Klió 2006/3.

15. évfolyam

A klasszikus örökség Itáliában és Magyarországon a reneszánsztól a klasszicizmusig

 

 

A kötetben szereplő művek 2001. október 18. és 20. között hangzottak el a Magyar Tudományos Akadémián tartott konferencián Budapesten. Az ülés témája a „Klasszikus örökség az itáliai és a magyar kultúrában az 1500-as évektől az 1700-as évekig” volt. Tizedik alkalommal találkoztak egymással az olasz illetve a magyar tudósok. A kötet a résztvevők felsorolásával folytatódik, majd ezt követően az előadások szövegét olvashatjuk.

A könyv első nagy fejezetének címe: Klasszikus örökség a magyar és az olasz kultúrában a cinquecento-ban, illetve a seicento-ban.

Az első írás Amedeo Quondamé, melynek címe: „Szavakkal formálni”. A modern nemesember leírása ez, különböző szerzők művei alapján. Olyan nevekkel találkozhatunk itt, mint például Baldassare Castiglione vagy akár Pietro Paolo Vergerio.

Franco Cardini a reneszánszkor keresztesháborúiról mond rövid véleményt. A kereszténység és az iszlám akkori viszonyáról, sikerekről, kudarcokról is képet alkothatunk az írás alapján, illetve megtudhatjuk például azt, hogy a keresztes háborúk egyik következménye az volt, hogy eljutottak Európába a keleti (pl. arab, perzsa, örmény) regények.

Marina Montesano a pogány isteneknek és a hitetlenek vallásának szerepét vizsgálja a képi világban és a nyugati ikonográfiában a középkor és a reneszánsz idején. A keleti keresztény egyházak toleránsak voltak az egyre terjeszkedő iszlám vallással szemben, míg a nyugati kereszténység nem ismerte az új hitet, s ezért tartott tőle. Kelet megismerésében jelentős szerepet játszottak később a keresztes hadjáratok, a kereskedelem, a zarándokutak. Több műről, művészről is szó esik, mint például Lorenzo Monacoról, Beato Angelicoról, és Filippo Lippiról.

Jan Ślaski tanulmánya a cicerói stílusról szól, illetve a háromoldalú lengyel–magyar–itáliai kapcsolatokról a reneszánszban. Részletesen foglalkozik az akkoriban Padovában tanuló Andrzej Patrycy Nideckivel (humanista körökben inkább Andreas Patricius), Dudith Andrással (Andreas Dudithus) és Zsámboky Jánossal, aki szintén Padovában tartózkodott, így kapcsolatot tarthatott a városban lévő lengyelekkel, illetve kiadatta Janus Pannonius első kötetét is.

Maria Teresa Angelini Pietro Bembo és Balassi Bálint költészetének összehasonlításáról ír, és megállapításait számos idézettel szemlélteti. Bembo műveit 1530-ban adták ki első alkalommal, míg Balassi verseit a Tridenti zsinatot követően. Itt kiemelt közös tulajdonságuk, hogy mindkettőjük szövegeiben igen gyakoriak a mitológiai szereplők, utalások.

Jankovits László néhány latin nyelvű sírfeliratot ismertet.

Bárczi Ildikó egy szövegkiadás során alkalmazott módszerekről ad számot. Kutató-csoportjában olyan középkori prédikációkban található idézeteket dolgoznak fel, amelyek latin forrásokra mennek vissza. Az elkezdett, a folytatott, és a későbbi munka hatalmasnak mondható a szövegek aprólékos vizsgálata miatt. A táblázatok egyrészt megkönnyítik különböző adatok megtalálását, másrészt talán azt a veszélyt is hordozhatják, hogy a kulcsszavak nem minden esetben felelhetnek meg a valódi kulcsszavaknak, mivel megválasztásuk néhány szövegben talán önkényesnek is tűnhet.

Kecskeméti Gábor tanulmányában a XVI–XVII. századi antik/laikus és biblikus mitizációra keres példákat. A bibliai szereplők és a XVI–XVII. századi történelmi személyek életének párhuzamba állítására kevesebb hangsúlyt helyez a cikk szerzője, mivel ezt már többen is elemezték (az erre vonatkozó bibliográfiai adatokat a szerző lábjegyzetben szerepelteti). Kecskeméti Gábor az ókori hadvezérek közül Julius Caear és Nagy Sándor népszerűségére irányítja rá a figyelmet. A tanulmányból kiderül, hogy több XVI–XVII. századi író (Baranyai Decsi János, Bocatius, Prágai András, Miskolci Csujak István, Szilágyi Tönkő Márton) szívesen hozta szóba a két ókori hős harctudását és műveltségét, hogy ezáltal a nemes pártfogókat, barátokat velük egy rangra emelje. Ámde Nagy Sándor nemcsak az erdélyi fejedelmek (Báthory Zsigmond, Bethlen Gábor, I. Rákóczi György, és Apafi Mihály) előtt állhatott példaképként, hanem a török szultánok (II. Mohamed, I. Szulejmán) is követendő ideálként tekintettek a makedón fejedelemre.

Balázs Mihály írásának első gondolata Georg Maior, a wittenbergi egyetem professzorától származik, aki arról írt, hogy mi módon védhetjük meg magunkat az eretnekségektől. A későbbiekben pedig Celio Secundo Curione és az erélyi reformáció kapcsolata kerül a tanulmány középpontjába.

Molnár Antal tanulmányának címe: „A Biblia katolikus fordításai magyar, illetve horvát nyelvre és a római inkvizíció”. A klasszikus örökség jelentlétéről a premodern magyar és itáliai irodalomban, valamint a cenzúra jelentőségéről szólnak a tanulmány első gondolatai. Ezután arról olvashatunk, hogy az 1400-as évek második felétől a nyomtatás hogyan tette lehetővé az egyházi témájú művek és a bibliafordítások gyors terjedését.

Hajnóczi Gábor Lucio Vitruvio Pollione „De architetura” című művének első népnyelven nyomtatott kiadását veszi tüzetesebb vizsgálat alá, melyet a budapesti városi könyvtárban őriznek. Olvashatunk e kiadvány Magyarországi sorsáról, illetve arról, hogy hogyan érkezett a könyvtárba a könyv, ki lehetett az első tulajdonosa.

Gabriella Miggiano Galeotto Marzio európai, cinquecento és a seicento közötti sikerének titka után próbál járni. Eleinte általános bizalmatlanság volt megfigyelhető Galeotto személye iránt, köszönhetően a szigorú erkölcsi normáknak, melyek a műveiben is megjelentek. Ennek változását követi nyomon az írás.

Havas László Bonfini „Rerum Ungaricarum decades” művében, mely a nemzeti historiográfiák sorába illeszkedik, a magyar történelem és a klasszikus ókor viszonyát, kapcsolatát vizsgálja. Bonfini a prológusban egy Mátyás király kérésére megírandó Unnorum historia-t említett, mivel Mátyás a magyarokat a hunok örököseiként szerette volna feltüntetni. Ennek az állítás­nak a király hódító hadjáratainak eszmei megalapozásában volt jelentősége, és Havas László szerint ez a megoldás megfelel az antik „ius postlimini” alkalmazásának a magyar történelemírásban, és e jogot, vagy ürügyet már Vergilius Aeneisében, és Szent István Intelmeiben is megtalálhatjuk. A később II. Ulászló szolgálatában álló Bonfininek azonban változtatnia kellett történelemfelfogásán, és már nagy birodalmak sorát kísérte figyelemmel, mint tette ezt előtte több középkori és humanista szerző. Ezzel a megoldással II. Ulászlót a szent királyok sorába illesztette, és törvényes uralkodónak tüntette fel. Bonfini a történelmi eseményeket Titus Livius retorikai stílusában mutatta be, főleg a drámai intenzitást illetően. A Bonfinit forrásként tekintő Nadányi János Florus Hungaricus (1663) című írásában azonban nem a liviusi példát követte, hanem Annius Florust tartotta modelljének.

A könyv második fejezetének címe: Klasszikus irodalmi örökség reneszánsz és barokk között.

Szörényi László Girolamo Vida Zrínyi Miklós munkásságára kifejtett hatását vizsgálja.

Vígh Éva „Azokról a dolgokról, amelyek a nevetést táplálják...” címmel a tréfa változását követi nyomon az itáliai klasszicizmus értekezéseiben Castiglione-től Tesauro-ig. Elsőként az Arisztotelész, Ciceró, Quintiliano műveiben megjelenő tréfákról szól, majd ezt a sort folytatják még további jeles alkotók, mint például Stefano Guazzo, illetve Giovanni Della Casa.

Giuseppe Grilli adatokat közöl Francisco Suarezről, és mutatja hatását az olasz és az európai kultúrára.

Bitskey István klasszikus szerzők idézeteit azonosítja Pázmány Péter prédikációiban. Pázmány Péter széleskörű klasszikus műveltségre tett szert kolozsvári évei alatt. A leggyakrabban idézett szerző (több, mint 300 alkalom­mal) Seneca, de mellette még idézett többek közt Cicerótól, Vergiliusztól, Horáciusztól, Homérosztól s Ezópusztól is.

Szabó S. J. Ferenc a Bitskey István (Humanista erudíció és barokk világkép, Akadémiai Kiadó, Bp., 1979) által már tárgyalt pogány források­ra (Pázmány Péter prédikációiban) keres újabb példákat. A keresztény klerikusok erkölcsnemesítő prédikációikban gyakran tettek utalást a pogány filozó­fusokra. A pogány filozófia, főként a sztoikus tételek bevo­nása a keresztény doktrína kifejezésére Pázmány Péternél is megfigyelhető. Bizonyos témáknál (gőg, harag, gyilkosság) ugyanazokat az idézeteket lehet megtalálni. A pogány sztoikus bölcsességek (Seneca írásainak ismerete a legmeghatáro­zóbb) és a keresztény teológia között azonban nagy a távolság, a halálról szóló prédikációk is fölfedik a kétféle filozófia ellentmondásait, különbségeit, amire a hitszónok Pázmány rá is mutatott.

Anna Cerbo Vergiliusz hatására irányítja rá figyelmünket az olasz és a magyar hősköltészetben, vagyis Torquato Tassonál és Zrínyi Miklósnál. Anna Cerbo párhuzamot von a Megszabadított Jeruzsálem és az Aeneas, illetve a Megszabadított Jeruzsálem és a Zrínyiász, azaz a Szigeti veszedelem között. Tasso hatása végig érezhető a művön.

Amedeo Di Francesco „A mítosz és az „exemplum”, az echó és az álom, a kép és a kert” témát választotta előadása anyagának. Pontosabban Priamosz és Tisbe történetének továbbörökítését a magyar irodalmi seicento-ban. A klasszikus mítoszt elsőként magyarul Tinódi Sebestyén írta le a Jászonról és Médéáról című műben.

† Zemplényi Ferenc tanulmánya a latinságnak és a népnyelvnek a magyar és az európai irodalomban betöltött szerepéről szól.

Kilián István a régi magyar képverset klasszikus örökségnek tekinti. Európában a képverseknek legalább 4000 éves történetük van, erről olvashatunk röviden a mű első felében. Majd a magyar költeményekről esik szó, melyek sorát Szenci Molnár Albert 1607-es képverse nyitja. A tanulmány a legjelentősebb költeményeket említi egészen a settecento-ig, a négyzet alakúaktól a komplikáltabb formákig.

A könyv harmadik fejezetének címe: Klasszikus örökség a settecento kultúrájában.

 Köpeczi Béla Casimir Freschot életművével foglalkozik. Casimir Freschot 1640-ben született Franciaországban, 1720-ban szintén ott hunyt el, hosszabb időt töltött el Itáliában. Olasz, francia és latin nyelvű műveivel nagy hatást gyakorolt korának közvéleményére. Érdeklődését leginkább a történelem és a földrajz keltette fel.

Giovanni Cerri Giambattista Vico Homérosz-kutatásáról ír és annak befolyásáról az európai filológiára. Vico 1730-ban leírt elgondolásai jó két évszázaddal megelőzték korát illetve kora gondolkodóit, majd csak 1928-ban Milman Parry fogalmazott meg hasonló gondolatokat. Homérosz műveiről, illetve Vico munkásságának következményéről olvashatunk ezen írásban.

Cecilia Pilo Boyl Putifigari a Faludi Ferenc fordította skolasztikus drámákban megjelenő klasszikus örökséget dolgozza fel. Faludi Ferenc első alkalommal 1740-ben került kapcsolatba az itáliai kultúrával, az ezt követő 5 évben gyakran fordított egyházi témájú műveket. Két fontos drámát fordított, a „Caesar Aegyptus földjén, Alexandriában” címűt, illetve a „Constantinus Porphyrogenitus”-t, ezekről tájékozódhatunk részletesebben jelen írás segítségével.

Sárközy Péter azzal a Metastasioval foglalkozik, aki a settecento legvita­tottabb olasz költőjének számít, és akinek jelentős befolyása volt a XVIII. század közepétől kezdődően, nagyjából egy évszázadon keresztül Magyarországon a klasszicizmus és a rokokó között.

Szelestei Nagy László kifejti, hogy a settecento magyar kultúrájára nagy hatással volt a nyugat-európai felvilágosodás. Az eddig megjelent legtöbb tanulmány a francia hatást vizsgálja. Ennek az egyoldalúságnak az ellensúlyozására készült el ez az írás, amely az eklogáknak a settecento idején betöltött szerepéről nyújt képet.

H. Kakucska Mária Orczy Lőrinccel mint a „tarna-eörs-i Horatius”-szal foglalkozik. Horatiusszal való összehasonlítása nem csak kettejük költeményeinek hasonlóságára vonatkozik, hanem az életmódjukra is.

Pál József az itáliai költészet elemeit igyekszik kimutatni Kazinczy Ferenc Orpheus (1790–1791) című lapjában. Abban az időben hazánkban még nem volt ismert például Giambattista Vico neve, sem Antonio Canova-é. Már az első számban is jelentek meg versfordítások, például Metastasio „Sóhajtás” című műve. Kazinczy kommentárt is fűzött a vershez.

Madarász Imre az ókori Róma motívumát keresi Vittorio Alfieri műveiben. Alfieri Róma iránti rajongásának oka nem régészeti, vagy esztétikai jellegű volt, sokkal inkább politikai illetve morális indíttatású. Megtalálta az ókori Rómában a legjelesebb embereket, a legfontosabb eseményeket, melyeket példaértékűnek tekintett.

Armando Gnisci a nagy kubai költő, Roberto Fernández Rematar egyik kiemelkedő versével mutatja be, hogyan jelenik meg a „haza” és a „rom” két motívuma egymás mellett. A verset olvashatjuk itt eredeti, illetve olaszra fordított formájában is.

A kötet, ahogyan ebből az ízelítőből kiderült, a XV-XVI–XVII. századi irodalmat úgy öleli fel egészében, hogy azt a részletek kidolgozásával és összeillesztésével teszi számunkra érthetővé, a kultúra elemeire történő utalásokkal pedig színesebbé.

 

L’ereditŕ classica in Italia e in Ungheria dal Rinascimento al Neoclassicismo (A klasszikus örökség Itáliában és Magyarországon a reneszánsztól a klasszicizmusig). Szerk. Sárközy Péter és Vanessa Martore. Egyetemi Kiadó, Budapest, 2004. 490. o.

 

Dancs Ágnes és Kobza Viktória