Klió 2006/3.

15. évfolyam

Bűntény fő adásidőben

 

 

Kurspahić könyve rövid idő alatt két kiadást is megért. A boszniai kiadást hamarosan egy szerbiai is követte. Azt hiszem a médiában dolgozóknak, de a közelmúlt eseményeit jobban megismerni kívánó közönségnek is szüksége van e könyvre. Annak a bevallott célnak is tökéletesen eleget tesz, miszerint olvasóira úgy próbál hatni, hogy ne uralkodjon el rajtuk a közöny. A könyvből kiderül, hogy szerzője „nem akárki”. Egyrészt az ostromlott Szarajevóban szerkesztette az Oslobođenje lapot évekig, másrészt egy sor újságírói díjat kapott, több könyv szerzője, és több amerikai egyetem tanára volt. Emberi és szakmai kvalitásaihoz nem férhet kétség. A könyv az írott és elektronikus média szerepét tárja fel, mégpedig magas fokon, és a lehető legkonkrétabban. Bizonyítja, a médiák, elsősorban a szerbiai médiák készí­tették elő a talajt a háborúra és a majdani gaztettekhez, még fontosabb, hogy néven nevezi ennek kivitelezőit. Ugyanekkor a munkájukat becsületesen, és szakmai értelemben is magas színvonalon végző újságírókról sem feledkezik meg. Kurspahić a jugoszláv térség legtöbb sajtótermékét ismerte, és a különböző táborokhoz tartozó újságírók közül is majd mindenkit. Ettől egyébként diszkrét szubjektív vonala is van a könyvnek. Könyve tehát a média háború keltő, és háborút fenntartó szerepéről szól, valamint arról, hogy e jellege még nem tűnt el. Saját, újságírói szemszögéből vizsgálja meg az eseményeket, ennek ellenére életképes és általános paradigmát vet fel, amit elég jól alá is támaszt: – mielőtt elkezdődött a valódi háború, a diktátorok, elsősorban Milošević, a médiumokat hódították meg. Ezt több konkrét adattal támasztja alá. Könyvéből tényleg megtudható, kik és hogyan asszisztáltak a különböző diktatúráknak. Szerintem a könyv egyik szegmense mégis elhibázott. Kurspahić saját anti-, illetve anacinalizmusát próbálja egyedül elfogadhatónak beállítani. Mindezt a titoizmusból ismert módszerrel teszi, nem magyarázva, nem érvelve, csupán a nemzetek felettiséget magasztosnak beállítva. E tekintetben, de csak e tekintetben, elhibázott a könyv. Miközben a szerző kritikái teljesen megalapozottak, és korrektek, önmagát és olvasóit is megfosztja a megértés egyik szegmensétől, és a megoldáskeresése ettől gyenge. Valójában javaslatai a médiapiac fejleszté­séről, és a szakmaiság emeléséről értelmesek, de az, hogy ezt beleviszi a nemzeti–nemzet feletti kontextusba, elhibázott. Valójában a média és a szakmai korrektség kérdé­sének még ezen is felül kéne emelkednie, miközben egyformán lehetőséget biztosít a különböző nemzeti, de a nemzetfeletti látásmódnak is. Másként a fogalmazva, a jugoszláviai médiák hibája nem nemzeti voltukban keresendők, hanem azokban az ordas szándékokban, amelyek a háttérből mozgatták őket. Nem róható fel a szerzőnek, hogy látókörébe nem került be minden jelenség, pl. a Magyar Szó sem, amely a délszláv háborúk idején derekasan tájékoztatott.

A bevezetőben a szerző a jugoszláviai média 1991 előtti állapotáról ír. Tökéletes és szabatos diagnózist állít fel. És valóban, a titoizmusban minden egyszerű volt: fekete–fehér. A lehetséges világok legjobbika „épült”. Egy ember, egy párt, és egyféle magyarázat állt minden cikk, minden újságíró mögött. Ha váltani kellett, egyszerre váltottak nézőpontot, hangnemet (1945–1950 – sztálinista hangnem, 1951–1974 a párt diktálta reformhangnem, 1974–1980 a decentralizált államhatalom ill. államhatalmak mögötti közös hang korszaka). Az első korszakban csak állami és pártfelügyelettel lehetett bármit is kiadni, a hangnemet pedig javarészt Milovan Đilas határozta meg. A külföldi híreket a TANJUG szűrte. A Moszkvával történő szakítás 1948–49-ben nem okozott lényegi változást a médiában, a módszerek, a hangnem csak finomodott, de lényegében maradt ugyanaz. Ebben a szakaszban a média, mint minden más is, azt szolgálta, amit az államhatalom meg akart mutatni magából, hogy ez által elhatárolódjon a többi szocialista országtól. Látszatszabadság uralkodott, aminek azért volt pozitív hozadéka. A sport és külpolitikai hírek szerkesztése, kommentálása szabad lett. De a belpolitikáról továbbra is a központi irányelv alapján lehetett írni. Tito meghatározta a limiteket (13. old.). Az újságíróknak eszükbe sem jutott, hogy ezeket fesze­gessék. Az egyetemistákat, viszont a speciális rendőri alakulatok tönkre verték 1968-ban (jó mementó ez arra, hogy Tito rendszere is „verő rendszer” volt, ha a szükség úgy hozta), és a Plasztik Jézus című filmért Lazar Stojanović több év börtönt kapott, mert filmjében kritika fogalmazódott meg Tito iránt. Tito kézben tartotta rendszerét, pontosan tudta mit csinál. Az 1970 után kibontakozó „horvát tavasz”, és a „belgrádi liberálisok” is megkapták a magukét, ennek a sajtóra is közvetlen hatása volt. A Vjesniktől (zágrábi kormánylap) Novakot, és a Politika (belgrádi kormánylap) éléről Nenado­vićot eltávolították. Ekkoriban fegyelmi vétséget követett el valaki, ha egy kicsit megrövidítette valamelyik Tito-beszédet egy afrikai országban, és hasonlók. 1974-től a médiapiac átrendeződött. A Belgrádban megjelenő Borba, ahogy mindig is, a szövetségi kormány hivatalos politikáját közvetí­tette, míg a köztársasági székhelyeken működő lapok az ott aktuális politikai elitet szolgálták ki. Tehát Zágrábban a köztársasági vezetés irányvonalát képviselte az ottani Vjesnik, a belgrádi Politika viszont a szerb köztársasági vezetését, sőt ezeket a lapokat semmi más nem érdekelte, csak feletteseik diktátumai. Hogy az irónia még nagyobb legyen, a jugoszlávok nagy része ezt tartotta szabadságnak, és észre sem vette a kb. 1980-tól kezdődő lassú elcsúszást a nacionalista hangszerelésű konfliktus­kereső, -gerjesztő hangnem felé. Az 1989-es kelet-európai fordulatra kívülállóként tekintettek. Azt hitték, ők már mindazt, ami körülöttük történt, rég hátrahagyták. Jugoszláviának nem jutott karizmatikus, becsületes vezető, ehelyett karizmatikus nacionalistái voltak, akik éppen akkor érkeztek meg a politikai színtérre, amikor a jugoszláviai nemzetek önazonosságukat keresték. Kurspahić számára a fenti magyarázat elégséges, ez világlátásából következik. Mégis ez kevés. Sokszor leírták Miloševićről, hogy valójában nem nacionalista volt, a nacionalizmus csak eszköz volt a kezében. Véleményem szerint fontosak még a vezérek morális hiányai – az, hogy hajlandók voltak a remélt haszonért háborút indítani, és ennek fejében mások életét áldozták fel. Mindebben fontos volt a nacionalizmus, azonban nem ez a dolog lényege – ezt Kurspahić nem látja. Mindazonáltal a tömegeknek esélye sem volt a helyzet megértésére, mert a kikényszerített testvéri egység retorikája a nemzeti konfliktus retorikája felé csúszott, a gyűlölet retorikájával vegyítették (amitől egyébként soha nem volt mentes a titoista médiatér, csak az irányzék volt más), hogy aztán az egyik napról a másikra féktelen gyűlöletbe csapjon át, és teljesen áthassa a médiateret. A ködös nemzeti romantika itt is fontos elem, mert közege a manipulációnak, de az igazi ok nem ez, hanem a manipuláció szándéka, és célja. Kurspahić nem jut el erre a felismerésre.

A Szerbiát elemző rész talán a legérdekesebb a könyvben. Igaz, hogy első pillantásra vitatható a korszakolás. Mert a szerző úgy véli, hogy 1980-tól kezdődik az ellenség(kép)teremtés. Mégis a szerzőnek tökéletesen igaza van. A világ még nem figyelt oda, de 1980-tól a koszovói helyzet kapcsán kezdődött el a folyamat, amely az erőszakos széthullásig visz. Mindehhez a „televízió fenoménje” is hozzájárult. A titoizmusban tabu volt más nemzeti hovatartozását szidni, ez a tabu dőlt le először az albánok kapcsán. A szerb médiában elkezdték őket „siptár”-nak nevezni, ami nagyjából olyan hatású, mintha a magyar médiában „oláhokról”, „rácokról”, „tótokról” beszélnének. Másrészt egy-egy tragikus esetet, amely normális esetben nem kapott volna nagy publicitást fókuszba került, és másnap a szerbek milliói beszéltek róla. Harmadrészt 1981 februárjában drákói szigorral büntettek meg albán tüntetőket, akik 1980-ban a köztársasági státuszt követelték Koszovónak. Ráadásul a többi köztársaság, óriási hibát vétve, a koszovói eseményeket Szerbia belügyének tekintette, sőt beleegyezett a szövetségi irányítású katonaság bevetésébe a „szeparatisták” ellen. A média nagyította fel az albánok nagyobb natalitását, szervezett albán „domináció” eléréseként megbélyegezve azt, statisztikai genocídiumnak nevezve. A szerb házak meg­vá­sárlását elüldözéssé minősítette. Sőt az egyetlen egy esetben történt nemi erőszak (ennek utánanézett a szerző a statisztikákban) kapcsán a következőket mondták: „az albánok megerőszakolják anyáinkat, lányainkat és nőtestvéreinket”. Az egyébként teljesen helytelen titoista gyakorlat is megszűnt, miszerint mindig kiegyensúlyozó híreket (pl. egy albán eset mellé egy szerbet vagy horvátot stb.) kerestek egy-egy esemény mellé. Szabad lett a vásár minden túlzás számára. De hamarosan nem csak túlzások történtek, hanem szándékos félretájékoztatás, majd szándékos hazugságok sorozata. A megbomlott értékrendű közegben egyesek petíciót írtak a koszovói genocídium ellen, az akadémia pedig memorandumot fogalmazott meg, amelyben Szerbiát áldozatként állította be. Valójában azt soha nem adták ki, hanem a Večernje Novosti megszerezte és megjelentette a tervezetet. A memorandum aláásta az ország addig érvényes alapelveit. A szerzők (nevüket a 35. oldalon fel is sorolják) azt állították, hogy a szerbek államjogilag, gazdaságilag, sőt biológiailag is el vannak nyomva, és, hogy bosszúálló politikát folytatnak ellenük. Ekkor találták ki azt a kétes hitelű, de nagy karriert befutott tézist, miszerint „a szerbek a háborúk győztesei, de a békék vesztesei”, sőt a szerbeket, mint vértanúkat állították be. Veszélyeztetett („ugroženi”) népként ábrázolták, amelyet minden oldalról ellenség vesz körül, és amelynek megmentőre van szüksége. Miloševićnek az 1987-es pártbéli puccsa után (amelyben addigi mentorát Ivan Stambolićot támadta hátba), az első dolga a média feletti kontroll megteremtése volt. Azelőtt Belgrád tájékoztatásáért volt felelős a pártban, majd városi és szerbiai központi bizottsági tagként jó kapcsolatban volt egyes újságírókkal, szerkesztőkkel. A könyv legjobb része, ahogy ezt a szálat felgöngyölíti a szerző. Dušan Mitević a belgrádi TV igazgatója, és Živorad Minović a Politika napilap főszerkesztője közeli barátai voltak. Ezzel már a média nagy része a kezében volt. A koszovói helyzetről pontos információi voltak, még Stambolić küldte oda, hogy vizsgálódjon. 1987. április 24-én, amikor koszovói útján volt, 15 ezer szerb és montenegrói várta Kosovo Poljen (Rigómezőn), a helyi kultúrház előtt. A rendfenntartó rendőrökre a tömeg kőzáport zúdított, és aznap akit értek megvertek közülük, szinte nem volt rendőr, aki megúszta a megve­rettetést. Amikor Milošević hallotta ennek, robaját kiment a tömeg közé, és kimondta elhíresült mondatát: „Senki sem verhet benneteket”, ekkor kezdte a tömeg először skandálni a „Slobo, Slobo” jelszót is. Ezt kezdték el a médiában ismételgetni. A médiumok élén olyan emberek álltak, akik a pártstruktúrában Milošević alatt álltak. Milošević felesége segítségével vitriolos cikkeket írtak ellenfeleik ellen, miközben azok nem kaphattak teret védekezésre. Ez után a Politikában nyilvános vita zajlott, aminek eredménye­képpen a Szerbiai Kommunista Pártban a mérsékeltek teljesen eltűntek. Ezután egy albán katona, Aziz Keljmendi, fegyverével megölt négy katonát. A Politika nagy betűkkel hozta a hazugságot, hogy az albán négy szerbet ölt meg, igazából két muzulmánt, egy horvátot és egy szerbet ölt meg (41. o.), de helyesbítést nem tettek közzé, mert az eredeti, elferdített cím felelt meg az igényeiknek. Milošević médiaháttere tovább bővült, Jovanović az Ekspres Politika szerkesztője, valamint Ratomir Vico is hűséges embere lett. Ellen­feleivel a média után a pártban is leszámolt a XVIII. kongresszuson. Közben nagyban zajlottak az antibürokratikus forradalom „igazság mitingjei” ami abból állt, hogy kisebb de annál lelkesebb tömeget mozgattak főleg Vajdaság szerte, ezzel befolyásolva a közhangulatot. Ez az utcai demokrácia „a tömeg mazochisztikus extázisa” ahogy azt Fuad Muhić boszniai egyetemi tanár fogalmazta meg. Ennek a csúcspontja a vajdasági politikai vezetés megdön­tése volt. Néhány hónap múlva Montenegróban történik ugyanez. A Politikában értelmiségieket támadtak meg, és hallgatásba száműzték őket. A meg nem szűnt titói modell alapján, az egyes szerkesztők villám­gyorsan alkalmazkodtak az aktuális trendhez. Milošević a szerbek által fogyasztható média 90 százaléka felett diszponált. A Politikában egy új rovatot vezettek be „Visszhangok és reagálások” címmel. Ezzel elérték, hogy a nép nevében beszélhessenek. Valójában alaposan átválogatott cikkek jelentek meg. Ez után kezdődött el a szlovének, majd a horvátok elleni kampány. A szerbiai médiával szemben Ante Marković szövetségi kormány­főnek sem volt esélye. Média szempontból Szerbia új alkotmánya, valamint a koszovói csata 600-adik évfordulója elő volt készítve. Ekkoriban már semmi olyat nem lehetett közölni, ami pozitív lett volna az albánokról (56. old.). Ekkoriban szűnik meg a különböző délszláv médiumok együttműködése. Érdekes módon a boszniai és a horvátországi szerbeket is pszichiáterek hozták a gyűlölet és paranoia lázába, miközben a szerb médiában közve­títették a második világháborús áldozatok csontjainak újratemetését. A Milošević kontrollálta újságok folyta­tásokban közölték az egykori usztasa-gaztetteket. De Miloševićnek nem sikerült maradéktalanul hatalmába keríteni a média egészét. A Borba, lévén, hogy a szövetségi állam megszűnőben volt, és a köztársasági vezetők a „köztársasági lapokra” figyeltek oda, szabadon, függetlenül és szakmailag magas szinten kezdett írni. A hatalom árulónak kiáltotta ki, miközben a nyomtatáshoz szükséges papír megvonásával és bírságokkal sanyargatta. Mindezt nem tudta túlélni a lap. A Vreme hetilap hasonló úton indult el, azonban fenn tudott maradni. A B-92 Rádió is a szakmaiság és függetlenség jegyében működött, noha egyik említett médium sem jutott el a társadalom zöméhez. A szerző egy kissé túlértékeli a Jutel nevű televíziós kísérletet, amely szinte csak Szarajevóban működhetett egy kissé hosszabb ideig. Máshol a köztársasági vezetés egyszerűen megakadályozta sugárzását.

Ha a szerb propaganda hazugsága az volt, hogy a nép szerkeszti az újságot és a TV-t (valójában, ezekben a médiumokban teljes mértékben szelektálták a „nép” megnyilatkozásait), akkor a horvátországi propaganda­gépezet hazugságmechanizmusa a következő: „ha a hazának, és a honvédő háborúnak használ, akkor szabad hazudni”. A háborús időkben tehát mindkét média a politikai elit ízlése szerint működött. Valóban nem média, hanem agitprop funkciót láttak el. Tuđman ugyanazokat a módszereket alkalmazta, mint szerb kollégája, csak némi fáziskéséssel. Tuđman 1991-ben került hatalomra, és első dolga volt megszerezni a Vjesniket (a Politika horvát megfelelője), Hida Biščević egyből letette a hűségesküt (mint muzulmán a leghorvátabb horvátnak vallva magát). A Vjesnik a honvédő harc „első vonala” lett. A Horvát TV is pillanatok alatt a HDK (Horvát Demokratikus Közösség, HDZ Hrvatska Demokratska Zajednica), Tuđman pártja kezébe került, egyik napról a másikra nem mehettek be az épületbe a „megbízhatatlan elemek”. Ezt Anton Vodoljak szervezte meg, aki annak idején a Titót dicsőítő filmek rendezője volt (77. o.). Ettől kezdve olyan minőségű és tartalmú műsorokat sugároztak, amelyek újabb erőt adtak a szerbiai propagandának (a szerb–horvát médiaháború „diszkrét bája” az volt, hogy a közönség egy része egyszerre fogyaszthatta őket, és éberen figyelték egymást a szerkesz­tők, és médiavezérek). Pontosan előírták, milyen jelzők kíséretében lehet a szerbeket emlegetni, ugyanilyen volt a helyzet a szerb oldalon is. Nem mutathattak be semmit a horvát katonák szenvedéseiről. De a hullákat bemutathatták, nem egyszer szerb hullákat mutattak be horvátnak mondva őket. A szerb oldalról viszont azt is kitalálták, hogy Horvátország atombombát készül létrehozni. Rendkívül nagy érzelmeket kavart a horvát nemzeti szimbólumok megjelenése. A szerb propaganda usztasának (náci jellegű politikai opció) mondva őket, használta ki, saját oldalának homogenizálása érdekében. Amikor usztasát kiáltottak, zsigeri reakciót, páni félelmet, és mély gyűlöletet váltottak ki a szerbekből. Az új horvát állam jelképei egy kissé azonban különböztek a második világháborúsokétól, éppen annyira, hogy a Tuđman-rendszer e téren is kettős játékot játsszon, maga mellé állítva az ultranacionalista és bűnöző köröktől a liberális és demokrata körökig, akit lehet. Mindkét vezér sikeresen váltogatta arcait, színészként azt játszották, amit mindenkori tárgyalópartnerük hallani akart. A fenti médiák mellett a helyi újságok nagy része is elveszett az objektív tájékozódás szempontjából. A két tengerparti nagyváros Rijeka és Split helyi lapja ellenállt.

Az egész helyzet értelmetlenségét a legjobban egy kiskatonával készült riport érzékelteti. A Szarajevói TV riportere kérdezte meg a boszniai Bahrudint, hogy mit csinál a szlovén elszakadás tíznapos háborújában. A kiskatona azt válaszolta:

– Ők úgy tesznek, mintha kiválnának, mi meg úgy, mintha nem engednénk nekik.

Azonban a szlovéniai helyzetnek nem volt nagy tétje Milošević számára, ezért propagandája inkább a horvátországi és boszniai helyzetet „értelmezte”. 1991-től gátlástalanul hazudtak mindkét oldalon, Kurspahić gondosan dokumentálja ezeket, és a hazugság szerzőit is. Az egyes lapok ellehetetlenítését, illetve megszerzését is részletesen tárgyalva (elsőrangú médiaperverzió volt az, amikor (92. o.) a horvátországi Danas nevét Glasnikra változtatták, és amikor tönkrement, újraindították a Danast, persze már semmi sem maradt meg az objektivitásból és a függetlenségből.

A média szerepe vitathatatlan „Bosznia megölésében” (97. o.). A boszniai médiateret háborúval szerezték meg. A műsorszórókat először a szerbek, majd a horvát-muzulmán konfliktus kibontakozásakor a horvátok szerezték meg. A boszniai TV-műsort szinte csak Szarajevó környékén lehetett nézni, a többi területen csak a szerb ill. horvát műsort. Ott a profi újságírásnak még kevésbé volt hagyománya, mint Szerbiában vagy Horvátországban, mert Boszniára még fokozottabban figyeltek a titoizmusban. A zavaros, háború előtti időkben azonban Boszniában hirtelen javulni kezdett a médiák szakmaisága, egy új fiatal és képzett generáció nőtt fel. És sokkal tovább gondolkodtak az egységes Jugoszláviában, mint más köztársaságokban. A szerző kritikája, miszerint külföldről nem figyeltek oda Boszniára, jogos. Mindenki azt gondolta, hogy Bosznia védett a nacionalizmustól, és ebben mindenki tévedett. A nemzeti pártok győztek (Karadžić egy pillanat alatt átalakította pártját Szocialista Demokrata Pártból, Szerb Demokrata Párttá és még a párt logóját az SDS-t sem kellett megváltoztatni). Mindhárom nemzeti párt a médiák feletti hatalomra tört. Ebben a legkevésbé a muzulmán fél volt eredményes, mert a szakmailag megerősödött boszniai médiák ebben nem voltak partnerek. Amikor Bosznia területét felosztották (egy titkos Milošević–Tuđman-megállapodás értelmében), azokat médiafogyasztás szempontból is szétválasztották, az adások és az újságok sem juthattak el. Köztudott, hogy a boszniai háborúban a sajtó képviselőit szemrebbenés nélkül öldösték (Kurspahić említést tesz egyes kollégáiról, de csak a boszniai TV 52 újságírót vesztett – 132. o.). A média hatalma egy alkalommal mégis kulcsfontosságú volt. Senad Hadžifehzović vezette a híradót, amikor a telefon csörgött és a kollégái kapcsolták a hívást. A boszniai elnök Alija Izetbegović jelentkezett, akit a hadsereg tartott fogva. A telefonbeszélgetés eredményeképpen kerülte el a talán rá váró halált.

Negatív értelemben is leginkább Boszniában mutatkozott meg a média hatalma. Risto Đogo vezetésével a palei televízió (Pale Szarajevóhoz közeli üdülőhely, a Boszniai Szerb Köztársaság „fővárosa”) a legdurvább háborús propagandát folytatta. A legalpáribb szövegeket mondták, rasszista kifeje­zéseket használtak, gyalázták a muzulmánokat. Az elnökség egyik női tagját pornófilm részletek kíséretében mutatták stb. Palében találták ki azt is, amit a szerbiai médiumok is átvettek, hogy a Szarajevóra hullott, és nagy véreng­zést okozó gránátokat (több ilyen eset volt) a muzulmánok lőtték ki. Így állították be negatív fényben ellenségeiket. És, hogy milyen nagy a hazugság ereje: Szerbiában még ma is ezt hiszi a többség. A média aktívan segítette az etnikai tisztogatás megvalósulását is.

A könyv második felében a szerző látóköre leszűkül (ez nyilvánvalóan helyzetéből adódott), és elsősorban a boszniai eseményekre koncentrál. Fontos, hogy nem hagyja említés nélkül a muzulmán kormánypárt médiát korlátozó tevékenységét, és a szerb, illetve horvát mintára kialakuló háborús retorikát, amelyről azonban értelemszerűen kevesebb szó eshet (a Lipljan, Zmaj od Bosne, Bošnjak). Általuk immár három oldalról támadták a szarajevói többnemzetűségét. A háborús propaganda csúcspontján megjelentek azok az elemzések (pl. Mark Thompson: Firing War: The Media in Serbia.) amelyekből már szinte mindenhol világos volt a manipuláció mechanizmusa, kivéve a háborús területeket. A még titoista korszakban begyakorolt toposz szerint mindenki igazságos, honvédő háborút folytatott, miközben minden oldalról civileket is gyilkoltak, és miközben egyre nagyobbakat hazudtak. A Večernje Novosti egy 115 éves képet használt fel, amely egy szerb árvát ábrázolt, akiről azt állították, hogy szüleit a muzulmán offenzíva ölte meg (143. o). A másik címeres hazugság a Vjesniké, ahol azt írták, hogy Zenica központjában 35 horvátot akasztottak fel, ami egyszerűen nem történt meg (151. o). A horvát médiában jelent meg egy olyan cikk is, amiben egy olyan amerikai delegációval való tárgyalásokról számolnak be, amely soha nem ért Horvátországba, mert a repülőjük lezuhant (202. old.) Miközben Milošević immár béketeremtőként kívánt tetszelegni, a horvát erők Stupni Do falu civiljeit mészárolták le, nem sokkal azután pedig a srebrenicai tragédia történt meg. Rövid időre mégis Milošević és Tuđman is béketeremtőként tetszeleghettek Daytonban, majd Párizsban.

A szerző az 1995 utáni eseményeket az elszalasztott lehetőségek korszakának tekinti, szerinte Boszniában médiaapartheid jött létre, azzal, hogy felosztották a médiákat a nemzeti közösségek között, miközben másfajta, multikulturális lehetőségeket nem hagytak – mindenkinek oldalt kellett választania. A nyugati kísérletek is elhibázottak voltak, noha a pozitív példák közül kiemeli a Soros Alapítványt. Sokszor az adományozók pénze saját ügyvezetésük költségeire megy el. Noha béke volt, és a médiákban is sokat javult a helyzet (már nincsenek nyilvánvaló hazugságok, nincs alpári nyelvhasználat), a szembenállás ténye mégis változatlan, és a szerkesztési elvek változatlanul ezt közvetítik. A szerző ez állítását gazdagon illusztrálja példákkal. Bosznia médialégköre továbbra is „szennyezett” maradt. A könyv vége a miloševići rendszer utolsó szakaszáról szól, arról, ahogy a vezér „megvált” régi médiaszolgáitól (a neveket is megemlítve). Bukásában szerepe volt a független média elleni nyomásának is, de ez előtt sikerült ismét „szorosabbra zárni sorait” a koszovói válság kiélezésével. A patrióta imázs még egyszer hasznára volt, de utoljára. A NATO-bombázások egyik leg­aljasabb cselekménye az volt, amikor feláldozták saját médiamunkásaikat, a Szerb RTV 16 munkatársát, noha előre tudhatták, hogy bombatalálat éri az épületet. Utolsó évében Milošević hatalmas bírságokkal zaklatta az újsá­gokat, sőt a politikai gyilkosságoktól, és az azzal történő fenyegetéstől sem riadt vissza. A Tuđman-rendszerben is az „állam ellenségei” fogalmával operáltak, amikor az ellenzéki sajtóról volt szó, ott is megkísérelték pénzügyileg ellehetetleníteni őket.

A szerb és a horvát diktatúra bukása hirtelen következett be. Az egyik esetben a diktátor meghalt, a másikban a népharag döntött. Rendkívül jogos a szerző felvetése, hogy a médiában is egy csapásra változás állott be, és hogy ez aggodalomra ad okot. Aki ilyen gyorsan képes váltani, azzal valami baj van. Nincs személyisége, véleménye. Így a médiában nem lényegi a változás, hanem a régi titoista hagyományok folytatódnak. Médiaügyben tehát továbbra sem lehetünk nyugodtak (erre szokása szerint Kurspahić több példát is kifejt). Az új arcok a médiában még nem jelentenek új felfogást, hiszen fel kéne nőnie egy szakmailag öntudatos generációnak, amely számára nem „magától érthető”, sőt nem is érthető, hogy a médiák a hatalmat szolgálják.

 

Kemal Kurspahić: Zločin u devetnaest i trideset (Balkanski mediji u ratu i miru) [Bűntény fél nyolckor (a balkáni média a háborúban és békében)] Medijacentar, Sarajevo, SEEMO, 2003. 268 p.

 

Mészáros Zoltán