Klió 2006/3.

15. évfolyam

Proletarizált iszlám: marxista-leninista rendszer Jemenben és Afganisztánban

 

 

A Szovjetunió 1991-ben bekövetkezett felbomlása nem jelentette egyben a kommunista ideológia megszűnését. A baloldali ideológiák ugyanis a rendszerváltásokat követően nemcsak átöröklődhettek, hanem a kialakuló új politikai struktúra szerves részévé válhattak. Számos munka tett kísérletet ezeknek a pártoknak a bemutatására. Nagy hibájuk azonban, hogy vizsgálatukat elsősorban Európára koncentrálták, míg a fejlődő országokban lezajlott események és a regionális baloldali pártok sajátos eszmei világa elkerülték figyelmüket. John Ishiyama tanulmánya ezért is rendkívül értékes és hiánypótló jellegű: két olyan párt – Afganisztán Népi Demokratikus Pártja (PDPA), vagy más néven Watan Párt és a Jemeni Szocialista Párt (YSP) – történetét mutatja be az iszlám világon belül, amely korábban egyeduralkodó volt egy-egy általuk marxista-leninista jellegűnek definiált államban. A tanulmány a két mozgalom kialakulásának és fejlődésének négy részben történő bemutatásán túl arra a kérdésre is választ kíván adni, hogy milyen okoknak köszönhetően élhette túl a YSP afganisztáni testvérpártját és válhatott az aktuális jemeni belpolitikai élet szereplőjévé.

A szerző az első fejezetben a kommunizmus és a muszlim világ korai kapcsolatait, illetve a két vizsgált párt hatalomra kerülését mutatja be. Ezzel kapcsolatban leszögezi, hogy a baloldali ideológia különösen az 1920-30-as években tett szert nagy népszerűségre az Oszmán Birodalom felbomlása után az angol és francia ellenőrzés alá került területeken, mint a gyarmati uralom elleni harc egyik alternatívája. Támogatottságát csak növelte, hogy a kolonialista uralom alatt kibontakozó modernizáció egyik következmé­nyeként az addig alapvetően agrárius jellegű társadalmak fokozatosan átalakultak és megjelent, majd folyamatosan gyarapodott a munkásosztály. Ez az elsősorban az olajiparban, kikötőkben, vasútnál stb. foglalkoztatott nélkülöző, a társadalom perifériájára szorult személyeket és kisebbségi csoportokat magában foglaló réteg pedig rendkívül fogékonynak bizonyult a kommunista eszmék iránt.

Az ideológia népszerűsége ellenére csak Jemenben és Afganisztánban, ezekben a túlnyomóan muszlim lakosságú országokban sikerült hatalomra kerülnie. Dél-Jemenben ezt az 1839 óta fennálló brit gyarmati uralom ellen harcoló, majd az angol kivonulást megelőző hónapokban a rivális szervezetek között kibontakozó rövid, de annál hevesebb polgárháborúból győztesen kikerülő Nemzeti Felszabadítási Front 1967-es kormányalakítása, végül pedig a felszabadítási szervezet radikális baloldali szárnyának 1969. júniusi hatalomra kerülése tette lehetővé. A központi hatalom feletti irányítás megszerzését követően ezek a marxista irányvonalhoz tartozó vezetők többek között 1970. december 1-jén az ország elnevezését Dél-Jemeni Népköztársa­ságról Jemeni Demokratikus Népköztársaságra változtatták, a politikai pártokat a YSP-be olvasztva egypártrendszert hoztak létre, valamint intenzív kapcsolatokat építettek ki a szocialista országokkal.

Afganisztánban a YSP-vel ellentétben az 1965-ben létrejött PDPA többnyire olyan értelmiségieket tömörített magában, akiket az ország modernizálásának célja kötött össze. Az ideológiai különbségek azonban hamar felszínre bukkantak a szervezeten belül, amely ennek köszönhetően nem sokkal létrejötte után két részre – Parcham (zászló) és Khalq (tömegek) – oszlott és 1977-ig folyamatosan rivalizált egymással, amikor is a Szovjetunió nyomására egyesültek. Itt a hatalom megszerzése 1978 áprilisában következett be, ami az egyik prominens Parcham-vezető temetését követően kirobbanó zavargásokkal vette kezdetét, majd a PDPA-hoz hű katonai egységek puccsával zárult le.

A második részben Ishiyama a két egyeduralkodó párt tevékenységét és a társadalomra gyakorolt hatásait elemzi. Ezzel kapcsolatban Dél-Jemen esetében rámutat arra, hogy az új forradalmi vezetésnek a főváros, Áden kivételével nemcsak, hogy nem sikerült a proletariátust megszerveznie, de rendelkezéseivel még jelentős ellenzékre is sikerült szert tennie a kispa­rasztság körében. A gazdaság szocializálása és a szociális reformok ugyanis amellett, hogy hatalmas anyagi megterhelést jelentettek az országnak, jelen­tős dezintegráló hatással voltak a társadalomra nézve. A gyarmati uralom idősza­kában vezető szerepet játszó kisebb szultánok, privilegizált klánok és nagycsa­ládok, valamint vallási személyek elűzésével, illetve háttérbe szorításával ugyanis a gazdaság feletti irányítást olyan alsóbb osztályból származó paraszti–munkás réteg szerezte meg, amely képzettségének hiányá­ból adódóan képtelen volt hatékonyan ellátni a rá osztott feladatokat. Ennek következményei leglátványosabban az élelmiszertermelés fokozatos vissza­esé­sében és a lakosság tömeges migrációjában mutatkozott meg. További fontos meghatározója volt a rendszernek, ahogy a kormány 1970-ben államvallássá tette meg a függetlenség előtt az állam és a társadalmi rend kizárólagos legitimáló ideológiájának számító iszlámot, amelynek az egyen­lőség és társadalmi igazságosság iránti elkötelezettségét össze tudta egyeztetni forradalmi eszméjével. Harmadik jellemzőként a szerző megemlíti a rendszernek egy népfront jellegű szervezet létrehozására irányuló kísérletét, ami azonban a támogatás hiánya miatt kudarcnak bizonyult. Mindezeknek köszönhetően a kormány gyenge hatást gyakorolt a lakosságra, ami az elhibázott politika mellett Ishiyama szerint a felső vezetésben megmutatkozó gyakori és kegyetlen frakcióharcoknak, valamint a decentralizált, törzsi társadalom ismételt megerősödésének volt köszönhető az 1980-as években.

Afganisztánban Dél-Jemenhez hasonlóan felülről kezdeményezett forradal­mat kívántak végrehajtani azzal a céllal, hogy az országot mihamarabb felzárkóztassák a világ fejlett részéhez. Amikor a PDPA 1978-ban kormányzati pozícióba került, elhanyagolható, 3-5 százalékos támogatottsággal rendel­kezett a társadalmon belül. A lakosság megnyerésének érdekében ezért rendeletek sorával biztosították az ország etnikai csoportjai közötti egyenlő­séget és Jemenhez hasonlóan – hamarosan eredménytelennek bizonyuló – kísérletet tettek az iszlám vallásnak a rendszer szolgálatába való állítására. Ugyancsak analógia figyelhető meg abban a tekintetben is, hogy nem sokkal hatalomra kerülése után tisztogatás kezdődött az új vezető elitben, minek következtében a Parcham-szárny számos vezetőjét távolították el a kabinetből. Itt is próbálkozott az államhatalom, hogy földosztással a rendszer iránt elkötelezett kisparaszti réteget hozzon létre. Az ellenzék felszámolása után bevezetett agrárreformok azonban amellett, hogy szembe fordították a kormánnyal a módosabb parasztságot, gyakorlatilag szétzúzták a mezőgazdasági termelés kölcsönös jogokon és kötelezettségeken alapuló rendszerét is. Ishiyama azonban itt szögezi le, hogy az egyszerű afgánokra mégsem ez a folyamat, vagy akár a háttérbe szorított iszlámisták mind élesebb kritikája volt hatással; többségüket az ateistának tartott Szovjetunióval való szoros együttműködés idegenítette el a felső vezetéstől.

A harmadik részben a szerző a két párton belül kibontakozó szélsőséges frakcióharcokat mutatja be. Jemenben a párton belüli széthúzás a Szovjet­unióhoz fűződő kapcsolatok jellegével kapcsolatos vitákból származott. Ali Szalim Rubajji, a JNDK első elnöke ugyanis elutasította a társadalom szovjet mintára való átalakítását és központosítását és megpróbálta háttérbe szorítani a párt Moszkva-barát szárnyát. 1978-ban azonban kivégezték, miután sikertelen puccsot kísérelt meg a párt ellenzéki csoportjának felszámolására. Tisztségét egy öt tagú ideiglenes tanács vette át, amely még abban az évben létrehozta a YSP-t, amelyet a politikai hatalom kizárólagos birtokosának nyilvánított. A szélsőbaloldali irányzat hatalomra jutásával azonban újabb ellentétek jelentkeztek a követendő kül- és belpolitikai normák tekintetében; a szovjet minta rövid időn belül történő szolgai lemásolása vetekedett a megfontolt, fokozatosan bevezetett reformokkal létrejövő, valamint a külkapcsolatok normalizálásán alapuló szocializmus megvalósításával. A vitát – ideiglenesen – a mérsékelt irányzat nyerte meg, amikor a szélsőségesek vezetőjét, Abd al-Fattah Iszmail köztársasági elnököt 1980-ban Moszkvába küldték „tanulni”. A gazdaság racionalizálása és a privát szektor fejlődése azonban nem tudott kibontakozni, 1985-ben Ali Nasszer Mohamed miniszterelnököt, a mérsékeltek vezetőjét lemondásra kényszerítették és engedélyezték al-Fattah visszatérését az országba. A két személy és támogatóik között elmélyülő politikai harc végül 1986-ban két hétig tartó polgárháborúba torkollott, amelyből a radikálisok kerültek ki győztesen. A dolog iróniája, hogy az összecsapásokban a szélsőségesek összes prominens személye életét vesztette és az új politikai vezetés a későbbiek során többnyire az elűzött Ali Nasszer politikáját folytatta.

Ha Jemenben a párton belüli viszálykodást állandónak tartjuk, akkor azt Ishiyama véleménye szerint a PDPA-n belül egyenesen intézményesültnek tekinthetjük. A feszültséget itt nemcsak a leninizmus megvalósításával kapcsolatos ideológiai viták, hanem a származásbeli (etnikai és osztály-) különbségek is növelték a vezetésen belül. A PDPA-vezetés helyzetét tovább nehezítette, amikor 1978 szeptemberében felkelés tört ki Nurisztán tartományban, amely fokozatosan átterjedt az ország többi vidékére is. A folyamatosan romló helyzeten a merényletben elhunyt Núr Mohamed Taraki miniszterelnök után, 1979 szeptemberében hatalomra kerülő, inkább radikális nacionalistának, mint szocialistának tekinthető Hafizullah Amin próbált meg javítani azzal, hogy egyfelől kereste a megegyezést az iszlámista lázadókkal, másrészről pedig brutális tisztogatást hajtott végre a meggyilkolt miniszterelnök hívei között. A belpolitikai helyzet stabilizálására tett kísérlete azonban sikertelennek bizonyult, az elűzött párttagok a PDPA-rendszer védelmére decemberben bevonuló szovjet csapatok támogatásával visszatérhettek a hatalomba és kormányt alakíthattak Babrak Karmal vezetésével. Az új kabinet is számos hatástalannak bizonyuló engedményt tett a felkelőknek a béke helyreállítása érdekében, míg végül a szovjetek nyomására 1986-ban leváltották.

A szerző a két országban zajló folyamatok hatékonyabb érzékeltetése érdekében táblázatban hasonlítja össze a két ország helyzetét. Itt többek között kimutatja, hogy YSP a PDPA-val ellentétben kevésbé függött a szovjet támogatástól, nemcsak gazdasági, hanem katonai értelemben is. Ugyancsak megfigyelhető, hogy a párton belüli viszálykodás sokkal dominánsabban jelentkezett a PDPA-n belül. Ez alól az 1978-as erőszakhullám és 1986-os polgárháború sem jelent kivételt Jemenben, hiszen ezek az események, ha radikális módon is, felszámolták a párton belüli ellentéteket. Végül megállapítható az is, hogy a YSP a függetlenségi harc megnyerésével, a mezőgazdaságból élő népességnek tett kedvezményeivel, az iszlám vallással kialakított kapcsolatának köszönhetően, valamint a pártszervezet kiépítésére tett kísérletével szorosabb kapcsolatot tudott kiépíteni a népességgel a PDPA-nál, amely gyakorlatilag elszigetelődött. Ishiyama megállapítása szerint ezeknek az okoknak köszönhetően „intézményesülhetett” pártként a YSP az 1991-es változások után kiépülő új hatalmi struktúrában.

A negyedik, befejező részben Ishiyama a két párt 1986 utáni történetét és aktuális helyzetét mutatja be. A YSP a két Jemen 1990-ben bekövetkezett egyesítését követően az egyetlen baloldali párt maradt, melynek szekuláris ideológiája napjainkban is komoly befolyással bír főleg az értelmiségre és a nőkre. A szerző kiemeli emellett azt is, hogy az egykori Dél-Jemen területén a YSP manapság a lakosság jelentős támogatását élvező nacionalista pártként is funkcionál. Fontos szempont még, hogy a párttagok többsége az 1994-es polgárháborúban a központi hatalom oldalára állt, és elhatárolódott a szepara­tista ádeni törekvésektől, valamint hogy 1998-ban megújították programjukat, aminek köszönhetően az sokkal liberálisabbá és demokrati­kusabbá vált. A pártnak emellett azonban szembe kellett néznie egy súlyos pénzügyi válsággal, a vezetésben megmutatkozó zűrzavarral, a párt régi, keményvonalas tagjai és a liberális demokrata reformerei között megmutat­kozó destabilizáló ellentétekkel, valamint a döntően az Általános Népi Konferencia (GPC) alkotta kormánnyal folytatott folyamatos csatározásokkal is. Mindezek ellenére Ishiyama nem tartja valószínűnek, hogy a párt eltűnne a jemeni belpolitikai palettáról, hanem feltételezi, hogy az az iszlám világ legeredményesebb kommunista utódpártjaként tud továbbműködni a jövőben.

A PDPA és utódpártjának jövője ezzel szemben sokkal komorabb képet mutat. A prominens vallási személyekkel kialakult konfliktushelyzetek, az alacsony társadalmi támogatottság és a hatékony munkát akadályozó, folyamatos, párton belüli harcok gyakorlatilag előrevetítették a rendszer bukását a szovjet csapatok kivonása után. A mozgalom az ezt követő állandó viszályoknak köszönhetően darabokra hullott, és az 1990-es évek végén megmutatkozó bátortalan kísérletek ellenére kevés az esély a párt újraegyesítésére. Az egykori PDPA-vezetők közül sokan hadurakhoz kötötték sorsukat, akiket nem kívánnak magukra hagyni a tálib uralom után kibontakozó szociális demokrácia támogatásával. Fontos szempont még, hogy a párt biztos szavazói tömegesen emigráltak a rendszer 1992-ben bekövetkezett bukása után. A jelenlegi kabuli kormány pedig amellett, hogy nem lelkesedik visszatérésük iránt, törvényes akadályokkal gátolja meg, hogy az országban maradt egykori kommunisták újjászervezhessék a pártot.

A Karzai-kormánynak azonban tapasztalt hivatalnokokra és képzett szakemberekre van szüksége az ország újjáépítéséhez. Ez, illetve az USA részéről mind egyértelműbben megmutatkozó együttműködési készség a radikális iszlámisták háttérbe szorítására, lehetőséget biztosít a PDPA-nak, hogy beépülhessen az ország új politikai struktúrájába. Az azonban már a jövő kérdése, hogy a párt tud-e élni ezzel a lehetőséggel, amellyel így legitim jogot nyerhet a részvételre az új demokratikus élet kiépítésében.

 

John Ishiyama: The Sickle and the Minaret: Communist Successor Parties in Yemen and Afghanistan after the Cold War (Sarló és minaret: kommunista utódpártok Jemenben és Afganisztánban a hidegháborút követően). In: Middle East Review of International Affairs, Vol. 9, No. 1 March 2005. 7-29. o.

 

Prantner Zoltán