Klió 2006/3.

15. évfolyam

Fiume és Magyarország Riccardo Zanella fiatalkori pamfletjében¹

Fiuméban vagyunk, 1897-ben. Egy kitűnő magyarsággal írott, 23 oldalas füzetecske jelenik meg, Pattara Péter (Pietro Battara) nyomdájában, ezzel a kicsit fennhéjázó címmel: „Fiume, legyen fény! (Fiat lux!)”. Szerzője egy bizonyos Carlo de Lanzarich, „fiumei polgár”. Vajon ki volt ez a fiumei polgár? Igaz, hogy az álnév betűiből ki lehet rakni Riccardo Zanella valódi nevét, de ekkor még csak nagyon kevesen ismerték a 22 éves állampolgárt, aki később, a fiumei életrajzi lexikon megállapítása szerint „a XX. század első két évtizedében domináns szerepet játszott Fiume politikai életében”.² Arról a fiatalemberről van tehát itt szó, aki később, 1905 és 1910 között egyik utolsó fiumei képviselője volt a magyar parlamentnek, majd karrierjének csúcspontján, 1922-ben a csak néhány hónapig fennállt Fiumei Szabad Város vezetője volt.³

Riccardo Zanella (1875–1959) Fiuméban született 1875. június 27-én, olasz családban (miként a fiumei családok túlnyomó többsége olasz volt). Édesapja önkéntesként vett rész a Risorgimento harcaiban. Középiskolái befejezése után az ifjú Riccardo – annyi más honfitársához hasonlóan, akik a politikai vagy gazdasági élet síkos útjára léptek – a Budapesti Felső Kereskedelmi Akadémia hallgatója lett. Itt tanulta meg oly kitűnően a magyar nyelvet. Amint látni fogjuk ifjúkori írásából, a mi Riccardónk talán már az anyaméhben is elsősorban „homo politicus” volt.

A második kérdés: miért írt álnéven? Ahhoz, hogy erre válaszolni tudjunk, legalább röviden meg kell ismerni Fiume történetét, valamint írásának taralmát.

Ismeretes, hogy Mária Terézia 1779-ben kihirdette Fiume városának a Magyar Királysághoz való kapcsolását, mint annak „corpus separátuma” („különálló testrésze”). Ez a döntés nem volt más, mint a szoros gazdasági köteléknek politikai és közigazgatási megerősítése, amely Fiume és Magyarország között már korábban létrejött. A magyarok földje ez által megkapta az évszázadok óta óhajtott kijáratot a tengerre. Ezt az egyesülést azonban nem kevésbé akarta Fiume. Amint Attilio Depoli fiumei történész írja: „Az olasz Fiume tehát örvendezik a távoli királysághoz való csatolása miatt, amelytől nagyon sokat vár gazdaságilag, és amelytől nemzetileg egyáltalán nem fél, egyidejűleg energikusan szembeszáll a horvát királysághoz való csatolással, amely túlságosan közel van és ezért veszélyes”.⁴

Ettől az időtől kezdve 1918-ig Fiume Magyarországhoz tartozott, két megszakítással: 1809 és 1822 között először a napóleoni Franciaország hódította meg, majd Ausztriához csatolták; és 1849–1867 között, amikor – a magyar forradalom leverése következtében – Horvátországhoz csatolták.

A magyar közigazgatás alatt – amint a már idézett Depoli írja – „a kereskedelem és az ipar azonnal gyors fejlődésnek indult. A város, amely megszabadult Trieszt túlsúlyának veszélyétől, jelentős gazdasági felvirágzás felé haladt”.⁵

A magyar közigazgatás előző két időszakának jótékony hatása vezette a fiumeieket arra, hogy az 1867-es magyar–osztrák „történelmi kiegyezés” után az osztrák uralkodótól újraegyesítésüket kérjék Magyarországgal, „amely – amint egy beadványuk megállapítja – képes volt tisztelni nyelvünket és ősi intézményeinket”.⁶ Silvino Gigante írja a Fiume történetéről írt alapvető művében: „A fiumeiek kitörő örömmel köszöntötték visszatérésüket Magyarországhoz... Azon Magyarország égisze alá, amely végre visszaszerezte régi alkotmányos szabadágát és emlékezett a megszenvedett szolgaságra, humánusnak mutatkozott más nemzetiségek, különösen az olaszok irányában, akik iránt valóban nagy szimpátiával viseltetett.”⁷

A magyar közigazgatás harmadik időszakának első fele (1867 és 1895 között) újabb sikeres periódusnak bizonyult. A magyar kormány – tisztelve a város olasz jellegét – biztosította a hiányzó közlekedési vonalak kiépítését, számos hajózási társaság, egy tágas kikötő létesítését és rendkívül aktív kereskedelem kialakítását. A kölcsönös érdekeknek és a szimpátiának e kötelékeit kuszálta össze Bánffy Dezső kormányának elhibázott „magyarosítási” politikája, amelyet az 1890-es évek közepétől kezdtek el. Ez a politika határozott ellenzésre talált a fiumeiek részéről, akik joggal láttak benne fenyegetést a város autonómiája és olasz mivolta ellen.⁸ Amint Silvano Gigante írja: „Mindez természetesen kiélezte az ellentéteket az olaszok és a magyarok között, olyannyira, hogy a régi idillnek halvány nyoma sem maradt meg”.⁹

E korszak kezdetén néhány soviniszta magyar újság kampányt kezdeményezett a fiumei hatóságok „magyarellenes politikájáról”.

Riccardo Zanella pamfletjét ez utóbbi kérdés vizsgálatával kezdi. A „Fiume a magyar sajtóban” című első fejezetben megállapítja (most és a későbbiekben Zanella szövegét az eredeti, kedvesen archaikus formájában közöljük):

„A magyar sajtó – tisztelet a kivételnek – az elmúlt hetekben valóságos hajtóvadászatot rendezett Fiume ellen... amikor egyik-másik lap leszedett rólunk minden tisztességet, vérig korbácsolt, sőt meghurczolt még olyanokat is, a kik irántunk jóindulattal vannak s végül hazafiságunkat tagadva, valósággal keresztre feszített: az ürömpohár megtelt.”¹⁰

És csaknem „önkorbácsolva magát”, így folytatja: „A hazában olyan véleményt keltettek ellenünk, ami a gyalázat bélyege rajtunk, nos, ha ezt lemosni iparkodunk s nem üres szavakkal, hanem tényekkel bizonyítjuk az ellenkezőt, erősen hisszük, hogy sikerülni fog a félrevezetett¹¹ magyar testvéreinket meggyőznünk arról, hogy soh´se szűntünk meg szeretni a Hazát, amelynek a mi városunk ez ideig oly dédelgetett gyöngye volt. Azt írtuk a czímlapra mottóul: fiat lux s ezt oly szorosan követni fogjuk, hogy nem hallgatjuk el hibáinkat sem, de ugyanakkor föllebbentjük a fátyolt a kormány tévedéseiről is...” (Kiemelés tőlem – R. Gy.)

Majd folytatja a panaszkodást: „Szapáry Gyula gróf miniszterelnöksége idejében ama nézetének adott kifejezést, hogy: a magyar közvélemény előtt még Közép-Afrika sem oly ismeretlen, mint Fiume. (Kiemelés az eredetiben) Sajna, ugyanezt ma is elmondhatjuk...” Szerzőnk mindezért a várost teszi felelőssé, és kijavítására javasolja egy magyar nyelvű lap megjelentetését Fiuméban.¹²

A „Fiume a Ciotta-érában”¹³ című második fejezet Fiume elmúlt 25 évének nagyon kritikus, olykor igazságtalanul éles bírálatát tartalmazza.¹⁴

„A lefolyt 25 év alatt – írja Zanella – a bevételek megháromszorozódtak, a város lakossága megkétszereződött s a város vagyona mégsem szaporodott... A befektetések a lehető legszerencsétlenebbek voltak...” És a szerző mindjárt sorolja a példákat: a színház, az »utczák kövezése«, az új vágóhíd, a nyilvános mosóhely, a gázvilágítás – mind-mind félresikerült vagy túl sokba került.

De a legsúlyosabb vád ez után a negatív szemle után következik, a fiumei érdekeket sértő helyi politizálással kapcsolatban. Új Tiborcként így panaszkodik: „Ez anyagi pazarlást betetőzte aztán a szellemi elnyomás: pogányok ültek örökségünkbe s dúltak fölöttünk évek hosszú során át. Mi, fiumeiek, apáinktól örököltük magyar Hazánk iránt a törhetetlen hűséget... És mi lőn a jutalma e buzgalomnak? A városi hivatalokat teljesen idegenek, isztriaiak és dalmátok foglalták el, a kik a város jogkörébe tartozó hivatalokba honfitársaikat ültették, a mi gyermekeink pedig az ő magyar kultúrájukkal az állam kegyelmére szorultak.”

Zanella a magyar kormányzatot is felelősnek tarja mindezért, mert az „mindenkor addig válogatott a fiumei kormányzókban, amíg ugyancsak beleválogatott, a kiegyezés óta ide küldött kormányzók rendszerint olyanok voltak, a kik Fiuménak azelőtt soha hírét se hallották s idejőve, téves tanácsok után indultak s úgy jártak, mint Arany János cserebogara, a mely fejével a falnak ment.”¹⁵

Mindezek után a szerző megelégedetten közli, hogy „a tizenkettedik óra elkondulása előtt felébredt bennünk az önérzet, felébredt a hazafias autonom párt s elsöpörte útjából az idegen elemet”.¹⁶

A következő két fejezetben Zanella bemutatja a város egymással élesen szembenálló két pártját: az autonomista és a szabadelvű pártot.

Először is konstatálja, hogy miután Fiume kereskedő város „a politikához csak addig van köze, a meddig a saját érdeke kívánja”, és hogy „a két párt Magyarországgal szemben eltérést nem tüntet fel”.¹⁷ Ennek ellenére a továbbiakban a két párt közötti rendkívül éles harcról ad számot, amelyben az autonóm pártnak (amelyhez ő is tartozik), mindig igaza van, a liberális párt pedig mindig téved.

Megkezdve az autonóm párt elveinek ismertetését először is Fiumének Magyarországgal kapcsolatos álláspontját fejti ki:

„A Magyarországhoz tartozás nem puszta frázis, sőt nem is pusztán kalmár-számítás, hanem – legyen szabad azt állítanunk – hazaszeretet kifolyása. Tudjuk mi is jól, Olaszországhoz gravitálnunk saját anyagi kárunk volna, hisz´ Olaszország a saját kikötőit se tudja fenntartani, annál kevésbé azokat fejleszteni s így egyik a másik után posványosodik el; Ausztriához vonzódni se járna haszonnal, mert Trieszt javára a mi kikötőnk mostoha sorsra jutna; Horvátországnak meg a saját szükségeinek fedezésére sincs pénze, – így hát csakis Magyarországban kell bizakodnunk. Igen ezt mi nagyon jól tudjuk s vagyunk annyira kalmárok, hogy fel is fogjuk...” Ugyanakkor ifjú szerzőnk felteszi a kérdést: „...de vajjon az abszolutizmus korában szinte kalmárszellem tartott bennünket hűségben Magyarországhoz?” És mindjárt meg is válaszolja e költői kérdést: : „Történelmünk lapjain mindenki meglelheti, mennyit tűrtünk, szenvedtünk, agitáltunk és provokáltunk; pedig az osztrák kormány ugyancsak mindent elkövetett arra, hogy hazaszeretetünkben megtántorítson; nem egy közülünk életét és vagyonát tette a hatalommal szemben koczkára, börtönbe jutott – talán bizony kalmárszellemből?” ¹⁸

A Magyarország iránt érzett hazaszeretet mellett az autonóm párt második krédója Fiume autonómiájának hangsúlyozása:

„Mint corpus separatum (Fiume) ragaszkodott mindenkor és teljes joggal ragaszkodik most is autonom jogaihoz: közigazgatásához, nyelvéhez és vallásához. Ez a lokális patriotizmus nemcsak hogy nem zárja ki az anyahaza szeretetét, mert hisz´ akkor ugyanezt kellene feltételezni az ország többi városairól is, Biharországról is, Székelyországról is stb., de sőt egyenesen becsülendő az őszinte ragaszkodás az ősök szent hagyományaihoz.”¹⁹

Saját pártjának bemutatását ifjú szerzőnk szinte himnikus hangnemben zárja: „Az autonompárt e programja a legjobb és leghazafiasabb kezekben van letéve; oly férfiak állnak a párt élén, a kiknek politikai gondolkodása nemcsak a jelenben, de a múltban is szeplőtlen, ragaszkodásuk és szeretetük a magyar hazához köztudomású, jellemük megingathatatlan, mint a sziklavár.” E szeplőtlen férfiak közül hármat fel is sorol: Maylender Mihály „ügyvéd, a napokban megválasztott uj podeszta” Ossoinack Luigi „nagykereskedő és nagybirtokos valamint Walluschnig Antal, „az egyetlen Kossuth-párti Fiumében, a ki a magyar ügyért fogságot is szenvedett” – mindhárman „a magyar állameszmének tántoríthatatlan hívei”.²⁰

A következő fejezetben Zanella szembeállítja saját pártjának eme tökéletességével az ellenséges szabadelvű párt „ördögi mivoltát”. Ime néhány passzus ebből a „vádiratból”:

„... Az ún. szabadelvű párt állta útját Fiuméban minden haladásnak, a szép czégér alatt félrevezette magát a kormányt, fészket rakott a municipális aulában, kiverte magát a fiumeieket a saját házukból, dalmátokat, horvátokat isztriaiakat rakott az összes hivatalokba s a szép czégér alatt – mondhatnók a kormány egyenes támogatásával – útját szegte a magyar kultúrának...az u. n. szabadelvű párt vezérfiai olyan politikai renegáltak, a kik nem is olyan nagyon régen még halálos ellenségei voltak a magyarnak, habár ma meg nagy magyaroknak akarnak látszani. Ezt Fiuméban mindenki tudta, csak a kormányzók nem.”

E diabolikus párt „fő ördögei”: dr. Dall´Asta Szaniszló, aki – ifjú szerzőnk szerint – „jobban szeretné, ha pohara bor helyett magyar vérrel volna tele”, Dr. Benzan János hatósági orvos, aki „tegnap még nem talált megfelelő sértéseket a magyar barbárságok és elnyomás ellen”.²¹

Az utolsó előtti, 5. fejezetben Zanella visszautasítja azt a vádat, hogy Fiume hazafiatlan lenne. Ebből a célból hosszan idézi Dr. Anton F. Giachich városi tanácsos ünnepi beszédét, amelyet 1867 május 28-án mondott el Fiume Magyarországhoz történt visszacsatolása alkalmából. Ime két részlet a Zanella által három oldalon idézett és szerinte „ma is aktuális értékű” beszédből:

„Fiume a magyar koronához mint kincseinek egyike immár odakapcsolt város, 1848-ban erőszakkal el lett tőle szakítva. Ha mint hűséges feleség el is távolíttatott a nászágyától, azért nem aludt ki belőle az a szeretet, az a hűség, amely őt joggal hozzá kötötte. Igen, a szeretet kiolthatatlan maradt, élt mint hamu alatt a parázs, mert a mi állhatatosságunk táplálta... A magyar királyság nagy jövőre és nagy fejlődésre van hivatva, amiért is a tengerpartra szüksége van, sőt az neki feltétlenül kell. Magyarország megbecsüli Fiumét, nemcsak helyzete és tengere miatt, ami nagy jövőnk fő tényezője, hanem mérlegeli azon rokonszenvet is, ami bennünket hozzá köt és a fájdalmakat, amelyeket szenvedtünk érte.... Fiume programja: hűség a király iránt, egyenes kapcsolat a magyar koronával, a fiumei intézmények védelmezése és visszaállítása... (Kiemelések az eredetiben) Köszönetünk Ő Felségének azért, hogy elismerte és teljesítette Fiumének aspirációit és jogait azzal, hogy újra visszakapcsolta Szt. István koronájához és részesített bennünket az annyira áhított gyönyörélvezetben, a melyben megelőztek bennünket annyi nagylelkű és nemes testvéreink.”

Zanella szerint „30 hosszú év múlt el az óta, hogy e beszéd elhangzott az aulában, de a nép szívében örökké élt ugyan azon érzelem”.²² Ezután, mintha megfeledkezne mindarról, amit korábban a „Ciotta-éráról” írt, így folytatja: „A 30 év alatt rengeteg változás történt: a kikötő kiépült, az állami iskolák megszaporodtak, az ifjabb nemzedék megtanulta az állam nyelvét. (Kiemelés tőlem – R. Gy.) Képviselőnk, Batthyány Tivadar gróf helyesen mondta az országházban, hogy a magyar nyelv annyira elterjedt Fiuméban, hogy manapság a közpálya minden ágában működő fiumei fiatalság nem csak a magyar nyelvet sajátította el, hanem a magyar szellemet is magába szívta.”

Állításának bizonyítására ezután szerzőnk egy teljes oldalon sorolja azon derék fiumeiek nevét „kiknek magyar a kultúrája”.²³

Pamfletjének utolsó fejezetében Zanella az éppen folyamatban lévő fiumei kormányzó-válság kérdéseit elemzi. Megírja, hogy Bánffy Dezső miniszterelnök néhány nappal korábban a budapesti parlamentben kijelentette: „Fiuméba olyan kormányzót keres, a ki nem a fiumeiek érdekeit képviseli, hanem kormánynak bizalmi embere legyen. (Kiemelés az eredetiben)”.²⁴

Szerzőnk jogosan bírálja ezt az álláspontot. Miután felsorolja az előző kormányzat által elkövetett hibákat nem minden szarkazmus nélkül írja:

„Mindez adatok, jobban mondva tények azt igazolják, hogy a miniszterelnök úrnak nincs egészen igaza: lehet a kormányzó a magyar kormány bizalmi férfia, de ha tengert csak akkor látott életében először, amikor Fiumébe bevonulását tartja; ha a tengerészethez nem ért; ha a kereskedelem előtte ismeretlen fogalom; akkor ha még annyira bírja is a kormány bizalmát, azzal boldogulni nem fog..”

Végezetül ifjú szerzőnk leírja a Fiume népe által óhajtott jó kormányzó legfontosabb kvalitásait:

„Ha a kormányzó ismeri Fiumét, ismeri az embereket név és karakter szerint; ért a tengerészethez, ért a kereskedelemhez, a munkát bírja is, szereti is; ismeri a lokális politikát, tudja múltak bűnét is; képes megkülönböztetni és megmenteni az idegen áramlatoktól a tősgyökeres fiumeit: ám nevezze ki a kormány minél előbb! Ha véletlenül gróf s vagyona is van, sőt olaszul is tud, az csak megkönnyíti a kormány helyzetét. Fiumének kereskedelmi, tengerészeti és politikai érdekei ilyen kvalitású kormányzót kívánnak s a kormány is bátran helyezhet bizalmat ilyen kormányzóba, mert a magyar állam érdekeinek is csak ez felelhet meg. Sapienti pauca! (Kiemelések az eredetiben.)”²⁵

Tudjuk, hogy az akkori magyar politika irányítói nem hallgattak az ifjú „Carlo de Lanzarich” bölcs tanácsaira, és éppen ebben az időszakban kezdték el Fiuméban és más, a nemzeti kisebbségek által lakott területeken is a „magyarizáció” súlyosan elhibázott politikáját, amely később fatálisnak bizonyult a soknemzetiségű Magyarország sorsa szempontjából.

Riccardo Zanella ifjúkori pamfletjében megmutatkoznak a későbbi jelentős politikus „oroszlánkörmei”, jó- és rossztulajdonságai. Mindenek előtt a fiumei problémák, valamint a magyar nyelv és kultúra mélységes ismerete. Magyar nyelvű cikkének stílusa barokkosan gazdag és szellemes. Politikai szempontból „kíméletlen harcosnak” mutatkozik, aki mindenre kész deklarált célja: az autonóm Fiuméért, a Magyar Királyság keretében. Politikai ellenfeleivel szemben nem ismer kegyelmet és részükről sem számít ilyenre. És – hogy válaszoljunk az írásunk elején feltett kérdésre – feltehetőleg ennek tulajdonítható az, hogy pamfletjét álnéven írta. A „magyar haza” iránt cikkében többször is deklarált szimpátiával viseltet, és ha bírálja a magyar kormányzatot, ezt csak azért teszi, mert Zanella túl nagy bizalmat táplál fiumei politikai ellenfeleivel szemben.

Amint Salvatore Samati írta a már idézett életrajzában, Riccardo Zanella „tekintélyelvű volt és kíméletlen ellenfeleivel szemben, ezért kérlelhetetlen ellenségekre tett szert és ugyanilyen követőkre, akik benne a karizmatikus vezetőt ismerték el”.²⁶

Fiume címerében a kétfejű sas és a bővizű bőségszarú képe alatt ez a szó áll: „indeficienter”, azaz „meg nem alkuvó”. Nos, Riccardo Zanella szeretett városának nagy és megalkuvások nélküli fia volt.

Réti György

1. A Triesztben 1995. november 3-án Riccardo Zanella életének szentelt konferencián elhangzott előadásom magyar nyelvű változata. Rövidítve megjelent a fiumei Voce del Popolo 1995 november 5-i számában, teljes terjedelemben a „L’autonomia fiumana e la figura di Riccardo Zanella” (A fiumei autonómia és Riccardo Zanella) című könyvben (Trieste, 1997.) Magyarul most jelenik meg először.

2. Dizionario biografico fiumano (Fiumei életrajzi szótár), Istituto Tipografico Editoriale Dolo, Venezia, 1975. pp. 145–152.R. Zanella életrajzát Salvatore Samani írta.

3. L. „Italia e Ungheria – Cronaca illustrata di Storia comune, Itália és Magyarország – kapcsolataink képes krónikája” c. kétnyelvű albumomat (Palombi Editori, Roma, 1997, 2002. 69. o.), amelyik 11. fejezetét a magyar-fiumei kapcsolatoknak szenteli (65–69. o.).

4. Attilio Depoli: Il diritto storico ed etnico di Fiume di fronte alla Croazia (Fiume történelmi és etnikai joga Horvátországgal szemben) Fiume, 1919. 14. o.

5. Op. cit. p. 15. 5.

6. Op. cit. p. 20.

7. Silvino Gigante: Storia del comune di Fiume (Fiume város története), Ed. Bemporad, Firenze, 1928. p. 111.

8. Alfredo Fest: L´Ungheria e il mare con speciale riguardo a Fiume (Magyarország és a tenger, különös tekintettel Fiuméra), Budapest, Franklin, 1935. p. 36., l. Silvino Gigante op. cit. pp. 125–157.

9. Silvino Gigante: op. cit. p. 129.

10. Carlo de Lanzarich (Riccardo Zanella):Fiume (Fiat lux! – Legyen fény!), Nyomtatott Pattara Péter nyomdájában, Fiume, 1897.

11. Itt Zanella akarva-akaratlanul emlékeztet Dante nevezetes soraira a „Paradiso” XIX. énekéből: Oh boldog Magyarország, csak ne hagyja magát félrevezetni már” (Babits Mihály fordítása)

12. op. cit. p. 5.

13. Giovanni Ciotta, Fiume polgármestere, a szabadelvű párt vezetője.

14. Op. cit. 5–9.

15. Op. cit. 9. Arany János versének idézése is mutatja, hogy Zanella milyen jól ismerte Magyarországot és a magyar kultúrát.

16. ibidem.

17. Op. cit. 9.

18. Op. cit. pp. 10–11.

19. Op. cit. pp. 11–12.

20. Op. cit. pp. 12–13.

21. Op. cit. pp. 13–16.

22. Op. cit. pp. 16–19.

23. Op. cit. p. 19.

24. Op. cit. p. 21.

25. Op. cit. p. 23.

26. Dizionario biografico fiumano, ibidem.