapcsolatos spekulációk kiküszöbölése, és az orosz valuta árfolyamának stabilizálása. Miután az államháztartási deficittel összefüggő tényezők miatt az értékpapírok árfolyama esett, fenyegetővé vált az arany kiáramlása az országból, amit Visnyegradszkij mindenképp meg akart akadályozni. A miniszter importkorlátozó vámtarifa-emeléssel és a belőlük aranyban befolyó bevételek növelésével a külkereskedelmi aktívumot legalább 160 millió rubellel szándékozott fokozni. Sztyepanov utalt rá, hogy a pénzügyminiszter az orosz gazdaság idegen tőke bevonásával történő élénkítését igyekezett előmozdítani, és távlatban nem mondott le az arany-monometallizmusról sem.

Az ismertetett intézkedések miatt esett a hitellevelek értéke, ami riadalmat okozott a pénzügyi körökben. Megnyugtatásukra Visnyegradezkij 1888 tavaszától az üzleti élet és a nagyobb tőzsdebizottságok képviselőinek részvételével külön tanácskozásokat szervezett. Miután azonban a többség elvetette terveit, a miniszter ezeket már nem terjesztette az államtanács elé. Az 1880-as és 1890-es évek fordulójának ipari fellendülése – és a jó gabonatermés, valamint az európai pénzpiacon mutatkozó tőketúlkínálat miatti – kamatcsökkenés ,,új" lendületet adhatott a pénzügyi reformnak. Ennek érdekében megkísérelte csökkenteni (pl. a vasúttársaságok támogatása és a hadikiadások korlátozásával) az állami juttatásokkal, és (az adók emelésével, szigorú behajtásával és a bormonopóliummal) másfelől pedig növelni a bevételeket. Noha így 1887 és 1891 között már tartós többlet mutatkozott a kereskedelmi mérlegben, azonban a külső államadósság törlesztése és más, külföldre történő kifizetések azt jelezték, hogy a kormányzat rövid idő alatt és hagyományos eszközökkel nem tudja biztosítani a pénzügyi reformok anyagi hátterét. Így került sor a vámtételek állandó, protekcionista jellegű emelésére és a "dömping-gabonaexport" prémiumokkal és kedvező vasúti tarifákkal támogatott, erőszakos növelésére. A pénzügyi szerveknek a rubel árfolyamának alacsony szinten tartása állt érdekükben, mivel így a gabona ára magasabb volt. Így azonban egyre több gabonát kellett exportálni financiális megfontolásból, ami ellentmondott az ökonómiai racionalitásnak, és óriási terhet rakott a parasztságra.

Az oroszországi aranytartalékoknak a nyugati tőzsdéken végrehajtott kölcsönműveletekkel történő növelése erősen leapasztotta a kincstár és az Állami Bank készpénzkészleteit, 1886–87-ben a jó termés miatti gabonaexport-növekedés, amit a kényszerítés és az európai kereslet fokozódása is indukált, a kereskedelmi műveletek lebonyolításához egyre több hitellevelet igényelt. Ezért Visnyegradszkij 1888 júniusában újabb széria kibocsátását kérte a Pénzügyi Bizottságtól és a vártól. Erre az ősz folyamán 30 millió rubel értékben sor is került. A következő évben a gabonaexport miatt a pénzügyminisztérium "relatíve alacsony szinten" tartotta a rubel árfolyamát, ami azonban 1890-ben, Visnyegradszkij szerint a "spekulációk miatt" növekedni kezdett. Mivel az árfolyam leszállítása elégedetlenséget sejttetett, ezért titokban racionális érveléssel kellett – a hitellevelek eladásával, majd alacsony kényszeráron történő beváltásával járó – rendkívüli intézkedéseket foganatosítani. Valójában az 1880-as évek végén Visnyegradszkij a rubel rejtett devalválásának tervét vázolta fel, amit akkorra már annak sok ellenzője is elkerülhetetlennek vélt. 1890 őszén a cár engedélyezte, hogy a pénzügyi főhatóság külföldön jelentős mennyiségű idegen, forgatható váltót és aranyat vásároljon. Ezen műveletek a hitelrubel árfolyamának növekedésével jártak, ami csak novemberben esett vissza a kívánatosnak vélt szintre. Miközben 1890-91-ben nőtt a kincstárban és az Állami Bankban lévő arany mennyisége, a beszerzéshez szükséges hiteljegyekben hiány mutatkozott. Visnyevgradszkij 1891-ben az 1888-as rendelet kiegészítésével elérte, hogy 75 millió rubel értékben hiteljegyek kerüljenek forgalomba. Sztyepanov jól illusztrálja, hogy a Pénzügyi Bizottságban vita folyt a bankjegyek financiális hatásairól és kibocsátásuk korlátozásáról. Visnyegradszkij minisztersége alatt 281,5 millió rubelről 581,5 millióra nőtt az ország aranytartaléka.

Az elemzett időszakban a főhatóságnál úgy vélték, hogy a pénzügyi reform hamarosan megvalósul. Azok az alapelvek – így a rubel devalválásától, az arany monometallizmuson, a fém- és a papírpénzforgalmon át a magánszemélyek közti szabad fémpénzhasználatig –, amelyeket ekkor kidolgoztak, azonban majd csak Witte alatt, 1895–97-ben léptek életbe. Az elmaradás fő oka az ország európai része keleti sztyeppei kerületeit és a nem fekete földű régió egy részét sújtó 1891–92. évi nagy gabonaválság volt. A rossz termés miatt tömegek éheztek, kolerajárvány alakult ki, kb. 400 ezren meghaltak, csökkent a falusi vásárlóerő és a gabonaexport. A déli és a nyugati kormányzóságokból nem a gabonafelesleget, hanem a belső szükségletre szolgáló részből exportáltak. A korábban stabilan aktív pénzügyi egyenleg deficitessé vált. A kincstár az adójövedelmek csökkenése és a paraszti fizetési hátralékok növekedése miatt nagy veszteségeket szenvedett. A fentiek megmutatták Visnyegradszkij pénzügyi rendszere és "arany-politikája" labilitását. A miniszter betegsége után, 1892 őszén nyugdíjba vonult.

Visnyegradszkij erőfeszítéseinek gyümölcseit használta fel reformjakor az új pénzügyminiszter, Sz. Ju. Witte, aki korábban inkább vasúti szakemberként vált ismertté. Witte a szibériai vasút megépítését korlátlan papírpénz-kibocsátással akarta finanszírozni, és e tervétől csak Visnyegradszkij és Bunge ellenzése nyomán állt el. Végül a miniszter elődei politikájának méltó folytatója lett. Maga hangsúlyozta, hogy Visnyegradszkij és a Pénzügyi Bizottság 1887. júniusi programját követte. Sztyepanov kiemeli, hogy Witte elődei eredményeire támaszkodva tudta bevezetni az aranyalapú pénzügyi rendszert. Érdemének tudja be, hogy jelentós ellenzékkel szemben, kompetens közgazdászok csoportjával részleteiben kidolgozta és életbe léptette a financiális reformot.

V. L. Sztyepanov: Predposzilki gyenyezsnoj reformi Sz. Ju. Witte: politika minyisztra finanszov I. A. Visnyegradszkovo (1887-1892), (Sz. Ju. Witte pénzügyi reformjának előzményei: I. A. Visnyegradszkij pénzügyminiszter politikája, 1887–1892). Otyecsesztvennaja Isztorija, 2004. 5. 49–69. o.

Kurunczi Jenő