Klió 2006/3.

15. évfolyam

Rommel – egy legenda vége

 

 

Ralf Georg Reuth történelem- és germanisztika tanulmányokat folytatott, majd 1983-ban doktorált történelemből. Újságíróként a Welt am Sonntag című lapnál jelenkortörténettel foglalkozik. A 2004-ben megjelent Rommel-életrajz mellett fontosabb művei a Hitlerről és Goebbelsről írt biográfiák, Joseph Goebbels naplóit is sajtó alá rendezte.

Rommelről, a Wehrmacht egyik legismertebb főtisztjéről, számos monográfia jelent meg a második világháború vége óta. Élete egyes mozzanatairól és halála körülményeiről máig viták dúlnak. Reuth szándéka, hogy ne egyszerűen újabb Rommel biográfiával gyarapítsa az amúgy is gazdag szakirodalmat, hanem új szempontok alapján mutassa be a tábornagy életét, eddig még nem tárgyalt kérdéseket bemutatva. Az életpályát, a megszokottól eltérően, nem kronologikusan ábrázolja, hanem tematikusan, 5 fő kérdés köré csoportosítja az eseményeket (5 fejezetben). Ez az elrendezés lehetővé teszi, hogy a műben a szerző által fontosnak tartott szempontok érvényesüljenek, habár nem egyszer zavaró ismétlődésekhez vezet.

A lábjegyzetekkel gondosan ellátott mű végén az eligazodást névmutató és időrendi áttekintés segíti. A téma iránt érdeklődők számára válogatott bibliográfia nyújt támpontot. A szöveget 11 színes, és 33 fekete-fehér, jól kiválasztott fotó illusztrálja.

Az első fejezet, a „Hitler generálisa” címet viseli. Ebben Rommel katonai pályafutásának, előmenetelének állomásait ismerhetjük meg: 1910-es bevonulását, az első világháború alatt teljesített szolgálatait, a békeidőben, hadiiskolákban tanárként eltöltött éveket. Reuth bemutatja megismerkedését Hitlerrel, ami után, 1939 márciusától a Führer főhadiszállásának vezetője lett. Majd tényleges háborús részvétele következik: a nyugati fronton, Észak-Afrikában, és 1944 januárjától ismét nyugaton szerzett érdemeket. Ezeknek köszönhetően a katonai ranglétrán egészen a tábornagyi rangig, illetve az afrikai haderő főparancsnokává való kinevezésig jutott.

Ezzel párhuzamosan a szerző kifejti, hogyan alakult az évek során Rommel viszonya Hitlerhez és a nemzetiszocializmushoz, hogyan került a Führer bűvkörébe, s lett a csodálója. Kiderül, hogy sok alapvető kérdésben értettek egyet, ami a kezdeti közeledést lehetővé tette.

Ám később – elsősorban hadászati természetű – nézeteltéréseik támadtak, először az afrikai, majd 1944-ben a nyugati hadi események kapcsán. Megtudjuk azt is, hogy politikai, ideológiai kérdésekkel Rommel nemigen foglalkozott.

A 2. fejezetben (A hadseregparancsnok) Rommel katonai zsenialitását ismerhetjük meg. A szerző nem törekszik a hadi események részletes bemutatására, ezeket csak nagy vonalakban vázolja. A hangsúlyt sokkal inkább Rommel személyiségének ábrázolására helyezi. Jól érzékelteti gondolkodásmódja és hadvezetési módszere egyediségét és szokatlanságát, melyeknek köszönhette jelentős sikereit. Méltatja személyes bátorságát, jó vezetői képességeit, bajtársiasságát és az ellenféllel szemben is megmutatkozó lovagiasságát, amellyel kivívta katonái tiszteletét, sőt csodálatát.

Afrikai megbízatása során, a náci hadseregben szokatlan módon, nagy önállóságra tett szert (ez leginkább annak köszönhető, hogy a hadszíntér hivatalosan olasz irányítás alatt állt, akiket azonban Rommel nem becsült nagyra). Így lehetősége nyílt merész, sőt vakmerő hadműveleteket is végrehajtani, ami sikerének egyik fő záloga volt. A kiszámítható és precíz angol hadvezetéssel szemben ő mindig meglepő és váratlan lépésekkel állt elő, amire az ellenfél nem volt felkészülve, így nem tudott megfelelően reagálni rá.

Külön alfejezet foglalkozik Rommel taktikájával. Alapelve a pillanatnyi lehetőségek kihasználása volt, az ellenség meglepése időben és térben is. Hol a hajnali ellenfényt használta fel az ellenfél megzavarására, hol füstbombákat vetett be fedezéknek, máskor egyszerű gépjárműveket páncélosnak álcázott hogy nagyobbra becsüljék erejét. Szalmabábu-katonákat rakott az őrhelyekre, vagy épp homokvihart kavart teherautókra szerelt sátorponyvával, hogy nem létező csapatok mozgását imitálja. A nyugati partraszállásnál speciális akadályokat talált ki, amelyek nehezítették a szövetségesek mozgását, illetve lehetetlenné tették a repülőgépek landolását.

A taktikai finomságok mellett Rommel stratégiai elképzeléseit is megis­merhetjük az afrikai, majd a nyugati hadszíntérrel kapcsolatban. Mivel sokáig nem ismerte Hitler szándékait a keleti front megnyitásáról, sem Nagy-Britanniával kapcsolatos terveit, tévesen ítélte meg az észak-afrikai harcok jelentőségét. Később a nyugati front, a szövetséges invázióval szembeni felkészülés kapcsán került alapvető nézeteltérésbe a Wehrmacht más vezetőivel és személyesen Hitlerrel is.

A 3. fejezet (A propaganda-kreáció) részletes képet nyújt a Rommel köré szervezett, különösen erős propagandáról, ami fontos szerepet játszott a nácik pszichológiai hadviselésében, de maga Rommel is fontosnak tartotta előmenetele szempontjából.

A Goebbels propagandaminisztertől ajándékba kapott fényképezőgépet mindig magánál tartotta, és szívesen fotóztatta magát. Mindjárt az 1940-es nyugati hadjáratban nagy sajtónyilvánosságot kapott. Nem véletlenül, hiszen páncélos egysége különösen fontos szerepet játszott. Már ekkor különféle propagandaanyagokat terjesztettek róla: képeslapokon jelent meg, egész estés film készült a nyugati hadjáratról és róla („Győzelem nyugaton”).

Afrikai tevékenységéről is aprólékosan beszámolt a sajtó, példaként állították a német katonák elé. 1941 áprilisban a Das Reich című hetilap közölte egy életrajzát, melynek vajmi kevés köze volt a valósághoz. Ekkor kellett rádöbbennie, hogy személye csupán eszköz a náci propagandagépezet kezében, Goebbels tudatosan használja fel őt, és csinál belőle sztárt, a tömegek lelkesítésére. A Szovjetunió elleni hadjárat lendületének megtörése után ez különösen fontossá vált: az afrikai eseményeket és Rommel személyét a közhangulat javítására használták, hogy eltereljék a figyelmet a keleti front kudarcairól.

A propaganda-hadjárat nem maradt hatástalan. 1942 elején elért sikerei miatt maga Churchill Rommelt nevezte felsőbbrendű katonának; pusztán Rommel neve is demoralizáló hatással volt az ellenfél katonáira. Az angol hadvezetés kénytelen volt ellenlépéseket foganatosítani, pl. a sajtóban kerülni kellett az említését; Rommel neve helyett az „ellenfél”, a „németek”, a „tengelyhatalmak” kifejezéseket szabadott használni. Goebbels elégedetten írta naplójába 1942 februárjában, hogy Rommel a kedvenc témája még az ellenséges sajtónak is. Londonban és az USA-ban éppoly népszerű volt, mint Berlinben. A helyzet odáig fajult, hogy már Hitler, illetve Goebbels is attól tartottak: a túlzott dicsőítés túlzott várakozásokhoz vezet majd Rommellel szemben, s a propagandahős emiatt elbukhat. Ezért igyekeztek kissé visszafogni a sajtót. Tobruk elfoglalása után pl. tilos volt a Szuez nevet leírni a lapokban, nehogy alaptalan reményt ébresszenek a lakosságban.

Az Afrikakorps végleges összeomlásakor igyekeztek megóvni Rommel tekintélyét, személyének lelkesítő varázsát a katonákra, de a lakosságra is. Ennek valóban hasznát vették még a nyugati fronton, 1944 folyamán. 1944 nyarától Rommel elvesztette derűlátását, megtört és depresszióba esett. A náci propaganda azonnal ejtette személyét, számára egy depressziós tábornagy többé nem volt használható.

A 4. fejezetben (Az áldozat) Reuth az 1944. július 20-án, Hitler ellen elkövetett sikertelen merénylettel, és a hátterében álló összeesküvéssel foglalkozik, mellyel Rommel nevét is kapcsolatba hozták. Tényleges szerepe máig vitatott. Mint említettük, többször támadt nézeteltérése Hitlerrel, s Rommel volt olyan karakán, hogy nyíltan megmondta ellenvéleményét, akár a Führernek is. Tény az is, hogy az összeesküvők számára előnyös lett volna megnyerni Rommelt az ügynek rendkívüli népszerűsége miatt. Hitler sikeres félreállítása esetén vezető szerepet szántak volna neki az állam­vezetésben (amennyiben együttműködik velük). Az összeesküvők és Rommel nézetei megegyeztek abban, hogy a nyugati fronton a hadműveleteket nincs értelme folytatni. Ehelyett politikai megoldásra, vagyis békekötésre kell törekedni, hogy így legalább a keleti fronton legyen esély a sikerre, a kommunizmus kisöprésére Európából. Mindez alapul szolgált a Rommel elleni vádakhoz. A szerző arra is felhívja a figyelmet, mennyi ellensége, irigye volt a tábornagynak, akik meg is tettek mindent bűnösségének kimondása érdekében. Nagy vonalakban bemutatja, kivel, milyen jellegű összetűzésbe került pályafutása során.

A Gestapo végül bűnösnek találta Rommelt. A fejezet zárásaként a szerző leírja halálának körülményeit. Hitler „lovagias” ajánlatot tett neki: ha az öngyilkosságot választja, gondoskodik róla, hogy a becsületén ne essen folt, és hősként tiszteljék. Fényes állami temetésben részesül, és emlékművet állítanak neki a hazának és a Führernek tett szolgálataiért. A becsületet mindennél nagyobbra tartó katona elfogadta az ajánlatot (nem utolsó sorban azért is, hogy családját megóvja). A hivatalos nyilatkozatok szerint Rommel egy korábban, nyugaton elszenvedett autóbalesetben szerzett sebesülése következtében (egy brit gép kilőtte a kocsiját, sofőrje meghalt, ő maga is súlyosan megsérült) vesztette életét.

A könyv záró fejezete (A legenda) ismerteti a Rommel személye körül mindjárt a háború vége után kialakult legendákat, találgatásokat. Részt vett-e az összesküvésben? Hűséges maradt-e a Führerhez? Valóban a balesetben szerzett sérülés miatt halt volna meg? Özvegye és fia sajtónyilatkozatokban igyekeztek tisztázni őt. Kijelentették hogy nem vett részt az összeesküvésben, haláláig hű maradt esküjéhez, Hitlerhez, de haláláért a Führer felelős. A találgatások azonban tovább folytatódtak, s Rommel nevét halála után is használta a propaganda. Az 1940-es és 1950-es években nemzeti hősként állították be. Elterjedt, hogy mégiscsak köze volt a Hitler elleni össze­esküvéshez, hiszen azokban az időkben ez már nagyobb dicsőségnek számított, mint a sírig tartó hűség... Reuth röviden bemutatja, milyen biográfiák születtek a zseniális katonáról különböző szerzők tollából, hogyan lett belőle ismét „filmsztár”, és miért volt érdeke a briteknek túlhangsúlyozni az afrikai hadszíntér szerepét, s vele Rommelét is.

Az NSZK-ban az újjászülető német hadsereg ismét példaképre lelt benne. Laktanyákat neveztek el róla, emléktáblákat avattak tiszteletére. Ám a 80-as években megint fordult a kocka, ahogy a németek hozzáállása is saját történelmükhöz. Rommel a náci rémuralmat kiszolgáló háborús bűnössé degradálódott, a laktanyákat átnevezték, az emléktáblákat eltávolították.

Reuth végső soron arra a következtetésre jut, hogy Rommel nem volt sem meggyőződéses náci, sem hős ellenálló. Katona volt, „a német tragédia tipikus megtestesítője: a pusztulásba is követte Hitlert, aki a megalázott német népnek visszaadta az önbecsülését, s közben nem tett mást, csak a kötelességét teljesítette.”

 

Ralf Georg Reuth: Rommel – Das Ende einer Legende (Rommel – Egy legenda vége) Piper Verlag GmbH, München, 2005. (Taschenbuch) Második, változatlan kiadás. 306 pp. (Eredeti megjelenés: Piper Verlag, 2004.)

 

Dévényi Anna