Klió 2006/3.

15. évfolyam

A bizánci liturgia XX. századi formálódása

 

Örömmel vehetik kézbe ezt a nagyszerű szintézist a bizánci egyház liturgiájának legújabb kori formálódásáról mindazok, akik csak egy kicsit is érdeklődnek a téma iránt. Sőt, már maga a jelen ismertetés szerzője is örömet érez, amikor egy generációval fiatalabb kolléga művét mutathatja be. Az pedig boldog megnyugvás, hogy még egy generációval előbb ott áll az a Robert Taft professzor,1 aki mindkettőjüket irányította a liturgikus szak­területen való elindulás útján.

Érdemes pár sorban megismerkedni az ígéretes tehetséggel, a könyv fiatal szerzőjével. Marcel Mojzeš görög katolikus pap, aki 1975. február 20-án született Pozsonyban. Teológiai tanulmányait az eperjesi egyetemen végezte, mégpedig a görög katolikus teológiai karon. Aztán Rómában folytatta azokat tovább, a Pápai Keleti Intézetben. Itt 2003-ban doktori diplomát szerzett. Disszertációját Robert Taft S. J. professzor vezetésével készítette. Jelenleg liturgikus teológiát és keleti lelkiséget tanít az eperjesi egyetem görög katolikus teológiai karán. Ugyanakkor a szlovákiai görög katolikus liturgikus bizottság titkára, valamint a Logos című folyóirat – mely a liturgikus oktatás és nevelés egyik legfontosabb eszköze – szerkesztő bizottságának tagja.

A bizánci liturgia XX. századi formálódásáról szóló könyv Marcel Mojzeš doktori disszertációjának nyomtatásban kiadott változata. Kevés ilyen átfogó mű született előtte a korábbi időkből. Érthető, hiszen a keleti egyházak – s közöttük a bizánci egyház – nem tartották legfontosabb feladatuknak a liturgia megreformálását. Valójában a kérdés a II. vatikáni zsinat után vetődött fel: ha a nyugati egyház elkezdte a liturgikus reform megvalósítását, elkezdi-e vajon a keleti egyház is? Nos, valójában három könyvet lehet a témában említeni. Elsőként Thomas Pott adta ki 2000-ben a művét,2 mely Mojzešéhez hasonlóan eredetileg disszertáció volt. Ezt úgy lehet tekinteni, hogy az első szisztematikus könyv a bizánci liturgia reformjáról, mely a XVII. századig tárgyalja az anyagát. Szerzője elemzi a „liturgikus reform” fogalmát, s megpróbálja bemutatni, hogy mit jelent ez a liturgia spontán fejlődésével kapcsolatban. Második az orosz ortodox Nikolaj Balašov volt, akinek 2001-ben kiadott könyve3 az orosz ortodox egyház helyzetét elemzi, mely a XX. század elejétől „liturgikus újjászületés útjára lépett”. Harmadik a szerb ortodox Vladimir Vukašinovič szintén 2001-ben megjelent könyve,4 amely összehasonlítja a nyugati liturgikus reformot néhány olyan megmozdulással, mely a bizánci egyház liturgikus reformjára irányul. Ő már a XX. század elejéig jut az orosz ortodox egyház helyzetének bemutatásában.

Ezt a sort folytatja Marcel Mojzeš könyve, mely a XX. századi liturgikus reformtörekvéseket veszi sorra. Négy olyan egyház területén végzi vizsgáló­dását, melyek a bizánci hagyományt követik. Ezek közül kettő ortodox, míg kettő katolikus. S már itt meg kell jegyeznünk azt a feltűnő aránytalanságot, mely igen jelentős a könyvben. Ugyanis az orosz ortodox egyház liturgikus reformtörekvéseivel foglalkozik a könyvnek csaknem a fele (25–156. o.); a görög ortodox egyházéval mintegy az egynegyede (155–204. o.). A fennmaradó egynegyed részen kénytelen osztozni a két görög katolikus egyház: az ukrán (205–228. o.) és a melkita (229–263. o.). Egyébként a könyv szerkezete egészen világos (metodológiájában Taft professzor szigorát láthatjuk visszaköszönni). Tehát a négy témának megfelelően négy nagy részre oszlik a mű, s azon belül találhatók a pontokba szedett fejezetek (átlagban négy). A mondanivaló megértését nagyban elősegíti az egyes részek előtt található bevezetés, valamint a részek végén helyet kapó összegzés.

Az egyes részek tartalmának áttekintése előtt érdemes két általános megállapítást figyelembe venni. Egyrészt a szerző – mint állítja – szándékosan választotta a felsorolt négy bizánci egyházat, mégpedig abban a formában, hogy kettő ortodox, kettő katolikus. Ugyanis „a liturgikus élet problémái és az azokra adott megoldási javaslatok nagyon hasonlóak”. A másik szempont egy kicsit bővebb értelmezést igényel. Marcel Mojzeš a liturgikus reformmal kapcsolatban „tendenciákról”, törekvésekről, illetve „kísérletekről” beszél. Ugyanis a melkita görög katolikus egyházon kívül még egyetlen más görög katolikus egyház sem vitte végbe az „annyira óhajtott” formális liturgikus reformot. A tendenciák tehát az ő szemléletmódjában azt jelentik, hogy „a megvalósulás folyamatában” lévő dologról van szó. Így a könyvében – bevallottan is – nem tesz különbséget az „újjászületés, megújítás, restauráció, reform” fogalmak között. Ez azért is érdekes, mert a fentebb említett szerzők használják a jelentésbeli árnyalatokat (Balašov „liturgikus újjászületésről” beszél, Vukašinovič „liturgikus megújulásról” szól; míg egy másik tudós, N. Edelby a „liturgikus restauráció” kifejezést tartja a legfontosabbnak).

 

Az orosz ortodox egyház

 

Mint említettük, ennek az egyháznak a liturgikus törekvéseivel foglalkozik legtöbbet a szerzőnk. S ez azért is érdekes, mert valójában alig két évtizedet ölel fel a XX. század elejéről. Természetesen ez utóbbira megvan a magyarázat is. Egyrészt az orosz ortodox egyház a hagyományt leginkább őrző egyházak egyikének tekinthető, másrészt a XX. század elején rendkívüli fejlődésnek indult, bár aztán ezt az 1917-es események sajnálatosan megszakították.

Két rövid bevezető fejezet után tér a lényeg tárgyalására a szerző. Az első fejezet egyszerűen a történelmi helyzetet vázolja fel a XX. század elején, ahol megjelenhet a liturgia megújítására irányuló törekvés az orosz ortodox egyházban. A második pedig azokat a forrásokat veszi sorra, melyek a liturgikus reformban szerepet játszhattak. A lényegről a további három fejezetben szól a szerzőnk. A harmadik fejezetben tehát a liturgikus élet problémáival vet számot. A negyedikben a liturgikus reform lehetőségeit és szükségességét tárgyalja. Végül az ötödik fejezetben a konkrét javaslatokat tekinti át, melyek a liturgikus reformról szólnak.

Mint ismeretes, az 1917-es orosz forradalom beszüntette az orosz ortodox egyház által tartott híres helyi zsinatot, következményei megvalósítását pedig lehetetlenné tette. Pedig már 1905-től benne volt a társadalomban és az egyházban a liturgiáról és a lehetséges reformjáról való tárgyalás. Mojzeš innen indul, s kitekintésként eljut a XX. század végére is, amikor a jelenlegi pátriárka (II. Alexij) és püspökök zsinatának tervéről szól: a liturgikus kultúrát közelebb kell vinni a mai emberekhez. Ugyanis – amint a pátriárkát idézi – „a liturgikus szövegeink nagy segítséget jelenthetnének az egyház tanítói, felvilágosító és missziós tevékenységében... Íme, ezért kell alaposan átgondol­nunk, hogyan hozhatnánk a liturgiát közelebb a néphez”. Mind­azonáltal fiatal szerzőnk megmarad a maga által kitűzött korlátokon belül, s a XX. század első két évtizedét tárgyalja részletesen. Annál érdekesebb viszont, hogy írásából kiderül: az orosz ortodox egyház sok jeles képviselője jutott arra a meggyőződésre, hogy teljes, tudatos és tevékeny részvétel szükséges a liturgiában – és ezzel egy fél évszázaddal megelőzték a katolikus egyház II. vatikáni zsinatát.5

 

A görög ortodox egyház

 

A görög ortodox egyház történelmi helyzete meglehetősen különbözött a XX. században az orosz ortodox egyházétól. Ugyanis itt nem történt meg az a drasztikus elnyomás, amit az orosz egyháznak meg kellett élnie az 1917-es forradalom után. Éppen ezért az ebben a részben átfogott és áttekintett időkeret is nagyobb lehet: 1907-től 1972-ig tart. Mindenesetre érdekes, hogy ezt a bővebb periódust áttekintve, kevesebb teret szentel neki a szerző. Sőt, ő maga megfogalmazza, hogy mivel hosszabb időszakról van szó, „nem foglalkozhatunk vele olyan részletesen, mint azt Oroszország esetében tettük”. Óhatatlanul felmerül a kérdés: miért? Nem lehet elkerülni, hogy az ismertetésben fel ne figyeljünk az ilyen aránytalanságra.

Az előbb felvázoltak ellenére, a két egyházban mégis vannak egyezőségek a liturgikus reformra való törekvés terén. Ezek között is a legfontosabb, hogy mindkét területen lelkipásztori szükségből fakadt ez. De ugyanilyen hasonlóságot jelent, hogy míg Oroszországban az 1917-ben kezdett helyi zsinatra való felkészülés lelkesítette a reformot, addig Görögországban az 1960-as évekre tervezett „pánortodox zsinatra” való készülődés adott indíttatást a liturgikus reformnak.

Marcel Mojzeš 1907-től tárgyalja a XX. századi görögországi liturgikus reform iránti törekvést. Ugyanis ennek kezdetei a „Zóé” mozgalom megalapításához kapcsolódnak, mely ebben az évben történt. Négy fejezeten át eljut 1972-ig, amikor a tesszaloniki szimpozionon tárgyaltak a liturgikus reformról is. De kitekintésében egészen 2002-ig is elmegy, amikor megjelent a görög Szent Szinódus legújabb dokumentuma a témával kapcsolatban.

Nos, a szerző által tárgyalt négy fejezet témája a következő: 1. A liturgikus megújulás és a „Zóé” mozgalom liturgikus reformja (1907–1960); 2. Liturgikus kérdések a „pándortodox zsinatra” való felkészülés folyamán (1961–1968); 3. A tinoszi szeminárium professzorainak javaslatai (1968); 4. A tesszaloniki inter-ortodox teológiai szimpozion liturgikus reformja (1972).

Az egész második rész tárgyalásából az tűnik ki, hogy a görög ortodox egyház liturgikus reformtörekvéseit nem csak az „egyházon belüli” mozgalmak (mint a „Zóé”) és az egyházak közötti mozgalmak (mint a „pánortodox zsinatra” való készülődés és az ortodoxok közötti szimpozionok) lelkesítették, hanem elsősorban és mindenek felett a komoly lelkipásztori aggódás. Ez pedig nem más, mint annak megfontolása, hogyan lehetne a mérhetetlenül gazdag liturgikus örökséget közel vinni a mai kor emberéhez. A Tesszalo­nikiben rendezett szimpozion címe alapján (Az ortodox egyház hagyománya és a mai kor emberének igényei) szerzőnk azt fogalmazza meg, hogy éppen ezek az igények jelenthetik Görögországban a liturgikus-lelkipásztori reflexiók katalizátorát. A nagy liturgikus szakemberek elgondolása alapján ez két lépésben valósítható meg: elsőként újra fel kell fedezni a liturgikus hagyomány értékét, másodikként pedig a népet ránevelni erre; bár arra is felhívják a figyelmet, hogy nem szabad alábecsülni a népnek a liturgiához való kötődését. S mindezekhez a liturgiának nagyon sok tanulmányozása szükséges: komoly szakemberek révén, megfelelő intézményekben. – Fontos még a görög ortodox liturgikus reform terén annak megfigyelése is, hogy a jelenségnek van természetes és spontán fejlődése. Ezt viszont a hierarchi­ának is támogatnia kellene. Szerzőnk fel is sorol néhány szempontot, mely az ortodox liturgikus gyakorlat reformját jelenti: a gyakori szentáldozástól kezdve a hangosan mondott liturgikus szövegeken át az ősi zsoltározás gyakorlatának felélesztéséig. S ezeket nemcsak a görög ortodoxia, hanem az egész ortodox világ számára a legjelentősebbeknek nevezi.

 

Az ukrán görög katolikus egyház

 

Marcel Mojzeš könyvének harmadik része a legrövidebb, mindössze három fejezetből áll. Az ukrán görög katolikus egyház liturgikus irányzatainak három kimagasló személyiségéhez, illetve munkásságukhoz köti őket. Ugyanis ennek az egyháznak a történetében két folyamatot lehet megfigyelni. Az egyik a „latinizáció”, a másik az „orientalizáció”. A feldolgozásra választott időkeretben, vagyis a XX. század elején inkább a második, a „keletieskedő” irányzat kerekedik felül. Ez két kimagasló személyiség nevéhez köthető: C. Korolevszkij, illetve A. Septickij metropolita nevéhez. Ugyanakkor vannak liturgikus szakemberek és teológusok, mint például P. Galadza, akik felhívják a figyelmet az ebben az irányzatban rejlő veszélyekre is. Szerzőnk a liturgikus reform kétféle megvalósítási szándékát hasonlítja össze a három személyen keresztül, a három fejezetben.

Szerzőnk az ehhez a részhez szóló bevezetőben csak utal a történelmi tényekre: az ukrán görög katolikus egyház liturgiájának, illetve liturgikus életének fejlődéséről az 1569-es breszti uniótól kezdve lehet beszélni. Az úgynevezett „latinizációról” pedig csak a XVII. század második felétől, ugyanis addig semmi nyoma nincs a liturgikus könyvekben. Ettől kezdve azonban egyre erőteljesebb ez a hatás. Hogy ki a felelős érte? Elsősorban maga az ukrán görög katolikus egyház. De ugyancsak van felelőssége az orosz ortodox egyháznak is ezen a téren. Ma már nyíltan kimondhatja Mojzeš: éppen abban áll ez a felelősség, hogy erőszakosan meg akarta semmisíteni az ukrán görög katolikus egyházat. (Elég csak a számtalan áldozatra gondolni, meg a huszonöt év Szibériára, azoknak, akik nem írták alá az ortodoxiához való csatlakozást.) Sőt, felelős a latin egyház is az uniókhoz csatlakozó egységesítő törekvéseivel, bár a feltételekben egészen más szerepelt.

Kilenc pontban tudja szintetizálni szerzőnk a „latinizáció” okait: 1. A görög katolikus papnövendékeket latin professzorok nevelték és oktatták; 2. A nyugati nevelés a keleti liturgikus hagyományokat merő formalitásoknak tartotta; 3. Az „újdonság” keresése felkeltette a nyugati dolgok iránti érdeklődést. S itt fogalmazódott meg a máig is ható kérdés: „Ha a nyugatiak nem utánoznak minket, mi miért utánozzuk őket?”; 4. Maguk a keleti katolikusok sem értékelték igazán az örökségüket; 5. A fejlődés „mítosza” sokak számára jelentette azt, hogy akkor mindent el kell vetni, ami „régi”; 6. Nagyon könnyű volt utánozni a latin hagyományokat; 7. A görög katolikusok féltek attól, hogy az ortodoxokkal azonosítsák őket, különösen, ha egyházi karrierről volt szó; 8. A hit és a rítus összekeverése eredményeképpen a görög katolikusok azt hitték, minden latin rendszabály rájuk is vonatkozik; 9. A görög katolikusok azt hitték, hogy a latin gyakorlat lelki javaknak a forrása számukra.

Nos, amint Marcel Mojzeš megállapítja, a XX. század elejére kialakult az a meggyőződés, hogy fel kell ismerni a saját keleti gyökereket, s megtisztulni a nyugati hatásoktól. Septickij metropolita (1865–1944) immár ezt az felfogást képviselte, mégpedig a XIII. Leó pápa által mutatott irányvonal szerint. Korolevszkij pedig a Keleti Kongregációban dolgozva a liturgikus könyvek kiadásán is munkálkodott (1938-tól), s közben fogalmazta meg a „liturgikus reform” kifejezést. Galadza két szempontot vitt még bele a mozgalomba: az ökumenikus szempontot (amely azonban nem lett igazán sikeres, ugyanis a görög katolikusok nem mutattak érdeklődést az ortodoxok felé való közeledés iránt); illetve a húsvéti misztérium szempontját. Ez utóbbi azt jelenti, hogy az eredeti bizánci hagyományt úgy kell felfogni, mint az üdvösség hatékony eszközét, a liturgia megjelenítő erejével. Az ikonrestaurálás hasonlatát alkalmazta Galadza: amint az ikont nem csupán azért restaurálják, hogy felfedezzék a restaurált személy harmóniáját, hanem azért, hogy jobban megismerjék a prototüposzt, akit az ikon ábrázol, úgy a liturgikus reformnak is az a célja, hogy megtalálják a legalkalmasabb formákat a kereszténység lényegének, a Jézus Krisztusban való üdvösségnek a kifejezésére. S szerzőnk helyesen állapítja meg, hogy ehhez nem elegendő a Korolevszkij által képviselt „tiszta rítus”.

 

A melkita görög katolikus egyház

 

Szerzőnk a könyve negyedik részében a melkiták liturgikus reformját mutatja be annak szerves kifejlődésében. Az eddigiektől eltérően itt csupán negyven esztendőt tárgyal, ugyanis az ő mozgalmuk csak 1957-ben kezdődött. Ugyanakkor – mint a könyv eme részéből megtudhatjuk – az egyik legaktívabb bizánci egyházról van itt szó. Ugyanis a II. vatikáni zsinaton is hallatta hangját; sőt „méltóképpen képviselte az egész bizánci egyházat”.

N. Edelby volt az, aki 1957-ben egy cikksorozatával elindította a melkiták liturgikus reformját, mely a világ legjelentősebb liturgikus szakembereit is megmozgatta. Igaz, hogy csak az eucharisztikus liturgiára vonatkozik a kezdeményezés, de ez nem maradt csupán elméleti szinten, hanem a gyakorlati liturgikus életre is megvolt a kihatása. Három fázisban ment végbe, ám szerzőnk egy fejezettel többet szán a témának, így összesen négyben fogalmazza meg mondanivalóját. Az elsőben a N. Edelby által felvázolt liturgikus reformot (1957) elemzi. A másodikban J. Mateos kommentárját mutatja be. A harmadik az 1970-es liturgikus reform tervéről és végbeviteléről, megvalósításáról szól. Végül a negyedik a melkita görög katolikus egyház liturgikus reformjának jelenlegi helyzetét tárja elő. Ugyanis az 1986-ban alapított szinódusi liturgikus bizottság 1992-ben „tapasztalatszerzésre” kiadott, majd 1998-ban jóváhagyott Liturgikonja már ténylegesen végbevitt reform eredménye. Fontos megjegyezni, hogy a liturgikus bizottság elnöke Lufit Laham érsek volt, aki jelenleg III. Gergely néven melkita pátriárka. Szerzőnk többször kiemeli azt is, hogy a bizánci egyházak közül ez az egyetlen, amely ilyen átfogó reformot hajtott végre a liturgia területén. Igaz, tényszerűen azt is hozzáfűzi, hogy ez csak az eucharisztikus liturgiára vonatkozik, tehát a zsolozsmának és a szentségek szertartásának megújítása még nincs készen.

Nem szabad elfelednünk – mutat rá a szerzőnk –, hogy a melkita liturgikus reform 1957-ben, tehát a II. vatikáni zsinat előtt kezdődött. S ezért úgy lehet tekinteni, hogy nemcsak a zsinaton volt „méltó képviselője” a bizánci egyházaknak, hanem a liturgikus reformban is. Sőt, nem csupán a keleti katolikus egyházaknak, hanem még az ortodoxoknak is. Ugyanis a XX. század folyamán az orosz ortodox egyházban és a görög ortodox egyházban a liturgikus reform iránt megfogalmazott javaslatok a melkita görög katolikus egyházban találtak hivatalos megvalósulásra (csak egyetlen példát említve: a liturgikus anafórának hangosan történő mondása).

Összegzésként elmondható, hogy a négy – két ortodox és két katolikus – egyház liturgikus reform iránti törekvésének bemutatását alaposan elvégezte Marcel Mojzeš, a fiatal liturgikus szakember. A végső következtetésével is teljesen egyet lehet érteni, melyben kifejti, hogy a bizánci liturgia lehetséges reformjának kérdése sokkal összetettebb, mint a II. vatikáni zsinat liturgikus reformja, mely a latin rítust érintette. A közös megvalósítás hiányát az okozza, hogy nincs teljes egység a bizánci egyházak között. Ugyanakkor az is igaz, hogy amíg az azonos liturgikus hagyományt követő egyházak közötti egység hiányát fájdalmasan konstatáljuk, érdekes módon, sok közös elemet lehet felfedezni a bizánci egyházak között a lehetséges liturgikus reform­jaikban, a látható egységet nélkülözve is. Ezek a jelek bizonyos egység jelenlétét igazolják a bizánci egyházak között, mely nemcsak a közös örökségben áll fenn, hanem a hasonló aggodalomban az iránt, hogy ez az örökség élő maradjon, és egyre hűségesebben feleljen meg annak a valóságnak, amit kifejez. Ez pedig nem más, mint a Jézus Krisztusban megvalósuló üdvösség, az egyházak egyesítője!

 

Marcel Mojzeš: Il movimento liturgico nelle Chiese bizantine. Analisi di alcune tendenze di riforma nel XX secolo, (A liturgikus mozgalom a bizánci egyházakban. Néhány XX. századi reformtörekvés elemzése), Róma, 2005. 275 p.

 

Ivancsó István

 

1. Robert Taft professzor katolikus papként a keleti egyházak – s különösen a bizánci egyház – liturgiájának, illetve kutatásának legtekintélyesebb élő alakja. Jelenleg a római Gregoriana Egyetem Pápai Keleti Intézetének nyugalmazott professzora. Az ortodox John Meyendorff elismerően írta róla: „Valószínűleg ő a legjobb szaktudósa a bizánci hagyományú liturgiának”. – Két tanulmányát már bemutattuk a folyóiratban: „A zsolozsma IV. századi gyökerei”, in Klió 2 (2000) 50–53. és „Historicizmus a korai bizánci liturgiában”, in Klió 2 (2002) 32–36.

2. Thomas Pott: La réforme liturgique byzantine. Étude du Phénomene de l’évolution non-spontanée de la liturgie byzantine, Róma, 2000.

3. Íčęîëŕé Áŕëŕřîâ, Íŕ ďóňč ę ëčňóđăč÷ĺńęîěó âîçđîćäĺíţ, Ěîńęâŕ, 2001.

4. Bëŕäčěčđ Âóęŕřčíîâč÷, Ëčňóđăčéńęŕ îáíîâŕ XX âĺęó. Čńňîđč˙ě č áîăîńëîâńęĺ čäĺĺ ëčňóđăčéńęîé ďîęđĺěŕ ó Đčěîęŕňîëč÷ęîé öđęâč č śčőîâ óçŕ˙ěčí îáíîń ń ëčňóđăčéńęčě ćčâîňîě Ďđŕâîńëŕâíĺ öđęâĺ, Áĺîăđŕä, 2001.

5. A II. vatikáni zsinat legelső dokumentuma, a Sacrosanctum Concilium, vagyis a Liturgikus Konstitúció alapgondolata éppen ez: a teljes, tudatos és aktív részvétel a liturgiában.