Klió 2006/3.
15. évfolyam
Rommel – egy legenda vége
Ralf Georg Reuth történelem- és germanisztika
tanulmányokat folytatott, majd 1983-ban doktorált történelemből. Újságíróként a
Welt am Sonntag című lapnál jelenkortörténettel foglalkozik. A 2004-ben
megjelent Rommel-életrajz mellett fontosabb művei a Hitlerről és Goebbelsről
írt biográfiák, Joseph Goebbels naplóit is sajtó alá rendezte.
Rommelről, a Wehrmacht egyik
legismertebb főtisztjéről, számos monográfia jelent meg a második világháború
vége óta. Élete egyes mozzanatairól és halála körülményeiről máig viták dúlnak.
Reuth szándéka, hogy ne egyszerűen újabb Rommel biográfiával gyarapítsa az
amúgy is gazdag szakirodalmat, hanem új szempontok alapján mutassa be a
tábornagy életét, eddig még nem tárgyalt kérdéseket bemutatva. Az életpályát, a
megszokottól eltérően, nem kronologikusan ábrázolja, hanem tematikusan, 5 fő
kérdés köré csoportosítja az eseményeket (5 fejezetben). Ez az elrendezés
lehetővé teszi, hogy a műben a szerző által fontosnak tartott szempontok
érvényesüljenek, habár nem egyszer zavaró ismétlődésekhez vezet.
A lábjegyzetekkel gondosan
ellátott mű végén az eligazodást névmutató és időrendi áttekintés segíti. A
téma iránt érdeklődők számára válogatott bibliográfia nyújt támpontot. A
szöveget 11 színes, és 33 fekete-fehér, jól kiválasztott fotó illusztrálja.
Az első fejezet, a „Hitler
generálisa” címet viseli. Ebben Rommel katonai pályafutásának, előmenetelének
állomásait ismerhetjük meg: 1910-es bevonulását, az első világháború alatt
teljesített szolgálatait, a békeidőben, hadiiskolákban tanárként eltöltött
éveket. Reuth bemutatja megismerkedését Hitlerrel, ami után, 1939 márciusától a
Führer főhadiszállásának vezetője lett. Majd tényleges háborús részvétele
következik: a nyugati fronton, Észak-Afrikában, és 1944 januárjától ismét
nyugaton szerzett érdemeket. Ezeknek köszönhetően a katonai ranglétrán egészen
a tábornagyi rangig, illetve az afrikai haderő főparancsnokává való kinevezésig
jutott.
Ezzel párhuzamosan a szerző
kifejti, hogyan alakult az évek során Rommel viszonya Hitlerhez és a
nemzetiszocializmushoz, hogyan került a Führer bűvkörébe, s lett a csodálója.
Kiderül, hogy sok alapvető kérdésben értettek egyet, ami a kezdeti közeledést
lehetővé tette.
Ám később – elsősorban
hadászati természetű – nézeteltéréseik támadtak, először az afrikai, majd
1944-ben a nyugati hadi események kapcsán. Megtudjuk azt is, hogy politikai,
ideológiai kérdésekkel Rommel nemigen foglalkozott.
A 2. fejezetben (A
hadseregparancsnok) Rommel katonai zsenialitását ismerhetjük meg. A szerző nem
törekszik a hadi események részletes bemutatására, ezeket csak nagy vonalakban
vázolja. A hangsúlyt sokkal inkább Rommel személyiségének ábrázolására helyezi.
Jól érzékelteti gondolkodásmódja és hadvezetési módszere egyediségét és
szokatlanságát, melyeknek köszönhette jelentős sikereit. Méltatja személyes
bátorságát, jó vezetői képességeit, bajtársiasságát és az ellenféllel szemben
is megmutatkozó lovagiasságát, amellyel kivívta katonái tiszteletét, sőt
csodálatát.
Afrikai megbízatása során, a
náci hadseregben szokatlan módon, nagy önállóságra tett szert (ez leginkább
annak köszönhető, hogy a hadszíntér hivatalosan olasz irányítás alatt állt,
akiket azonban Rommel nem becsült nagyra). Így lehetősége nyílt merész, sőt
vakmerő hadműveleteket is végrehajtani, ami sikerének egyik fő záloga volt. A
kiszámítható és precíz angol hadvezetéssel szemben ő mindig meglepő és váratlan
lépésekkel állt elő, amire az ellenfél nem volt felkészülve, így nem tudott
megfelelően reagálni rá.
Külön alfejezet foglalkozik
Rommel taktikájával. Alapelve a pillanatnyi lehetőségek kihasználása volt, az
ellenség meglepése időben és térben is. Hol a hajnali ellenfényt használta fel
az ellenfél megzavarására, hol füstbombákat vetett be fedezéknek, máskor
egyszerű gépjárműveket páncélosnak álcázott hogy nagyobbra becsüljék erejét.
Szalmabábu-katonákat rakott az őrhelyekre, vagy épp homokvihart kavart
teherautókra szerelt sátorponyvával, hogy nem létező csapatok mozgását
imitálja. A nyugati partraszállásnál speciális akadályokat talált ki, amelyek
nehezítették a szövetségesek mozgását, illetve lehetetlenné tették a
repülőgépek landolását.
A taktikai finomságok mellett
Rommel stratégiai elképzeléseit is megismerhetjük az afrikai, majd a nyugati
hadszíntérrel kapcsolatban. Mivel sokáig nem ismerte Hitler szándékait a keleti
front megnyitásáról, sem Nagy-Britanniával kapcsolatos terveit, tévesen ítélte
meg az észak-afrikai harcok jelentőségét. Később a nyugati front, a szövetséges
invázióval szembeni felkészülés kapcsán került alapvető nézeteltérésbe a
Wehrmacht más vezetőivel és személyesen Hitlerrel is.
A 3. fejezet (A
propaganda-kreáció) részletes képet nyújt a Rommel köré szervezett, különösen
erős propagandáról, ami fontos szerepet játszott a nácik pszichológiai
hadviselésében, de maga Rommel is fontosnak tartotta előmenetele szempontjából.
A Goebbels
propagandaminisztertől ajándékba kapott fényképezőgépet mindig magánál
tartotta, és szívesen fotóztatta magát. Mindjárt az 1940-es nyugati hadjáratban
nagy sajtónyilvánosságot kapott. Nem véletlenül, hiszen páncélos egysége
különösen fontos szerepet játszott. Már ekkor különféle propagandaanyagokat
terjesztettek róla: képeslapokon jelent meg, egész estés film készült a nyugati
hadjáratról és róla („Győzelem nyugaton”).
Afrikai tevékenységéről is
aprólékosan beszámolt a sajtó, példaként állították a német katonák elé. 1941
áprilisban a Das Reich című hetilap közölte egy életrajzát, melynek
vajmi kevés köze volt a valósághoz. Ekkor kellett rádöbbennie, hogy személye
csupán eszköz a náci propagandagépezet kezében, Goebbels tudatosan használja
fel őt, és csinál belőle sztárt, a tömegek lelkesítésére. A Szovjetunió elleni
hadjárat lendületének megtörése után ez különösen fontossá vált: az afrikai
eseményeket és Rommel személyét a közhangulat javítására használták, hogy
eltereljék a figyelmet a keleti front kudarcairól.
A propaganda-hadjárat nem
maradt hatástalan. 1942 elején elért sikerei miatt maga Churchill Rommelt
nevezte felsőbbrendű katonának; pusztán Rommel neve is demoralizáló hatással
volt az ellenfél katonáira. Az angol hadvezetés kénytelen volt ellenlépéseket
foganatosítani, pl. a sajtóban kerülni kellett az említését; Rommel neve
helyett az „ellenfél”, a „németek”, a „tengelyhatalmak” kifejezéseket szabadott
használni. Goebbels elégedetten írta naplójába 1942 februárjában, hogy Rommel a
kedvenc témája még az ellenséges sajtónak is. Londonban és az USA-ban éppoly
népszerű volt, mint Berlinben. A helyzet odáig fajult, hogy már Hitler, illetve
Goebbels is attól tartottak: a túlzott dicsőítés túlzott várakozásokhoz vezet
majd Rommellel szemben, s a propagandahős emiatt elbukhat. Ezért igyekeztek
kissé visszafogni a sajtót. Tobruk elfoglalása után pl. tilos volt a Szuez
nevet leírni a lapokban, nehogy alaptalan reményt ébresszenek a lakosságban.
Az Afrikakorps végleges
összeomlásakor igyekeztek megóvni Rommel tekintélyét, személyének lelkesítő
varázsát a katonákra, de a lakosságra is. Ennek valóban hasznát vették még a
nyugati fronton, 1944 folyamán. 1944 nyarától Rommel elvesztette derűlátását, megtört
és depresszióba esett. A náci propaganda azonnal ejtette személyét, számára egy
depressziós tábornagy többé nem volt használható.
A 4. fejezetben (Az áldozat)
Reuth az 1944. július 20-án, Hitler ellen elkövetett sikertelen merénylettel,
és a hátterében álló összeesküvéssel foglalkozik, mellyel Rommel nevét is
kapcsolatba hozták. Tényleges szerepe máig vitatott. Mint említettük, többször
támadt nézeteltérése Hitlerrel, s Rommel volt olyan karakán, hogy nyíltan
megmondta ellenvéleményét, akár a Führernek is. Tény az is, hogy az
összeesküvők számára előnyös lett volna megnyerni Rommelt az ügynek rendkívüli
népszerűsége miatt. Hitler sikeres félreállítása esetén vezető szerepet szántak
volna neki az államvezetésben (amennyiben együttműködik velük). Az összeesküvők
és Rommel nézetei megegyeztek abban, hogy a nyugati fronton a hadműveleteket
nincs értelme folytatni. Ehelyett politikai megoldásra, vagyis békekötésre kell
törekedni, hogy így legalább a keleti fronton legyen esély a sikerre, a
kommunizmus kisöprésére Európából. Mindez alapul szolgált a Rommel elleni
vádakhoz. A szerző arra is felhívja a figyelmet, mennyi ellensége, irigye volt
a tábornagynak, akik meg is tettek mindent bűnösségének kimondása érdekében.
Nagy vonalakban bemutatja, kivel, milyen jellegű összetűzésbe került
pályafutása során.
A Gestapo végül bűnösnek
találta Rommelt. A fejezet zárásaként a szerző leírja halálának körülményeit.
Hitler „lovagias” ajánlatot tett neki: ha az öngyilkosságot választja,
gondoskodik róla, hogy a becsületén ne essen folt, és hősként tiszteljék.
Fényes állami temetésben részesül, és emlékművet állítanak neki a hazának és a
Führernek tett szolgálataiért. A becsületet mindennél nagyobbra tartó katona
elfogadta az ajánlatot (nem utolsó sorban azért is, hogy családját megóvja). A
hivatalos nyilatkozatok szerint Rommel egy korábban, nyugaton elszenvedett
autóbalesetben szerzett sebesülése következtében (egy brit gép kilőtte a
kocsiját, sofőrje meghalt, ő maga is súlyosan megsérült) vesztette életét.
A könyv záró fejezete (A
legenda) ismerteti a Rommel személye körül mindjárt a háború vége után
kialakult legendákat, találgatásokat. Részt vett-e az összesküvésben? Hűséges
maradt-e a Führerhez? Valóban a balesetben szerzett sérülés miatt halt volna
meg? Özvegye és fia sajtónyilatkozatokban igyekeztek tisztázni őt.
Kijelentették hogy nem vett részt az összeesküvésben, haláláig hű maradt
esküjéhez, Hitlerhez, de haláláért a Führer felelős. A találgatások azonban
tovább folytatódtak, s Rommel nevét halála után is használta a propaganda. Az
1940-es és 1950-es években nemzeti hősként állították be. Elterjedt, hogy
mégiscsak köze volt a Hitler elleni összeesküvéshez, hiszen azokban az időkben
ez már nagyobb dicsőségnek számított, mint a sírig tartó hűség... Reuth röviden
bemutatja, milyen biográfiák születtek a zseniális katonáról különböző szerzők
tollából, hogyan lett belőle ismét „filmsztár”, és miért volt érdeke a
briteknek túlhangsúlyozni az afrikai hadszíntér szerepét, s vele Rommelét is.
Az NSZK-ban az újjászülető
német hadsereg ismét példaképre lelt benne. Laktanyákat neveztek el róla,
emléktáblákat avattak tiszteletére. Ám a 80-as években megint fordult a kocka,
ahogy a németek hozzáállása is saját történelmükhöz. Rommel a náci rémuralmat
kiszolgáló háborús bűnössé degradálódott, a laktanyákat átnevezték, az
emléktáblákat eltávolították.
Reuth végső soron arra a
következtetésre jut, hogy Rommel nem volt sem meggyőződéses náci, sem hős
ellenálló. Katona volt, „a német tragédia tipikus megtestesítője: a pusztulásba
is követte Hitlert, aki a megalázott német népnek visszaadta az önbecsülését, s
közben nem tett mást, csak a kötelességét teljesítette.”
Ralf Georg Reuth: Rommel – Das Ende einer Legende (Rommel –
Egy legenda vége) Piper Verlag GmbH, München, 2005. (Taschenbuch) Második,
változatlan kiadás. 306 pp. (Eredeti megjelenés: Piper Verlag, 2004.)
Dévényi Anna